Nászút a Föld körül

Több oka is volt annak, hogy ez a bejegyzés ennyit késett. Volt egy határidős cikkem nyomtatott sajtóba, amit tegnap este végre sikerült leadni. Aztán írtam útinaplót is, de a jelenből, vagyis ez azt jelenti, hogy meg vannak írva blogbejegyzések, de azok majd csak ezután, vagy az ezt követő bejegyzés után következnek. A harmadik ok pedig itt jön majd a bejegyzésben. Nem könnyű egy nem túl kellemes emléket újra felidézni, és ilyen esetben hajlamos vagyok halogatni azt, vagy mást csinálni helyette. Ez tudom, nem szép dolog, de ez esetben meg volt rá az okom, volt más, fontosabb dolog. De most már nincs több kifogás, reggel óta áramszünet van, és holnap reggelig itt leszünk, a netbookom azt mondja, hogy 9 óra 35 percig bírja még. Ha ez igaz, akkor akár a jelenig megírhatom az összes útinaplót! :) Lássunk is hozzá! :)

Ilyen még nem történt velem, elfelejtettem lementeni a képeket az egyik kameráról! :) Szóval íme, itt van még egy kép a granadai katedrális oldalából, még mindig Granadából

A piaccsarnok és a körülötte uralkodó káosz – a kajakozós nap délutánján jöttünk ide ki sétálni. Ez egy egész más arca Granadának, különbözik a főtértől, vagy a striptől, a katedrális mögötti fő sétáló- éttermes, turistagettós utcától.

Mondom, hogy különbözik ugye! :)

Három napja már (többnek tűnik), hogy eljöttünk Belizeből, Punta Gordából Branden és Elizabeth vendégszeretetéből. Azt elfelejtettem a múltkor leírni, hogy náluk egyik éjjel úgy összecsíptek a sandflyok (apró szúnyogok), hogy egy pillanatig azt hittem, megint rühes vagyok, de nem, hála az égnek, nem erről van szó. Mondjuk a sandflyok csoportos csípése se semmi, de ez egy hét után, ha minden igaz el fog múlni. Tele van apró viszkető púpokkal mindkét lábfejem és hullámokban rámtörve annyira viszketnek, hogy ha nem figyelek magamra, akkor véresre is tudom vakarni őket, ahogy ma az egyik csípéssel sajnos meg is történt. Szerintem ebbe egy kevésbé tudatos élőlény, mint pl. egy kutya, aki nem tudja megállni, hogy ne vakaródzon, ha viszket, simán bele is tud halni, ha nem kap kezelést. Pedig ezek a rohadék kis sandflyok nincsenek többek 1mm-nél átmérőben, és mégis… Elképesztő ez a természet. És ha már itt tartunk, essen szó a betegségről is: Jobban vagyunk. :) Bővebben majd ahogy az úttal haladunk, kezdjünk is bele.

Hoppá, most találtam egy hibát az offline guatemala-puerto-barrios-quiriguamben. Eddig, ha a képekre klikkeltetek, azok ugyanakkorában nyíltak meg mint itt láthatóak, vagyis 640×480-ban. Tehát az egész lightboxozsdi (klikkelésre felnyíló, lapozható ablakban a képek) semmi értelme nem volt. Mióta volt ez így? :) Látjátok, ennyire nézem vissza, amit írok és felrakok ide… Mert én ezt eddig észre se vettem, de most javítottam, tehát ha mostantól a képekre klikkeltek, 800×600-ban fognak feljönni. Lenne esetleg igény még nagyobb felbontásra, használja ezt a funkciót valaki? Nem ígérem, hogy nagyobb lesz, mert néha így is sokáig tart őket feltölteni, de majd meglátom. Na de kezdjük már! :)

Elizabeth-tel és a szomszédjukkal együtt indultunk el a hatalmas (falu…) Punta Gorda városközpontjába :) Vagyis a CBD-be, ahogy az oziknál mondanák

Egy búcsúfotó Punta Gorda talán legnagyobb nevezetessége, az óratorony előtt

…éés tényleg elhagytuk Belizet! :)

A hajó a guatemalai Puerto Barriosba 50 belizei dollár volt fejenként, plusz a biciklik 10 dollár darabonként. A bringák a csónak orrába kerültek a többi csomag mellé, mi pedig a tető alatt, a padokon kaptunk helyet. A szél iszonyatosan vágott itt és hamar átfáztunk, jól jött volna az esődzseki, főleg, hogy a végefelé tényleg elkezdett esni az eső. Ekkor fekete ponyvákat adtak nekünk, amit magunk elé húzhattunk a víz ellen. Mondjuk mi Zitával ekkor már rég a padok között a földön ültünk. Olvass tovább…

Még mindig Belizeben vagyunk. Nem így terveztük, de így alakult. Reggel 7-kor keltünk, én kiszaladtam a bankba készpénzt felvenni, addig Zita kását készített reggelire. Már ezt nem bírta megenni, mondta, hogy WC-re kell rohangálnia. Konzultáltunk egymást közt, végül azt beszéltük meg, hogy megpróbáljuk. Elindultunk, lepakoltam mindent az első emeletről, felmálháztam a bringákat, mindent magam, hogy tehermentesítsem a kedvesemet.

A búcsúzkodáskor – Már ekkor is sejtettük, hogy lehet kár volt összepakolni, mert úgy köszöntünk el a barátainktól, hogy viszlát Budapesten – vagy 20 perc múlva…

A “kacsás ház” Punta Godrában

Az egyirányú utcák miatt ki kellett tekernünk a Front Street északi végéhez, ahol ez a tábla fogadott minket, ezúttal világosban

Kitekertünk a hajótársaság irodájához, a nő már megismert tegnapról, rögtön kérte az útleveleinket. Azt nem kapott, sőt, még mi kértünk tőle, elnézést, mert végül azt beszéltük meg Zitával, hogy ez így nem lesz jó. Az út 1 óra 10 perc, a hajón nincs WC, és Zitának már megint mennie kellett. Mentünk is, de vissza Brendanékhez. Olvass tovább…

Bagoba, mint már írtam, busszal mentünk, és ez kb. két óráig tartott. Ez egy helyi, méghozzá nagyon helyi busz volt, ez nem csak a lepukkantságából látszott (amihez egyébként már rég hozzászoktunk Ázsiában és ez most sem zavart, sőt Banglades után ez a busz még kulturáltabb volt, majdnem elérte a legkoszosabb BKV busz állagát), valamint az árból, ugyanis sokkal kevesebből utaztunk, mint amit az útikönyv írt erre a szakaszra.

Bago „2 órányi buszozásra” északra található Yangontól, az északi országrész (Mandalay, Bagan, Inle-tó, és a főváros) felé tartó út mentén, és ugyaninnen lehet kitérőt tenni a híres Golden Rock felé is, keletre, a DK-i országrészbe. Pontosan ez volt a tervünk, hogy egy nap, vagy fél nap alatt megnézzük Bago-n a látnivalókat, és másnap már megyünk is tovább a Golden Rock-hoz, majd vissza Bago-n át az északi látnivalókhoz.

Betegek vagyunk: hasmenés, láz, 38,9°c

Ám az élet, mint a legtöbbször, mást hozott. Zitára nagyon kemény hasmenés tört rá, vagyis inkább valami súlyosabbnak, talán ételmérgezésnek nevezném. Azt most hagyjuk, hogyan élte túl a busz utat, a lényeg, hogy Bago-ban gyorsan tábort kellett vernünk, mert Zita addigra már nagyon rosszul volt, és be is lázasodott. A lázát már a San Francisco Hotel nevű szálló egy kellemes, első emeleti, faborítású szobájában mértük meg, és az 38,9 volt, ami nagyon nem volt vicces. Zitát azonnal a hidegzuhany alá küldtem, aztán borogattuk, és délutánra valamelyest lejjebb ment a hőmérséklete. Az azért komoly, hogy bármi bajunk van, az itt ezen az éghajlaton rögtön lázzal is jár. Délután aztán nekiestem a Yangonról szóló Origo-s cikk megírásának. Durva, de az inspiráció erre onnan jött, hogy a szállásunkra nagyon sokaltam a 10 ezer kyat-ot, ami egy napi kitűzött büdzsénknek, 2700 forintnak felelt meg. Ezen bosszankodtam pár percig, majd fordítottam a dolgon egyet, és úgy kezdtem el gondolkodni, hogy mivel most úgyis kénytelenek vagyunk megállni egy kicsit az országjárásban, amíg Zita jobban nem lesz, fordítsuk ezt az időt cikkírásra, pénzkeresésre, ahelyett, hogy bosszankodnánk, hogy jajj, de drága itt lakni. A lehetőség adott volt, ami már önmagában nagyszerű, én pedig éltem vele, és elkezdtem írni. A nap végén jóleső érzéssel küldtem el az írást a legjobb fotóinkkal együtt csatolva. Ezzel megkerestük néhány éjszaka árát itt Bago-ban, a San Francisco Hotelben! :) Szeretem, amikor egy elsőre negatív helyzetet át tudok úgy fordítani, hogy az motiváló legyen valami jóra. Ez most sikerült, és mivel nem messze a szállónktól még egy igen kulturált, légkondicionált és olcsó netcafét is találtam 400 kyat-ért (~100 forint) óránként, így el is tudtam küldeni a cikket – na meg néhány bejegyzést is ide a blogra. :)

A bajnak ezzel azonban nem volt vége, mert Zita láza visszakúszott 38 fok fölé estére, és szegény nem volt túl jól, hisz reggel óta koplalt, csak folyadékot ivott, de nem evett semmi mást, mert egész nap a WC-re járt, elég sűrűn, és elég „hirtelen”. Egyértelmű volt, hogy így nem szabad folytatnunk az utazást, hanem azt most el kell engedni kicsit, egyhelyben lenni, pihenni és csak arra koncentrálni, hogy Zita mielőbb jobban legyen. Lehetne erőltetni így az utazást, de sok értelme nincs, mert ha Zita nem élvezi, mert fáradt, éhes, és beteg, akkor én sem élvezem, és nincs értelme az egésznek.

Végül további borogatásokkal és lázcsillapítóval, na meg a hidegzuhannyal lejjebb tudtuk nyomni a lázat, és elaludt. Másnap úgy döntöttünk, felkeresünk egy dokit, meg is találtuk az egyik kis utcában, a szerény kis rendelőben hamar sorra kerültünk, beszélt angolul, kedves volt, megvizsgálta Zitát, elmondta, amit már tudtunk, és hogy nem kell aggódnunk, ez itt általános. Az útikönyv is azt írta, hogy az országba látogatók 2/3-nál az első héten jelentkezik valami hasonló betegség. A vizsgálatért, valamint a gyógyszerekért (újabb láz- és fájdalomcsillapítók, amiket megvettünk, de nem kezdte már el szedni őket Zita) összesen 4250 kyat-ot fizettünk, és ebben már benne volt jó néhány új csomag „Electrolite” is, vagy mi a szösz. Ez az a zacskó por, ami vízbe szórva visszaállítja a hasmenés által kiürült szervezetben a fontos dolgokat. Zita ezen a napon is csak ezt itta, és persze rengeteg folyadékot. Estére átvonult rajta a láz, és igaz, nagyon lassan, de lekúszott a hőmérséklete 37 fok alá, és ott is maradt.

Hosszú, bordó libasor: A vonuló szerzetesek

Zita hőmérsékletét hajnalban is megmértük, és akkor is 37 alatt volt, ezért végre felkerekedtünk, hogy felfedezzük Bago-t! Azért hajnalban, mert a San Francisco Hotel-es házigazdáink, a két hölgy nagyon kedvesen felhívta rá a figyelmünket, hogy ha nem szeretnénk az állam bácsinak fejenként kifizetni a 10-10 dollárt a főbb látnivalók látogatásáért, akkor induljunk el korán, és még látogassuk sorra őket reggel 9 előtt, amíg még nincsenek ott a jegyszedők, és ingyenes a belépő. Ennek az infónak rettentően örültünk, mert így rengeteg pénzt megspóroltunk, és ehhez nem kellett mást tennünk, mint reggel 6-kor kelni, és elindulni.

Rögtön ahogy kiértünk az utcára, már egy érdekes dolgot láttunk, Mianmar egyik nagy jellegzetességét, a libasorban vonuló szerzeteseket. Az ételhordó táljaikkal a kezükben ők is épp indultak a nap kezdetén – csak ők más célból, mint mi: étel formájában adományokat gyűjteni a helyi lakosságtól. Olvass tovább…

Zita betegsége és gyógyulása

Mikor eldöntöttük, hogy 37,8 fokos hőemelkedéssel nem bringázunk tovább, már meghívott magához minket Labre. Az ő kezébe adtam a botot, hogy tartsa távol a népeket a bringáinktól, és ő tanított meg minket a Bondu Tin Din első verszakára. Motorral ment előttünk, mi pedig követtük. Hamar letértünk a főútról és egy kis téglából kirakott mellékutcán haladtunk, aminek az egyik oldalán házak voltak, a másik oldalán víz állt. Érdekes, hogy még itt a dombos vidéken is ennyi helyen áll a víz.
Labre egyre kisebb utcákba vezetett minket, a végén már csak egy sikátorban haladtunk, amiből egy még keskenyebb kis utcácskába kanyarodtunk le. Ennek a végén már kaput nyitott és mi betolhattuk a bringáinkat a kis udvarba. Zita ledőlt egy ágyra, és hamar elaludt. Később borogattam, és újra megmértük a lázát. Délutánra úgy tűnt, rendben lesz, mert lejjebb ment, de aztán este sajnos ismét felment. A következő nap már 38 fölé is felment a láza, és ekkor úgy döntöttünk, irány az orvos. Labre Zitát motorral vitte, én pedig követtem őket a rekun. A kórház hála az égnek a faluban volt, így nem kellett messze mennünk. Az orvos megvizshálta Zitát nem állapított meg semmi konkrétat, csak hogy itt, ilyen trópusi éghajlaton gyakran belázasodhat az ember, már egy sima megfázáskor is, pláne ha nem szokott a meleg, nedves levegőhöz. Felírt paracetamolt, valami antibiotikumot és még egy gyógyszert, ezeket kiváltottuk, de még nem kezdte el szedni Zita. . Olvass tovább…

Rangpurban hat napot töltöttünk, és ez az idő nem telt olyan szörnyen, mint ahogy azt elsőre gondolnánk, ha azt mondjuk, hogy ez egy „kényszerpihenő” volt, a gyógyulásom végett. Ezt leginkább három barátunknak köszönhetjük, Shah Alamnak, Mahidnak és Pallabnak. Velük rengeteg időt töltöttünk.

Shah Alam, Mahid, és a Dzsu, ahol az állatok gyülekeznek! :)

Ők ketten nagy cimborák, és onnan ismertük meg őket, hogy Shah Alam Shihad jóbarátja, akinek pedig CS-n írtunk, mert ő volt az egyetlen regisztrált tag Rangpurban. Ottlétünk alatt ő végig Dhakában tartózkodott, így vele végül személyesen nem is találkoztunk, de Shah Alam-al és Mahid-al rengeteg időt töltöttünk. Mindenáron szórakoztatni akartak minket, ezért meg akartak nekünk mutatni mindent Rangpurban, noha annyi látnivaló valójában nincs is. :) Mahidnak az az ötlete támadt, hogy menjünk el a Dzsu-ba. Nekünk fogalmunk nem volt, miről beszél, de számára a dzsu az valami triviális szó lehetett, mert meglepődött rajta, hogy nem ismerjük, és nem tudjuk, miről beszél. Csak mondta, és nézett nagy szemekkel, hogy értetlenkedünk. Ő csak folytatta: „You know, dzsu, the dzsu…” Még mindig nem értettük, mire végre elkezdte körbeírni, miről beszél: „You know, the Dzsu, where the animals are gathering!” – Tudod, a dzsu, ahol állatok összegyűlnek! Ekkor esett le, először Zitának, hogy a Zoo(ejtsd: Zú)-ba, vagyis az állatkertbe akarnak elvinni minket! :) A bangladesieknek van egy sajátságos kiejtésük az angolban, és azt, ami helyesen valami Z közeli hang lenne, ők Dzs-nek ejtik, így Zitát is először Dzsitának hívták – igaz, erről sikerült gyorsan leszokniuk aztán, hogy Zita csúnyán nézett rájuk, és kijavította őket. :) De a Zoo-t ezután is többször Dzsúnak mondták, és ezen mi rettentő jól mulattunk, sőt Mahid ezen elszólása azóta is szállóige nálunk. The Dzsu – Where the animals are gathering! :D

Persze az állatkertbe végül nem mentünk el, ketrecbezárt állatokat a világ legtöbb nagyvárosának állatkertjében láthatunk, és nem valószínű, hogy a rangpuri valami olyanban különlegesebb lenne, amitől érdemes lenne nekünk meglátogatni, pláne nem akkor, amikor igazából nekem passzívan pihennem kéne. Persze ez oly nehéz, hogy egy nap erejéig nem is nagyon sikerült, és ezen a napon meglátogattuk Rangpur két nagy nevezetességét, a Tajhat palotát, és a Carmichael főiskolát. Olvass tovább…

Ahogy már írtam, a Dolphin Bay Café pontosan az Om Beach közepén van, tehát amikor kiléptünk a homokra, a hármas (3-as alakú az öbölpáros) közepén találtunk magunkat. Ez a középső szár egy homokos, sziklás nyúlvány, kiváló hely naplementézéshez. Az első 60 métert még a homokon tudjuk megtenni aztán átveszik a terepet a sziklák. Ezt a sziklaormot egyszer meg is hódítottuk. Zitával szépen körbejártuk, szikláról sziklára felfedeztük. Több „természetes jakuzzit” is találtunk, illetve a sziklák között kisebb rákokat is. Ekkor láttuk, hogy a rák valójában nem is hátrafelé, hanem oldalazva jár! Méghozzá bámulatos módon, bárhol megkapaszkodik, olyan vizes, csúszós sziklákon, ahol én hatalmasat taknyolnék a flip-flop papucsomban, vagy mezítláb. A sziklákon nagyon óvatosak voltunk, mert tudtuk – különösen én tudtam a rossz bokámmal -, hogy elég egy rossz lépés, és szökdelhetjük fél lábon India hátralévő részét. Persze nem történt semmi baj, sőt, nagyon élveztük a sziklákon tett kis túrát.

A vízben több időt töltöttünk, minden nap megfürödtünk egyszer-kétszer, felfrissülés és játék gyanánt. Zita rengeteg időt töltött a parton apró kagyló és csigadarabok után kutatva. Mindegyik darab különböző és mindegyik egy apró kincs, a természet egy apró csodája. Olvass tovább…

28 órás buszutazás

Udaipurból nem épp a legideálisabb módon jutottunk át utazásunk következő állomására, Aurangabadba. A hibák ott kezdődtek, hogy a szállodánkban üzemelő „booking office”-ban foglaltunk buszjegyet Ahmedabadig. Ez nemcsak, hogy drágább volt így, hanem még „private bus” is. Oké, ebben volt három jó dolog: egy icipicit kényelmesebb volt, nem állt meg csak minden második bokornál, és minket külföldieket egy kupacba, a busz legelejére ültettek, így történt, hogy összeismerkedtünk egy svájci nénivel, aki 62 évesen utazik egyedül, Indiában. Európát keresztbe-kasul bejárta a kis autójával, aminek a tetején aludt egy kinyitható sátorszerűségben. Vele együtt szálltunk le az átszálláshoz Ahmedabadban. A város szélén, ahol a buszosaink kijelentették, hogy itt kell leszállnunk ahhoz, hogy a buszállomásra jussunk, ahová ez a busz nem megy, mert nincs engedélye. Mivel hármunkon kívül másokat nagyon nem szállítottak le ezzel az indokkal a buszról, ekkor meg voltam arról győződve, hogy nem igaz, amit mondanak. Úgy gondoltam, hogy barátaink „szerződésben állnak” a riksásokkal, mert azok egyenesen ránk támadtak, és nagyon sokan voltak ott, ahol a busz kitett. Aztán később olvastam az útikönyvben, hogy ez általános, a privát buszok nem mennek be a buszpályaudvarra. Persze ettől, még lehet, hogy átverés az egész, aminek az útikönyv írója is áldozatul esett. Ez igazából mindegy is, a lényeg, hogy rövid bosszankodás és a riksások elhajtása után odébb sétáltunk, lenyugodtunk, és gondolkodtunk kicsit. Megkérdeztünk egy-két boltost, és megtudtuk tőlük, hogy van busz, ami bevisz a buszállomásra minket 6-8 rupi fejében. Ez kevesebb mint tizede annak, amit a riksások kértek az imént. Olvass tovább…

Az eddigi legnehezebb éjszakánk története

Na, már elmeséltem, hogy hogyan jutottunk oda Pushkarba, és hogy milyen nagyszerű helyen laktunk ott, most jöjjön maga Pushkar, és az ott töltött napok története.

Történt, hogy amikor megérkeztünk ahhoz a bizonyos tábortűzhöz első nap valamikor fél egy környékén, ki voltunk tikkadva, és kértünk egy kis vizet Sukháéktól. Ők egy bontatlan üveg 1l-es, műanyagpalackos ásványvizet raktak elénk, mire én kérdeztem, hogy mi ez, csapvíz nincs? Ti mit isztok, tiszta, egészséges a csapvíz? A válasz igen volt, azt mondták, ők is ezt isszák, és már meg is töltötték az egyik üres palackunkat a langyos csapvízzel. Nohát, langyos a víz, sebaj, Jószi bá’ szerint ez még jó is, előbb megérkezik tőle a „medvecsalád”! :) Hát ittuk a csapvizet Indiában. Ez felelőtlenség volt és bajt okozott.

Zita egy éjszaka alatt túlesett rajta, nem részletezem hogyan, de a lényeg, hogy következő reggelre (egy teljes nappal később a rossz víz fogyasztása után) kicsit dehidratáltan, de jól volt, ehetett, ihatott, nem volt több baja. Én már egy kicsit jobban megszívtam a dolgot, első éjjel a hideg rázott és rosszul voltam, gyengének és betegnek éreztem magam. A lázamat nem tudtuk megmérni, mert a lázmérőnk megbolondult. Pedig biztos voltam benne, hogy legalább hőemelkedésem van, mert nagyon rosszul voltam. Másnap ez kitartott, és csak rákövetkező nap derült ki, mi bajom, amikor már a maláriára is gyanakodtunk. Olvass tovább…