Nászút a Föld körül

Séta a sötét ég alatt

Valamikor éjjel kettő környékén keltünk, gyorsan öltöztünk és szedelődzködtünk, hogy Cemero Lawangból felsétáljunk a napfelkeltét megnézni a 2770 méter magas Penanjakan csúcs környékén lévő kilátóhelyről. Ezt a pillanatot már nagyon vártuk és bizony mire ideáig feljöttünk a biciklikkel, bőven meg is szenvedtünk érte. Ez a kis séta néhány száz méteres szintemelkedéssel (Cemero Lawang valahol 2200 méter környékén van) igazából már csak egy szép jutalomséta volt. Igaz, ezt Zita kezdetben nem így vélte, ő nagyon tartott a mászástól, tudjátok, hogy ő nem kedveli a fölfelé menetelt. :) Persze ez most nem volt vészes, bőven hagytunk rá időt, így nem kellett különösebben rohannunk, élveztük a túrát, ami kezdetben a csillagok alatt ment, amíg be nem kúsztak fölénk a felhők. Az éjszaka közepén sétálni fölfelé egy vulkán peremére, egy olyan helyre, ahová már idáig sem volt akármilyen utunk, és ahonnan előreláthatólag gyönyörű lesz a kilátás… Ez nem volt akármilyen érzés, pláne, hogy ez az egész hely, mikor elindultunk otthonról, még a képzeletünkben sem létezett. A Bromo vulkánról azelőtt nem is hallottunk, bennünk ez, mint cél már csak útközben született meg, és milyen jól tette, mert nagyon élveztük, hogy itt vagyunk és éreztük, hogy megint nagyon speciális napokat élünk. Ez izgalmas is volt egyben.

Ebben az éjszakai hangulatban sétáltunk ki a faluból, kezdetben egy aszfaltozott úton, ami aztán hamar csak egy földútban folytatódott. Házak és valamiféle földek között kanyarogtunk a sötétben, aztán megérkeztünk a meredek hegyoldal széléhez, és innen már csak egy szerpentin vezetett fölfelé, néhány száz méterenként éles hajtűkanyarokkal. Itt egy zajos indonéz csoportot értünk utol, aggódtunk, hogy elrontják a hangulatunkat a zajos együgyűségükkel, de hála az égnek, el voltak foglalva magukkal és gyorsan le is maradtak tőlünk. Két-három kanyar múlva már a hangjukat sem hallottuk odalentről. Ahol a széles út egy ösvénnyé vált, ott egy kicsit elkavarodtunk és úgy kellett pár percig keresnünk a bokrok között megbújó folytatást a fejlámpákkal, Olvass tovább…

A száz méteres árnyékú ember

Ngadasban korán keltünk, megtaláltuk a „villanykapcsolót” és még áram is volt, így viszonylag gyorsan ki tudtunk kecmeregni az apró szobánkból és a reggeli után én kinéztem az utcára is, ahol most más irányból érkeztek a fények, mint ahonnan előző este eltűntek. A nap épp akkor bukott át a vulkán peremén, amikor kint voltam az utcán, ezért rögtön elkezdtem játszani a százméteres árnyékommal, amihez aztán persze Zitát is kihívtam és akkor már együtt játszottunk.

Mindeközben a falu is ébredezett és már zajlott az élet, jártak a kis utcán. Itt egy másodperc hiányzott csak ahhoz, hogy le tudjam fényképezni az egyik képen látható, lefelé sétáló nőt abban a pillanatban, amikor a hátán lévő tarka anyagdarabot éppen kitárt karokkal kifeszíti teljes széltében, hogy megigazítsa magán. Erről sajnos lemaradtam, de azért így sem lett rossz a kép, és főleg nem bosszankodtam ezen sokat, hiszen ez a reggel amúgy nagyon csodás volt. Fények terítették be a kis falut és igaz ugyan hogy a hegy miatt éppen csak most kezdett el sütni ránk a Nap, de ekkor már rögtön meleget is adott, hiszen a horizont nem éppen lapos volt kelet felé, tehát a Nap hiába most kelt fel, már magasan járt. Olvass tovább…

Kezdődik a meredek

Ahogy elindultunk, rögtön megértettük, hogyan lehet az, hogy tegnap már megérkeztünk ugyan este Wringinanomba, de az előzőleg gpseis.com-on mért és aznapra tervezett magasságot nem értük el, noha a tervezet távolságot egy-két kilométer híján megtettük. Nem tévedett se a térkép, se a mérésem, mindez azért volt, mert az 1200 méteres magassághoz szükséges maradék 300 méter szintet még a falun belül vagyis a következő néhány kilométeren felvettük. Így utólag már nem is értem, hogy a jó viharba voltunk képesek ilyen meredeken feltekerni.

Bár az is lehet, hogy ezt most csak azért érzem, mert írtó izomláz van a combjaimban a tegnapi tájfutóverseny miatt így még képzelni sem akarok egy felmálházott fekvőkerékpárokkal történő hegymenetre. :) Elindítottam ma hajnalban is egy timelapse-et, ami nagyon ígéretesnek tűnik: vannak felhők az égen (és mozognak!), jók a fények és a felvétel elején beúszott az öbölbe egy hatalmas óceánjáró luxushajó. Sajnos az operaház megint nem fért rá a képre, de a híd és a városközpont igen. A kamerát otthagytam és visszajöttem, most múlt hat óra szegény Zitát felébresztettem. Amíg pörög a film, én írok, mert hát nem akármilyen élmények következnek. Vissza a Bromóra! :)

A falu egyébként, azon túl, hogy rohadás meredek volt, szép volt. Persze mert már ébren voltak a lakói, hiába indultunk el korán reggel , itt Ázsiában már cigányhajnalban kelnek a népek, vagy még annál is előbb, olyan korán, amit mi a lusta fejünkkel elképzelni sem bírunk. :) Ahogy ők se azt, hogy mi a fenét csinál ez a két hülye ezen a két furcsa alakú gépen. Komolyan gondolták, hogy felbicikliznek erre a vulkánra, hát nem látják, milyen meredek? Sose fognak felérni… :) Olvass tovább…

Fikrinél Malangban

Malang Jáva egyik legnagyobb egyetemi városa, rengeteg tanulóval. Fikri és a barátai is így kerültek ide, egy kisebb lakást bérelnek a külvárosban, miközben mindannyian más városból valók és csak egyetemre járnak ide. Fikri még viszonylag új volt a Couchsurfingen, mikor nála jártunk, kezdetben kicsit félénk, vagy zárkózott volt velünk, de aztán szépen lassan megnyilt és így egyre többet és egyre közvetlenebbül beszélgettünk vele. Látnotok kellett volna a szobáját, tele volt a világ, de főleg Délkelet-Ázsia leggyönyörűbb helyeinek posztereivel, képeslapjaival és persze egy nagy térkép is volt a falon, Fikri pedig nagy szenvedéllyel mutatott videókat Indonézia más részeiről, na és persze a Bromóról is, amivel nem kicsit felcsigázott minket. :) Ez a gyerek egyszer világgá fog menni, az is biztos!

Délelőtt elmentem vele a központba, megkerestünk egy utazási irodát, vagyis a központi turista információt, ahol arról érdeklődtünk, hogy fel tudják-e nekünk vinni a csomagjainkat a hegyre. Merthogy ez egy kemény hegymenetnek tűnt, hosszú, meredek fölfelével, és nem akartam hogy túlságosan megszenvedjünk vele. A számításaim sajnos nem jöttek be, az út amit kinéztem felmenetelre, illetve a vulkán keresztezésére, a mi oldalunkon nem járható végig még négykerék-meghajtású terepjáróval sem, tehát abszolút nem járnak rajta menetrendszerinti járatok, de még szervezett dzsipes túrák sem. Persze azért járható az út, próbáltak felvidítani, hisz ők már többször felmentek ezen az oldalon motorral. A dzsipes túrák hajnalban indulnak és csak a Penanjakan-csúcsra mennek, de egy másik, északnyugati-úton, amit biciklivel nem lenne olyan jó követni, mert egyrészt arrafelé több a szintemelkedés is, másrészt azzal kihagynánk a vulkán kráterén való átkelést. Harmadrészt sok pénzt kértek volna csak a csomagok felviteléért is. Ekkor ezt a lehetőséget elengedtem, és úgy gondoltam, jó lesz nekünk a csomagokkal is, majd csak felmegyünk valahogy, elvégre nem olyan magas a perem, csak 2300 méter, és az egész menet nincs több, mint 50km. Az útvonal szintmetszete meg pont úgy néz ki, mint az óvodás rajzaim egy vulkán oldaláról. :) Mi lesz itt velünk? :)

Ezen a napon még csak az lett, hogy Fikri-vel elmentünk elemeket venni. Félreérthetően olcsón adták Malang egyetlen komoly fotósboltjában a Sanyo Eneloop AA-s aksikat, amelyeket azért választottam ki, mert némi guglizás után azt derült ki róluk, hogy ezek a legtutibb, legerősebb tölthető aksik jelenleg a piacon. Százezer rúpia, vagyis 2300 forint volt négy darab ilyen aksi. Megvettem őket, és később kiderült róluk, hogy eredetiek. A kis Canon Powershot A720IS ősrégi kameránk, amely a régi elemeinkkel, ha éppen nincsenek csutkára feltöltve, néha már nem is hajlandó bekapcsolni, egy pár Sanyo Eneloop-al 2600 képet készített néhány óra alatt, igaz LCD és vaku nélkül, de ez akkor is nagyon szép szám szerintem. És hogy miért fontos ez és mire kellettek ezek az elemek? Olvass tovább…