Nászút a Föld körül

Még mindig Belizeben vagyunk. Nem így terveztük, de így alakult. Reggel 7-kor keltünk, én kiszaladtam a bankba készpénzt felvenni, addig Zita kását készített reggelire. Már ezt nem bírta megenni, mondta, hogy WC-re kell rohangálnia. Konzultáltunk egymást közt, végül azt beszéltük meg, hogy megpróbáljuk. Elindultunk, lepakoltam mindent az első emeletről, felmálháztam a bringákat, mindent magam, hogy tehermentesítsem a kedvesemet.

A búcsúzkodáskor – Már ekkor is sejtettük, hogy lehet kár volt összepakolni, mert úgy köszöntünk el a barátainktól, hogy viszlát Budapesten – vagy 20 perc múlva…

A “kacsás ház” Punta Godrában

Az egyirányú utcák miatt ki kellett tekernünk a Front Street északi végéhez, ahol ez a tábla fogadott minket, ezúttal világosban

Kitekertünk a hajótársaság irodájához, a nő már megismert tegnapról, rögtön kérte az útleveleinket. Azt nem kapott, sőt, még mi kértünk tőle, elnézést, mert végül azt beszéltük meg Zitával, hogy ez így nem lesz jó. Az út 1 óra 10 perc, a hajón nincs WC, és Zitának már megint mennie kellett. Mentünk is, de vissza Brendanékhez. Olvass tovább…

Bagoba, mint már írtam, busszal mentünk, és ez kb. két óráig tartott. Ez egy helyi, méghozzá nagyon helyi busz volt, ez nem csak a lepukkantságából látszott (amihez egyébként már rég hozzászoktunk Ázsiában és ez most sem zavart, sőt Banglades után ez a busz még kulturáltabb volt, majdnem elérte a legkoszosabb BKV busz állagát), valamint az árból, ugyanis sokkal kevesebből utaztunk, mint amit az útikönyv írt erre a szakaszra.

Bago „2 órányi buszozásra” északra található Yangontól, az északi országrész (Mandalay, Bagan, Inle-tó, és a főváros) felé tartó út mentén, és ugyaninnen lehet kitérőt tenni a híres Golden Rock felé is, keletre, a DK-i országrészbe. Pontosan ez volt a tervünk, hogy egy nap, vagy fél nap alatt megnézzük Bago-n a látnivalókat, és másnap már megyünk is tovább a Golden Rock-hoz, majd vissza Bago-n át az északi látnivalókhoz.

Betegek vagyunk: hasmenés, láz, 38,9°c

Ám az élet, mint a legtöbbször, mást hozott. Zitára nagyon kemény hasmenés tört rá, vagyis inkább valami súlyosabbnak, talán ételmérgezésnek nevezném. Azt most hagyjuk, hogyan élte túl a busz utat, a lényeg, hogy Bago-ban gyorsan tábort kellett vernünk, mert Zita addigra már nagyon rosszul volt, és be is lázasodott. A lázát már a San Francisco Hotel nevű szálló egy kellemes, első emeleti, faborítású szobájában mértük meg, és az 38,9 volt, ami nagyon nem volt vicces. Zitát azonnal a hidegzuhany alá küldtem, aztán borogattuk, és délutánra valamelyest lejjebb ment a hőmérséklete. Az azért komoly, hogy bármi bajunk van, az itt ezen az éghajlaton rögtön lázzal is jár. Délután aztán nekiestem a Yangonról szóló Origo-s cikk megírásának. Durva, de az inspiráció erre onnan jött, hogy a szállásunkra nagyon sokaltam a 10 ezer kyat-ot, ami egy napi kitűzött büdzsénknek, 2700 forintnak felelt meg. Ezen bosszankodtam pár percig, majd fordítottam a dolgon egyet, és úgy kezdtem el gondolkodni, hogy mivel most úgyis kénytelenek vagyunk megállni egy kicsit az országjárásban, amíg Zita jobban nem lesz, fordítsuk ezt az időt cikkírásra, pénzkeresésre, ahelyett, hogy bosszankodnánk, hogy jajj, de drága itt lakni. A lehetőség adott volt, ami már önmagában nagyszerű, én pedig éltem vele, és elkezdtem írni. A nap végén jóleső érzéssel küldtem el az írást a legjobb fotóinkkal együtt csatolva. Ezzel megkerestük néhány éjszaka árát itt Bago-ban, a San Francisco Hotelben! :) Szeretem, amikor egy elsőre negatív helyzetet át tudok úgy fordítani, hogy az motiváló legyen valami jóra. Ez most sikerült, és mivel nem messze a szállónktól még egy igen kulturált, légkondicionált és olcsó netcafét is találtam 400 kyat-ért (~100 forint) óránként, így el is tudtam küldeni a cikket – na meg néhány bejegyzést is ide a blogra. :)

A bajnak ezzel azonban nem volt vége, mert Zita láza visszakúszott 38 fok fölé estére, és szegény nem volt túl jól, hisz reggel óta koplalt, csak folyadékot ivott, de nem evett semmi mást, mert egész nap a WC-re járt, elég sűrűn, és elég „hirtelen”. Egyértelmű volt, hogy így nem szabad folytatnunk az utazást, hanem azt most el kell engedni kicsit, egyhelyben lenni, pihenni és csak arra koncentrálni, hogy Zita mielőbb jobban legyen. Lehetne erőltetni így az utazást, de sok értelme nincs, mert ha Zita nem élvezi, mert fáradt, éhes, és beteg, akkor én sem élvezem, és nincs értelme az egésznek.

Végül további borogatásokkal és lázcsillapítóval, na meg a hidegzuhannyal lejjebb tudtuk nyomni a lázat, és elaludt. Másnap úgy döntöttünk, felkeresünk egy dokit, meg is találtuk az egyik kis utcában, a szerény kis rendelőben hamar sorra kerültünk, beszélt angolul, kedves volt, megvizsgálta Zitát, elmondta, amit már tudtunk, és hogy nem kell aggódnunk, ez itt általános. Az útikönyv is azt írta, hogy az országba látogatók 2/3-nál az első héten jelentkezik valami hasonló betegség. A vizsgálatért, valamint a gyógyszerekért (újabb láz- és fájdalomcsillapítók, amiket megvettünk, de nem kezdte már el szedni őket Zita) összesen 4250 kyat-ot fizettünk, és ebben már benne volt jó néhány új csomag „Electrolite” is, vagy mi a szösz. Ez az a zacskó por, ami vízbe szórva visszaállítja a hasmenés által kiürült szervezetben a fontos dolgokat. Zita ezen a napon is csak ezt itta, és persze rengeteg folyadékot. Estére átvonult rajta a láz, és igaz, nagyon lassan, de lekúszott a hőmérséklete 37 fok alá, és ott is maradt.

Hosszú, bordó libasor: A vonuló szerzetesek

Zita hőmérsékletét hajnalban is megmértük, és akkor is 37 alatt volt, ezért végre felkerekedtünk, hogy felfedezzük Bago-t! Azért hajnalban, mert a San Francisco Hotel-es házigazdáink, a két hölgy nagyon kedvesen felhívta rá a figyelmünket, hogy ha nem szeretnénk az állam bácsinak fejenként kifizetni a 10-10 dollárt a főbb látnivalók látogatásáért, akkor induljunk el korán, és még látogassuk sorra őket reggel 9 előtt, amíg még nincsenek ott a jegyszedők, és ingyenes a belépő. Ennek az infónak rettentően örültünk, mert így rengeteg pénzt megspóroltunk, és ehhez nem kellett mást tennünk, mint reggel 6-kor kelni, és elindulni.

Rögtön ahogy kiértünk az utcára, már egy érdekes dolgot láttunk, Mianmar egyik nagy jellegzetességét, a libasorban vonuló szerzeteseket. Az ételhordó táljaikkal a kezükben ők is épp indultak a nap kezdetén – csak ők más célból, mint mi: étel formájában adományokat gyűjteni a helyi lakosságtól. Olvass tovább…

2012. június 05. kedd

A Kali Gandaki kalandosabb oldalán

Micsoda napunk volt! Nem indult könnyen és nem indult korán, mert tegnap nagyon ellustultunk az évfordulónk megünneplése alkalmából. Igazából egy kirándulós nap lehet nagyobb ünnep lett volna, mint egész nap tespedni, na de ezen most már kár rágódni, minden úgy volt jó, ahogy, és a pihenő azért semmiképpen sem fájt. Ma a reggelit hétre kértük egy nyolc órás indulás reményében, persze ebből nem lett semmi. Éjjel túl sokáig fent voltunk, így a reggeli nyolcra tolódott, az indulásunk pedig 10 órára. Ehhez az is hozzájárult, hogy rajtam újult erővel tört ki egy hasmenés. Amikor a WC-re mentem, még semmit nem sejtettem, aztán jó negyed órát trónoltam, és minden jött kifelé belőlem. Ettől persze még elindultunk, hiszen bringáztunk, túráztunk már hasmenéssel, és tudjuk, hogy abszolút túlélhető a dolog.

Marpha után az első függőhídon átsétáltunk a Kali Gandaki folyó bal, keleti oldalára, ahol aztán szinte az egész napunkat töltöttük. Ez az út valószínűleg nehezebb volt, mint a folyó jobb oldalán haladó dzsip út, de az is biztos, hogy sokkal szebb és kalandosabb is! :) Olvass tovább…

2012.05.28. – hétfő

Egy másik bolygón

Ó, te jó ég, micsoda napunk volt! Ugye fent ébredtünk négyezer méter felett, egész pontosan 4067m-en a Hotel Tilicho Peak nevű vendéglőben. Én az éjjel háromszor jártam ki a WC-re, mert nagyon mozogtak a beleim, és csikart a hasam. Valamivel megint elcsaptam magam, a részleteket inkább most hagyjuk. :) Reggel 5:15-kor szólt először a telefon, amire hármat rászundiztunk, szóval a végén fél hatkor keltünk. Ekkor a nap már fent volt, és pár perccel később a szobánk ablakát is elérte. Ha valaki ekkor azt mondja nekem, hogy ma felmászunk ötezer méterre a Tilicho-tóhoz és onnan vissza is térünk ide, nem igazán hittem volna neki, inkább megkérdőjeleztem volna: „Ember, láttad volna, mik történtek velem a WC-n az éjjel…” – és ez még nem minden, mert furcsa álmaim is voltak, valószínű a kevés oxigén, a nehéz takaró, és a Himalája semmihez nem fogható tájai voltak az okai, hogy azt álmodtam, hogy egy másik bolygón vagyok. Egyébként nem volt rossz ott az álom, de sajnos másra már nem emlékszem, csak arra, hogy egy érdekes másik bolygón voltam, ahol ott volt a bátyám, és a felesége Edit is.

A reggelit hatra kértük, és készítettünk hozzá teát a benzinfőzőn. Majd miután az ismét, sokadjára is eldugult, a melegítést folytattuk a gázon. Reggelire kértünk egy „Boiled Potatoes”-t, vagyis főtt krumplit és egy „Veg. Fried Potatoes”-t, vagyis zöldséges főtt-sült krumplit. Ilyen magasságban ilyen távol mindentől egyik sem volt olcsó, de ezt már elfogadtuk, mint ahogy a vendéglátóink is azt, hogy csak egyszer kérünk ételt egy nap, és ez a reggeli, hajnalban. Két hatalmas tál ételt tettek elénk, én a negyedét sem tudtam megenni a főtt krumpliknak, de ez nem is volt baj, hisz így megvolt a „packlunch”-unk, amihez még a tegnap estéről maradt néhány saját készítésű lepényből is került. Amíg én vizet szűrtem, Zita meghámozta a maradék krumplit, és az ő káposztás krumplija mellé elpakoltuk mindet egy zacskóba. Ezen kívül már csak mogyorókat, magokat, némi csokoládét és persze 5 liter tiszta ivóvizet pakoltunk be és fel a hátizsákra, néhány plusz réteg meleg ruha, az esőruhák, a pótelemek és a vízszűrő mellé.

„Landslide Area” – Ha itt lóval is el tudnak menni, akkor mi is át tudunk jutni!

Így indultunk el felpakolva 7 óra előtt néhány perccel. A hátizsák még így is sokkal-sokkal könnyebb volt, mint amúgy, és szinte észre se lehetett venni, hogy rajtam van, annyival könnyebb volt annál, mint amikor tele van az összes cuccunkkal. A vendéglőnk kapujánál épp fenyőleveleket égettek egy kis, erre a célra épített füstölőben. Ez valamiféle buddhista vallási szertartás, a lényegét pontosan nem értjük, de a fenyőnek finom füstje volt, és a „Windows” márkájú gyufásdoboz is mindenképpen egy érdekes látvány volt.

A menetet egy meredek fölfelével kezdtük, ami egy másik vendégháznál végződött. Tegnap jövet ennek a tetejét láttuk csillogni magasan a hegyoldalban. Olvass tovább…

A dálbát és a dahi

A sátrazós éjszaka reggelét egy királyi rántotta, tükörtojás, pirítós kombóval nyitottuk, majd meglepően gyorsan összerámoltunk, és megszűrtük az előttünk álló naphoz szükséges vízmennyiséget. Búcsúzásképpen még készítettünk néhány közös fényképet a családdal, akiknek a kertjében sátraztunk, majd kigurultunk az országútra.

Az országútra, ami a mai napon is olyan csendes és barátságos volt, mint előző nap. A terep nem változott, folyók, dombok, mezők, erdők, balra pedig a Himalája legdélebbi gerince. Ebbe kicsit bizsergető érzés volt belegondolni, hogy újra itt vagyunk, a világ legmagasabb, leghatalmasabb hegységrendszerének a tövében. Főleg úgy, hogy tudtam, ezúttal gyalogosan is beleveszünk majd kicsit ezekbe a hegyekbe. Már vártam nagyon, hogy megérkezzünk Pokharába, ugyanakkor azért jelen is voltam, mert Nepál még mindig új volt, és nagyon élveztük a bringázás a Terai-on. Így hívják a Nepál déli részén elterülő síkságot. Ami annyira nem is sík, mert azért voltak kis dombjaink, persze megint csak néhány perces emelkedők, mint tegnap. Az egyik ilyen tetején láttunk majmokat, az úton játszottak, amíg meg nem érkeztünk, akkor aztán elszaladtak.

Tízóraizni egy kis útszéli vendéglőnél álltunk meg, már volt készen dálbátjuk, ez a legnépszerűbb eledel itt Nepálban, rizs, és valami lencsefőzelék féle, de annál hígabb, és persze más fűszerezésű, mint otthon. Ehhez még némi zöldség is jár, illetve mi kértünk curd-öt, aminek itt megtanultuk a nepáli nevét is: dáhi. Na, de most már elárulom, miről van szó: a curd, nem más, mint valamiféle joghurt (vagy aludt tej?). A tejet állni hagyják néhány napig, az „megromlik”, és finom sűrűbb állaga lesz. Olvass tovább…

28 órás buszutazás

Udaipurból nem épp a legideálisabb módon jutottunk át utazásunk következő állomására, Aurangabadba. A hibák ott kezdődtek, hogy a szállodánkban üzemelő „booking office”-ban foglaltunk buszjegyet Ahmedabadig. Ez nemcsak, hogy drágább volt így, hanem még „private bus” is. Oké, ebben volt három jó dolog: egy icipicit kényelmesebb volt, nem állt meg csak minden második bokornál, és minket külföldieket egy kupacba, a busz legelejére ültettek, így történt, hogy összeismerkedtünk egy svájci nénivel, aki 62 évesen utazik egyedül, Indiában. Európát keresztbe-kasul bejárta a kis autójával, aminek a tetején aludt egy kinyitható sátorszerűségben. Vele együtt szálltunk le az átszálláshoz Ahmedabadban. A város szélén, ahol a buszosaink kijelentették, hogy itt kell leszállnunk ahhoz, hogy a buszállomásra jussunk, ahová ez a busz nem megy, mert nincs engedélye. Mivel hármunkon kívül másokat nagyon nem szállítottak le ezzel az indokkal a buszról, ekkor meg voltam arról győződve, hogy nem igaz, amit mondanak. Úgy gondoltam, hogy barátaink „szerződésben állnak” a riksásokkal, mert azok egyenesen ránk támadtak, és nagyon sokan voltak ott, ahol a busz kitett. Aztán később olvastam az útikönyvben, hogy ez általános, a privát buszok nem mennek be a buszpályaudvarra. Persze ettől, még lehet, hogy átverés az egész, aminek az útikönyv írója is áldozatul esett. Ez igazából mindegy is, a lényeg, hogy rövid bosszankodás és a riksások elhajtása után odébb sétáltunk, lenyugodtunk, és gondolkodtunk kicsit. Megkérdeztünk egy-két boltost, és megtudtuk tőlük, hogy van busz, ami bevisz a buszállomásra minket 6-8 rupi fejében. Ez kevesebb mint tizede annak, amit a riksások kértek az imént. Olvass tovább…

Az eddigi legnehezebb éjszakánk története

Na, már elmeséltem, hogy hogyan jutottunk oda Pushkarba, és hogy milyen nagyszerű helyen laktunk ott, most jöjjön maga Pushkar, és az ott töltött napok története.

Történt, hogy amikor megérkeztünk ahhoz a bizonyos tábortűzhöz első nap valamikor fél egy környékén, ki voltunk tikkadva, és kértünk egy kis vizet Sukháéktól. Ők egy bontatlan üveg 1l-es, műanyagpalackos ásványvizet raktak elénk, mire én kérdeztem, hogy mi ez, csapvíz nincs? Ti mit isztok, tiszta, egészséges a csapvíz? A válasz igen volt, azt mondták, ők is ezt isszák, és már meg is töltötték az egyik üres palackunkat a langyos csapvízzel. Nohát, langyos a víz, sebaj, Jószi bá’ szerint ez még jó is, előbb megérkezik tőle a „medvecsalád”! :) Hát ittuk a csapvizet Indiában. Ez felelőtlenség volt és bajt okozott.

Zita egy éjszaka alatt túlesett rajta, nem részletezem hogyan, de a lényeg, hogy következő reggelre (egy teljes nappal később a rossz víz fogyasztása után) kicsit dehidratáltan, de jól volt, ehetett, ihatott, nem volt több baja. Én már egy kicsit jobban megszívtam a dolgot, első éjjel a hideg rázott és rosszul voltam, gyengének és betegnek éreztem magam. A lázamat nem tudtuk megmérni, mert a lázmérőnk megbolondult. Pedig biztos voltam benne, hogy legalább hőemelkedésem van, mert nagyon rosszul voltam. Másnap ez kitartott, és csak rákövetkező nap derült ki, mi bajom, amikor már a maláriára is gyanakodtunk. Olvass tovább…

Sajnos majdnem pont ugyanúgy kell kezdjem a bejegyzést, mint az előzőt. Battagram-ban este lefekvéskor még semmi nem tűnt fel, de miután az éjszaka közepén kilátogattam a WC-re, és egy egészségesnek tűnő csomagot otthagytam, utána még vissza kellett járnom. Nem egyszer, nem kétszer, rengetegszer, mígnem újfent nem maradt bennem semmi. Hiába voltam tünetmentes két teljes napig, ez csak a hasfogó széntabletta eredménye volt, valójában még bennem maradt a fertőzés, nem voltam túl a dolgon, és hiba volt előző nap a “királyi vacsora”. Ez nem volt túl jó fejlemény tekintetbe véve, hogy Chattar Plain-ig még hátravolt közel 800m fölfelé, de nem volt mit tenni, mivel vesztegelni nem akartunk Batagramban, elindultunk szépen lassan.

Rendőri kíséretünk most is volt, ugyanazon a „Rider City” motoron két másik fickó, egyikük vezette, másikuk fogta a gépfegyvert.

A dízel nem, de én lángra kapok

Két kilométert sem haladtunk, és megálltunk egy benzinkútnál dízelt venni, ugyanis az előző, Gilgitben vásárolt dízel az istennek sem akart begyulladni a tábori főzönkben. Amit most vettünk, azt rögtön ki is próbáltuk, persze se a rendőreinket, se a benzinkutasokat nem zavarta különösebben, hogy a kút mellett tüzelünk. Ellenben ez az üzemanyag sem akart meggyulladni, ugyanolyan olajos állagú volt, mint az előző. Amikor végre meggyulladt, lassan kapott nagy lángra, és sokáig éget, sok korommal. Ez mondanom sem kell, hogy nem túl ideális főzéshez. Azért a vásárolt egy liter üzemanyagot duzzogva, de eltettük. Nem értettük, mi a francért nem működik úgy a főzőnk az itteni üzemanyagokkal, mint a Dushanbe mellett vásárolt dízellel. Valószínű Pakisztánban jóval gyengébb az üzemanyagok minősége.

Mindeközben természetesen kisebb tömeg gyűlt körénk a helyiekből, és szokás szerint úgy bámultak ránk, mintha egy másik bolgyóról jöttünk volna, és nem is emberek lennénk. Ez engem nagyon idegesített, mert nyűgös voltam és gyenge, mindenre vágytam, csak arra nem, hogy néhány tanulatlan paki az én mozdulataimat lesse. Megint belenéztem az egyik legbámulósabb barátomnak egyenesen a szeme közepébe, és mikor észrevette, hamar zavarba is jött, összepiszmogott a társaival és már csak a hátsó sorokból folytatta a bámulást. Egyikük, aki beszélt angolul, közelebb jött hozzánk, és a bringák áráról kérdezett. Ezen nagyon mérges lettem. Miért ez a legfontosabb kérdés? Miért ez a második kérdés azután, hogy „Honnan jöttünk?”? Komolyan nagyon begurultam. Olvass tovább…

Besham – Egész éjjel a WC-n, az erőm elszáll, a morálom a mélybe zuhan

Sajnos a Beshamba érkezésünk napján a kalandjaink – pontosabban az én kalandjaim -, még a lefekvéssel sem értek véget. Éreztem, hogy nem vagyok jól, forgolódtam az ágyban és émelyegtem, hányingerszerű érzés tört rám. Végül úgy döntöttem, hogy kimászom az ágyból, és kimegyek a fürdőszobába rókázni. Ez sokadik próbálkozásra végül sikerült, persze egyáltalán nem volt kellemes érzés, és különösebben még csak meg sem könnyebbültem. Visszafeküdtem aludni, de 20 perc sem telt el a forgolódással és meg kellett ismételnem a műveletet. Ez a ciklus még néhányszor lepörgött, magyarul a fél éjjelt a fürdőszobában töltöttem a porcelán buszt vezetve. 6-7 ilyen alkalom után végre lenyugodott a testem, és tudtam aludni néhány órát egyhuzamban, de ez sem tartott sokáig, mert reggel kezdődött a fosós parádé, de legalább a délelőttöt már ülve töltöttem a WC-n. Minden átment rajtam, de nagyon durván, a végére már gyakorlatilag teljesen folyékonyat székeltem. Egyértelmű volt, hogy ezen a napon nem tudunk továbbmenni, de ez fel sem merült bennünk ezek után.

Zita mindenben nagy segítségemre volt, nem is tudom, mi lett volna velem ekkor nélküle. Annyira gyenge voltam, hogy élni sem volt kedvem, csak feküdtem az ágyban, és vártam, hogy jobb legyen. Enni természetesen semmit nem ettem, csak a gyomorfogó és fertőtlenítő tablettákat. Inni azt ittam rengeteget, cukor nélküli „üres” teát, literszámra, hogy ki ne száradjak és átmossam magamon ezt a borzalmat. Szörnyen cefetül éreztem magam, az ágyból kikelni alig volt erőm. Nem csak fizikailag, morálisan is magam alatt voltam. Nagyon gyenge voltam, és a tegnapi hosszú, nehéz nap után ez a kényszerű koplalás igazán nem esett jól. Ugyanakkor tudtam, hogy nincs más választásom, ha megpróbálok enni, az biztos egyből átmegy rajtam, és csak rosszabbodik a helyzetem. Olvass tovább…

Kislány triciklin és jakok a hóban

Momazairban hóesésre ébredtünk, az éjjel leesett néhány centi hó, és a hó tovább szakadt reggel is, mindezt erős szél kísérte, egyszóval nem volt valami barátságos az időjárás. Úgy szakadt a hó, hogy 30m-re található buditól alig lehetett visszatalálni a főépületekhez. Miközben ebben a nem túl biztató időben készülődtünk és málháztuk a bringákat, a szállásadóink kislánya egy háromkerekű triciklin kerülgetett minket nagy vidáman a hóviharban. Ez igen érdekes látvány volt számunkra, mert a mi képzeletünkben az ilyen időjárást nem éppen egy 3 éves forma kislánynak való. De úgy gondoltuk, hogy ha ő ilyen vidáman elvan ebben a kegyetlen havazásban, akkor nekünk is sikerülni fog eljutni Murgabig, ami innen 45km-re volt, 400m-el lejjebb, 3690m-en. A reggeli látványt Momazair-ban még a jakok is fokozták. Nem volt éjszakai menedékük, csupán az épületek közelébe terelték vissza őket az éjszakára. Itt aztán leheveredtek és szépen belepte őket a hó. Miközben készülődtünk odakint a hóviharban, morogva közlekedtek közöttünk a havas bundájukban. Zitának még azt is sikerült lencsevégre kapnia, ahogyan a házinénink megfeji az egyik állatot – Nem éppen idilli a kép.

Az indulás után kicsit megkönnyebbültünk, mert a hóviharban való bringázás nem volt olyan szörnyű, mint amilyennek elsőre látszott. Hála az égnek hátszelünk volt, és ez nem csak azért volt jó, mert segített minket a haladásban, amiben egyébként a masszív lefelé sem volt az ellenségünk, hanem azért is jó volt, mert lefújta a havat az útról, amin így jóval könnyebb és biztonságosabb volt a haladás. A szél miatt azért voltak félelmeink, mert az út kanyargott a völgyekben, tehát nem mindig ÉK felé tartott, mint ahogy az a szélirány szerint ideális lett volna. Néhány kanyar után nagy örömmel megbizonyosodtunk arról, hogy Katy elmélete igaznak bizonyult a völgyek és a szélirány viszonyáról. Miszerint a szél nagyjából követi a völgyek irányát. Ez épp igaz volt, ám az út nem mindig követte tökéletesen a völgy irányát, így néhányszor igen kemény oldalszelet kaptunk. A fagyos, havat hordó szelet nem volt épp kellemes az arcunkba kapni. El se mertük képzelni, milyen lett volna az, ha mindezt szembe kapjuk, és mondjuk nem lefelé haladunk közben. Olvass tovább…