McLeod Ganj #2 – Kirándulás a hegyekben
Ahogy teltek az órák és a napok McLeod Ganj-ban, úgy néztem egyre csak vágyódva a szemközti erdős, sziklás havas hegygerincet, mígnem végül kitaláltuk Zitával – mivel neki se kirándulni, se futni nem volt kedve -, hogy kicsit szétválunk pár órára.
Ekkor már közel 8 hónapja úton voltunk, és egy kezünkön meg tudtuk számolni, hányszor váltak szét az útjaink ezalatt egy óránál hosszabb időre. És valljuk be, ez azért nem általános dolog, hogy egy pár sülve-főve együtt van, a hét minden napján, 0-24. Egyikük legalább elmegy dolgozni a normál életben. Mi viszont csak nagyon ritkán váltunk el egymástól, és ezt meglepően jól viseltük, ugyanakkor amikor kitaláltuk, hogy akkor most 3 óráig Te mégy erre, én meg arra, egyikünk sem akadt fent ezen az ötleten, sőt, jó dolognak tartottuk.
„Hatalmas fák alatt, gombaházakban lakunk, és mindig vidámak vagyunk”
Szóval 11:50-et ütött az óra, amikor Zita elindult a színes-szagos üzletek áradatát felfedezni, én pedig a másik irányba, a hegyekkel ugyanezt tenni. Ezt rögtön rossz irányba kezdtem meg, ezért pár száz méter után fordulhattam is vissza. 
Másodjára már megleltem a helyes utat, ami a főtérről indult egyenesen felfelé egy gerincen. Elhagyva a házakat és a velük járó szemétkupacokat, egy köves, hegyoldalba vágott úton találtam magam, gyönyörű fenyveserdőben. Az első nyeregben újra találkoztam a civilizációval egy étterem, egy aszfaltozott utcácska és néhány újabb szeméthalom formájában, de ez nem tartott sokáig, mert újra bevettem magam a fenyvesbe. Ismét eltévesztettem az irányt, és ahogy távolodtam a csomóponttól, úgy vált egyre egyértelművé, hogy elvétettem az utat. Ez abból látszott, hogy a GPS kijelzőjén középen a kis fekete nyíl (én), nem azon az úton haladt, ahol én szerettem volna, hanem egy ahhoz közeli, azzal az úttal párhuzamos úton, ami hamarosan odaveszett a semmiben. Olvass tovább…
Az alagutak után gyorsan le is adtuk a szintet, egy kis zöld-sárga oázisba gurultunk le. Az Ősz ide is elérkezett. Házak is voltak a fák mellett, méghozzá egy őrállomás házai. Itt egy sorompó zárta el az utunkat. Hamar megjelentek a rendőrök is, akik az útleveleinket kérték. A GBOA engedélyünket ellenőrizték, mint ahogy azt már előre jól tudtuk az útikönyvből. Egyikük, akiknél az útleveleink voltak, behívott magához az őrszobára. Egy papírra rajzolva kifejtette, hogy van egy település Khorog és Murgab között, ami nem szerepel a GBAO pecsétünkön. Azt akarta, hogy forduljunk vissza, és menjünk a Waghan völgyön át Murgab felé, mert szerinte csak arrafelé érvényes az engedélyünk. Én magyaráztam neki, hogy a tádzsik nagykövetségen Bécsben erre az útvonalra kértük az engedélyt, és itt Dushanbe-ben is megnézték az OVIR-ban, megmutattam nekik a térképet és azt mondták, rendben van az útvonal. Minden hiába volt, az emberünk hajthatatlan volt, nem nyitotta fel a sorompót. Azt mutatta, hogy azért lecsukhatják, ha átenged minket. Végül még egyszer behívott a szobájába, ahol 20 dollárt írt fel egy papírra. Hát erre ment ki a játék!
A táj valami elképesztően gyönyörű volt, noha az időjárás nem volt tökéletes, borult egünk volt. Viszont a hegyek tetejét hó sipka fedte, lent pedig a völgyben a falvak környékén mindenütt őszi színekben pompáztak a fák. Az út csak néha emelkedett meredeken, legtöbbször kényelmes, könnyű emelkedőkön haladtunk. Sokszor vissza is gurultunk 20-30m szintet. Az útminőségről rosszakat hallottunk, de ez ránk, bringásokra nem volt igaz. Ugyan nem volt makulátlan az út, de az a kevés kátyú, ami az amúgy jó minőségű aszfalton volt, minket egyáltalán nem zavart, gond nélkül ki tudtuk őket kerülgetni.
Teheránból a Kaszpi-tenger felé terveztük folytatni az utunkat. Irán fővárosa és a tenger között két út is megy az Alborz-hegységen át, és ahány embert kérdeztünk, annyifélét mondtak azzal kapcsolatban, hogy melyik a szebb, meredekebb, vagy forgalmasabb. Végül a nyugati utat választottuk, mert sokan mondták róla, hogy bár keskeny és forgalmas, de emellett nagyon szép tájakon visz. A másik nagy érv az volt emellett az út mellett, hogy mivel Teherán nyugati részén laktunk Nedáéknál, a nyugati utat választva nem kellett magunkat átverekedni 60km városon. Teherán a világ egyik legzsúfoltabb, leg légszennyezettebb városa, és semmi kedvünk nem volt hozzá, hogy szinte egy egész napon azzal töltsünk, hogy átkelünk rajta.
Valószínű valami buli készülhetett, mert 50 méterenként állt egy díszruhás rendőr az út mentén, és rendőrautók is sokan voltak. Némelyik rendőr leintett minket, de azon kívül, hogy megkérdezte, hogy honnan jöttünk és hová megyünk, még az útlevelünket sem kérte el. Igazából ugyanolyan érdeklődő volt, mint az összes többi iráni, aki integetett és kiabált nekünk, csak egy rendőrnek azért mégis azonnal megálltunk, amikor integetett nekünk… :) Karaj határában vásároltunk egy fél dinnyét, és papirdobozokra leülve elfogyasztottuk az szélén – cukor és folyadékpótlás gyanánt szénsavas üdítő helyett. Aranyos volt a dinnyeárus srác, azután, hogy megtudta, hogy honnan jöttünk, nem az volt a következő kérdése, mint általában az embereknek, hogy mennyire kerülnek a bringák, hanem, hogy mennyibe kerül a dinnye Magyarországon!? :) Általában ez a két default kérdésük van az embereknek: Honnan jöttünk? És mennyibe kerülnek a bringáink? Néha még azt is megkérdezik, ha tudnak angolul, hogy nem kényelmetlenek-e, ilyenkor persze mielőtt elárulnánk az igazságot, azt válaszoljuk, hogy de, nagyon, sokkal rosszabb egész nap egy fotelban feküdni, mint egy hagyományos bringa nyergében… :) 
Legutóbbi hozzászólások