Nászút a Föld körül

Buddha(?) reggelije

A túránk második napjának reggelén a szoba közepén a kis asztalra már meg volt terítve, amikor én magamhoz tértem a matracon. Reggeliztünk egy nagyon finomat, a néni, aki valószínű az amúgy a házban lakó család asszonysága, hozott nekünk rizst, zöldségeket, gyümölcsöket és egy érdekes állagú fehér valamit, amit talán rizspudingnak tippelnék. Aztán nem csak minket, hanem az isteneket is megetette, vagy inkább Buddhát, vagy én nem is tudom, kit vagy mit, mert ugye a buddhizmusban, ha jól tévedek, nincsenek istenek… Szóval a néni hozott a szobába egy tálkában mindenféle finomságot, ám ezt már sajnos nem mi kaptuk, hanem elhelyezte a kis szentélyben, mint áldozatot, vagy felajánlást, és aztán letérdelve még imádkozott is. Ebben nem zavartatta magát, közben mi még a kis asztalnál reggeliztünk.

Eztán következett a nap fénypontja, igen, már így rögtön az elején: a vizes cipők felhúzása! :) Aki csinált már ilyet, az tudja, milyen nagyszerű érzés, de csak az első néhány percig, amíg meg nem szokja az ember. Amúgy meg, ha van újságpapír a háznál, akkor éjszakára ki kell bélelni velük a cipőt, és akármilyen nedves is legyen az idő, azért a sok begyűrt papír mindig kiszívja valamennyire a nedvességet a cipőből, és ha ezt még megspékeljük egy száraz zokni alá vételével is, akkor szinte már elértük a „tisztább, szárazabb érzés”-t. :)

Virágok, vízcseppek és pillangók

A túra szépen indult, annak ellenére, hogy veszettül csúszkáltunk a sáros utakon, és az elején kicsit fel-le/oda-vissza mászkáltunk, mert először rábólintottunk Mon Szán ötletére, miszerint tegyünk fél órás kitérőt a falujába, majd látva, hogy milyen út vezet oda, azt mondtuk, hogy inkább menjünk egyenesen a normálúton, hogy talán ma megérkezzünk sötétedés előtt a napi célunkhoz, a kolostorhoz, ahol aludni fogunk.

A gerincekkel és a völgyekkel merőlegesen haladtunk, magyarán fel, majd le, aztán újra fel, és le, és így talán négy-öt gerincet is, de mindez nem volt különösebben fárasztó, mert se a gerincek nem voltak magasan, se a hegyoldalak nem voltak nagyon meredekek. Ellenben mindeközben a kis csodák ma is szembejöttek, először főleg a vízcseppek formájában. Ezt én nagyon élveztem, és persze fényképeztem, na meg aztán rohanhattam a csoport után, mert amíg én a makróval bűvészkedtem egy virág, egy pillangó vagy egy vizes pókháló előtt addig engem szépen otthagytak. :) Az egyik völgy aljában egy patakon kellett átkelnünk, egy talán 20cm széles pallón, 2-3m magasságban. Ez izgalmas volt, hát még utána a sárfalon való felkapaszkodás… Olvass tovább…

Kalawban, amikor lesétáltunk a Sztupához tényleg ott várt minket a szakállas sikh barátunk (vagy a bátyja, mert a pár perc ismeretség alatt nem sikerült megtanulnunk megkülönböztetni őket), ám a túrát nem ő vezette, hanem átadott minket egy Mola nevű helyinek, akiről annyit kellett tudni, hogy ő még nem a vezetőnk, csak egy segéd, aki amúgy a kukta is. Mi a manó, még saját séfünk is van? Azért arra haragudtunk kicsit, hogy nem a sikh testvérpár valamelyike vezet minket, ahogy a reggelinél ígérték. Ha felfogadott vezetőjük van, az azt jelenti, hogy nekik már jól megy a biznisz, ők csak szervezkednek, és leadják a melót alvállalkozóknak, ergo az igazi melót nem ők végzik már, csak lefölözik a hasznot. Ez azért nem tetszett, mert így ergo hazudtak nekünk, és mert nem szeretjük azoknak adni a kevés pénzünket, akiknek már eleve van, jobbszeretjük azt azoknak adni, akik inkább szűkölködnek benne. Akik maguk építették a kis szállodájukat, vagy akik maguk vezetik a túrájukat. Úgy látszik Harri és Rambo Singh (mert frankón így hívják őket!), már nem ezek az emberek, ezért túravezetésre nem tudom tiszta szívvel ajánlani őket annak ellenére, hogy az útikönyv nagyon dicséri őket. A szállójuk viszont tényleg nagyon király, 12 dollárért már olyan szobát ajánlottak, hogy ihajj-csuhajj, csak ne hagyjátok magatokat bepalizni a túrára náluk. Mondjuk én is buta voltam, az lehetett volna gyanús, hogy a túráról azt mondták, hogy azonnal indul, és hogy külön kértek minket, hogy ha a lent ólálkodó zöld turbános fickó kérdezi, hogy hová megyünk, mondjuk azt, hogy a buszhoz megyünk. Ezt az egészet még így utólag sem értem, ha az az ürge rontja az üzletüket, akkor miért hagyják, hogy a szállodájuk körül ólálkodjon, és miért nem beszélhetek vele? Mit ajánlana, egy olcsóbb, de rosszabb túrát? Vagy ugyanazt a túrát, alvállalkozók beiktatása nélkül, olcsóbban? A válaszokat még most se tudom.

Ez most már mindegy is, kifizettük az egész túra árát, ezen már mind kár rágódni, főleg, hogy nem volt drága, még így is jutányos üzlet volt. Amit ezek után tehetünk, az az, hogy nem gondolkodunk azon, hogy hogyan lehetett volna nekünk jobb vagy olcsóbb, hanem csak megyünk, és élvezzük, amit kapunk, ami szembejön velünk. Azért a minket ért disznóságok sorát még befejezem, csak hogy tanulhassunk belőle mind. 12km-el később, egy szép nyeregben, összetalálkoztunk az igazi vezetőnkkel, Mon Szan-al, és a csoport többi tagjával, egy német párral, Johanna-val és Sebastian-al. Mikor beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy Nekik is azt mondták, hogy a sikh testvérek valamelyike fogja vezetni a túrát, és ami még felháborítóbb (vagy viccesebb – felfogás kérdése :D), hogy eredetileg ők is egy nappal később szerettek volna indulni, pont azon a napon, mint mi, de nekik is azt mondták, hogy holnap (vagyis ma) indul egy csoport, és csak velük áll az ajánlat, a 12 ezer / fő / nap, amit ők még nem tudtak, vagy nem is próbáltak lejjebb alkudni. Szóval jól bepaliztak mindnyájunkat, és amikor azon gondolkodtunk, hogy ez vajon miért történt, két lehetőség merült fel bennünk: valakik lemondták, és mi Zitával az ő helyükre érkeztünk meg pont időben, vagy egyszerűen csak úgy kombináltak az amúgy elsőre nagyon szimpatikus sikh testvéreink, hogy minél előbb elstartoljunk mindannyian Kalaw-ból, nehogy megtaláljon másvalaki az olcsóbb/jobb/szebb, vagy annak tűnőbb ajánlataival és ők elessenek az üzlettől. A kép még most sem világos, de igazából mindegy is, mert a túrával és a vezetőnkkel, Mon Szan-al, mint ahogy azt olvasni is fogjátok mindjárt, végül nagyon elégedettek voltunk, csak azt sajnáltuk kicsit, hogy nem Mon Szan kapta a pénz nagy részét, holott azt ő érdemelte volna. Ezen utólag már csak úgy segíthetünk, hogy én most megadom Nektek Mon Szan „közvetlen” elérhetőségét: 09-493-84903, itt állítólag nem beszélnek, de értenek angolul(?!? :D), és ha itt a kalaw-i guide-ot, Mon Szan kéritek, akkor eljuttok hozzá. Ezt a számot egyébként nem ő adta meg, hanem mi kértük tőle, hogy így segítsük őt hozzá közvetlenül, a túraszervezők bevonása nélkül hozzá a jövőbeni vendégeihez. Hogy a számot tudjátok-e hívni külföldről, mianmar előhívóját elé téve (ha egyáltalán van ebben az országban olyan…?), azt nem tudom, de ki tudjátok próbálni!

Námádöme Barátom! – Burmai nyelvleckék

Na, de most már jöjjön a konkrét túra, és annak a története végre! Szóval az első 12km-en még csak Molával, a kuktával sétáltunk, ő is nagyon jó fej volt, sokat beszélgettünk vele és sok új szóra megtanított minket. A nagy kedvencünk a NámáDöme lett, ami annyit jelent „See You Later”, vagyis hogy viszlát / remélem, később még látjuk egymást. Ez a Námá Döme olyan jól hangzik, hogy tovább is költöttük, biztos a magyarból jött „Ne má Döme, ne hagyj itt, ne menj el, maradjunk még együtt!” :) El is határoztuk, hogy a mianmariak gyűjtőneve nem Géza és nem is Sanyi lesz, mint az előző országok lakóié, hanem ők mostantól Dömék lesznek mind! :) NámáDöme: Viszlát Döme! :D

Aztán egy másik érdekes dologra is megtanított minket Mola, méghozzá, hogy a „Mennyibe kerül?”-t, nem úgy mondják, hogy „Eu’lálé?”, mint ahogy azt mi eddig tudtuk, és használtuk, hanem úgy, hogy „D’ou Lá Lé?”. Ezen megint nagyon jókat mulattunk, mert Mola azt is elmondta, hogy mit jelent az „Eu’lálé”: valami olyasmit, hogy „Gyere át az én otthonomba, meghívlak egy teára!” :) Ó, ezt jól félreértettük, biztosan valaki nagyon meg akart hívni magához, akitől mi csak annyit akartunk megtudni, hogyan mondják errefelé, hogy „Mennyibe kerül?”, mi pedig jól leírtuk az „Eu’lálé”-t, és azóta mindenütt mondogattuk, és csodálkoztunk, hogy csak sokadjára, nagyon nehezen kaptunk rá árakat. Mennyi utcai árust, és éttermest meghívhattunk magunkhoz teázni, Te jó ég… :)))

Tengelyig a sárban, mosolyogva

A nagy nyelvtanulás közben azért nem felejtettük el megcsodálni a külső környezetet is. Még a faluban voltunk, amikor egy hosszú sor bordó ruhás szerzetes kígyózott végig mellettünk. Mindennapi élelemgyűjtő kőrútjukra indultak, ez így megy errefelé, ilyet már láttunk Bago-ban is, a helyiek kiállnak az útra, és egy-egy pohár rizzsel vagy egyéb élelemmel tömik meg a szerzetesek ételhordó edényeit.

Az útról később végre eltűnt az aszfalt, és szép szerpentinben kanyargott a domboldalban, gyönyörű kilátást nyújtva a környező dombokra, és mezőkre. A rizsmezők élénkzöldbe fedték a völgyek teraszos, lapos alját, és ez a zöld olyan erős volt, hogy szinte már elütött a természetes környezettől, a domboldal bokros-fás részeitől. Egy helyen egy nagyobb földcsuszamlás nyomait is felfedeztük, amit valószínű maga az út okozott, amin épp álltunk, na meg persze az errefelé gyakori nagy esőzések együttesen. Az úton nem csak mi közlekedtünk, hanem nyakig sáros mocsarasok, akarom írni motorosok is. Először még nem értettük, hogy hogyan lettek ennyire nagyon sárosak és csak reméltük, hogy mi nem megyünk majd arra, amerről ők jöttek, de aztán végül persze megérkeztünk a sáros szakaszokhoz Olvass tovább…