Nászút a Föld körül

Kilátóhely vadászat

Mert bizony ilyenekből is volt dögivel, nem is tudom, hol kezdjem. :) Talán azzal, amiről már tettem előzőleg is említést. Többször kimentem még futni az első futás után, ezek közül a második futásom egy 10km-es kör lett, amiben szint is volt bőven, ezért egészen szépen megmakkantam mire visszaértem a sátrunkhoz, és utána még 1-2 napig kényszerpihenőre is tettem magamat.

Már ahogy elindultam, rögtön többször elővettem a fényképezőgépet, mert gyönyörű kis házak között, pálmaligetek alatt haladtam. Az út piszok meredek volt, egy keskeny, kanyargó betonsáv a dzsungelben. Ekkor megértettem, miért van az a sok buggy a motorkerékpárok mellett lent a boltokban, ahol egy kisebb vagyonért ki lehet bérelni ezeket a dögöket. Ilyen meredek úton egy motorral elég necces lehet a bátortalanabbaknak fel-le száguldozni.

A sziget egyik északi kilátóhelyét tűztem ki célpontnak. Útközben kiugrottam egy másik, középső kilátóhelyhez is, ahonnan már gyönyörű kilátás volt, itt kattintgattam néhányat, majd számoltam, és az jött ki, hogy még oda tudok érni a másik kilátóhelyhez is naplemente előtt, így útnak indultam. Még több és még meredekebb fölfelé következett, majd átbuktam, és jött a lejtő. Ezen a szakaszon egy helyen durván alámosta a víz a betonozott utat, és az egy méteres árokban ért véget. Olvass tovább…

Idáig tartottak a friss élmények, mostantól már nem a szigetről írok, hanem onnan időben és térben távolabbról. Szóval most már nekem is úgy kell előhívni az élményeket és az érzéseket, nem pedig csak kiereszteni őket magamból bele a billentyűkbe.

Szóval a szigeten ott hagytam abba, hogy megvolt a két merülésünk, és a házi feladat befejezése után lefeküdtünk a sátrunkba aludni. Tényleg nagyon vártuk a másnapot, mert erre a napra újabb két merülésünk volt betervezve. Ezeket a délelőtt folyamán, a már ismert Japanese Gardens-nél, és a „Twins”, az Ikrek nevű korallzátonynál tettük meg. Utóbbi ugyanannak a szigetcsoportnak, a Koh Nang Yuan-nak a nyugati, tenger felöli oldalán található, átellenesen a Japanese Gardens-el. A szigeteket összekötő homokföveny sávon átsétálva is el lehetne jutni az egyik helyszínről a másikra, ám ez körülményes lenne a búvárszerkóban, és még költséges is, mert a sziget magántulajdonban van és aki kiteszi rá a lábát, annak fizetnie kell, ha jól emlékszem fejenként 100 bath-ot, vagyis kb. 800 forintot. Arról nem is beszélve, hogy a merülések közben nekünk palackot is kellett cserélni, ezért egyértelmű és logikus volt, hogy az első merülés végeztével visszamegyünk a csónakra, és azon a szigetet körbehajózva átvonulunk a második délelőtti merülő helyünkre, a Twins-hez.

Ezúttal is úgy zajlottak a merülések, ahogy az első kettő is: az elején csináltunk néhány gyakorlatot, amelyeket már jövet a hajón elmagyarázott nekünk Dan, majd azokat a víz alatt be is mutatta nekünk, hogy aztán mi is utána csináljuk. Közölni a másikunkkal, hogy elfogyott a levegőnk, vagyis a kezünkkel jelezni a nyakunknál, hogy mindjárt kampec, ha nem segítesz haver, aztán jól megrángatni, amíg oda nem adja az ő elsődleges regulátorát. Amíg mi elkezdünk így az ő palackjából lélegezni, addig ő előkapja magának a másodlagosat, hogy ő is tudjon miből levegőt kapni. Majd ugyanez fordítva és végül ugyanez úgy, hogy a levegőre szoruló kapja meg először a másodlagosat.

A vízalatti élővilág most is éppúgy lenyűgözött minket, mint az első két alkalommal, csak most már én is egy kicsit nyugodtabban és magabiztosabban éreztem magam a vízben. Ezzel Zita már az elejétől így volt, de én csak ettől a harmadik merüléstől kezdve éreztem igazán jól magam a vízben, vagyis mondjuk inkább úgy, hogy mostantól kezdtem igazán önfeledten élvezni a merülést. Közben azt is jó volt látni, hogy Zita éppígy, vagy talán még jobban élvezi az egészet, és mivel értelemszerűen én voltam a „diving buddy”-ja, akivel mindig szorosan együtt kellett mozognia, és akivel figyeltünk egymásra, ezért lépten nyomon azon kaptam, hogy valamit nagy kíváncsisággal szemlél, miközben Dan és Hannah távolodnak tőlünk. :) Ekkor mindig a lelki szemeimmel láttam magam előtt a kisiskolás Zitát, akit csak Kati néni meséiből ismerek, azt a kislányt, aki dolgozatírás helyett a pókot nézte a sarokban, ahogy a hálóját szövi. Ugyanez a csodálat még most is megvan Zitában, és ez abszolút látszott a víz alatt, nagyon élvezte a merüléseket a vízbe ugrástól az utolsó pillanatig.

Sőt, még azután is, hiszen sokszor volt még időnk a hajó körül azután is, hogy mi már végeztünk. Amíg vártunk a többi csoport visszaérkezésére, a sznorkelling maszkokkal és az uszonyokkal csak így „lightweight” visszaugrottunk a vízbe, hogy körülnézzünk. Ezt hívják egyébként sznorkellingnek, amikor a „pipával” lélegezve, „békatalpakkal” a lábunkon úszkálunk a felszínen vagy annak közelében. De ezt a két kifejezést állítólag nagyon nem szeretik a búvárkörökben, ezért én nem is fogom többet használni. Szóval így sokszor visszamentünk még a vízbe, és még így is sok érdekeset és izgalmasat láttunk. A Twins korallzátonynál tett merülésünk után Zita talált egy, a felszín közvetlen közelében úszkáló apró, színes halrajt. Voltak köztük még apróbb, halak is, ők egy kis külön csoportot alkottak, ez a kis óvoda külön összetartott még a csoporton belül is az ő saját klikkjükben. Mindezt úgy képzeljétek el, hogy a két karunk között, kint az igazi, „vad” vízen. :) Közre tudtuk őket fogni a karjainkkal, és mivel se a felszín közelébe, se mélyebbre nem úsztak valamiért, ezzel gyakorlatilag ketrecbe tudtuk őket zárni, és addig nézhettük őket a szemünk előtt pár centire úszkálni, ameddig csak akartuk. Olvass tovább…

Az elméleti oktatás

Legutóbb ott hagytam abba, hogy kimegyek futni, de közben sok másról is meséltem. No, hát azóta beletettem a lábaimba 10,8km-t és most úgy érzem magam, mintha be lennék drogozva. :) De a futásról majd részletesebben akkor, ha ide ér a történet, most inkább nekilátok elmesélni magát a búvárkodást végre.

A második napunkon a szigeten „sajnos” már nem tudtam kimenni futni, mert Westy szólt, hogy összegyűlt egy csoport, amibe pont beférünk, és ez a tanfolyam ma este indul, az első elméleti oktatással. Szóval este 5 óra tájt találkoztunk a csoportunkkal és az oktatónkkal, Dan-el. Ő az angol hadseregben szolgált 25 évet, és a leszereléskor, vagyis a nyugdíjba vonulásakor választhatott egy helyet, ahová a hadsereg pénzén elmegy „lereszelési nyaralásra” – Koh Tao-t választotta, és azóta is itt szerel lefelé immár második éve. :) Ezen az első estén megnéztük az SSI, vagyis a Scuba Schools International szervezet Open Water Diver kurzusának első két fejezetét videón, majd ugyanezeket a dolgokat Dan-el is átvettük, majd még egy könyvet is kaptunk, házi feladattal az első három fejezetre vonatkozólag. Ezt mi Zitával túl komolyan vettük, illetve kicsit későn is álltunk neki, mert végül csak éjjel egyre fejeztük be a „házit” :) Amikor ezt másnap elmeséltük, több Rocktopus-osnak az volt a kérdésük felénk, hogy megvesztünk? Miért nem csináltuk felváltva a fejezeteket, egyet Zita egyet én? :o Ezen az ötleten meglepődtünk, bár így utólag tényleg logikus, mert igazából ez a házi dolog félig már csak formaság volt, hiszen magán az órán már átvettünk mindent.

Szóval a mese ott kezdődik, hogy hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Föld nevű bolygó, amin létrejött az élet, rengeteg féle növény és állat földön, égen és a víz alatt. A Föld felszínének 72%-át víz fedi, ennek nagy része pedig sós víz, odalent pedig egy teljesen másik világ van, ahol mi csak vendégek vagyunk, mert tüdőnk van és nem kopoltyúnk, és mert eleve szárazföldi lények vagyunk, az itteni viszonyokhoz hozzászokva. Lássuk, mi más a víz alatt, amit tudnunk kell és meg kell értenünk. Először is a víz sűrűbb, ezért a hang négyszer gyorsabban terjed, így a két szép fülünkkel már nem tudjuk eldönteni, merről is jön egy hang odalent, mert a két fülünket olyan kis különbséggel érik a hanghullámok, hogy az irányukat így már nem tudjuk felismerni. A fény is más odalent, mindent 25% közelebb és 33% nagyobbnak látunk, viszont a színek mások, mert ahogy haladunk lefelé, úgy nyeli el a víz a különböző hullámhosszú fényt, először a vöröset, aztán a narancsot, és így tovább. Olvass tovább…

Nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy befut a hajónk reggel a szigetre. Most ugyanis újra a „jelenből írok”, annyi minden érdekes történt velünk ugyanis az elmúlt napokban, hogy azt nem akarom 30-40 nap feledésével elhomályosítani, ezért most innen, a szigetről írok, úgy, hogy minden élmény még friss benne, csupán egy-két napos. Az elmaradt beszámolókat pedig majd bepótolom később, de ez most fontosabb, különösen, hogy most a képek sem állnak a segítségemre majd később az élmények előhívására, ugyanis a víz alatt nem tudtunk fényképezni, a vízálló tok a fényképezőgépeinkhez nagyon drága lett volna, ahogy a bérlés is.

Na, de azt ígértem, ott kezdek, hogy befut a hajónk a kikötőbe. Már messziről látszott, hogy ez a sziget (Koh Tao, vagy Ko Tao, mikor hogy írják) egy kész kis paradicsom, a Thai-öböl közepén. Több sziget közül ez a legkisebb, délebbre még vannak nagytestvérei, de a búvárkodni vágyó utazók nagy része itt köt ki, mert állítólag itt a legolcsóbb az SSI vagy a PADI „Open Water Diver” búvártanfolyam az egész világon, és Koh Tao egyben a világ legszebb búvárparadicsomai közé is tartozik egyben. Ezért jöttünk mi a szigetre, és már távolról, a hajó fedélzetéről is látszott, hogy nem akárhová érkezünk: a sziget testét sűrű zöld növényzet, pálmafás dzsungel borítja, ez alól csak a néhány száz méter magas dombok tetején és a parton kitüremkedő gyönyörű sziklacsoportok tesznek kivételt, na meg az emberek által beépített területek. Olvass tovább…