Nászút a Föld körül

Igen, nem csal a szemetek, ez itt egy új bejegyzés, Új-Zélandról, közvetlenül Indonézia közepe után. A blogban így egy fél Indonéziát, Kelet-Timort, Ausztráliát és fél Új-Zélandot átugró rés keletkezik, és ez minket is zavar, de ettől még szeretnénk folytatni a blogolást, és reméljük ennek Ti is örültök. A legkönnyebben úgy tudjuk folytatni a blogrollt, ha a jelenről írunk, talán így a legkönnyebb írni és így lesz a legszínesebb, legérdekesebb is a végeredmény. Pár hónapja sok hónapnyi őrlődés után feladtuk a folyamatos blogolást, mert azt vettük észre, hogy már a nyúl viszi a vadászpuskát, és a sok iromány az út élvezetének rovására megy. Most mégis újra kezdjük, de már nem merünk semmit ígérni. Talán lesz hétfőnkként és csütörtökönként egy-egy bejegyzés, talán csak hétfőn, talán az se. De igyekszünk, és meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok. Próbáltuk a dolgokat egyszerűbbé, gyorsabbá tenni a blogbejegyzések megszülése körül. Amint azt látjátok, most már csak egyféle méretű és formájú képek vannak, viszont azok legalább képaláírásokkal. Rájuk klikkelve a felugró ablak még most sem működik, de talán ebben is segít nekünk majd valaki. (nem bírjuk életre lehelni a Lightbox plugint, valamelyik WP-frissítés óta ilyen, nagy kupi van a blogmotor körül, bár reméljük, ez kívülről nem látszik). Egy másik változás, hogy ismét vannak hirdetések a főtörzsben, ez most nem egy konkrét partnerünké, hanem dinamikus Google Adsense, tehát “ők” találják ki, melyik hirdető illik a honlaphoz vagy az olvasójához. Elnézést kérünk ezért, de mi is pénzből élünk, bármennyire is próbáljuk ezt okosan és ügyesen tenni. :) Ha nagyon zavarnak itt a nagy, mozgó hirdetések, a használj valamelyen Adblockert a böngésződhöz, amellyel könnyedén eltűntetheted őket! ;) Minden hozzászólást, észrevételt, építő jellegű kritikát szívesen veszünk és jó olvasást kívánunk Nektek!

Rail Trail, delfinek és erdőkert – Jó lesz nekünk!(?)

Először a French Ridge nevű házhoz gondoltam, hogy oda kéne túráznunk a Mt. Aspiring Nemzeti Parkba, mert onnan állítólag több gleccsert is látni. De mikor írtunk Lisa-nak, hogy letehetnénk-e nála a bringákat, kiderült, hogy otthon sincs Wanakában és most nem tud segíteni nekünk. Így maradt a másik terv, vagyis hogy irány le délnek, a déli sziget legaljába. Ahogy elkezdtem tervezni az útvonalat és utánanézni a dolgoknak, kiderült, hogy ez még egy jobb választás. Alexandrától, alig 30km-re Cromwelltől indul egy Otago Central Rail Trail nevű útvonal, ami végig régi vasúti útvonal helyén halad, magyarul sosem meredek, külön helyen megy az autóúttól, és csak murvával van borítva. Állítólag gyönyörű szép, alagutakon, viaduktokon is halad néha. Ezután jön majd Dunedin, amiről kezdetben semmit nem tudtunk, de mióta tudjuk, hogy odamegyünk és ezt elmondtuk embereknek, már sejtjük, hogy egy jó hely lehet, főleg, hogy olyan Warmshowers-es figurát sikerült kifognunk magunknak, akinél van varrógép (belső betéteket, „ágyneműt” csinálni a hálózsákok belsejébe, hogy ne legyenek koszosak, se hidegek ezeken a 0 fok körüli éjszakákon) és maga is dumspter dive-ol, állítólag már 2010 óta nem költ ételre, hanem mindent a kukákból szerez és örömmel elvisz minket is a szupermarketek mögé. :) Erre már nagyon kíváncsiak vagyunk, hogyan csinálja egy profi, aki már így él és az élete része lett. Nem a boltba megy kaját szerezni, hanem a bolt mögé. :)

Cromwell a folyó túloldaláról

Na, de azután pedig jön Curio Bay, ahol fókákat lehet nézni egész közelről és él egy csoport Hector delfin az öbölben, közel lehet úszni hozzájuk. :) Ezután Invercargill, most, hogy végre megtanultam helyesen leírni a nevét a városnak.. – azt hiszem. Utána Riverton, ott van egy világhíres permakultúrás erdőkert, már nekik is írtam, ahogy egy Curio Bay-i szörfiskolának is, akiktől tudunk majd bérelni, vagy remélhetőleg együttműködés keretében kapni egy-egy neoprén ruhát, hogy ne fagyjunk szét a tengerben.

Mióta az előző mondatot befejeztem, eltelt 36 óra és már vissza is írtak, hogy kapunk ruhákat ingyen. :) Szóval megyünk a delfinekhez! Olvass tovább…

Komolyan mondom, Ti vettetek rá, hogy folytassam a naplóírást. A kommentjeitekkel. Már nem olyan jó az írókám, mint régen, ha rám jön, akkor beindulok, írok cikkeket, vagy blogbejegyzéseket, mikor miből vagyok lemaradva és mihez van kedvem, de már egyre nehezebben veszem rá magam. Van, hogy egy hétig egy betűt sem írok, aztán van, hogy egy nap alatt kibújik a falakból annyi cikk, hogy abból megélünk egy hétig is. Mert tudjátok, az ihlet nem belőlünk jön, hanem csak átfolyik rajtunk, és az Eat, Pray, Love szerzőnője szerint a falakból jön belénk. :) Én nem tudom, hogy van ez, de én inkább csak inspirációnak hívom ezt a dolgot – és Köszönöm Nektek! Számomra is fontos, hogy haladjon a blog, de ha csak kényszerből ülnék le írni, az nem tetszene, ezért azt nem is teszem, most sem így ültem le, hanem úgy hogy lefekvés előtt elolvastam a telefon feedolvasóján az új kommenteket, és meglepődtem, hogy 8 új jött. Köztük nem mind volt teljes egészében pozitív a blogra nézve, de ez nem baj, sőt az a komment indította el a folyamot, úgyhogy azért is hálás vagyok. :) Aztán ennek hatására elkezdtek keringeni mindenféle gondolatok a fejemben, aminek a vége az lett, hogy fejlámpával az így megtelt fejemen leültem az ágy sarkához (amiben Zita már fél órája szuszog a takaró alatt), és elkezdtem ezeket a sorokat írni. Na de most már csapjunk inkább a kilométerek közé! :)

Indulás Kuala Lumpurból

Kuala Lumpurból egy szép napos reggelen indultunk tovább, és persze a rutinos Meng-bácsi már előbb össze volt pakolva, mint mi, ezért a végén vagy negyed órát üresben várakozott, amíg mi még ezt-azt pakolásztunk a táskákba és a bringák körül. Ilyenkor reggel derül ki, hogy hoppá, hát nem mentettem le a képeket a fényképezőgép SD-kártyájáról, elő kell pakolni a netbookot, de már azon sincs hely, akkor a hordozható vinyót is ki kell szedni a másik táska aljából… És közben megy az idő, és Meng leül a számítógépe elé, veszi a gitárt, és rákezd egy nótára: „Country Roads, take me home, to the place I belong…” – Úgy érti az öreg, hogy az útra! Az úton van a helyünk! Micsoda reggel volt, nagyon tetszett, hogy Meng rákezdett erre a nótára, megadta számomra az alaphangulatot.

Nagy kerülővel kezdtünk, ugyanis rá kellett kanyarodni az autópályára. Ehhez egy egész nagy blokkot meg kellett kerülnünk, de megérte, mert így egy rövid forgalomban való tekerés után letérhettünk a pálya mellé és szinte saját sávunk volt a sztráda mellett. Megint olyan motorosoknak és kerékpárosoknak elválasztott, dedikált kis aszfaltsávon haladtunk, mint befelé jövet a városba. Meng nagyon ment a HP StreetMachine-on, el is húzott tőlünk, de mindig csak 100-150 méterre, hogy még lássuk, aztán belassított a mi tempónkra, de be nem várt minket, csak ha megállt egy fa árnyékában. Igaz, nem értettük, miért nem vesz inkább vissza kicsit a lovakból és megyünk mind a hárman egymás anschlussában, de azért még nem is haragudtunk rá, mindenkinek meglehetnek a saját heppjei, és ő gondolom, amikor nincs éppen az éves nagy utazásán, akkor egy héten legfeljebb egy-két nap bringázik, ilyenkor aztán meg már be van sózva és kitekerne a világból. :) Olvass tovább…

Surathani – Siwat, Nakon Si Thammarat: 107,7km

A hajó, ahogy meg volt beszélve, reggel hétkor kikötött, és mi ekkor már ébren voltunk, pakolásztunk, ébredeztünk a rövid éjszaka után. Az első élelmiszerbolt előtt megálltunk, Zita hozott egy kakaót, én pedig nekiálltam megszerelni a beragadt markolatváltómat. Miközben felszörpintettük a reggeli kakaót és én nekiálltam szerelni, a mellettünk parkoló, gyárilag hello kitty-s robogót is megcsodáltuk. Erről inkább most magamban tartom a véleményem…

Kiderült, hogy nem is a markolatváltóval volt a baj, hanem valami a bowdenekkel, mert mikor lent az agyváltó mellett meglazítottam azokat, utána már egyből simán és könnyen ment a váltás. Ugyanilyen jól haladtunk a kilométerekkel is.

Széles úton, néha sziklás hegyek között haladtunk, egészen a déli sziesztánkig, amit pont a legjobbkor ejtettünk meg, ugyanis ahogy beálltunk az útszéli kis vendéglő teteje alá, rákezdett szakadni az eső. A gombás-rizses történet felfalása és a macskás kislány lefényképezése után még egy teljes bejegyzést is megírtam, de az a nyavalyás eső csak nem akart elállni. Zita tanácsára elmentem hát zuhanyozni (nem az esőbe, hanem a család fürdőszobájába), és ezzel végezve rögtön meg is bántam, hogy ezt nem akkor csináltam, amikor Zita is, a sziesztánk elején. A zuhany ugyanis nem kicsit felfrissített. Igaz, erre aztán nem volt szükség, mert odakint is jól eláztunk. Amikor elindultunk, épp csak szemerkélt, de azért elővigyázatosan esőruházatot húztunk. Hamarosan úgy rákezdett, hogy mindegy volt. Olvass tovább…

Nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy befut a hajónk reggel a szigetre. Most ugyanis újra a „jelenből írok”, annyi minden érdekes történt velünk ugyanis az elmúlt napokban, hogy azt nem akarom 30-40 nap feledésével elhomályosítani, ezért most innen, a szigetről írok, úgy, hogy minden élmény még friss benne, csupán egy-két napos. Az elmaradt beszámolókat pedig majd bepótolom később, de ez most fontosabb, különösen, hogy most a képek sem állnak a segítségemre majd később az élmények előhívására, ugyanis a víz alatt nem tudtunk fényképezni, a vízálló tok a fényképezőgépeinkhez nagyon drága lett volna, ahogy a bérlés is.

Na, de azt ígértem, ott kezdek, hogy befut a hajónk a kikötőbe. Már messziről látszott, hogy ez a sziget (Koh Tao, vagy Ko Tao, mikor hogy írják) egy kész kis paradicsom, a Thai-öböl közepén. Több sziget közül ez a legkisebb, délebbre még vannak nagytestvérei, de a búvárkodni vágyó utazók nagy része itt köt ki, mert állítólag itt a legolcsóbb az SSI vagy a PADI „Open Water Diver” búvártanfolyam az egész világon, és Koh Tao egyben a világ legszebb búvárparadicsomai közé is tartozik egyben. Ezért jöttünk mi a szigetre, és már távolról, a hajó fedélzetéről is látszott, hogy nem akárhová érkezünk: a sziget testét sűrű zöld növényzet, pálmafás dzsungel borítja, ez alól csak a néhány száz méter magas dombok tetején és a parton kitüremkedő gyönyörű sziklacsoportok tesznek kivételt, na meg az emberek által beépített területek. Olvass tovább…

Mahendranagar – Küzdelem az ATM-ekkel

Nepálba a legnyugatabbi határátkelőnél, Mahendranagarnál léptünk be. Az első utunk egy, az út bal oldalán lévő, barátságos kis házikóba vezetett, az „Immigration Office”-ba. Azért kellett Moradabagban szereznünk két százdollárost, mert bizony a 3 hónapos vízum Nepálba 100 dollár. Vagyis már 105! Vagy csak az irodai alkalmazott húzott le minket, ezt már nem tudjuk meg soha, itt nem mertünk alkudozni. :) A vízumokat egy kis nyomtatvány kitöltése után megkaptuk 210 dollár ellenében, bár én ezt nem láttam, mert a ház mögötti mellékhelységben guggoltam, s közben… Te jó ég, úgy megindultak a beleim, mint talán még soha. De megkönnyebbültem és tudtunk továbbmenni. Gondolkodtunk egy a bevándorlási iroda épülete mögötti sátrazásban, de végül nem kérdeztük meg. Merthogy itt végre láttunk sátrazásra alkalmas, barátságos, nyugodt füves területeket, és ez nagy szó, mert ilyesmit nem is tudom, hány ország óta nem láttunk. Persze elkényelmesedtünk már a sok olcsó szálloda, gurdwara, vagy a barátságos, befogadó családok által, és ezért végül nem vitt rá minket a lélek egy sátrazásra, hanem tekertünk tovább. Az iroda egyébként utánunk le is húzta a rolót, mi voltunk az utolsók, akiket ezen a napon itt kiszolgáltak vízummal.

Mahendranagar központja innen még pár kilométerre volt, de ekkor már sötétedett, ezért ezen az estén már nem sokat láttunk Nepálból, de amit érzékeltünk, azok a következők voltak: tényleg nincs autó az utakon. Ami van, az rendőrségi furgon, busz, vagy teherautó, de ezek is kevesen vannak. A forgalmat rengeteg kerékpáros és néhány motoros teszi ki. Köztük sokan nem, vagy alig vannak kivilágítva. Van fű az út mentén! Indiában ilyesmit nemigen láttunk, mert annyi volt az ember és a jármű, hogy kitaposták, és mindenütt csak por volt és föld. Olvass tovább…