Nászút a Föld körül

Harun és a rohingyák története

Miután visszafordultunk a holdfényes Naf folyó partjáról, Teknafban nehezen találtunk szállást, igaz, most már nem bolyongtunk hozzá, csak megkérdeztünk öt embert egymás után zsinórban, hogy merre van hotel. Ötből három azonos irányba mutatott, ezért arra indultunk tovább, és hamarosan tényleg találtunk egy nagy épületet, amire ki volt írva a bűvös szó: Hotel. Ez egy nagy csarnokszerű, hátrafelé hosszúkás épület volt, a központi körforgalomtól kb. 200m-re délre. Itt az első és a második emeleten volt a szálló, a földszinten a csarnok közepére estére autók parkoltak be, kétoldalt pedig mindenféle boltok üzemeltek. Természetesen csak a második emeleten kaptunk szobát, ott is csak egy ablak nélküli, dohos lyukat, de legalább saját fürdőszobával, és ventillátorral, persze utóbbi csak nagy ritkán forgott, csak akkor, amikor épp volt áram. Szóval cipekedhettünk fel, 8 táskát és két bringát a másodikra, felváltva, hogy lent mindig legyen valaki a még ott lévő cuccokra vigyázni.

Enni a szomszédos épületbe, a Dhaka Restaurantba mentünk le, ahol megismerkedtünk Harun-al, egy rohingya menekülttel, aki a ruti felelős ezen a helyen. A ruti hasonló eledel, mint a csápáti, vagy a parota, annyi különbséggel, hogy ennek valamivel szárazabb, olaj nélküli a tésztája. Ez hasonlít leginkább egy kenyérfélére: a tésztája puha, mert élesztőt használnak hozzá, és a kemence belső felén sütik ki. Igaz, ehhez elég csak egy perc, mivel az egész ruti csak kb. 0,5-1 cm-esre dagad meg.

Na és akkor most jöjjön Harun és a rohingyák története: Harun 21 éves, és 18 éve él itt, Banglades ezen részén. A rohingya (ejtsd: rohinga) egy muszlim kisebbség Mianmar (régi nevén Burma) Bangladessel itt szomszédos államában, Rakhaing-ban. Mianmar nagy része buddhista, és történetesen sokan nem nagyon szeretik a muszlimokat. Hogy ennek mi az oka és a gyökere, nem tudjuk, de tény, hogy már évtizedek óta így áll a helyzet, mivel Harun már mint menekült jött át Bangladesbe, 3 évesen a családjával. Sajnos ez a buddhista rohingya gyűlölet Rakhaing államban nemrég új lángra kapott, mert történt egy gyilkosság Mianmarban. Történetesen egy muszlim ölt meg egy buddhista nőt. Erre a buddhisták rohingya falvakat gyújtottak fel, gyilkoltak le és üldöztek el Rakhaing állam bizonyos részein. Éhezések törtek ki, az emberek próbáltak Banglades felé menekülni szárazföldön és csónakokon, de a bangladesi állam hivatalos nem fogadta őket, hiába kérlelte őket az UNHCR is. (Az ENSZ Menekültügyi Hivatala)

Mostanra talán a helyzet viszonylag lenyugodott, mert hiába kutattuk az újságokat nap mint nap, nem nagyon találtunk híreket arról, mi van odaát Mianmarban.

Harun felajánlotta, hogy elvisz minket abba a menekülttáborba, ahol ő is él. Mi ekkor már nagyon menni akartunk St. Martin szigetére, ezért abban maradtunk vele, hogy ha onnan nem sikerült hajót kapnunk Mianmarba, akkor vissza fogunk jönni ide Teknafba, és akkor szíves örömmel elmegyünk vele megnézni a menekülttábort.

Irány Saint Martin szigete!

Este kimerülten ájultunk el, de reggel nem lustálkodhattunk sokat, mert ha jól emlékszem, 9-kor indult a hajó a szigetre. A reggeli után nekiindultunk a távnak, ami 8km volt, mert közben összeraktam magamban a képet, és rájöttem, hogy jelöli is a GPS térképe azt a nyavalyás kikötőt. Ráhagytunk kicsit több, mint egy órát, mondván, hogy ennyi biztos elég kell, hogy legyen. Csakhogy történt az úton, még Teknafon belül, hogy egy tehén legelt az út bal szélén. Ez a tehén pedig az út jobb szélén lévő fához volt kikötve. Ahogy távolodott ettől a fától, úgy feszült meg a kötél, amivel ki volt kötve. És hová volt rögzítve az a kötél a fán? Egy derék ember derékmagasságba kötötte ki a tehenét, és az történt, hogy a tehén épp abban a pillanatban szeretett volna messzebb vándorolni, mint ahogy ez a kötél engedi, amikor Zita az úton megérkezett a kötél vonalába, és az megfeszülve felemelkedett előtte. Olvass tovább…

Ahhoz, hogy Bográból kijussunk a Jamuna folyón található Char Battia-hoz, buszra kellett szállnunk. Hogy miért nem bringával mentünk, azt már leírtam, nem hiányzott a bringázás a városok őrült forgatagában, se a furcsa bringáinkért kijáró figyelem. Viszont a riksázás és a buszozás önmagában is egy tapasztalat volt, másképpen élvezhettük a tájat miközben a busz ablakának magasságából úgy tekinthettünk rá, hogy közben nem kellett a pedálokat tekerni, se a forgalomra figyelni. Igaz, erre a megfigyelésre nem volt sok időnk, ugyanis a busz jóval gyorsabban haladt, mint a mi bringás tempónk. Szóval leginkább csak merengtünk, de azt azért észrevettük, hogy itt is kisebb hosszúkás úszó szigeteket építenek a vízre, amit még mindig nem értettünk.

Sariakandiban volt a busz végállomása, innen hajóra kellett szállnunk, hogy eljussunk a szigetekhez. Ez a hajó inkább csak egy csónak volt és kb. a busz teljes társasága felszállt rá, fejenként 2 takáért, vagyis 6 forintért. A túloldalt még csak Sariakandi volt, tehát már maga a folyóparti város is szigeten van, és most még csak egy „aprócska” (közel Duna méretű…) mellékfolyón keltünk át. A túlparton rögtön egy csomó érdekes dolgot láttunk, nem bírtuk kapkodni a fejünket a leszálláskor. Egy sárga kisteherautót mostak éppen tisztára, méghozzá úgy, hogy az autóval beálltak a folyóba! Persze csak hátsótengelyig. :) Aztán a sok felpakolt teherriksát sem tudtuk nem észrevenni, ahogyan egy nagyobb kompszerű hajóhoz igyekeznek. A rakományuk egy furcsa, szürkésfehér felkötegelt anyag volt, ami minket leginkább egy kötél anyagára emlékeztetett. Ilyet sok riksán láttunk és persze mindegyikre hatalmas halmok voltak felpakolva, hogy a riksát hajtó legtöbbször már csak a bringáról leszállva, tolva (húzva) tudott haladni a nagy rakománnyal. Ahogy elsétáltunk a kikötőtől, hogy olcsóbb riksást találjunk, egy felpakoló üzemet is találtunk, ahol ugyanezt az anyagot mérték le, illetve kötegelték, feltételezésünk szerint egyenlő súlyú kötegekre. Ezt mind nagyon érdekes volt látni, de a kíváncsiságnál egy még erősebb érzés is ránk tört, ez pedig az éhség volt. Ezért betértünk egy útszéli, lefüggönyözött étterembe, ahol kézmosás után megcsodáltuk a kínálatot. Itt ettünk először halat Bangladesben, és rögtön feltettünk magunknak a kérdést, amit most magatokban valószínűleg Ti is: miért csak most? Amikor a jó kis bangla halacska nagyon finom, tápláló eledel, ráadásul az egyik alapétel itt Bangladesben, ami jóval olcsóbb, mint a csirke. Teli hassal egyből visszatért az életerőnk, és a helyiek tanácsára riksára szálltunk a kikötőig. Ott aztán végre megpillantottuk a Jamuna folyót, aminek innen nem látszott a túloldala. Olvass tovább…