Nászút a Föld körül

Az iPhone papucs és a vázából kitörő növény reggele

Reggel arra ébredtünk, hogy iszonyú nagy tömeg és zsivaj van a vendégházunk mellett az utcán. A piac élte éppen a reggeli csúcsidejét, ezt kihasználva mi is kimentünk és megreggeliztünk illetve feltankoltunk szendvicsekből, mivel azok itt végre csak 5000 dongba kerültek. Hoi An-ban ugyanezért a szendvicsért 20 ezret kértek indulásnak, és soha senki nem volt hajlandó nekünk 15 ezer alatt adni. Pedig ott se drágább a kifli, csak az a hely tele van turistákkal. Ez a hely meg élettel:

Még két apró csodát felfedeztünk ezen a reggelen. A szobánk egy kis udvarra nyílt, és ezen az udvaron volt két növény, talán bonsai fák, egy-egy nagyobb vázában. No, hát ezek mind a ketten megelégelték a váza bezártságát. Egyikük – a képen a távolabbi – megdöntötte az egész vázát, amikor annak az alján kitörve, a lerakott kövek közötti résen a gyökerei tovább nőttel a föld felé. A másik ennél még sokkal látványosabb volt, ez egy lábakkal ellátott vázában élt, annak az alján valahogy lyukat talált és a lefelé tovább nőve ő is megtalálta a rést a betonlapok között, ahol tovább tört a talaj felé. Ezt hogy csinálják a növények? Honnan tudja, hogy ha ott tovább nő a résben lefelé, akkor majd talajt talál? Honnan tudja, ha a levegőben tovább növekszik a váza alatt a gyökere lefelé, akkor egyszer majd talajt talál? Oké, ez utóbbit még megértem, hát a gyökerek lefelé növekszenek, rendben, de hogy találta meg azt az apró, milliméternyi rést, és hogy fért át rajta? Elképesztő a természet! :)

Meg az ember is az: a szobánkhoz tartozott két pár papucs is, ezek iPhone márkájúak voltak. Nem tudom eldönteni, hogy aranyos-e, vagy szánalmas ez a fajta mindenféle nyugati szuperbrand másolása és utánzata, de ez nagyon jellemző egész Ázsiára. Indiában Nike pipás buszokat láttunk, Nepálban Adidas volt a buszokra festve, Bangladesben láttunk Windows XP pólóban bondukat, és most itt Vietnamban, íme, itt van az iPhone papucs! A Google nevű, az óriáscég logójával azonos stílusú és színű betűkkel fémjelzett Hue-i szállodát sajnos kihagytuk, már Hanoi-ban hallottunk róla, de sajnos aztán elfelejtettük, amikor ott voltunk. Apropó, Hanoi! Ha egyszer egy szálló bekerül a Lonely Planet útikönyvben és ott jókat írnak róla, szinte már trend, hogy a következő évre 2-3 teljesen azonos nevű szálloda is megjelenik ugyanabban, vagy a szomszédos utcákban. És nem azért, mert a szóban forgó szálló terjeszkedik, hanem mert ennyire nincs meg itt az emberekben a „copyright” fogalma, és úgy tűnik, erre nincs is semmilyen szervezet, aki ezt ellenőrizné és adott esetben büntetné. Vagy van, de bőven megéri őket lefizetni, és még ez is belefér a dologba. Már bánom, hogy Hanoiban nem mentem be az azonos nevű szállodákba kicsit kérdezgetni, hogy hogyan is van ez pontosan…? :)

Ja, és a papucsnak nem tudjuk mi sem, miért van így levágva az eleje, de az a tippünk, hogy azért, hogy megjelöljék ezzel és ne vigye el senki a vendégházból. Vagy hogy ne botoljanak el a papucs orrában, mert ugye nekik kisebb a lábuk, de lehet, hogy csak ilyen méretű papucs volt vagy valamiért preferálják a nagyobbat.

Az Agent Orange, a Dragonfruir és a fennsík, ahol az asszonynak kuss a neve

Nong Truongból két út vezet Da Lat-ba, egy alsóbb rendű, kelet felé, és egy főút, dél felé. Az elágazás pont itt van a faluban, ezért is álltunk meg itt az éjszakára. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet bevállalni a kis utat, ezért előtte utána olvastam az interneten. Találtam egy fickót a Crazy Guy on a Bike-on, aki nem is olyan sokkal előttünk járt a kis úton, Da Latból indulva BMT felé. Azt írta, sok nehézsége volt, a helyiek nem bírtak neki sem egyértelmű választ adni, azzal kapcsolatban, hogy merre van az arra, és hogy járható-e az az út, valamint egy hosszabb szakaszt földúton, viszonylag „lakatlan” dzsungelben kellett mennie. Különben lehet, hogy vonzott volna az ilyesmi minket, de így, hogy tudtuk, hogy nincs több fékpofánk és már az is nagyon kopott, amelyeket használunk (mert megint elszállt egy BMT előtt, csak akkor elfelejtettem írni – találtunk a helyére egy régit, ami még használható), így nem mertük ezt a szakaszt bevállalni, inkább mentünk a kicsit hosszabb, de biztosabb úton, ahol ha valami történik, még mindig tudunk stoppolni vagy buszozni.

Ez az út hamar egy emelkedővel köszönt ránk, de tudtuk, hogy ez még semmi, ez még csak a kisebb mászás lesz, fel egy 1000m körüli dombos fennsíkra, ahonnan majd a nap végén még tovább kapaszkodunk kb. 1400m-es magasságig. Ez az első szerpentin tényleg nem volt olyan durva, de azért még így is megálltunk a közepén, leültünk egy árnyékos helyen az útszéli korlátra, és szendvicseket majszoltunk. Illetve Zita nagy boldogan kettévágott egy „dragonfruit” nevű csodát, ami tükörfordításban annyit jelent, hogy „sárkánygyümölcs”! :) Szó mi szó, elég durva kinézete van, almánál kicsit nagyobb és hosszúkásabb, kívül rózsaszín, de zöld szirmok ágaznak le a héjáról, belül pedig mintha valami fehér, zselés anyagot teleszórtunk volna mákkal. Zitának a dragonfruit természetesen nagy kedvence lett. :)

Amíg az útszélen csemegéztünk, én a forgalmat is figyeltem, elhajtott mellettünk egy anyuka a kislányával egy robogón. Őket le is fényképeztem. Mind a ketten fejfedőben voltak, az anyuka természetesen „sisakban”, a kislánya sapkában. Mert ugye a gyerekeknek nem kötelező a sisak! :o Na nem mintha ez sokat számítana, mert a felnőttek is csak olyan sisakokat hordanak, ami csak a „rendőr ellen véd”, különben meg dísznek jó, vagy esetleg van rajta lehajtható szélvédő, ami hasznos lehet a bogarak ellen, de különben sokat nem érhet karambol esetén, ugyanis ezek nagyon vékony anyagból vannak. Egyszer láttunk leesni egy ilyen sisakot kb. 1 méter magasról, egy fogasról a kőre. A sisak hosszában kettétört! Még csak nem is csak repedt, hanem teljesen kettétört.

A gyereken meg azért van sapka, amiért kesztyű is mind a kettőjükön: hogy le ne barnuljanak, mert az ugye nagyon csúnya. Itt a fehér bőr a menő, most már mi is egyértelműen rájöttünk, miután beszélgettünk erről több emberrel. Amikor azt kérdeztük, miért, nem tudtak egyértelmű választ adni, csak hogy „ez a divat, ezt tartjuk szépnek”, és amikor azt kérdeztem, hogy nem azért-e, mert ez a jómód jele, hogy nem dolgoztak nap, mint nap hosszú órákat kint a rizsföldeken a napon, akkor viszont már helyeseltek, hogy igen, valószínű történelmileg erre vezethető vissza a világos bőr szeretete.

Azt már csak én teszem hozzá mellékesen, hogy ugye érzitek, milyen abszurd ez az egész, mi odahaza szoláriumba járunk és napozni, ők meg még ebben az őrült hőségben is képesek minden apró testfelületüket elfedni a naptól. A fiatal srácok meg menő felnőttek akarnak lenni, az idősebb nők pedig fiatalnak akarnak látszani. Senki se akar itt már önmaga lenni, boldog a saját bőrében, úgy ahogy van? :) Akkor összedőlne a fogyasztói társadalom gépezete, ha mindenki boldog lenne „magától”?

A fennsík peremére a pihenő után már könnyen felértünk, a még megmaradt erdők és kávéültetvények között hajtottunk, most már sokkal enyhébb dimbes-dombos vidéken. Egyesek azt mondják, hogy az Agent Orange, a németek által gyártott, és az amerikaiak által a háborúban a dzsungelre dobott anyag miatt nincs itt erdő. Ettől a vegyi anyagtól a fák lehullatták lombjaikat, így a dzsungel nem jelentett többé rejtekhelyet a repülők elől, és így már ki tudták lőni az égből az „ellenséget”. Gratulálok a németeknek és az amerikaiaknak ehhez a humánus és természetbarát megoldáshoz! Andree mesélte egyébként, hogy Németországban gyártották ezt a cuccot, és ő sem volt túl büszke erre.

Visszatérve az eredeti témára: Szerintem biztos, hogy csak részben igaz az, hogy az Agent Orange miatt kopár szinte az egész ország, vagy legalábbis itt a Central Highland biztos. A 82 millió vietnami lakosnak ennie kell valamit, meg ugye kávét kell termelni, hisz attól dübörög a gazdaság és ugye az ilyesmi elsődleges. Ezek mellett már nem fér el annyi dzsungel, mint amennyi például a talán csak 3x kisebb, és 6,5 milliós lakosságú Laoszban van. De ott is rengeteg a gyermek, ezért elképzelhető, hogy egy-két generáció (ami itt nem sok idő), és ott is ilyen kopár lesz a táj, mint itt Vietnamban. Mert a népességkorlátozás kényes téma, enni meg ugye kell, és csak a monokulturális, iparosított mezőgazdaságot ismerjük, ami tarvágást jelent az erdőnek, és az összetett, magas diverzitású erdőt és a benne élő fajokat egyetlen egy faj váltja fel, ami a legtöbb hasznot hozza, egy kis talaj és vízszennyezéssel karöltve, mert ugye csak rövidtávra tervezünk. Persze nem az egész ország kopár, de összehasonlítva Laosszal itt szinte nincs is már dzsungel. Míg odaát kevés helyre emlékszem, ahol nem erdőben hajtottunk, vagy legalább ne lett volna a látóhatárban több teljesen erdővel borított hegyoldal, itt Vietnamban nehezen idézek fel olyan napot, amikor erdőben haladtunk. Talán csak az első napok voltak ilyenek, ahol a bambuszt termelték ki a füstölőpálcikáikhoz. :)

Fenn a fennsíkon megálltunk sziesztázni, mert iszonyú volt a hőség. Találtunk egy kis családi vendéglőt, itt ettünk egy kört, majd talán másfél órát is ejtőztünk a legforróbb délutáni órák alatt. Zita könyvet olvasott a Kindle-n, én pedig naplót írtam, a kismillió fotónkat rendeztem.

Itt történt egy érdekes dolog: Egy tarkába öltözött, a fején zöld kendőt viselő nőre lettünk figyelmesek, aki a vendéglőn kívül ült, a karjában egy apró csecsemővel. Odakint hőség volt, míg bent a tető alatt ventillátorok mozgatták a levegőt, ezért nem értettük, miért nem ül be közénk. Csak több perc után esett le, mi is a helyzet valójában. Az asszony a férjével van itt, és bizonyára valamelyik itt élő kisebbségi törzsből valóak, ahol mások a szokások, ahol az asszonynak alárendelt szerepe van a családban, és nem étkezik együtt a férjével. Vagyis nem étkezhet, sőt talán még nem is ihat, amíg a férjére vár, mert Zita vitt neki hideg vizet, de azt nem fogadta el, egy kortyot nem ivott belőle. Pedig tényleg dög meleg volt, mi még odabent a tető alatt is izzadtunk. Mindeközben a férjét is megtaláltuk, bent evett és sörözgetett egy katonaruhás haverjával. Nehéz leírni, mit éreztünk mindezt látva. A férfiak odabent söröztek (és számunkra azon a bizonyos igen idegesítő módon vihorásztak) a hűvösben, míg az asszony odakint ült a gyerekkel és várt a férjére. Később Zita még egy negyed dragonfruit-ot is adott a nőnek, ezt már mosolyogva elfogadta, de aztán egyből a férjére nézett, hogy most ezzel mitévő legyen? Végül a férjnél kötött ki a gyümölcs, aki a sarkából leharapott egy darabot, majd otthagyta az egészet az asztalon. Grrr! Magunkban forrtunk egy kicsit e történések láttán, de közben azt is éreztük, hogy talán máris túl sokat avatkoztunk bele az életükbe, ez az ő életük, az ő szokásaik, az ő szabályaik, és attól még, hogy mi teljesen máshogy gondolkodunk és élünk, és nem tartjuk ezt helyesnek, se normálisnak, attól még nekik ez a normális és a megszokott. Valószínű náluk a nőnek csak annyi szerepe van, hogy egyszer férjhez menjen, gyereket szüljön, vezesse a háztartást, és ugyanezen értékrend szerint felnevelje a gyermekeit, ha fiú születik, akkor a férfi szerepre, ha kislány, akkor a sajátjához hasonló nő szerepére. Így a lányok ezt tartják normálisnak és elfogadottnak már születésüktől fogva. Eszükbe se jut, hogy lehetne másképp. Lehet, hogy még boldogok is… Írom ezt úgy, hogy továbbra se tartom normálisnak és egészségesnek ezt az egészet, de hát az ő dolguk, lehet, hogy ez az egyik ok a sok közül, amiért nem mehettünk azokra a törzsi területekre, ahonnan a rendőr pár napja visszafordított, lehet, hogy az előttünk arra járó külföldiek fellázították a nőket a férfiak ellen, a kisebbségeket meg a kormány ellen, ezzel békétlenséget hozva mindenkire, miközben előtte mindenki megvolt békében mindenkivel.

Szálló híján vendégségben egy családnál

A szieszta után még várt ránk egy nagy mászás, ez szép volt, és gyorsan szedtük fel a szintet, közben, ha visszanéztünk, gyönyörű kilátásunk volt azokra a helyekre, ahonnan jöttünk. Sajnos laposan tűzött szemből, ezért nem tudtam értelmes fotót készíteni minderről. Aztán meg eltűnt a nap és kellemes hűvös lett, de ekkor már beljebb kanyarodtunk egy másik völgybe, ahonnan nem volt kilátás. Nem is gondoltam volna, hogy ma még újra fogjuk látni a napot, de megtörtént, hogy még pont a naplemente előtt felértünk a hágóba, és ott tőlünk nyugatra volt egy tisztább rész (mert amúgy a hegyoldalt nem sikerült csak részben beültetniük kávéval), ahonnan előbukkant még a nap, és utoljára mélyarany sárgán beszínezett minket és körülöttünk mindent. Ez szép élmény volt, és olyan, amire már nem is számítottunk ezen a napon.

Ezek után már nem volt más dolgunk hátra, mint legurulni, ám ez a lefelé igaz, hogy már nem igényelt sok erőkifejtést tőlünk, de attól még eltartott egy darabig, ezért közben ránk sötétedett. Nem akartunk sötétben lefelé száguldozni a meredek úton, ezért szállás után kérdeztünk, de azt mondta mindenki, hogy az innen csak 20km-re lévő városban van szálló. Odáig amúgy sem terveztünk továbbmenni ezen az úton, pláne nem ilyen sötétben, ezért ezt az opciót gyorsan kilőttük. Templom után kérdeztünk, és mondtak is egyet 2km-el lejjebb, de odáig végül nem jutottunk el, mert előtte próba-szerencseképpen megkérdeztük egy háznál, hogy felállíthajtuk-e a tornácra a szúnyoghálónkkal. Itt nagyon szívélyesen fogadtak, és mire lepakoltunk a bringákról a táskákat, megjelent egy angolul beszélő úr is. Ő volt Táng Hoa(a képen balra), a család barátja, földrajztanár a helyi iskolában. Erre azután jöttünk rá, hogy megtudva, honnan jöttünk, elkezdte sorolni, hogy igen-igen, Magyarország, Budapest, Duna folyó, stb, stb… Ő igazán értékelte így az ezek után előkapott világtérképet, rajta az útvonalunkal és a Magyarország és Budapest képes prospektusokat, amelyeket még az egyik Magyar Nagykövetségen vett magához Zita, pontosan e célból. A családban Thön Dao az anyuka, aki olyan, de olyan vacsorát rittyentett, hogy csak néztünk, a férj távol van, dolgozik, a lánya tanul, de két nap múlva hazatér, a két fiával, Thön Viet-el és Thön Van-al vannak most itthon. Amíg Táng Hoa velünk volt, addig az ő tolmácsolásával, utána kézzel-lábbal, a Kindle-n betöltött Google Translate-el, a kevés vietnami tudásunkkal és kézzel-lábbal beszélgettünk, egészen végkimerülésig. :) Megtudtuk tőlük, hogy itt a környéken rengeteg kávét termesztenek, és ez a kávé nagyon jó minőségű, az ország „kávé fővárosa” Boun Ma Thout, ahol mi is jártunk, és ebből a kávéból rengeteget exportálnak is.

Ja, és a végén nem hagytak minket a tornácon aludni, szó sem lehetett ilyesmiről, kaptunk egy szobát, szúnyoghálóval és ággyal. Sokáig nem kellett itt altatni minket, beájultunk a tartalmas és hosszú nap után.

Másnap volt az év legnagyobb vietnami ünnepe, a kínai újév, a „Tét-Holiday” első napja. Kicsit tartottunk ettől a naptól, merthogy féltünk, minden zárva lesz, és felkopik az állunk, de reggelit még kaptunk a nagyon kedves vendéglátóinktól, így bizakodva álltunk elébe a napnak, gondolván, hogy ha más nem, ezzel a kalóriaadaggal és némi keksszel eljutunk majd valahogy Da Lat-ig. Nem is sejtettük még, mi mindent tartogat számunkra ez a nap! :)

A reggeli után még sokáig búcsúzkodtunk, szótárazgattunk egymásnak minden jót kívánva, mert Táng Hoa ekkor már nem került elő. A ház asszonyától kaptunk egy díszes kis piros borítékot, amit kinyitva pénzt találtunk benne. Ettől először nagyon megijedtünk, mert hát miért kapunk mi tőlük pénzt, amikor már így is annyi mindent adtak nekünk, de aztán láttuk, hogy csak két darab ezer dongosról van szó, ami kb. 22 forinttal egyenértékű, így sejtettük, hogy ez valami jelképes dolog lehet.

Alig gurultunk pár száz métert a lejtőn, és megtaláltuk a templomot. Éppen vége volt a misének, Zita bement körbenézni és 5 perc múlva nagy mosollyal és két újabb ezressel tért vissza! Mi van ma, pénzosztás? :) Ez már így együtt négyezer, ebből már majdnem kijön egy jó kis szendvics az utcán! :) A templomnál persze mindenki a csodánkra járt, és akkora volt a sürgésforgás (sok robogó), hogy inkább megvártuk, amíg egy kicsit lecsitult a környék, és csak aztán indultunk.

Tele kérem a tankot és egy tár töltényt is legyen szíves a gyereknek!

>Mire leértünk a lejtő aljára, kanyarodhattunk is le a főútról, ugyanis egy levágást eszeltem ki. Egy alsóbbrendű úton lecsaptunk néhány kilométert, így elhagytuk kicsit azt az utat, amin voltunk. Az ugyan már nem volt olyan nagy sztráda, mint Pleiku környékén, mi azonban még ennél is „vidékebbre” vágytunk, és bár ez a kis út tele volt hatalmas kátyúkkal, és nagyon poros volt, de nem bántuk meg, mert így szép helyeken jártunk és talán még lassabbak sem voltunk. Egész érdekes építészet uralta ezt a környéket, sok érdekes házat láttunk az út mentén, és a táj maga is jobb volt így, „közelebbről”. Az első nyitva talált kis útszéli boltnál megálltunk, biztos, ami biztos alapon, hiszen ki tudja, mikor találunk ilyesmit legközelebb. Ugyanis tényleg minden zárva volt ezen a napon, vagy húsz kilométert jöttünk már és még semmit nem találtunk nyitva. Itt kénytelenek voltunk olyan termékeket megvenni, amelyeket különben eszünk ágában sem lett volna. Étcsokis „Choko Pie”, mogyoró, kóla, mindegyik apró kiszerelésben, előbbiek ráadásul egyesével műanyagba csomagolva. Szinte mindent azonnal fel is faltunk és közben figyeltük a körülöttünk zajló életet. Ekkor tűnt fel csak, hogy valójában egy benzinkútnál ülünk, mert megállt egy motoros, felhajtotta az ülését, és kérte a boltosunkat, hogy töltse tele! :) Emberünk cigivel a szájában felpumpálta a zöld löttyöt a felső mérőtartályba, majd onnan egy gumicsövön keresztül kiengedte azt a motor tankjába. Itt aztán vannak biztonsági előírások kérem! :)

Aztán jött egy anyuka, ő is tankolni, de nála két gyerek is ült a motoron, mindkettő kezében fekete játék pisztoly. Erről is ismeritek a véleményem („Miért itat Red Bull-t maga a három éves gyermekével Uram? – Hát ha egyszer azt szereti, mindig azt kéri…” – Áááááááááááá!), úgyhogy azt most meg sem ismétlem, de azt még elmesélem, hogy alig hajtottak el, és már vissza is tértek, mire Zita megszólalt: „Biztos elfelejtettek töltényt venni a pisztolyokba!”, erre az anyuka mondott valamit a kutasunknak, mire ő apró, sárga bogyókat hozott elő, és beletöltötte őket a kissrác pisztolyába, majd még egy próbalövést is nyomott vele a földbe! Működik, tessék srác, lövöldözz kedvedre, boldog új évet! Anyuka, 2000 dong lesz a töltény! Áááááááááá! :D Persze fogtunk az arcunkat, miközben egyszerre sírtunk és nevettünk, előbbit természetesen csak magunkban.

Mot-háj-bá-Jóóó!

A levágás, vagyis a kis út egy nagy lefelé alján csatlakozott vissza a völgyben haladó főúthoz. Innen már csak 25km lett volna Da Lat, viszont az majdnem végig meredek fölfelé. A hőség és a máris korgó gyomrunk azt mondta nekünk, ez így nem lesz jó, csokis pufin nem fogunk feljutni Da Lat-ig. Kérdeztünk étterem után, küldtek fel és le, túlmentünk az elágazásunkon is vagy egy kilométert az ellenkező irányba, de ettől csak ingerültek lettünk, jóllakottak nem, mert nyitva nem találtunk semmit. Megint csak a „yes story” működött valószínűleg. Két furcsa idegen étterem után kérdez, mondanak még valamit mellé, hogy „Open-open”, de azt nem értem. Mindegy, leküldöm őket a Józsiékhoz, igaz, hogy nincsenek nyitva, mert ma újév van, de nem számít, csak azt kérdezték, merre van étterem, biztos csak le akarják fotózni kívülről, elvégre turisták, ráadásul ilyen hülye bicikliken… Most már humorizálok ezen, de akkor ott azon a ponton kicsit megrontották a morálunk, és erre még az is rátett, amikor egy szemmel láthatóan amúgy étteremként működő helyről elküldtek minket. A falon óriási kijelzőn ment valami idétlen műsor, azt figyelték, az asztal meg tele volt étellel. De ők zárva vannak. És csavarják ki-be az izzót a kezükkel a levegőben… Ami ellentétben a bangladesi „Mi a frász van, haver?” jelentésével, itt azt jelenti: Nem / Nincs / Zárva vagyunk! Ez nem esett jól, nem vendégséget vártunk, fizettünk is volna az ételért, csak egy kis emberség, egy kis szívesség jól esett volna, mert már odavoltunk kissé… Csak annyi, hogy gyertek srácok, zárva vagyunk, de látom, vándorok vagytok, gyertek, van itt kaja bőven.

Persze erre próbáltunk nem figyelni, elvégre ezt nem várhatjuk el mindig mindenkitől és pozitívnak kell maradni, majd lesz valami! De én már ehhez ekkor kicsit bugos voltam. Zita viszont még nem, és a jó ég tudja honnan, és hogyan, de egy perc múlva előkerült nagy mosolyogva és intett, hogy menjek vele, kövessem, mert itt a közelben egy házhoz meghívtak minket. Egy nagy családi összejövetel kellős közepébe csöppentünk, a ház előtt legalább 5 robogó állt és a küszöbnél már át sem lehetett lépni a papucsokat, annyi volt belőlük. Nagyon kedvesen fogadtak minket és a hölgyek közül többen beszéltek angolul, így rögvest elindult a nagy diskurzus. Itt még le is tudtunk gyorsan zuhanyozni egy fürdőszobában, amitől egyből szalonképesebbek lettünk, na meg a morálunk is nagyot ugrott fölfelé, újra embernek éreztük magunkat, nem valami koszos, izzadt, büdös, csapzott bringásnak, akik még pár perce voltunk.

Előkerültek az ehhez szokásos eszközök és meséltük, honnan vagyunk, mi úton, stb… (nászúton :D) Aztán intettek nekünk, hogy pakoljunk, mert terítenek! Ugyanott a földön ettünk, ahol az imént még szétterítettük a térképet, két nagy gyékényre pakolták ki a tálakat. Ez tetszett, hiába a szép nappali a fabútorokkal és a tévével, ha egyszer csak egy dohányzóasztal van, és ott amúgy sem férne el ennyi ember, akkor eszünk a földön, nem igaz? Mi rossz van abban? Semmi… :) A vicc kedvéért megpróbáltam pálcikával enni (Azóta sem tanultam meg igazán azzal enni, pedig tudom a világ e táján illene, de ha egyszer mindig van kanál is, és azzal jobban szeretek enni…), ennek nagy nevetések lettek az eredményei, aztán pedig megtanultuk a koccintási rituálét, tudom, magyar ember sörrel nem koccint, de ezt most nehéz lett volna nekik elmagyarázni, sőt most még az alu doboz felett is szemet hunytunk, elvégre vendégségben voltunk, illik elfogadni, amit kínálnak. Mot-háj-bá-Jóó! Vagyis: Egy-két-há-igyunk!, vagy valami ilyesmit jelenthet, az „egy-két-há” az biztos! :)

Az Elefánt-vízesés és a Linh An Pagoda!

Mondjuk a cuccainkat a háznál hagyhattuk volna, de ez már csak utólag jutott eszünkbe.

Bár látszólag mindenki nagyon örült nekünk, mi mégsem akartunk sokáig zavarni a nagy családi ünnep közepén, ezért már nagy köszönöm közepette szedelődzködni kezdtünk, amikor az egyik hölgy megkérdezte, hogy láttuk-e már az Elefánt-vízesést? (Elephant Falls) Mi mondtuk, hogy nem, de olvastunk már róla. Erre ő azonnal felajánlotta, hogy elkísér minket és megmutatja. Mi éltünk ezzel, mert azt mondta, hogy csak egy kilométerre van innen. Az elágazáson túlra visszamentünk a Da Lat-al ellentétes irányba, több mint három kilométert lefelé, de ezért már akkor sem haragudtunk rá, mert egyrészt sejtettük, hogy ez lesz, másrészt a vízesés tényleg gyönyörű volt, és bőven megérte ezt a kitérőt. A vízeséshez egy meredek, sziklás, lépcsős részen kellett lemászni egy erdőn át, ez olyan meredek volt olyan apró peremekkel és olyan nagy hasadékokkal köztük, hogy otthon Európában ezt biztos körbekordonoztak volna, hogy belépni tilos és életveszélyes, ellenben itt ez volt az egyetlen és hivatalos lejárat az amúgy belépős helyre, ahol papucsban vagy mezítláb ugrándozva előztek ki minket a helyiek. Hogy hogyan nem törték ki a bokájukat, nem tudom… Vagy superman-ek az itteniek, vagy felelőtlenek. Vagy hozzánk képest kicsit mindkettő és nekik meg mi vagyunk túl puhányak és elővigyázatosak. :)

Lentről gyönyörű volt a vízesés, még bazaltorgonákat is felfedeztünk, és bár ki lehetett volna mászni a képeken látható sziklákra, mi fémstoplival a talpainkban, vagyis SPD cipőben voltunk, ami csak egy apró fokkal jobb a papucsnál a sziklákon való ugrabugrához, ezért aztán nem kockáztattunk, nem hiányzik se egy sérülés, se az, hogy elázzon a nálunk lévő egyetlen normálisan működő fényképezőgép. A helyet ennek ellenére is nagyon élveztük, ahogy velünk együtt sokan mások is, kicsit már-már paradicsomi volt az egész környék, a vízesés látványával és ezekkel a sziklákkal.

A vízesés mellett, fent a peremen található egy pagoda is, ezt már csak kettesben, de szintén alaposan szemügyre vettük. Lévén ezen a napon volt a Tét első napja, rengetegen érkeztek ide családostul füstölőt gyújtani és imádkozni:

A pagodát alaposan körbejártuk, mert nem csak maga a templom, hanem a környéke is nagyon érdekes volt. Hátul fafaragókat találtunk munka közben. Egyikük éppen egy nagy fatörzset füstölt ki vagyis égetett ki belülről, de mi csak a füstöt láttuk, meg azt, hogy a fa ürgébe egy nagy vödör vizet önt. Aztán egy kisebb parkba érkeztünk ahol különböző ember nagyságú szobrok voltak, mindegyik előtt kisebb csoport füstölő leszúrva a földbe. Voltak, akik imádkoztak is a szobrokkal szembe ülve. Biztosan mindegyik szobor jelképez valakit, vagy valamit. Ja, és még mielőtt azt gondolnátok, hogy tapintatlanok vagyunk, hogy imádkozó embereket fényképeztünk: Itt az, hogy valaki imádkozik, nem egy intim dolog egyáltalán, utcán, zajos helyeken, nagy tömegben, társaságban is imádkoznak az emberek, és nem találtunk még ázsiait, aki nem örült volna annak, ha lefényképezzük. Ez idáig mind szép és jó, csakhogy ők is ezt gondolják rólunk, és ezt főleg Zita nagyon nehezen szokja meg, mármint azt, hogy bárhol, bármikor bárki jöhet, és kérdezés nélkül lefényképezi. Erről jut eszembe, hogy anno a Hősök-terén a hivatalos fotósunk a bringás esküvőn teljesen kiakadt a kínai turistákon, mert azok egyesével, és kérdezés nélkül mellénk álltak, a fotósunknak meg úgy kellett várakoznia, mire levonult a tömeg, akik nem is hozzánk tartoztak, és persze hordában voltak, ahogy az lenni szokott. :)

Visszatérve a pagodánk hátsó udvarába: ott egy nagy, vidám, kövér ülő Buddhát is találtunk, ennek az volt a különlegessége számunkra, hogy lyuk volt a köldökén, és hátul a faránál volt egy ajtó, amin keresztül beleláttunk a nagy hasába! :) Odabent ágyak voltak, ventilátorral és szúnyoghálóval. Az a nagy fényes pont, amit a kép közepén láttok, na az pedig a Buddha köldöke, ott árad be a fény! :) Hogy ez mi célból volt így berendezve, és mi történik azzal, aki odabent alszik a Buddha hasában, arra már nem sikerült rájönnünk. Gondolom, mire felébred jómódú és gazdag lesz, hiszen ez a fajta ülő Buddha azt hiszem, ezen dolgoknak a jelképe.

Még eztán sem volt vége a csodáknak, mert kifelé menet még felfedeztem egy nagy betonsárkányt a pagoda lépcsőjének az aljában. Ennek a rémisztő fejű, a nyelvét kiöltő sárkánynak az volt számomra a specialitása, hogy a szemei hagyományos villanykörte izzókból voltak! Ez rettentően tetszett és ezen percekig nem bírtam felülkerekedni, míg le nem fényképeztem vagy tíz különböző szögből a kedvencemmé vált tungsram szemű betonsárlányomat. :)

Követ minket az FBI, mindent bevallunk nekik…

Visszafelé már nem volt olyan vidám fölfelé menet ez a három kilométer, de nem bántuk, mert a kapott élmények bőségesen kárpótoltak értük. Még beköszöntünk a házba a barátainkhoz, aztán indultunk tovább végre Da Lat felé is. És ennek a napnak még koránt sem volt vége! :)

Hamar egy kissrácot találtunk magunk mellett, értelmes pofa volt, nem vihogott és nem hüledezett, hogy mik ezek az űrhajók, hanem komoly arccal tekert, néha-néha azért persze elmosolyodva. Én persze azért tréfálkoztam vele:

Sajnos se a fotón, se a videón nem látszik, de középen a vázra még egy LOVE felirat is fel volt matricázva. Bár a videó végén elköszöntem a sráctól, de aztán még nem szakadtunk el, mert ahogy begyorsítottam, hogy utolérjem az időközben tőlünk elszakadó Zitát, a srác is felgyorsított és így még volt alkalmunk egy kicsit beszélgetni. Angol is tudott pár szót a srác, és szépen rendre válaszolt a kérdéseimre. Az ilyesmi sajnos ritka Vietnamban, általában az a jellemző, hogy úgy nevetnek a helyi gyerekek, hogy egy szót nem lehet kihúzni belőlük, de ez a srác más volt. Ő az FBI-tól volt! :) Bárcsak minden gyereket az FBI nevelne Vietnamban… Vagyis mindenki legalább ennyire „komoly” lenne, mint ő volt. Apropó, az FBI is egy hatalmas brand errefelé, nem csak gyerekek ragasztják a biciklijeikre, hanem felnőttek is hordanak tucatszámra FBI-os baseball sapkákat.

Ne nevessetek, de megint éhesek lettünk. Tudom, hogy már háromszor ettünk ezen a napon ebben a bejegyzésben, de ha egyszer a forróság kiszívja az energiánkat és éhesek leszünk a sok rizses étel után hamar… Egy turitáknak létrehozott szuvenírboltnál álltunk meg, pontosabban amikor megálltunk még nem tudtuk hol, csak azt láttuk, hogy egy pofás bambuszház áll az út szélén. Belépve először csalódtunk a sok csecse-becse láttán, de aztán a nagyon kedves üzletvezető hölgy közölte, hogy van instant tésztalevesük, és jobb híján kértünk ezekből egyet-egyet.

Lisa története

Lisa-nak hívnak, egy hófehér, három hónapos kiskutya vagyok. Az anyukámtól nagyon hamar elválasztottak, beleraktak a testvéreimmel együtt egy nagy sötét zsákba, és kihajítottak minket az út szélére. Engem egy kedves hölgy mentett meg, azóta vele lakom, ő csak napközben van itt, ez egy nagy bambuszház, tele mindenféle furcsasággal. Odakint az út mentén néha nagy, büdös, színes dobozok állnak meg, és egy csomó furcsa ember száll ki belőlük, akiknek más a szaguk, más a színük, mint a gazdáimnak, és általában magasabbak és szélesebbek is. Ők mindig beözönlenek ide mind a házba nagy hirtelen, ekkor én mindig elbújok a kedvenc fapolcom alá, itt szeretek lenni, mindig megrágok mindent, így élesítem a fogaimat. Egyszer ketté fogom harapni ennek a polcnak a lábát, ha nagy leszek!

A furcsa idegenek mindig elvisznek holmikat a polcokról és cserébe büdös papír fecniket adnak a gazdámnak. Ettől ő mindig boldog lesz. Mindig ad nekem cukrozott gyömbérdarabokat, ezek a nagy kedvenceim. De van itt egy másik kutya, őt Bean-nek hívják, ő idősebb nálam és ő is nagyon szereti a cukros gyömbért, ezért mindig nagy harc megy kettőnk között ezekért a falatokért. Néha belecsúsznak ezek a gyömbérdarabok a padló repedéseibe, ilyenkor általában eltűnnek, és már nem tudom többé őket rágcsálni. Persze erről is Bean tehet, ilyenkor mindig jól megharapom a grabancát. Ő még nem tudja, de ha egyszer én megnövök, sokkal nagyobb kutya leszek, mint ő. Na, akkor majd lesz nemulass, és majd nem engedem, hogy elvegye többet tőlem ezeket a finom édes gyömbérdarabokat!

Egy napon két furcsa idegen érkezett a házunkba. Úgy értem, ők még furcsábbak voltak, mint a többi furcsa idegen, és nem vittek el semmilyen holmit a házból. Nem nagy dobozban érkeztek, hanem két nagyon furcsa járgányon, jól meg is ugattam őket, főleg mert ők még a kövér dobozos idegeneknél is sokkal büdösebbek voltak. Az egyikük totál nem volt normális, bemászott hozzám a kedvenc helyemre a polc alá, és többször egy kis piros dobozt nyomott a képembe, miközben én Bean-el küzdöttem – mi másért, mint egy falat cukros gyömbérdarabért. Bean egyszer megnyalta ennek a piros doboznak a szemét, de ennek nagyon nem örült a dobozt tartó, nagy büdös ember, és többet nem is dugta a képünkbe az egyszemű piros dobozát.

Aztán a gazdám enni adott a két extra büdös idegennek, ezután azok távoztak. Azóta se szagoltam olyan büdös embert, mint amilyenek ők ketten voltak.

Még egy kör Sapporo-t Nguyen bátyám!

Miután kijászottuk magunkat a két szuper aranyos ebbel, elindultunk az utolsó nagy menetre. Még mindig hőség volt, pedig már a délután vége felé jártunk, de még mindig ömlött rólunk a víz. Épp elkezdődött a hegymenet és mi felvettük a jó kis döcögős 4-5km/h utazósebességünket, amikor egy család lassított le mellettem egy motoron. Én egy vidám hóvarjúval indítottam, mert hát mivel mással lehet egy ilyen napnak a végén, amikor nagy meglepetésemre a nő kiváló angolsággal válaszolt. Persze ezek után gyorsan kiderült, hogy a testvére szállodát üzemeltet Da Lat-ban, és szívesen segít nekünk szállást találni. Ehhez már meg is álltunk, de sajnos egy telefonálás után kiderült, hogy a szállodájuk tele van. Azért megígérte, hogy megpróbál segíteni, és kérte, hogy hívjuk majd fel, ha megérkeztünk Da Lat-ba. Mi mondtuk, hogy rendben, köszönjük, és majd jelentkezünk másfél-két óra múlva, amikor felértünk, vélhetőleg már sötétben.

Amíg ezt egyeztettem, Zita készített rólunk egy videót, ennek a lényege a kislányuk, akit szoknyácskába, télikabátba és sí maszkba öltöztettek fel, nehogy lebarnuljon. Komolyan őrültek ezek a vietnamiak… Vagy ennyivel melegebb lenne 300m-el feljebb, 1500m-en Da Lat-ban? Nem hiszem…

Innen már sima volt az út, szépen lassan, de felhúztuk magunkat néhány rövidebb pihenővel, amelyek főleg azzal teltek, hogy elfogyasztottuk a nálunk lévő 3 liter vizet. Itt szép erdőben is haladtunk végre, igaz a végén ebből már nem sokat láttunk, mert tényleg ránksötétedett.

A telefonomnak közben lemerült az akkumulátora, de egy pillanatra még vissza tudtam kapcsolni és láttam, hogy már kétszer keresett is a hölgy a szállás ügyében. Féltünk ettől, hogy a szállók is tele lesznek a Tét miatt, ezért mindenképpen meg akartuk ragadni ezt a szálat, és hagyatkozni a szívességükre. De ehhez először egy konnektort kellett szereznünk. Odahajtottuk abba az utcába, ahová a szállót mondta a hölgy, és besétáltunk az első nyitva talált helyiségbe, egy karaoke bárba a telefonommal és a töltőjével. Itt teljesen érthetetlen módon nem akartak a rendelkezésünkre bocsájtani egy konnektort, pedig elég egyértelmű volt a kérésünk. A franc sem érti, miért voltak ilyenek, de ezen most nem akadtunk le túlságosan, egyszerűen csak továbbgurultunk, és nem is kellett sokat, mert találtunk egy boltot, egy mélyhűtött áruk boltját, ahol egy kedves, mosolygós fickó ült a pult mögött. Neki már mondani sem kellett semmit, ahogy meglátta a kezemben a cuccokat, mutatott egy konnektort. Pár perc múlva jött a hidegzuhany, motoros barátaink nem tudnak szabad szobát a városban. Ám ekkor már nagy haverságban voltunk a boltosokkal, Nguyen a családfő és tulaj, irtó jó fej volt, egy Sapporo nevű japán sört iszogatott egy egyedi stílusú alu dobozból. Tetszett nekem a figura, rögtön meg is kínált a söréből, de mivel nem akartam beleinni az sörébe, pohár után néztünk, azt viszont csak felesnek valót találtunk. Hát elkezdtünk feles pohárból sört inni. Hallanotok kellett volna Nguyen nevetését, amikor először meghallotta tőlem a „mot-háj-bá-jóóó”-t… Rögtön töltött nekem még egy pohárkával és azzal is koccintottunk. Zita közben Nguyen fiától próbált megtudni valamit szálloda ügyében, és ezalatt elhűlve nézte, hogy mi történt velem, miért döntöm egymás után magamba a feleseket sorra, amikor amúgy soha nem szoktam ilyesmit. Persze aztán elárultam neki, hogy csak sörözünk Nguyen-el, és előbb fog elfogyni a finom nedű, mintsem berúgnánk tőle.

Pár perccel később előkerült Nguyen lánya is, aki amúgy Amerikában él, de most az ünnepekre hazalátogatott. Ő perfekt beszélt angolul, így nagyon gyorsan nagyon sok mindent megtudtunk. :) Az öccse barátjának a barátjának szállodájuk van, és ott még pont van egy utolsó szoba 300 ezer dongért, ami tekintve hogy hol vagyunk, és hogy újév van, nagyon jó ár. Annyira azért még nem siettünk erre a helyre, mert kaptunk tőlük ajándékba egy nagy csomag Bánh chưng-ot, ami egy ilyenkor tradicionális étel, összekötözött banánlevelekben kifőzött rizs, középen babbal és hússal. Ilyet már ettünk egyszer ebédnél, de az négyzet alakú volt. Most azt is megtudtuk, hogy a négyzet alakú az eget jelképezi, vagy azzal van valamilyen összefüggésben, a hosszúkás pedig, amit mi is kaptunk a földet. Ha még emlékeztek, bonsai kutyáéknál ez főtt a lábosban az udvar sarkában, csak akkor még nem tudtuk, hogy micsoda. Zitával aztán megkóstoltatták vú sữa-t, egy kívülről almaszerű gyümölcsöt, amelyet ők vietnamiul anyatejnek, vagyis hogy egész pontosak legyünk, ahogy az angol mondja, „breast-milk”-nek neveznek. Ezt nem akartuk elhinni, ezért később utánanéztünk, és kiderült, hogy tényleg! :)

A vú sữa-t szétnyitva még az amúgy nagy gyümölcskedvelő Zitának is elment tőle az étvágya, a gyümölcsnek ugyanis belül áttetsző zselés, nyálkás húsa volt, fekete magokkal – mintha csak egy alien-tojást nyitottunk volna szét. :) Ez mind hagyján, de Nguyen-ék gondolatolvasók, vagy csak ismerik a nyugati emberfajta vágyait és igényeit, mert Nguyen, ahogy azt a videóban is láthattátok, egy egész szép darab sajtot ajándékozott nekünk. Ezzel nagyon durván betalált, mert imádjuk a sajtot és ez az egyik alapélelmiszer, ami a legjobban hiányzik itt nekünk ezekben az országokban, mert ha találunk is nagy nehezen valahol sajtot, az általában aranyárban van, így végül mindig lemondunk róla. De most persze azért elfogadtuk, ez ajándék volt, amit hatalmas örömmel elfogadtunk.

Nguyen-ékkel megbeszéltük, hogy később még a városban leszünk, mert több napot tervezünk maradni, és hogy feltétlenül találkozzunk még, mert láttuk, hogy ők is nagyon örülnek nekünk, és mi is nagyon élveztük a társaságukat, nagyon hamar egy hullámhosszra kerültünk velük. Ezek után rohantunk az általuk mondott szállóba, de ott közben elfoglalták az utolsó szobát. Ennek megvolt a veszélye, erre figyelmeztettek is és ezzel tisztában voltunk, errefelé nem szokás a szobát lefoglalni, nem tartják azt senki kedvéért, hanem odaadják annak, aki először érkezik. Kicsit elcsüggedtünk e hír hallatán, de még egy utolsó nagy erőt vettünk magunkon ennek az elképesztő hosszú napnak a végén, és Zita leült a Kindle-vel, hogy ellenőrizze, nem írt-e valaki vissza Couchsurfing-en valamelyik kérelmünkre, én pedig elindultam körbejárni a közeli szállodákat. Hát, olyan árakat mondtak, hogy csak szédelegtem kifelé az ajtókon, volt, hogy 600 ezret kértek egy szobáért, de volt olyan is, hogy egymilliót (11 ezer forintot), és persze a legtöbb helyen ki-be csavargatták nekem a villanykörtét már messziről, amikor látták, hogy jövök. Hogy ez mit jelentett, már nem is érdekelt, gondolom vagy zárva voltak, vagy tele. Végül vagy tizedik próbálkozásra találtam egy második emeleti szobát, amit először 300-ért akartak adni, de miután panaszkodtam, hogy nagyon kicsi és nincs ablaka, hajlandóak voltak odaadni 200-ért. Rohantam vissza Zitához, aki nem talált senkit CS-n, így aztán mentünk a szállónkhoz, de még mielőtt bepakoltunk volna, mondtuk nekik, hogy 5 perc és jövünk, addig ki ne adják a szobát, mert csak a sarokig megyünk vissza a szendvicsesekhez vacsorát venni. (már megint éhesek voltunk, igen! :D) Ott jól betankoltunk, persze nem 5 ezerért, hanem szendvicsenként tízért, de ezen már nem bosszankodtunk, örültünk, hogy nem 15 mint Hoi An-ban.

Még a Google is ünnepel – és mi is!

A szállóban nagy meglepetésünkre egy másik szobába vezettek minket, egy az előzőnél sokkal nagyobba, aminek ablaka is volt az utca felé. Na, mi a fene, Karácsony van? :) Persze biztos ami biztos, rákérdeztem háromszor, hogy ez is csak 200 ugye, ahogy megegyeztünk, és annyi volt, ki is fizettem rögtön, mert sosem lehet tudni, így a legbiztosabb. Nagyon hálásak voltunk a szállósainknak, hogy ilyen jó fejek voltak, mert ez a szoba tényleg sokkal jobb volt, itt nem csak egy lyukban éreztük magunkat, hanem valahol.

Persze én már számítógépet kapcsoltam egyből, amíg Zita zuhanyozott, hogy utánanézzek annak a rengeteg kérdésnek, ami a fejemben volt, és nem is kellett hozzá a wikipedia-t megnyitnom, mert a vietnami google kezdőoldalán rögtön egy csomó motívumot fedeztünk fel, ott volt Bánh chưng, pont olyan mint amit Nguyen-lktől kaptunk, és ott volt a piros boríték is, amiben reggel a pénzt kaptuk. Ezek mind a Tétre utaltak, a Google a Tét alkalmából megváltoztatta a kereső főoldalán a logóját, és arra klikkelve rögvest a Tét-hez tartozó wiki oldalon találtam magam. Így hamar megtudhattuk, hogy a reggeli piros boríték azaz a „red envelope” „lucky money”-t, vagyis szerencse pénzt tartalmaz, amelyet a családtagok adnak egymásnak, különös tekintettel a szülők a saját gyermekeiknek. :) Az előző esti vendéglátónknál az anyuka ezek szerint a „sajátjai” közé sorolt minket ezzel a gesztussal, hát nem aranyos?

Ez a nap egyszerűen elképesztő volt, annyi kedvességet és szeretet kaptuk a helyiektől, hogy az még ennyi ázsiai tapasztalat után is hihetetlen, mintha csak meg akarta volna mutatni nekünk Vietnam, hogy lám, mi is tudunk, mi is kedvesek vagyunk, mi is szeretünk Titeket és szeretünk adni, mintha csak egy csapásra meg akarta volna mutatni, hogy nem ám csak a dudálás meg a kiabálás van, hanem figyeljetek ránk, mert nálunk is van vendégszeretet, nem is akármilyen! :) És meg is mutatták! Ezen a napon minden nehézségért, minden gyötrelemért, és minden minket ért rosszért megbocsájtottunk Vietnamnak, sőt, még mi éreztük magunkat kellemetlenül, hogy előzőleg úgy nehezteltünk néha rájuk, mert kicsit idétlenek vagy értetlenek voltak, vagy mert dudáltak, hangosan kiabáltak ránk, és a többi. Hát lehet rájuk tovább haragudni ilyen napok után? Nem, és nem is szabad! :)

Az már csak most esik le nekem itt írás közben, hogy igaz, hogy a mi újévünket kicsit „elvették” tőlünk azzal, hogy Hanoi-ban 11-kor a rendőrség lefújt és megtiltott minden bulit, mert ugye ha nincsenek Kriszék, kb. teljesen felejthető lett volna nekünk a 2012-es szilveszter… Szóval azt elvették, de itt most, az ő újévükkor annyi mindent kaptunk, hogy az nekem 11 oldalban telt leírnom. És mivel még a képeket és a videókat is a szöveg közé kell illesztenem, most megyek is, mert sose leszek kész. :)

A családhoz 57km-t, majd onnan 62km-t tekertünk Da Lat-ig. Ugye, hogy nem a megtett távolságon múlik az élmények mennyisége és minősége?