Nászút a Föld körül

Plei Kán után sajnos újra egy nagy, forgalmas úton találtuk magunkat, ahol már közel sem ért minket annyi élmény, mint az elmúlt napokon. Ezért aztán nem is tudok minden napról egy-egy bejegyzést írni.

Plei Kánt túl későn hagytuk el, vagyis inkább az időjárás lett ezen a vidéken túl forró, mert az első emelkedőkön bizony arra lettünk figyelmesek, hogy majd megdöglünk a hőségtől. Ezért, és mivel már tegnap is nagyon szerettünk volna egy fürdést a folyóban, erre végre most lehetőséget is kerítettünk. Egy lejtő aljában egy lehajtót fedeztem fel a folyó melletti lapos részre. Itt még egy patak is beömlött a folyóba, így tényleg ideális volt a hely a fürdőzésre.

Érdekes, hogy a kis pataknak érezhetően sokkal melegebb vize volt, mint a nagy folyónak. Fordítva gondoltuk volna, de végül is ezt meg lehet magyarázni: a nagyobb vizet nehezebben, lassabban melegíti fel a nap, talán a nagy folyó mélyebb is, vagy messzebbről jön, ahol fák és hegygerincek takarják el előle a napot. Azon persze már nem lepődtünk meg, hogy a nagy folyó sokkal sárgább, hordalékosabb volt.

Mivel tegnap délután már átléptük a 14 ezredik kilométert a Hősök teréről számolva, de akkor nem találtunk megfelelő helyet az „ünneplésre”, már itt volt az ideje. Zita és Andree reggel már készített egy-egy táblát, szépen megfestették a számokat filccel a kartonpapírokra. Azért a többes szám, mert Hanoi óta bizony Andree is túl volt már az ezer kilométeren. Olvass tovább…

A harmadik nap gyönyörű volt a Central Highland-en. Már rögtön ahogy elindultunk, gyönyörű vidéken találtuk magunkat, Andree el is húzott tőlünk hamar, mert állandóan megálltunk fényképezni. Egy viszonylag lapos völgy jobb oldalán haladtunk lefelé, kis falvakon át. Itt a dzsungel már eltűnt körülöttünk, de néha leláttunk a folyóhoz, és ez mindig szép látvány volt. Sok függőhidat is láttunk a víz felett, ezek csak apró, keskeny tákolmányok voltak, amelyeken egy motorkerékpárral még éppen el lehetett jutni a másik oldalra.

A házak a falvakban általában valamilyen sárból voltak ragasztva, bambusz veszőkből készített hálóra felhordva az anyagot. Mint majdnem mindenütt Vietnamban, itt is sok gyereket láttunk. Egy kisebb csoportjuk nagy nevetve üldözni kezdett minket, úgy rötyögtek, ahogy azt egy gyereknek kell. Én is csak akkor vettem észre, hogy egyikük igazából már vagy 100 méter óta tolja a biciklimet, amikor ezt a felvételt indítottam:

Pár kilométerrel később egy nagyon érdekes dologra lettünk figyelmesek. Az előttünk bicikliző kissrác hóna alatt két kicsi talp lógott ki hátrafelé. Nem akartam elhinni, hogy az egy gyermeké, de amikor mellé értünk, láttuk, hogy valóban a hasára van kötözve egy kisgyerek, valószínűleg az öccse. Néha elmegyünk érdekes dolgok mellett, hogy jobban megnéznénk és lefényképeznénk őket, és éreztem, hogy ez is egy ilyen. Ezért aztán fordultunk, és mentünk vissza, köszöntünk a gyermekeknek – akik időközben többen lettek – és lefényképeztük őket. Persze a pedálért most is odavoltak, de most nem zavart minket, hogy a bringához nyúlkálnak. Sőt, mi mutattuk meg nekik, mit kell tekerni: Olvass tovább…

Mint azt már az előző napi képeken is láthattátok, a táj eléggé dzsungel jellegű. Ez ezen a napon sem változott meg, sőt ha lehet ilyet mondani, még dzsungelesebb lett, mint azelőtt. És, nagy örömünkre délelőtt egy kis napsütésünk is volt. Aztán elmúlt, aminek szintén örültünk, merthogy szinte az egész napot egy kiadós emelkedőn töltöttük. 1100 méterre kellett felmásznunk. Igen, Andree-nek is, az egysebességes Asama bringájával! :)

Ő ma is előbb rajtolt, hiszen mint már írtam, ő egy olyan állatfajtába tartozik, aki nem szokott reggelizni. Ahogy ő mondja, ő egy android. Ebben tényleg lehet valami, mert amióta úton van, tegnap volt az első nap, hogy napközben megállt enni. Eddig csak este étkezett, napközben csak falatozott néha, de nem állt meg kiadósabbat enni. Mi vagyunk rá „rossz hatással”, tegnap is csak azért állt meg ebédelni, mert mi tanácsoltuk neki. Nem értem egyébként, hogy bírja, de tény, hogy bírja, és innen nézve lehet, hogy mi vagyunk a gyengék, akik hamar eléhezünk, ha nem tömjük meg a bendőnket napközben. Biztos erre is lehet edzeni és mi e téren jól elkényeztettük a testünket, hogy mindig adtunk neki enni. Ezért nem is bírjuk úgy, mint Andree. :) Hogy ebben mennyi az igazság, nem tudom, ahogy azt sem, melyik „módszer” az egészségesebb, és hogy mennyire bírná ugyanezt Andree, ha olyan nehéz lenne a bringája és rajta a holmi, mint a miénk.

Az mindenesetre csodálatraméltó, hogy ő 49 évesen ilyet gondolt, és most itt nyomja ezzel az egysebességessel, fölfelé 1100 méterre. :)

Hamar utolértük Andree-t, és innentől az egész mászást együtt küzdöttük végig. A meredekebb részeken neki vagy ki kellett állnia a nyeregből és úgy lendületből megtekernie amíg az véget nem ért, vagy amíg bírta szusszal, vagy le kellett szállnia tolni az Asama-t. Előbbi esetben elhúzott mellettünk, utóbbi esetben pedig kicsit lemaradt, különben meg, ha lankás volt, nagyjából együtt tudtunk haladni. És ezt így is tettük, nem volt miért sietni, már csak azért sem, mert bőven volt látnivaló az út mentén.

Gyönyörű dzsungelben haladtunk, hol a szemközti erdőt, hol odalent a völgyet, hol pedig egy vízesést álltunk meg csodálni. Zita és Andree egyszer a susnyásba is belevesztek pillangók után kutatva, máskor meg azt vettük észre, hogy épp egy vizibivaly néz ki ránk az ágak közül egykedvűen nyammogva. Olvass tovább…

Reggel Andree előttünk elstartolt, lévén ő nem szokott reggelizni. Mi még visszakanyarodtunk a városba, és kértünk egy-egy tál ételt a tegnapival szomszédos helyen. Miközben ezt faltuk, megcsodáltuk a szemközti asztalnál ülő férfi párost, egyikük esőköpenyben volt, a másik pedig a műanyag sámli tetején guggolt. Hiába, ez itt Ázsia, szeretnek guggolni az emberek. De ez nekünk még most is vicces, ennyi idő után is meg tudnak lepni minket a guggolással. Azt ugye meséltük már, hogy Indiában a férfiak szeretnek guggolva pisilni? A kíváncsiság kedvéért én is kipróbáltam, de nem nagyon ment. :)

Apropó, esőköpeny! Ezen a reggelen esőt kaptunk. Hol jobban, hol kevésbé esett, amíg reggeliztünk, leszakadt az ég, aztán meg úgy elállt, hogy mire befejeztük, vehettük le a dzsekit. Szegény Andree-ra gondoltunk, pont a legrosszabbkor indult el, rögtön rászakadt az ég. Reméltük, hogy majd utolérjük, de ez nem történt meg.

Az út szolidan emelkedett, rizsföldek és gumifa(?) ültetvények között haladtunk. Utóbbi ültetett erdőt jelent, ahol a fák törzsét bevágják (láttunk már ilyesmit Bangladesben, a Chittagong Hill Track-en), hogy kifolyjon belőle valami fehér lé, amit kis edénykékben gyűjtenek és a vágásnál még kis tetőket is odaépítenek a fatörzshöz, kátránnyal szigetelve, hogy ha netán esne, ne keveredjen a fehér anyag az esővízzel. Ami azt illeti, abban nem vagyok biztos, hogy ez gumi, vagy egyéb anyag, csak valaki vietnami névvel egyszer ezt írta a FB falunkra, ezért gondolom. De ha valaki jobban tudja, az megírhatja, pontosan mit is láttunk.

Az idő egyébként elég szürkés volt ezen a délelőttön, ezért nem sok jó fotót sikerült készítenünk, legalább az eső nem esett már és ennek is nagyon örültünk. Néha szembejött egy-egy meredekebb emelkedő, de ezek sosem tartottak kifullasztóan sokáig. Egy nagy T-elágazásban értünk, ahol az utunk széles aszfaltsávvá alakult, és derékszögben kettévált. Erről semmit nem jelölt a térképünk, de azt azért ki tudtam venni belőle, hogy nekünk jobbra kell menni. Ha nincs a GPS, kérdezősködni kellett volna, mert tábla az sehol nem volt a környéken.

Valahol 30km környékén megálltunk ebédelni. Com Bo-t, vagyis marhahúst rizzsel ettünk 20 ezerért. Ebéd után még kicsit pihentünk, aztán Zita felfestett az útra egy feliratot, mert úgy gondoltuk, hogy Andree talán mögöttünk lehet, biztos megállt valahol, ahol nem vettük észre. Mert különben már utol kellett volna, hogy érjük. Olvass tovább…

Hoi An, az ingázó kínai kereskedők kikötője

Hoi An érdekes városka, először is manapság egy nagy turistagettó, az egyik legnagyobb az egész országban, ennyi külföldit ilyen sűrűségben talán sehol máshol nem láttunk Vietnamban. Minket persze ez egyáltalán nem vonzott, de az, ami a sok turistát idevonzotta, az már annál inkább. :) Hoi An-nak ma van egy gyönyörű kis óvárosa, hangulatos utcácskákkal, pagodákkal, és a különböző nemzetségű kínai kereskedők közösségi házaival. Ezekhez csoportos belépő van, tehát megveszel egy jegyet, és azzal bemehetsz mindenhová. Mivel ez a jegy drága volt és egy nagy csomó helyre nem is volt hozzá szükség, mi nem vettük meg, csak sétálgattunk az utcákon, be-be kukucskálva a fizetős helyekre és végigjárva azokat, amelyek ingyenesek voltak. Az óvárosnak egy nagyon szép folyópartja is van, ahol pénzért megmutatják nekünk, hogyan engedik le azt a bizonyos hálót, amit már Dong Hoi óta látunk az utak mentén a vizeken. Na ezt már nem vártuk meg potyára, inkább csak figyeltük az igazi életet a vízen és az utcákon, már amennyire az látható volt a külföldiek hordájától. :)

Hoi An a régi időkben nagy kikötőváros volt, ennek köszönheti a máig is megmaradt gazdag és sokszínű kultúráját. Kína különböző vidékeiről jöttek ide hajón a kereskedők, egyik szezonban az északról dél felé tartó áramlatokkal, majd hónapokkal később, ahogy az áramlatok megfordultak, visszahajóztak Kína felé, de a két hajóút között itt vertek tábort, és ahogy kiépültek a kereskedelmi vonalak, többen végleg itt telepedtek le, ezért van ma annyiféle pagoda és közösségi ház itt a folyó menti utcák környékén. Nagyon híres látnivaló a japán fedett híd („Japanese Covered Bridge”), az óváros keleti csücskében, egy szép kis díszes hidacska. Olvass tovább…