Nászút a Föld körül

Úgy érzem magam, mint egy gyerek, aki heteket lógott a suliból, és most visszatér. Lemaradtam az anyaggal rendesen, innen nehéz lesz behozni magamat. De most már ez van, nézzük hát az élményeinket onnan, ahonnan néhány héttel ezelőtt abbahagytuk. Rég volt, de azért a fényképek kiválogatásával (ami számottevő része a bejegyzés készítésnek) rengeteg szép élmény és emlék a felszínre tört, amelyeket még mindig bőven érdemes most is leírnom.

A Bromo és a Penanjakan csúcs meghódítása után másnap reggel gyorsan el tudtunk indulni, hiszen már előző este kényszerből át kellett pakolnunk magunkat egy másik szálloda másik szobájába, így a cuccaink már nagyjából egyben voltak. Induláskor még fényképezkedtünk egy utolsót egy Bromo-s kresztáblával, majd elindultunk a több mint 2000 méteres ereszkedést ígérő downhillre.

Esti horgászműszak az erőműben

Lefelé a tegnapi gyalogos ereszkedésünkből már ismert gyönyörű zöld, felhős, meredek táj vett körül minket. Néhány falun is átsuhantunk és az egyik végén egy nagyon érdekes, patinás faépület állt. Itt mi is megálltunk, hogy jobban szemügyre vegyük a díszes, oszlopos házat és a környékét. Ekkor fényderült az épület funkciójára is, mert egy mikrobusz állt meg előtte, amire nyugati turisták pakolták fel a hátizsákjaikat, majd beszálltak és elviharzottak. Ők az épületben üzemelő szálloda vendégei voltak.

Egy-két hajtűkanyaros, saját magunk alá fordulunk kanyargás után még néhány falu következett, majd egy elágazás, ahol mi jobbra húztunk a főúttal együtt. Innen már csak lankásabb volt a terep és ezzel együtt az út is egyenesebb, de ekkor történt valami, ami az ilyen nagy ereszkedésekkor benne van a pakliban. Elszállt az egyik fékpofám, vagyis ahogy azt már számtalanszor tette, addig kopott a felülete, amíg a kis rugót be nem kapta a féktárcsa és én meg nem álltam a kerék felől jövő éles kattogás hallatára. A szerelést egy kedves család udvarának a kapujában hajtottuk végre – az egész nem vett 15 percnél több időt igénybe.

Probolinggo-ban, ahogy leértünk a Jáva szigetének északi partján húzódó 1-es főútra, rögvest megálltunk ebédelni. Elvégre 2000 méter szintet leadni nem kevés munka, nem igaz? Végig szorítani azokat a fékkarokat… :) Olvass tovább…

Séta a sötét ég alatt

Valamikor éjjel kettő környékén keltünk, gyorsan öltöztünk és szedelődzködtünk, hogy Cemero Lawangból felsétáljunk a napfelkeltét megnézni a 2770 méter magas Penanjakan csúcs környékén lévő kilátóhelyről. Ezt a pillanatot már nagyon vártuk és bizony mire ideáig feljöttünk a biciklikkel, bőven meg is szenvedtünk érte. Ez a kis séta néhány száz méteres szintemelkedéssel (Cemero Lawang valahol 2200 méter környékén van) igazából már csak egy szép jutalomséta volt. Igaz, ezt Zita kezdetben nem így vélte, ő nagyon tartott a mászástól, tudjátok, hogy ő nem kedveli a fölfelé menetelt. :) Persze ez most nem volt vészes, bőven hagytunk rá időt, így nem kellett különösebben rohannunk, élveztük a túrát, ami kezdetben a csillagok alatt ment, amíg be nem kúsztak fölénk a felhők. Az éjszaka közepén sétálni fölfelé egy vulkán peremére, egy olyan helyre, ahová már idáig sem volt akármilyen utunk, és ahonnan előreláthatólag gyönyörű lesz a kilátás… Ez nem volt akármilyen érzés, pláne, hogy ez az egész hely, mikor elindultunk otthonról, még a képzeletünkben sem létezett. A Bromo vulkánról azelőtt nem is hallottunk, bennünk ez, mint cél már csak útközben született meg, és milyen jól tette, mert nagyon élveztük, hogy itt vagyunk és éreztük, hogy megint nagyon speciális napokat élünk. Ez izgalmas is volt egyben.

Ebben az éjszakai hangulatban sétáltunk ki a faluból, kezdetben egy aszfaltozott úton, ami aztán hamar csak egy földútban folytatódott. Házak és valamiféle földek között kanyarogtunk a sötétben, aztán megérkeztünk a meredek hegyoldal széléhez, és innen már csak egy szerpentin vezetett fölfelé, néhány száz méterenként éles hajtűkanyarokkal. Itt egy zajos indonéz csoportot értünk utol, aggódtunk, hogy elrontják a hangulatunkat a zajos együgyűségükkel, de hála az égnek, el voltak foglalva magukkal és gyorsan le is maradtak tőlünk. Két-három kanyar múlva már a hangjukat sem hallottuk odalentről. Ahol a széles út egy ösvénnyé vált, ott egy kicsit elkavarodtunk és úgy kellett pár percig keresnünk a bokrok között megbújó folytatást a fejlámpákkal, Olvass tovább…

A száz méteres árnyékú ember

Ngadasban korán keltünk, megtaláltuk a „villanykapcsolót” és még áram is volt, így viszonylag gyorsan ki tudtunk kecmeregni az apró szobánkból és a reggeli után én kinéztem az utcára is, ahol most más irányból érkeztek a fények, mint ahonnan előző este eltűntek. A nap épp akkor bukott át a vulkán peremén, amikor kint voltam az utcán, ezért rögtön elkezdtem játszani a százméteres árnyékommal, amihez aztán persze Zitát is kihívtam és akkor már együtt játszottunk.

Mindeközben a falu is ébredezett és már zajlott az élet, jártak a kis utcán. Itt egy másodperc hiányzott csak ahhoz, hogy le tudjam fényképezni az egyik képen látható, lefelé sétáló nőt abban a pillanatban, amikor a hátán lévő tarka anyagdarabot éppen kitárt karokkal kifeszíti teljes széltében, hogy megigazítsa magán. Erről sajnos lemaradtam, de azért így sem lett rossz a kép, és főleg nem bosszankodtam ezen sokat, hiszen ez a reggel amúgy nagyon csodás volt. Fények terítették be a kis falut és igaz ugyan hogy a hegy miatt éppen csak most kezdett el sütni ránk a Nap, de ekkor már rögtön meleget is adott, hiszen a horizont nem éppen lapos volt kelet felé, tehát a Nap hiába most kelt fel, már magasan járt. Olvass tovább…

Kezdődik a meredek

Ahogy elindultunk, rögtön megértettük, hogyan lehet az, hogy tegnap már megérkeztünk ugyan este Wringinanomba, de az előzőleg gpseis.com-on mért és aznapra tervezett magasságot nem értük el, noha a tervezet távolságot egy-két kilométer híján megtettük. Nem tévedett se a térkép, se a mérésem, mindez azért volt, mert az 1200 méteres magassághoz szükséges maradék 300 méter szintet még a falun belül vagyis a következő néhány kilométeren felvettük. Így utólag már nem is értem, hogy a jó viharba voltunk képesek ilyen meredeken feltekerni.

Bár az is lehet, hogy ezt most csak azért érzem, mert írtó izomláz van a combjaimban a tegnapi tájfutóverseny miatt így még képzelni sem akarok egy felmálházott fekvőkerékpárokkal történő hegymenetre. :) Elindítottam ma hajnalban is egy timelapse-et, ami nagyon ígéretesnek tűnik: vannak felhők az égen (és mozognak!), jók a fények és a felvétel elején beúszott az öbölbe egy hatalmas óceánjáró luxushajó. Sajnos az operaház megint nem fért rá a képre, de a híd és a városközpont igen. A kamerát otthagytam és visszajöttem, most múlt hat óra szegény Zitát felébresztettem. Amíg pörög a film, én írok, mert hát nem akármilyen élmények következnek. Vissza a Bromóra! :)

A falu egyébként, azon túl, hogy rohadás meredek volt, szép volt. Persze mert már ébren voltak a lakói, hiába indultunk el korán reggel , itt Ázsiában már cigányhajnalban kelnek a népek, vagy még annál is előbb, olyan korán, amit mi a lusta fejünkkel elképzelni sem bírunk. :) Ahogy ők se azt, hogy mi a fenét csinál ez a két hülye ezen a két furcsa alakú gépen. Komolyan gondolták, hogy felbicikliznek erre a vulkánra, hát nem látják, milyen meredek? Sose fognak felérni… :) Olvass tovább…

Fikrinél Malangban

Malang Jáva egyik legnagyobb egyetemi városa, rengeteg tanulóval. Fikri és a barátai is így kerültek ide, egy kisebb lakást bérelnek a külvárosban, miközben mindannyian más városból valók és csak egyetemre járnak ide. Fikri még viszonylag új volt a Couchsurfingen, mikor nála jártunk, kezdetben kicsit félénk, vagy zárkózott volt velünk, de aztán szépen lassan megnyilt és így egyre többet és egyre közvetlenebbül beszélgettünk vele. Látnotok kellett volna a szobáját, tele volt a világ, de főleg Délkelet-Ázsia leggyönyörűbb helyeinek posztereivel, képeslapjaival és persze egy nagy térkép is volt a falon, Fikri pedig nagy szenvedéllyel mutatott videókat Indonézia más részeiről, na és persze a Bromóról is, amivel nem kicsit felcsigázott minket. :) Ez a gyerek egyszer világgá fog menni, az is biztos!

Délelőtt elmentem vele a központba, megkerestünk egy utazási irodát, vagyis a központi turista információt, ahol arról érdeklődtünk, hogy fel tudják-e nekünk vinni a csomagjainkat a hegyre. Merthogy ez egy kemény hegymenetnek tűnt, hosszú, meredek fölfelével, és nem akartam hogy túlságosan megszenvedjünk vele. A számításaim sajnos nem jöttek be, az út amit kinéztem felmenetelre, illetve a vulkán keresztezésére, a mi oldalunkon nem járható végig még négykerék-meghajtású terepjáróval sem, tehát abszolút nem járnak rajta menetrendszerinti járatok, de még szervezett dzsipes túrák sem. Persze azért járható az út, próbáltak felvidítani, hisz ők már többször felmentek ezen az oldalon motorral. A dzsipes túrák hajnalban indulnak és csak a Penanjakan-csúcsra mennek, de egy másik, északnyugati-úton, amit biciklivel nem lenne olyan jó követni, mert egyrészt arrafelé több a szintemelkedés is, másrészt azzal kihagynánk a vulkán kráterén való átkelést. Harmadrészt sok pénzt kértek volna csak a csomagok felviteléért is. Ekkor ezt a lehetőséget elengedtem, és úgy gondoltam, jó lesz nekünk a csomagokkal is, majd csak felmegyünk valahogy, elvégre nem olyan magas a perem, csak 2300 méter, és az egész menet nincs több, mint 50km. Az útvonal szintmetszete meg pont úgy néz ki, mint az óvodás rajzaim egy vulkán oldaláról. :) Mi lesz itt velünk? :)

Ezen a napon még csak az lett, hogy Fikri-vel elmentünk elemeket venni. Félreérthetően olcsón adták Malang egyetlen komoly fotósboltjában a Sanyo Eneloop AA-s aksikat, amelyeket azért választottam ki, mert némi guglizás után azt derült ki róluk, hogy ezek a legtutibb, legerősebb tölthető aksik jelenleg a piacon. Százezer rúpia, vagyis 2300 forint volt négy darab ilyen aksi. Megvettem őket, és később kiderült róluk, hogy eredetiek. A kis Canon Powershot A720IS ősrégi kameránk, amely a régi elemeinkkel, ha éppen nincsenek csutkára feltöltve, néha már nem is hajlandó bekapcsolni, egy pár Sanyo Eneloop-al 2600 képet készített néhány óra alatt, igaz LCD és vaku nélkül, de ez akkor is nagyon szép szám szerintem. És hogy miért fontos ez és mire kellettek ezek az elemek? Olvass tovább…

Első Nap – Hello Mister!!!

Ma már a második bejegyzés megírásába kezdek bele, ilyen is rég volt. Ennek örülni kell, úgyhogy boldogan és mosolyogva írok. És bevallom őszintén, az emlékek előhívására először kiválogattam a legjobb képek közül a legeslegjobbakat és a térképes útvonalunkra is újra ránéztem. Bizony, most leírni már nem ugyanaz, mintha akkor tettem volna, de még mindig jobb annál, mintha még négy hónappal később tenném, vagy esetleg soha.

Szóval búcsúzzunk el Endrang-tól és az apukájától, és csapjunk a bicikliriksások közé! :) Egyet mindjárt le is szorít az útról ez a fekete-fehér busz – ha ilyesmi otthon történne, abból szinte egész biztos, hogy hangos anyázás kerekedne. Itt: semmi! A riksás lefékez, megáll, és vár. A buszon többen vannak, neki csak egy utasa van. Más világ ez és ezt főleg akkor látjuk meg, amikor kijjebb érünk a városból. Hatalmas mezők közé kerülünk, emberek integetnek ránk a derékig érő mesezöld rizsföldekről, amiben szana-szét apró, tetős pihenő vagy tároló helyek állnak, a háttérben gyönyörű hegyek… Ekkor kezdtünk el ugye először igazán biciklizni Jáván, ha a Yogya – Solo szakaszt nem számoljuk, és hát csak úgy ámultunk.

A forgalomban pozitívan csalódtunk, nem volt akkora és olyan szörnyű, mint ahogyan azt vártuk azok után, hogy olvastuk, hogy Jáva a maga 138 millió fős lakosságával a legsűrűbben lakott terület egész Indonéziában. Járművek ugyan voltak, és hangosak és büdösek is voltak, ahogy ez Ázsiában jószokásuk, de nem jöttek olyan sűrűen, hogy attól ne tudjuk élvezni a tájat és a bringázást, és ez nagyon felüdülő érzés volt. Beszélek most persze a városoktól távolabbi szakaszokról, a városokban más a helyzet, de azért ott sem volt semmi, ami mondjuk Dhakához fogható. :)

Ekkor, ezen a napon találkoztunk először a „Hello Mister”-el is, de ekkor még minket sem zavart igazán, pont ahogy azt a Szumátrát és Jávát megjárt crazyguyonabike-on blogot író utazót sem, aki később azt írta, majd meg őrült, amikor már sokadik napja kellett ezt hallgatnia és végül este még a sátrába is benyitottak és behellómisztereztek neki.

Szóval vártuk már, hogy jön majd a Hello Mister mindig és mindenkitől, de első nap még csak egy párat kaptunk és nekik nagy örömmel integettünk és kiabáltunk vissza egy az övékéhez hasonló hangsúlyban kiejtett „Hello Mister”-t. Ez itt az egész országban ismert, univerzális köszöntési forma a helyiek részéről az idegen, külföldi utazó felé. Hogy honnan vették és hogyan terjedt el pont ez az egész országban, máig nem tudjuk, pedig sokukat megkérdeztük, elhihetitek. :) És hogy miért univerzális? Hát azért kérem, mert fogalmuk sincs, mit jelent. A „Hello”-ról talán még van sejtésük, de a „Mister”-ről egész biztosan nincs, mert bizony Zitának is így köszöntek nem egyszer, nem kétszer, még akkor is, ha én a közelben sem jártam. :) Olvass tovább…

Kicsit elfáradtunk…

Most ez a bekezdés még nem arról szól, hogy hogyan volt tovább… Hanem egy kicsit arról, hogy hogyan is vagyunk mostanság. Egy kicsit elfáradtunk, belátjuk. Jobb későn, mint túl későn! :) Szóval már nincs meg az a lendület, és ezt Ti főleg a blogbejegyzések sűrűségén, vagyis ritkaságán észlelhetitek, legalábbis azok, akik a blogroll végén járnak az olvasásban és napról napra várják az új bejegyzéseket. Sajnos a legtöbb hétköznap hiába, és ez higgyétek el, engem zavar a legjobban! :) Most már lassan 4 hónapos a lemaradás, ami nagyon durva, be kell valljuk. De, mint annyi minden más is, „ez van”. :) Nem vagyok ezen elkeseredve, azon már túl vagyok.

Az elmúlt napokban sok mindenen gondolkodtunk, beszélgettünk Zitával. Arra jutottunk, hogy ha lement remélhetőleg mindkét naptár project (a magyarról nagyon hamar láthattok friss anyagokat! ;) ) azaz valahogy december elején, amikor már Új-Zélandon leszünk, az északi szigeten (már megvan véve a repjegy, Melbourne-ből repülünk Aucklandbe november 21-én) elbújunk a világ elől legalább egy hónapra. Én ontani fogom magamból a cikkeket és a blogbejegyzéseket, és egy hónapig ki se mozdulunk, hanem unalmas, úgymond semmittevő életet fogunk élni (vagy legalábbis egy kutya szemszögéből biztos az lesz, de én közben gondolatban újra át fogok utazni Indonézián, Kelet-Timoron és Ausztrálián), miközben nagyon nagyot és hosszan fogunk pihenni, mert úgy érezzük, ez már nagyon ránk férne.

Mert ugyan még mindig rá tudunk csodálkozni a világ végtelen sok csodájára és nagyon szép napokat töltünk el az úton, de azt érezzük, hogy már egyre nehezebb. Már én is megkérdezem magamtól, amit annyian olyan sokszor, hogy hogy bírtam annyi naplót és cikket írni ennyi sok élmény, kaland és bringázás után? Már nem megy úgy, mint az elején, nincs meg az az óriási lentület, már 2 éve, 4 hónapja és 2 napja úton vagyunk, elfáradtunk. Fizikailag és mentálisan is odavagyunk, sokszor nagyon elfáradunk a nap végére és sokszor nagyon megszenvedjük a fölfeléket, annyira, amennyire azelőtt csak ritkábban volt példa. Kell már egy hosszabb pihenő, nem elég egy hét mint ahogy szoktuk, mert azt észre se vesszük, a helyi barátainkkal megyünk erre, megyünk arra, vendégségek, látnivalók (Félre ne értsétek, ez mind nagyon jó és örülünk nekik és ez is az utazásunk szerves és örömteli része amiért mind-mind nagyon hálásak vagyunk és ezúton is köszönjük!), stb-stb. és már el is ment a hét és nem sikerült se naplót írni, se cikkeket, se a bringákat rendbe tenni, na és persze igazán kipihenni magunkat se sikerült, de máris újra úton vagyunk. Ez így hosszútávon nem megy, ebbe felőrlődünk. Szóval kell egy hosszabb pihenő, amikor „sehol vagyunk”, ahol semmit nem kell megnézni, semmit nem kell és ideális esetben nem is lehet semmit csinálni. Semmire vágyunk, nem volt belőle elég a sivatagban. :) Üresség kell, olyan napok kellenek, amit az útinaplóban egy mondatban el tudok intézni vagy esetleg meg sem kell említenem őket.

Ha sikerült megfelelően kiüresednünk és nekem is kiírni magamból azt a temérdek élményt, ami még nincs leírva és ami egyébként mind mennyiségében és mind minőségében is nagyon sok és izgalmas az addigi utunkhoz mérten is, akkor… Akkor még nem tudjuk, hogyan tovább, de nyilvánvalóan Új-Zéland déli szigete és aztán Dél-Amerika abszolút benne van a tervben, a többiről egyelőre nem merek bővebben nyilatkozni, mert hiszen a naptárprojectektől is függ, hogy mikor és hogyan indulunk tovább. De a lényeg tömören annyi, hogy lehet, hogy 3-6 hónapra is letelepedünk, nem csak egyre… Ezt majd meglátjuk akkor, attól függ mennyire fog viszketni már a talpunk a továbbinduláshoz és mennyire lesz tele hozzá a tarisznyánk. :) Ami még biztos, hogy kb. két év múlva ilyenkor már szeretnénk otthon lenni.

Na, most pedig nézzük, hogyan volt a tovább Yogyakartából! :)

Zita kígyót fog – A soto és a helyi KFC

Ahogy kikanyarodtunk a kis útra a yogyai vendéglátóinktól, rögtön megálltunk, mert egy gyönyörű mecset mellett vitt ez az út, amit nem bírtam nem lefényképezni. :)

Miközben fényképeztem, ismerős bringás érkezett meg mellénk. Raditya-val futottunk össze, most tekert haza a családjához, akikhez azon nyomban meg is hívott minket. Ezen először vaciláltunk kicsit, mert már így is nagyon késő volt, már a délutánban jártunk ekkor, mert persze az indulás nem sikerül most sem túl sportosra. De Raditya megnyugtatott, hogy ő kivezet majd minket vissza a főútra, egészen Prambanan mellé, ahonnan már csak egyenesen kell majd tovább bringáznunk Solo felé.

A családja egy apró kis utcában lakik, egy apró kis házban, vagyis azt nem tudjuk, a ház mekkora, de az utcafrontja és a legelső helyiség, egy nappaliféle kis asztalos szoba, az apró volt – és lakályos. Itt finom kávét kaptunk és megismerkedtünk Raditya húgával és az apukájukkal. Persze az öreg nem sok angolt beszélt, de ez nem akadályozta meg őt abban, hogy ne mulasson jól a furcsa alakú biciklijeinken és azon, hogy én mennyire irtózom, Zita pedig mennyire odavan attól az apró kicsi kígyótól, amit Raditya húga tart otthon mint háziállatot. Zita nagy örömmel vette a kezébe a pici állatot és nézegette, ahogy sziszegve üldögél és néha tekergőzik a kézfején. És még mielőtt most rögtön frászt kapnának a szüleink, azt is elárulom, hogy a kígyó természetesen nem volt mérges és még ahhoz is pici volt, hogy a harapásával bármi bajt okozzon, igaz, ehhez nagyon úgy tűnt, indíttatása sincs egyáltalán. Egy pici, nyugodt, békés állatka volt, aminek a társaságát Zita nagyon élvezte. :)

Raditya az otthonuktól, ahogy ígérte, még tovább kísért minket a kerékpárján, kis utakon kanyarogtunk szétszórt települések és rizsföldek között a Merapi déli lába alatt. Annyira tetszett az egész, hogy egy videót is indítottam, ami alatt aztán elgurultunk valami nagyon fura szerkezet mellett Olvass tovább…