Nászút a Föld körül

Feltöltődés a Bahodir udvarán

A második esténkről Szamarkandban, Bahodir-éknál már írtam, ez volt az az este, ami nehezen indult, de aztán annál jobbra sikeredett, miután Zita visszatért a miséről, igen jó hangulat kerekedett és késő estig beszélgettünk Graham-el és még néhány másik utazóval.

A Bahodir udvarán van egy fal, ami tele van ragasztva nagy térképekkel a világról és a környékről. Ez a fal arról híres, hogy mindenki itt hagyja a „névjegyét” rajta, aki itt járt. Megtaláltuk rajta Clement és Emelie kártyáját is, valamint sok másik kerékpárral világot járó pár vagy társaság fényképeit vagy rajzait is. Igazából ez a fal is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a morálom a tízes skálán pár óra alatt -2-ről +12-re ugrott, mert nagyon jó volt látni, hogy mennyi-mennyi hozzánk hasonló utazó van a világon, elég volt csak ránézni néha-néha egyikőjük fotójára a falon, vagy az itt hagyott mondataikat elolvasni, és új erőre kapott bennem a láng, ami az utazás utáni vágyamat fűti. Sok nehéz és kemény pillanat van egy ilyen úton, de elnézve ezeket a fényképeket – és a saját élményeinket, ezek mellett is megéri egy ilyen útra felkerekedni, mert eljönnek majd azok a pillanatok is, amik minden addigi nehézségért kárpótolnak.

Emellett Graham is rengeteget bíztatott minket, hogy vágjunk neki a

Pamír magashegyi útnak, lesz ami lesz, biztosan nagy kaland lesz és – ha hideg is, de – felejthetetlen élmény!
A Pamírról azt írják a különböző internetes fórumokon az ott járt emberek, hogy bár novemberben kezdenek a komoly mínuszok repkedni, de az út egész évben járható, csupán néha fordul elő, hogy egy-két napra nem járható a hirtelen leesett nagy hómennyiség miatt. Magyarul kemény menet lesz október végén-november elején, de ha megvan hozzá az elegendő idő, minden körülmény között teljesíthető.

A Registran

Ezen az estén úgy döntöttünk, hogy nem indulunk tovább másnap kora reggel, hanem maradunk még egy napot, és még egy éjszakát. Elegendő élelmünk se volt a hosszú buszútra, és kipihentnek sem éreztük magunkat, arról nem is beszélve, hogy bőven volt még felfedezni való Szamarkandban, amit nem láttunk. Ezért másnap sokáig aludtunk, majd kifizettünk még egy éjszakát Bahodir-éknál. Remek délutánt töltöttünk a városban, gyalogszerrel megjártuk a Registran-t, ami a leghíresebb, legjellegzetesebb látnivalója Szamarkandnak. Három medressa van egymás mellett, kettő egymással szemben, és egy szemközt, a látvány gyönyörű, monumentális, és magával ragadó. A biztonsági őrök nagyon győzködtek minket, hogy holnap és azután is esni fog, ezért ma kell felmennünk, és csak most csak nekünk 20, majd 10 majd 8 dollárért kinyitják az ajtót, ami mögött megmászhatjuk az egyik minaret lépcsőit, de mi nem vágytunk a magaslati kilátásra, ellenben jegyünk az nem volt a belépéshez, mert a tudtunkon kívül, oldalról surrantunk be egy parkon át az amúgy belépőt igénylő területre, ezért kicsit paráztunk a biztonsági őrök társaságától, de végül nem lett baj, se a belépő hiányából, se abból, hogy nem mentünk fel a toronyba. Az mondjuk már egy filmbéli gegre emlékeztetett, amikor a 8 dollár alá arra hivatkozva nem ment a biztonsági őr, merthogy ők ketten vannak… :) Hát erre mit mondjak, mi is ketten vagyunk, két szájat kell etetnünk, nincs pénzünk tornyok megmászására. :)

Visszatérve a három medressára, egyik szebb volt, mint a másik. Bocsánat, hogy nem írok részleteket, hogy melyik mikor és miért épült és mik díszítik, de ezek a dolgok le vannak írva az LP-kben, a wikipedia-n és a wikitravel oldalakon, meg még ki tudja hány helyen. Az igazság az, hogy ezek a történetek a tízedik medressa (vagy mecset vagy mauzóleum) után már minket is legtöbbször csak untatnak, ezért csak akkor térünk ki valami ilyesmire, ha az a történet valamiért megragadott minket és megmaradt bennünk.

Bibi-Khanym mecset

Utolsó napunk délutánján meglátogattuk a modern bazár mellett, a sétáló utca végén a Bibi-Khanym mecsetet, aminek viszont megragadt bennünk a története. A legnagyobb mecset volt a maga idején az iszlám világban, az akkori építkezési technika határait feszegette a monumentális épület. A legenda szerint ezt az épületet Tímur (nagyon híres) király kínai felesége (Bibi-Khanym) rendelte, hogy meglepje vele az éppen távol lévő férjét, de a főépítész belezúgott Bibi-be és mindaddig, amíg Bibi meg nem csókolta, megtagadta az építkezés folytatását. A csók elcsattant, de épp ekkor ért haza Tímur, és szemtanúja volt a dolognak. Az építészt azonnal kivégeztette, és elrendelte, hogy ezen túl a nők hordjanak az arcukat is eltakaró kendőt, hogy ne kísértsék a férfiakat. Lehet, ha ez a baleset nem történik, Zitának sem kellett volna kendőt hordania Iránban?

Sha-i-Zinda mauzóleumok utcája

Ezen a kicsit félreeső helyen rengeteg gyönyörűen csempézett és díszített mauzóleumot láttunk. Ezek négyzet alapú, magas épületek voltak, némelyikük kívül belül igen pompázatos és elképesztően részlet gazdag díszítésben maradt meg. A mauzóleumok utcácskájának a közepén, jobbra egy mecset mellett egy kis imaterembe tévedtünk, ez is nagyon szép volt, de itt már egy turistát sem láttunk, csak azért tudtuk, hogy szabad ide is bejönnünk, mert itt is találtunk egy turistáknak kirakott háromnyelvű információs táblát. A helyiségben helyiek imádkoztak, mi pedig picit leültünk megpihenni és átérezni a hely hangulatát. Az ima végeztével az imádkozást vezető imám odalépett hozzánk, megtudakolta, kik vagyunk és honnan, majd elővett egy nagy kulcscsomót, kinyitott egy ajtót és bemutatott rajta: itt nyugszik az Élő Király. A sírt amúgy csak egy cifra rácsos dupla kerítésen keresztül lehet (nem-) látni – igazi nagy szerencsének tartottuk, hogy nekünk mégis megengedtetett.

Az Élő király pedig nem más, mint Qusam Ibn-Abbas, Mohamed próféta unokatestvére. Ő hozta ide az iszlámot a 7. században, az ő sírja volt itt legelőször, emiatt épült itt a többi mauzóleum is ezen a domboldalban.

Készen vagyunk az indulásra!

Ennyi szép látnivaló után már úgy éreztük, hogy rendben vagyunk Szamarkanddal, ki is pihentük magunkat, úgyhogy mehetünk tovább. Persze este lett vagy 11 óra, mire elkészültünk a pakolással, de ez már csak így szokott lenni. Graham-éktól is rendben elbúcsúztunk és amit lehetett, rendbe hoztunk és beszereztünk a bringákhoz is. Az elveszett csavart duplán pótoltuk és rendesen rögzítettük az ülésem, Zita lámpáját pedig végre valahára sikerült megszerelnem. Az ugyanis már néhány hete nem működött rendesen, mint végre kiderült, az USB-s töltő felé vezető kábel szakadt meg és lett zárlatos, ezért zárta az egész kört, és ezért nem működött se a lámpa, se a töltés a dinamóról. Persze mire erre rájöttem, eltelt vagy egy óra, úgyhogy nagy volt az öröm, mikor végre újra felvillant Zita lámpája.

Reggel korán keltünk, és még sötétben indultunk el, rögtön hasznát vettük az újra működő lámpának Szamarkand ébredő utcáin. A repteret vettük célba, mert tudtuk, hogy valahol a közelében van egy buszállomás, ahonnan valamikor valahová indulnak buszok, és talán a bringát is fel tudjuk rakni rájuk. A cél az volt, hogy egy-két nap alatt bringán, buszon és akár vonaton utazva átjussunk Dushanbe-ba, egy esetleges termiz-i átszállással. De arról fogalmunk sem volt, hogy ez hogyan lesz kivitelezhető, csak reméltük a legjobbakat.