Bejárat > Brazília, Dél-Amerika > Sao Paulo – Casablanca – Párizs; metróval, taxival, repülővel, busszal és biciklivel

Sao Paulo – Casablanca – Párizs; metróval, taxival, repülővel, busszal és biciklivel

Előre szólok, hogy ennek a bejegyzésnek se füle, se farka nem lesz, mert három külöböző kontinensen és országban játszódik, miközben mi totál fáradtak és kialvatlanak voltunk, és olyan gyorsan teleportáltunk egyik helyről a másikra, ahogyan nagyon ritkán szoktunk, ezért felfogni sem volt időnk a dolgokat.

Miután hajnalben leszálltunk a Belo Horizontéból Sao Pauloba érkező buszunkról, hosszú sort kellett végigállnunk a jegyvásárláshoz. A kb. 10 pénztárból csak kettő volt nyitva… Ezután viszont már minden simán ment, felszálltunk a metróra, amin, amint látjátok, kerékpárt is lehet szállítani! Ez igen! :)

Sao Paulo metróhálózata. Ahol fehér vonallal vannak összekötve a megállók, ott ugyanazon jeggyel át lehet szállni. Ahol szürkével, ott csak bizonyos időszakokban van így.

Az egyik központi megállóban hatalmas mélységből kell feljönni.

Őrzött(!!!) kerékpártároló a Magyar Házhoz legközelebbi, felszíni városi vasút megállójában. Ez a vonal is teljes egészében beletarozott a metróhálózatba, rajta volt az előbbi térképen is, és ugyanazon jeggyel használható volt.

Nemigen látszik a lényeg, ami egy POS-terminál akar lenni. Bankkártyával is lehetett fizetni a metrómegálló melletti utcai árusoknál! :o Mindez még mindig hajnali sötétségben.

Visszaérve a Magyar Házba muszáj volt ledőlnünk 3 órát aludni, mert teljesen zombik voltunk, hiába buszoztuk körbe fél Dél-Brazíliát, ehhez képtelenség hozzászokni, ehhez Dél-Amerikába kellett volna születnünk, és anyáinknak hordkendőben kellett volna végig hordoznia az elképesztő zajos utcákon és piacokon. De hát mi valószínű legfeljebb csak nyugodt európai játszóterekhez és parkokhoz voltunk kihordva. :) Aztán, miután felébredtünk, elmentünk Zita elsőkerekéért az Ciclo Urbanohoz, akik épp akkor szerelték össze, mikor megérkeztünk. Ismét jót beszélgettünk velük, és még zsírt is kaptam tőlük arra az esetre, ha úgy döntenék, hogy még az első villát is kikapom és esetleg szétesne a csapágyazás, össze tudjam újra rakni legalább a La Pazban tanult módon az új csapágygolyókkal. De erre végül nem került sor, az első villák a helyükön maradtak. Kb. csak ez, meg a váltókarok, fékkarok és váltókarok és a bowdenek maradtak a bringán, minden mást szétszedtünk. A dobozok ekkor még nem voltak lezárva, úgyhogy egy újabb alapos bevásárlást követően ez jött. Mivel az alkatrészek, a vázdarabok és a kerekek már önmagukban elfoglaltak a megengedett 158cm összélhossznál valamivel nagyobb dobozokat, ezért az összes többi holminket, ami a fejenként 4×20 literes + 2×7 literes vízálló Ortlieb táskáinkban voltak, bele kellett gyömöszölnünk ezen kerékpárdarabok mellé és közé, beleértve magukat az Ortlieb táskákat is. Ez nem volt olyan könnyű, mint hittük, először én, majd Zita is elcsüggedt a feladat kezdeti lehetetlenségét látva, de aztán erőt vettünk magunkat, és tovább gyömöszültük a holmijainkat, így végül, ha nehezen is, minden helyet kapott a dobozokban, amiket aztán a nálunk lévő vastag ragasztószalaggal ügyesen le is zártunk. Este ismét átjött Lizi és Lóránt, igazából a két bejegyzéssel ezelőtt történt vendégkönyves beszélgetésünk ekkor történt, csak nem akartam csapongani a témák között, ezért abba a bejegyzésbe tettem. Aztán Anna és Orsi is átjöttek, lelkesen mesélték azokat a riói napjaikat, amelyeken mi már nem voltunk velük, és segítettek szendvicseket készíteni Zitának míg én az 5 és 10 naptárt vásárló támogatóink képeslapcímeit mentettem le. Erről az ígéretünkről ugyanis totál elfelejtkeztünk Dél-Amerika forgatagában, és hát mégiscsak egy távoli országból illene elküldenünk ezeket a képeslapokat a kedves vásárlóinknak. :) Ez már csak Belo Horizontéban jutott eszünkbe, ezért Annát telefonon megkértem, hogy ha még Rióban vannak, akkor vegyenek nekünk megfelelő számú, szép képeslapokat.

Ezeket, és néhány régebb óta nálunk lévő lapot mind sikerült megírnunk, mert ezen a napon még délelőtt első dolgunk volt megvenni a bélyegeket is. Így a repülőtéren, miután kirakott minket a taxi valahogy éjféltájt, még hajnali 3-ig a képeslapokat írtuk, amiket aztán a reptéri postahivatal egyik ládájába sikerült is feladni! :) Megkapta már valamelyikőtök? Akik 5 vagy 10 naptárat vásároltatok legútóbb, és megadtatok címet a képeslaphoz, Ti elvileg mind kell, hogy kapjatok egy riói vagy brazíliai képeslapot! Remélem ezzel senkinek nem rontottam el a meglepetését! :)

Becsekkolás előtt az összes nálunklévő materiális holminkkal. A papírdobozok összes súlyára 96kg-t írtak, de néhol nekidőltek a mérleges futószalag oldalának és ugye ebben a kézipoggyászaink sincsenek benne, viszont ebből még ki kell vonni a papírdobozok súlyát. Ezek alapján kalkulálva úgy számoltam, hogy a bringákkal együtt kb. 117kg holmink van, ezt cipeltük körbe a világban. :) A dobozokkal semmi gond nem volt a becsekkolásnál, pedig az egyik még pár dekával túlsúlyos is volt, és igaz, kettő csak pár centivel, de a kettő nagyobb bőven nagyobb volt, mint 158cm. Ennek ellenére rá sem hederítettek a méretre, simán ment minden, ami után mi is nagyon megkönnyebbültünk, hiszen ha nagyon szigorúan lemértek volna mindent és betartattak volna velünk minden szabály, akkor akár 600 euró pótdíjat is bevasalhattak volna rajtunk. Ez okozott némi stresszt erre a napra, de tudtuk, hogy egyszerűen nem férünk el máshogy, és azt is, hogy ha egy picit rugalmasak és egy pici szerencsénk van, akkor, ahogy már többen megírtátok, hogy valószínű így lesz, simán megússzuk pótdíj nélkül.

Itt már a repülőn. Valami nagyon furcsa arab földrészen, talán egy másik bolygón vagyunk?

A repülő hajnali 5:10-kor szállt fel, ez az ebédünk. Leszállni helyi idő szerint kb. ugyanekkor, késő délután, 1-2 órával sötétedés előtt szállunk le Marokkóban, Casablanca repülőterén.

Íme a Nyugat-Szahara a repülőnk ablakából.

Farmvidék felett már a Casablancai leszálláshoz ereszkedve.

Szalmabála házak! :) De nem úgy, ez belül is szalma, ezek csak takarmány-hegyek. :)

Ott a repülőnk árnyéka! :)

A szárnyon lévő fékezőlapátok leszálláskor.

Casablanca repülőtere rögtön megérkezés után egy hatalmas rosszpontot kapott. Hogy az útlevelünket megnézzék, egy napsütötte üvegfolyó szaunájában kellett várakoznunk vagy 20 percig. Ez igazán rossz volt a kellemesen hűs brazil tél után.

Mivel nem terveztük elhagyni a tranzitvárót, csak néhány folyosói óriásfotón keresztül csodáltuk meg Marokkót.

De már ennek is nagyon örültünk. :)

Bár nem látszik, de ez is csak egy fotó lefotózva. :)

Oké, a nyugdíjas éveinkben visszajövünk! :) Na jó, talán előbb is, de egyelőre ennyi most elég lesz, Afrikát hagyjuk későbbre, most irány Párizs, majd onnan Taizé, az Alpok, és haza!

Hoppá, újra muszlim világban vagyunk! :) Sőt, mint kiderült, ekkor ramadán volt nekik, így 4 év alatt ez a negyedik ramadánunk! :) Először Törökországban ért minket, aztán Bangladesben, aztán Indonéziában, Lombok muzulmánok lakta szigetén, most pedig, ha csak egy tranzitvárónyit is, de Marokkóban. :)

Itt már a váróban. Volt nekik internetyjük is, csak egy óránként újra kellett csatlakozni rá, de különben tök jól ment.

Még mielőtt itt kikötöttünk volna, a Royal Air Maroc tranzitvárójában megkerestük a személyzetet, akik először kiküldtek a tranziton kívülre a kinti nagy irodájukba, de látván a vámnál a sort, visszafordultunk, és megkértük őket, hogy ugyan nem lennének-e szívesek idehívni egy illetékest, mert az sokkal egyszerűbb lenne, mint nekünk kicsekkolni az országba, aztán visszajönni, amir ráadásul akkor nem is tudtuk, hogy meg tudunk-e tenni a magyar útleveleinkkel, vagy sem. 15 perc várakozás után tényleg odajött hozzánk egy fickó, neki elmondtam, hogy már rengeteg e-mailt írtam és rengetegszer telefonáltam és több mint 3 hónapja elküldtem nekik azt az angol nyelvű, pecsétes banki igazolást, arról tranzakcióról, amiben ők 148 euróval többet vontak le, mint amennyibe a repülőjegyünk került az akkori brazil reál-euró középárfolyammal számolva. Megértette, és 10 perc múlva visszatért egy cetlivel, rajta egy név-email-telefonszám, hogy ez a hölgy az ügyfélszolgálat vezetője, és ő biztosan segíteni fog nekünk, mert ő már magas pozíciójú emberke a cégben. Ahhoz túl fáradt voltam, hogy őt rögtön elkezdjem zargatni a tranzitváróból, de erre nem is volt szükség. Mikor megnéztem az e-mailjeimet, láttam, hogy ismét kaptam a légitársaságtól egy levelet, ismét egy új, immár vagy 7. személytől. Ő azt kérte tőlem, hogy küldjem el nekik újra ezt a banki igazolást, mert nem tudta megnyitni a PDF fájlt! Ezzel mintegy elismerte, hogy a legutóbbi három hét alatt meg sem próbálták ezidáig megnyitni, amit küldtem nekik, magyarán három hétig le se szarták az ügyemet, ami már akkor is több mint 3 hónapos volt. Szerencséje volt, hogy jókedvemben talált meg a levele, mert ekkora tunyasággal, tenni nem akarással és inkompetenciával már rég nem találkoztam. Lassan 4 hónapja levelezek velük, először 3 hónapja küldtem el nekik ezt a nyamvadt igazolást, de minden e-mailemre csak hetekkel később válaszolnak. Azóta már vagy négyszer újra elküldtem nekik, legutóbb e történések előtt 3 héttel, de arra a levelemre is csak hosszas unszolásra voltak hajlandóak válaszolni, és akkor is csak annyit, hogy köszönik, megkapták és továbbították az esetem az illetékes alosztálynak. Ezek után nyeltem egy nagyot, és csodával határos módon fel sem izgattam magam az egészen, csak elküldtem nekik újra a PDF-et, és megírtam, hogy amúgy itt vagyunk az országukban, a tranzitváróban ülünk a két Royal Air Maroc repülőjáratunk között. Aztán azóta már állítólag visszafizettek 147,75 eurót nekünk, de hogy ez valóban így van, azt csak most fogom ellenőrizni, ha ezt a bejegyzést feltöltöttem. És akkor hol van még a banki igazolás költsége (ami direkt ezzel a céllal tartalmazta magát az igazolás költségét is), a telefonálásaim költsége, és a pénz négy havi kamata? Ezeket még nem fizették ki nekem, szóval részemről még nincs vége a dolognak.

Úgy látszik nem csak az ügyfélszolgálatosok és a pénzügyesek bénák náluk, hanem mások is, mert a reptéri kijelzőn repülőjáratunk desztinációjának a párizsi Orly repülőteret adták meg, holott a beszállókártyánkon a Charles de Gaulle repülőtér volt, és aztán a repülőn is ezt mondták be, és végül ott is szálltunk le. De mi lett volna, ha a kijelzőnek hiszünk és mondjuk elénk jön valaki az Orly-ra?

Itt már a repülőn, ezen is voltak ilyen fedélzeti kijelzők. Helyi idő szerint éjjel kettő körül szálltunk fel, és számomra érthetetlen módon valamikor párizsi idő szerint 6 óra környékén szálltunk le. Nem értettem hogy lehet két óra időeltolódás Casablanca és Párizs között, de hát nyilván így van, mert csak kb. 2 órát repültünk.

A bűvös pillanat. Igaz, még csak 11 ezer méter magasan, de megérkeztünk Európába!

Hajnalban, Párizsban, ott vannak a bringák dobozai! Végignéztük, ahogy dobálják őket… Elhiszem, hogy kemény és unalmas meló egész nap bőröndöket pakolni, de nagyon fájna nekik, ha nem dobálnák a csomagokat, csak szépen raknák, mintha a sajátjaik lennének?

A Charles de Gualle repülőtéren gyorsan kikerültünk a poggyász felvevő helyre ahol egy kocsin már vártak ránk a dobozok egy másik illető túlméretes poggyászával egyetemben. Az övét ott hagytuk, a mi négy dobozunkat pedig átpakoltuk egy kocsira, amivel kitoltuk őket a reptér elé. Útközben információs táblákon láttuk, hogy van expresszbusz Orly-ra, amit némi tanakodás után úgy döntöttünk, hogy meglépünk. Orly-tól már csak 9km-re van a vendéglátóink, Violáék otthonra, és annyira nagyon fáradtak, elgyötörtek és kialvatlanok voltunk az elmúlt napok fáradalmai után, hogy úgy éreztük, semmi értelme nem lenne ezt a távot Párizson, az Eiffel-torony érintésével a kerékpárokon megtenni, hiszen egyrész nem élveznénk ilyen kimerültem, másrészt amíg a bringákat összerakjuk, addigra délután lesz és még fáradtabbak leszünk, így még az is előfordulhat, hogy ránksötétedne, mire innen végig bringával Violáékhoz érnénk (kb. 70km), amit még itt Európában sem akarunk megkockáztatni, pláne nem ilyen hullafáradtan. Szóval felszálltunk a buszra 21 euróért fejenként. A dobozok csomagtérbe pakolásában még egy erre a célra ott dolgozó személyzet is segített minket. Aztán a busszal belevesztünk a Párizst elkerülő körgyűrű autópályájának hangszigetelő falai közé, majd egy gigantikus dugóba, amiből csak kb. 2 órával később érkeztünk meg a másik repülőtérre. Anno itt, Orly-n búcsúztattam BanziG-t, Bazsit és Dúdot, amikor a 100napbringán együtt tekertünk idáig a Duna mentén, majd Párizsig 1700km-t. Emlékszem, milyen magányosnak éreztem magam, miután ők eltűntek a reptéren, én meg elindultam visszafelé Párizsba, hogy aztán a BeNeLux államokon keresztül folytassam tovább Északnak egészen Nordkappig, később Zitával, aztán Baffal és Nándival. Hősidők voltak azok innen, mai szemmel nézve, ahogy talán egyszer ezekre a napokra is így fogunk tekinteni. A bringákat 5,5 órán át raktuk össze, és mindezt ismét timelapse videóra vettük, amit később a Windows Movie Makerrel némi elő- és utószavakkal egy 2 Unlimited számmal összeszerkesztettünk. :) Utóbbit egy 90-es évek popválogatása keretében még Zita töltötte le Pítöréknél. :) És pont találó és elég pörgös ehhez a gyorsított videóhoz! :)

Miután kitoltuk a bringákat a szabadba, akkor eszméltünk csak, hogy itt tombol a nyár. Égetett minket a nap, azonnal naptejet kaptunk, majd elindultunk. A 9km végtelen hosszúnak tűnt, és többször meg kellett állni ezt-azt még meghúzni vagy beállítani a bringákon, amit az összeszerelés alatt nem sikerült jól. Aztán megérkeztünk a címre, de Viola és a férje Adrien még nem voltak otthon, ezért ledőltünk az árnyékba, a fűre egy fa árnyékába. Egy perc sem telt el, mire megjelent egy szomszéd, hogy a fűre lépni itt tilos, és leszünk szívesek onnan eltűnni! :o Húú, mi a franc, azt hittem a fű azért van, hogy élvezzük, nem azért, hogy nézzük! :) De a szabály az szabály, átköltöztünk az parkoló aszfaltjára, ott is volt árnyék, és különben is tök mindegy volt, olyan fáradtak voltunk, hogy miután ugyanez az amúgy nagyon kedves szomszéd hozott nekünk vizet a palackunkba, úgy ahogy voltunk, az aszfalton fekve elaludtunk. Kb. 40 percet lehettünk így, mikor megjelent Adrien. Nálam ez a pont volt az, amikor úgy éreztem, megérkeztünk Európába.

  1. Grant Júlia
    augusztus 6th, 2015 11:41-nél | #1

    Sziasztok! Nagyszerű, most már nincs messze, hogy hazaértek. Ami a marokkói ügyintézést illeti, azon nem szabad csodálkozni. Ha valaha tényleg eljuttok Afrikába, teljes zen nyugi kell hozzá, különben egy-két hét után jön a diliház. Várom az alpesi képeket, már csak azért is, mert most voltam ott és újból totál beleszerettem. Puszi mindkettőtöknek sok szeretettel: Júlia

  1. Még nincsenek visszakövetések