A buszállomástól 13km-t kellett bringáznunk Sao Pauloban a magyar házig, ahol már vártak minket.
Útközben szerintem megmásztuk a város legmagasabb pontját, legalábbis a környékbeli sok adótorony erről árulkodott. Aztán láttunk érdekes falfestményeket is.
Mindez sok méter magasan, ehhez már komoly állványzat is kellett, ez már több, mint egyszerű grafitti.
A város egyébként sokkal biciklizhettőbb és kevésbé kaotikusabb volt, mint vártuk. Legalábbis ahol mi jártunk.
Itt már a magyar házban. :)
Az első este még nem találkoztunk magyarokkal, de töltött káposzta félre volt rakva nekünk. :)
A következő kép igényel némi előzetes magyarázatot, ugyanis egy mentőautóban készült. Olvass tovább…
Bonitoba érkezve először az információs irodát kerestük, de az nem volt rajta ezen a táblán. :) De legalább azt megtudtuk, hogy Ulánbátor merre van, és milyen messze. :)
Az irodát megtalálva megtudtuk, hogy van a San Jorge Hostel, ahol vártak minket, és azt is megtudtuk, hogy van a közelben egy barlangi tó, amiben jó pénzért lehet búvárkodni is. Hát, majd legközelebb, mikor sok pénzünk lesz. :)
Bonitoban az eredeti egy nap helyett végül két napot maradtunk, mert egy rettentő kényelmes helyen kaptunk szállást hála a San Jorge Hostel menedzserének, Felipének. Tulajdonképpen egy apró hotelszobát kaptunk, amihez reggeli is járt, és hiába csak Couchsurfinges vendégek voltunk, Felipe azt mondta, ez nekünk is jár, és élvezzük, pihenjük ki magunkat nála. Ez sikerült is nagyon jól éreztük magunkat, és Zitának külön öröm volt, hogy reggelente nem kellett semmit tervezni, szervezni, vagy főzni, egyszerűen csak felkeltünk, kisétáltunk a szobánkból, és kiszolgáltuk magunkat ennél a svédasztalnál. Ez tényleg írtó jó volt, igazából nem nagy dolog, de mégis, mi nagyon-nagyon tudtunk örülni ennek és szinte már előre vártuk a reggeleket.
Falfestmény a hostel folyosóján :)
Ennyi minden jót lehet csinálni Bonito környékén
Felipe hamarosan egy öko-kempinget is nyit pár utcával odébb Bonitoban, ahol főleg iskolás csoportokat tervez táboroztatni.
Áram a sátorhelyekhez
Előadásokat és vetítéseket is fognak itt tartani a gyerekeknek.
Annyira kényelmes volt itt lenni, hogy a második nap is csak késő délután indultunk ki bringákkal egy közeli fürdözőhelyre mellé, ahová úgy hallottuk, 30 reál, vagyis kb. 3 ezer forint a belépő. De mivel már késő volt, és csak egy órácskát lettünk volna, ezért nem akartuk kifizetni ezt a pénzt, hanem a három nappal ezelőtti paraguayi bringás javaslatára a strand körforgalmán továbbhajtva, a hídnál letértünk a főútról egy kis ösvényen, és a híd alatt mártóztunk meg a hideg patakvízben. Itt viszont már nem voltak jó fények, mert amúgy is borús volt az idő, mióta megérkeztünk Bonitoba, itt meg aztán, a híd és a fák lombjai alatt végképp semmi napsugár nem érte a vizet, amiben egyébként nem is láttunk sok halat, azok valahol máshol voltak.
Másnap reggel, valamikor kora délután végre nagy nehezen sikerült elindulnunk. Már nem emlékszem, min akadtunk fent a délelőtt, talán a légitársasággal próbáltam skypeon szót érteni, már nem tudom, de elment valamivel az idő. Itt a képen Felipével vagyunk az indulásunk és a búcsú pillanatában. Igazán jófej volt velünk, hogy kivételesen elszállásolt minket, mert azt írta, hogy amúgy már nem fogad CS vendégeket, de velünk kivételt tesz. Mindezt egy profitorientált hostelben, nem semmi! :)
Bonitotól a tőle délre lévő strandig van valamiféle bringaút az út szélén. Csak a tábla fordult át, ennek igazából a hátát kéne látnunk, azért van fejjel lefelé. :)
Itt már a strandon, a bringák pihennek és kíváncsi szemek őrzik őket. :) Úgy voltunk vele, hogy mégiscsak meg kéne nézni azokat a halakat, ha már itt vagyunk. Odahajtottunk át, és meglepetésünkre egy őr a jegyeinket kérte, és mikor mondtuk, hogy nincs, és itt szeretnénk venni, csak nézett, és azt mondta, hogy azt a városban, egy utazási irodánál kellett volna megvennünk. :) Még nem sikerült felocsudnunk ebből a hírből, mikor intett, hogy csak menjünk be, hisz csak kerékpárral vagyunk… Ez rendes volt tőle, ezzel rengeteg pénzt megspórolt nekünk, főleg hogy később, látva a strandot, biztosan megbántuk volna, ha ezért 6000 forintot kiadunk.
Egy makákó is őrizte a bringáinkat, legalábbis a strandolok azt mondták, hogy így hívják az állatot.
Olyan “Lekapcsoltam otthon a gázt, mielőtt eljöttem?” feje van, nem? :)
Zita halakat etet. A bejáratnál lehetett venni 1 reálért egy zacskó haleledelt. Ezzel, és csak ezzel szabad etetni itt a halakat, és ehhez ők már annyira hozzászoktak, hogy mikor elindultam a szépen kiépített patakparton a sznorkelmaszkommal, hogy bemegyjek a vízbe megnézni mi van a felszín alatt, egész csordányi hal követett, és gyakorlatilag alig lehetett tőlük bemenni a vízbe. Ez számomra eléggé elrontotta a feelinget, mert sokkal inkább úgy éreztem, hogy a városligeti tóban úszkálok, mintsem egy csodaszép, természetes patakban.
Ott a sok dög!
Ezt már csak benyújtott kézzel, a partról csináltam, mindjárt elárulom, miért.
Miközben Zita a halakat etette, én pár méterrel odébb úszkáltam, és fotóztam, filmeztem őket a felszín alatt. Egyszercsak már úgy éreztem, hogy ijesztően sok hal van körülöttem, és ekkor egy éles harapást éreztem a hátam közepén. Feljöttem a felszínre és felkiáltottam, majd azonnal elindultam a part felé. Zita és egy másik parton lévő, a halakat etető hölgy nem értette a helyzetet, utóbbi még nevetett is rajtam, hogy megbolondultam. Aztán, mikor megmutattam neki a hátam, már nem nevetett, hanem csodálkozott. :) Az ott egy anyajegy a hátamon a harapásnyom közepén, valószínű az történt, hogy a hal azt hitte, hogy egy darab haledelt kap, mert azok a szemek is pont úgy néznek ki, mint az anyajegyem. Gondolom ő is meglepődött, hogy nagyobb és rágósabb a falat. Vagy egy kezdő piranhával találkoztam. :)
Nyomorult halak, megharaptatok!!!
Mivel ezzel a strandolással elment az idő, már csak 40km-t tudtunk sötétedésig tekerni, amikor is úgy döntöttünk, nincs értelme tovább tekernünk a sötétben a következő településig. Zita javaslatára egy farmra (fazendára) kanyarodtunk le, és ott kérdeztük meg, hogy sátrazhatunk-e a földjükön, így mégiscsak engedéllyel fogunk maradni valahol, és főleg távolabb a főúttól.
Jair és Ruth nem csak, hogy megengedték hogy sátrazzunk náluk, hanem egy épülő félben lévő házban engedték meg mindezt, a saját ötletükre, és ezek után még vacsorázni is behívtak magukhoz! Mindezért pénzt nem fogadtak el, ezt már a legelején megkérdeztük, még mielőtt a bringáinkát betoltuk volna a kapujukon. Nagyon kedvesek és érdeklődőek voltak velünk, igaz sajnos a közös nyelv híján néha úgy kellett kitalálni, mit is kérdeznek. A válaszainkat ők megértették spanyolul, de nekünk az ő portugáljukat nagyon nehéz volt értelmezni.
Este a kinti fürdőszobánál erre a lényre bukkantunk. :)
A farmjuk légifelvételről. Jobbra van a főút, ott jöttünk be a kapun, a jobb oldali, piros cseréptetős épületben sátrazhattunk (csak hálófülkével a szúnyogok ellen, van itt dengue-láz), ők a szürke tetős épületben laknak, a másik egy traktorgarázs a kerek marhakarám mellett.
Reggel korán keltünk, mert 6:30-ra reggelizni is meghívtak, így a napfelkeltét is láttuk.
Na, mi ez? Dongó? Nem… Kolibri, repülés közben! :)
Nekik is volt ilyen etetőjük.
Ide is elkélt volna egy légiforgalmi irányító, annyian voltak, ment néha a harc a helyekért.
De nem csak kolibrik voltak, volt magos madáretetőjük és így rengeteg más madárka is tanyázott reggel a házuk körül.
A kis kedvencünk, nehéz volt így mozdulatlanul lencsevégre kapni.
A vakutól Így csillogott a tolluk. Remélem ezzel nem zavartam meg őket, látszólag nem viselte meg őket, vígan repkedtek tovább.
A házaktól nézve valahogy így nézett ki a birtok.
Előző nap született az egyik borjú.
Szétválasztották őket az anyáktól, volt nagy bőgés az utóbbiak részéről.
Mindezt azért kellett, hogy az újszülöttet a köldögzsinórnál le tudják fertőtleníteni.
A karám közepén Jair mesélt mindenfélét nagy vidáman. :)
Csoportkép a búcsúzkodáskor
Hát neked bizony szép szarvad van barátom! :)
Egy útmenti büfés, ügyesen hívja fel magára a figyelmet, hiszen én is lefotóztam.
Rendőr, bringás barátunkkal, Maciellel harmadszor is találkoztunk, ezúttal Bonitoból tartott a családjával dél felé vakációra. Annyira eltespedtünk Bonitoban, hogy el is felejtkeztünk őt meglátogatni, míg ott voltunk. :(
Hoppá, kik vannak itt!
Jobb lesz, ha lemászom a kerítésről és közelebbről is megnézem őket magamnak.
Na, már csak két szint van hátra, és lent vagyok a talajon. Bezzeg, ha nem lenne eltörve a szárnyam, repülve mennyivel könnyebb lenne!
Így kell ezt, vannak karmaim a lábamon, van egy csőröm, ezekkel mindenre képes vagyok! :)
Tessék, már a földön is vagyok.
Hát ez meg mi a manó, ilyet még nem láttam…
Ezeknek nincs ki a négy kereke… Pontosabban pont ki van, de attól még nem normálisak. :)
A papagáj után egy ilyen hernyó jött szembe az úton, ahonnan gyorsan ki is menekítettük, mert ott nem volt jó helyen az aszfalt közepén.
A városba beérve, ahová tegnap este már nem akartunk sötétbe eltekerni, ránkszakadt az ég. Beálltunk egy szupermarket eresze alá, és ha már ott voltunk, körbenéztünk odabent. Érdemes volt, mert egész tereré polcot találtunk, szívószálakkal, és tererépoharakkal együtt! :)
Nálunk csak a bal oldali, szarvasmarhaszarvból készült poharak jöhettek szóba szuvenírként. Vettünk is belőlük kettőt, mert nekem ez a tereré dolog rettentően tetszett.
Sok féle-fajta tereré volt, egy egész sornyi volt belőlük, több márka, több íz, több minőség.
A szívószálakból is sokféle volt, de nekünk ezek nem tetszettek, a díszrész igénytelenül volt kidolgozva, ezért inkább dísz nélkülieket vettünk.
Meg kell dönteni a poharat, benne a szárított növényekkel, hogy az aljára be tudjuk tenni a szívószálat, majd utána 2/3-ig felönteni hideg vízzel. Legalábbis feltételezem, hogy ezt írja.
Mert aztán, látva a bénázásunkat az egyik kedves eladóhölgy kijött hozzánk a bolt előtti “táborunkhoz”, és még ajándék szűrőzsákokat is hozott a már amúgy is szűrővel szerelt szívószáljaink végére.
Majd megmutatta, hogyan kell elkészíteni a tererét:
Mi is vettünk egy dobozzal, de a hölgy a sajátjukból adott, így a miénk még mindig bontatlan. Mert persze, hogy ők is tereréznek, úgy tűnik ez errefelé abszolút mindennapos. :)
Tererézni az esőben, kell ennél jobb? :)
Táborhelyünk a Pantanal Supermercado! :) Bent egyébként felvágottakat, sajtot, hagymát és zsömléket is vettünk, ezekből szendvicseket készítettünk, részben az útra, részben azonnali fogyasztásra, ebédként. A hagyma nagyon feldobta őket! :)
Nem telt el nem tukán nélkül! :) A legjobb, mikor repülnek, elől a nagy sárga-piros csőrükkel, csak azt nehéz elkapni a fényképezőgéppel. :)
Valaki vicces akart lenni és megrongált egy méhkast. Vagy termeszvár, hangyavár, vagy mi ez? Egy oszlopon volt, fejmagasságban, de nem láttam méheket a környéken.
Nioaque városkába beérve rögtön a helyi boltot vettük célba, hogy bevásároljunk vacsorára és reggelire. Zita bement, én addig leültem a bolt előtti asztalokhoz, és csodálkozva vettem észre, hogy egyáltalán nincs térerő, semmi. Ekkor egy sötét bőrű a helyiektől különböző ember lépett be a boltba, akinek a fickó, akivel egy perce pár szót váltottam spanyolul, egyből elkezdte mutatni, hogy nézd, kik érkeztek. Erre fel Galton odajött hozzám, és angolul köszöntött, kiderült róla, hogy ő egy pap, és itt dolgozik, de amúgy indiai legdélebbi részéről való. Mikor erre kimondtam a Kanyakumari szót, és elmeséltem neki, hogy jártunk ott, úgy megölelt és kezetrázott velem, mintha csak földik lennénk. Én is ugyanígy megörültem neki, hiszen a következő utunk a vásárlás után egyenesen hozzá vezetett volna, hogy biztonságos szállás után kérdezzünk. Mire Zita kijött a boltból, már barátok voltunk, és nagy boldogan újságoltam neki, hogy micsoda véletlenek vannak, és milyen kicsi a világ. :) Galton készségesen segítségünkre volt, a kollégájával kitalálták, hogy a templom mögötti szálláson lesz a legjobb helyünk, kaptunk egy szobát fürdőszobával, és arra a rejtélyre is fény ték,derült, miért nincs térerő a városban. A torony rádőlt a villanyvezetékre, ezért áram sincs, nem csak térerő. Vagy legalábbis Galton így mondta, de valójában szerintem csak arról volt szó, hogy leszakadt a villanyveze és a torony nem volt szünetmentesítve rendesen.
Míg Galton átvezetett minket a szállásunkra, ezekkel a bringás srácokkal találkoztunk. Mivel siettünk, nem volt idő pontosan megfigyelni, miért is kell ez a tartály az első villára, de azt hiszem nyomás van benne, és ez adja a rugózást, ezért kell a fékkarokra akasztott kötél is. De ez csak az én tippem.
Galtonnal
Miután Zita lefürdött hidegvízben, visszajött az áram, vele a térerő is, és mivel még itt is ezek a kis eletromos melegítős zuhanyfejek vannak, ezért így én már melegvízben tudtam lefürödni. :)
Reggel Galton Zitának ajándékozott egy tukános … ööö, hogy is hívják az ilyet? Brazil (+Dél-Indiai) vendégszeretet 20/20 :)
Kifelé menet a városkából – Nem is tudtuk, hogy a dinókról is híres a hely
Nem olyan fejet vág a nyag T-Rex, mintha azt mondána “Atyaég, miféle lények ezek?!?” – A kicsik meg “Mi a baj anyu?!” :)
Ezen a nap egész délelőtt hullámvasutaztunk, rengeteg szintet kellett másznunk, jól ki is fáradtunk benne.
Valahol 28km környkén volt egy hosszabb, masszívabb, néhány száz méteres fölfelé is, amit végig izomból kellett tolni (6km/h-val) és így is 45 percig tartott.
Rózsaszín fák
A virágjuknak van ilyen színe.
Némelyik nagyon durva tud lenni.
“Eeeekkkora halat fogtam!”
“Ó, én hősöm, hadd adjak egy puszit!” :D
Miközben a papagájokat csodáltuk, Zita bringáját megszállta egy ilyen lény.
Hosszúfarkú
Mit jelentenek ezek a táblák? Tele volt velük a táj, felértünk egy mezőgazdasági fennsíkra, végtelen kukoricamezők között tekertünk.
Génmódosított kukorica?
Sok kilométeres körzetben ez volt az egyetlen fa, máshol mindenütt csak kukorica. Nesze neked biodiverzitás. Csodálkozom, hogy ennek ellenére meg, ahol hagynak némi fát, borkokat a legelők között, út mentén, ott rengeteg a madár.
Este egy farmra kéredzkedtünk be, ahol megengedték, hogy sátrazzunk. Sajnos a sok fölfelében annyira belassultunk és annyi időt vesztettünk, hogy nem sikerült elérnünk abba a városba, ahová ezen a napon terveztünk. De a farmon kedvesek voltak velünk, használhattuk a traktorgarázs mosdóját, és egy füves sarokba felállíthattuk a sátrunkat.
Telihold volt ezen az estén, az előző képen is látszik hátul, de ott kicsiben.
Mi ez, demarkációs vonal, haragba kerültem Zitával? :) Hiába, sok volt a négy év sülve-főve együtt… :D Ez persze csak vicc, csak feltekertük a felfújt matracokat, mert így könnyebb volt mozogni a sátorban, míg még nem aludtunk.
Másnap reggel hideg, esős időben eredtünk a kilométerek után.
Az út szélit seprik és lombfújózzák! Mert muszáj mindenre egy gép… :)
Hát sokkal jobb nem lett, de azért köszönjük! :)
Zita megállította a kétfős karavánunkat, hogy nagyon furcsa hangokat hall az első kerekéből. Na jól nézünk ki, fel kell használni a legutolsó tartalék fékpofát is? Gondoltam, és már majdnem kezdtem szétszedni az első fékét, hogy a szokásos cserét végrehajtsam, ami mostanában egyre gyarkabban előfordult az egyre inkább kotyogó agydinamója miatt, de aztán láttam, hogy nem ezzel van a baj, a fékpofák és az őket szétfeszítő rugó még bőven jók voltak.
A gond ez volt:
Félnapnyira a latin-amerikai utunk biciklivel számított “vége” előtt, szegény agydinamó, amit már rég le kellett volna cserélnünk, végleg megadta magát. Igazán, egy icipicit bírhatta volna még, ha 40000km-t kibírt idáig az előző utakat is beleszámítva. :) De így is jól megszolgálta, sőt ezután is, mert még Zita, ha nehezebben is tekerve, mint eddig, de be tudott vele tekerni a következő városig, ahol úgy terveztünk, hogy buszra szállunk. Nagyon nem ütött minket szíven ez a dolog, ez az agydinamó már régen rossz volt, csak ugye a rossz kommunikációm miatt a német gyártó 36 küllős cserét küldött, és még nem volt időnk, se kedvünk, se erőnk ehhez felnit keresni, mert ugye, ami most van, az 32 küllős, és így nyilván a felnink is. Szóval nálunk volt már a csere, sőt küllőket is kaptunk az új agyhoz, csak egy felni hiányzott már. Magyarán pánik nem volt. De stoppolni sem kezdtünk, azt kb. 1 perc után feladtuk, miután láttuk, hogy igazából gurul még az a bringa, csak kicsit nehezebben. Talán 17km-t kellett még így megtenni, amíg be nem értünk egy városba. Itt aztán bekanyarodtunk egy szupermarket elé, ahol volt mosdó is, és leendő két buszútunkra is tervezve, vettünk vagy 20 zsömlét, és két fej hagymát beléjük szeleltünk a vett párizsi és sajt mellé.
Miközben ezt csináltuk, odajött hozzánk ez a kedves úriember, és először a bringák, majd az utunk iránt érdeklődött, aztán a hogyan továbbról. Elmondtam, hogy Zita bringája kaputt, ezért buszra kell szállnunk Campo Grandéig, mert itt ilyen felnit itt nem kapni, majd Sao Pauloban, vagy Párizsban, ott könnyebb lesz az ilyesmit beszerezni, ahogy a kerékfűzést, centrírozást is megcsinálni. Már kérdeztem, hogy merre van a buszállomás, amikor leintett, hogy várjunk, ő intézkedik, és mindjárt visszajön, szervez nekünk valamit.
10 perc múlva visszajött két fialatemberrel, a képen az egyik, teherautósofőrök és Campo Grande felé tartanak, csak várjunk még 20 percet, amíg ebédelnek, és utána elvisznek minket bringástul, cuccostul. :) Hát most mit lehet erre mondani, komolyan? Brazília elképesztő. Csak ültünk egy padon egy bolt előtt, meg se nyikkantunk, hogy bajunk van, vagy kéne valami, csak jóízűen majszoltuk a szendvicseket, ők meg kérdeztek, még csak nem is olyan nyelven, ahogy beszélünk, megint spanyolt-portugált vegyítve beszélgettünk, és kérés nélkül a segítségünkre lettek. :)
Mivel a sofőr mellett csak egy utas tartózkodhatott a teherautóba a jogszabályok szerint, ezért két teherautóval mentünk. Mármint amúgy is mindkét teherautó arra ment volna. :) Nem tudom, ki volt, mi volt az emberünk, hogy ezt így le tudta zsírozni ilyen gyorsan, lehet szállítmányozó cége van?! :) A kép alján lévő teherautóban ült Zita, mi mögöttük mentünk.
És ebből volt egy kis félreértés, mert én ugye végig tudtam, hogy Zita előttünk van, a sofőrők meg indexxel kommunikáltak, hogy hol húzódnak le kitenni minket, de mindeközben Zita azt hitte, hogy az út elején az a fehér teherautó mi voltunk, és már rég elhagytuk őket és valahol máshol járunk, miközben végig 100m-re mögöttük voltunk. Ezért próbált folyamatosan hívni a brazil mobilszámunkon, mert a mobil meg nálam volt, nála meg egy cetlin a pénztárcába fel volt írva pont ilyen esetekre a számunk. Aztán mikor hiába hívott, mert ki voltam kapcsolva hogy ne merüljek le, és már kezdett volna azon gondolkodni, hogy na most mi lesz, akkor bekopogtam a lehúzódott teherautójuk ajtaján, hogy na mi van már? Erre Zita reakciója az volt, hogy miért nincs bekapcsolva a telefonom, többször próbált hívni a sofőr mobiljáról? Erre én meg, hogy miért akart hívni, mikor végig mögöttük jöttünk? :) Szóval itt volt egy kis félreértés, és Zita, mivel azt hitte, szétvált a két teherautó, érthetően kicsit már ideges volt, miközben én halál higgadtan és értetlenül álltam a dolgok előtt. De ezt gyorsan tisztáztuk.
Aztán lepakoltuk a bringákat.
Zita szerint sárgaborsó, szerintem szója. Szerintetek?
Tele ment velük az egész bringa, úgy kellett lesöprögetni mindenhonnan.
Ez tetszett nekünk a legjobban. :) Az ülésem hálójában még mindig van egy-két szem, remélem még Magyarországon is benne lesz ez a kis brazil emlékfolt. :)
Egy nagy pickuppal lehúzódtak előttünk, hogy lefényképezzenek. Mivel megkérdezték, hogy szabad-e, meg is álltunk nekik, és beszélgetni kezdtünk. Kérdezték, hová meddig, mondtam, hogy csak a buszállomásra, és meg is indokoltam, erre fel ők is el akartak vinni minket! :) Ha Brazíliában bajba kerülsz, mielőtt felfognád, már jön is a segítség! :) Elképesztő, le a kalappal a brazilok előtt! Megköszöntük a kedvességüket, de nem éltünk vele, ekkor már csak 4km volt hátra, több idő lett volna fel- és lepakolni a bringákat, mint csak egyszerűen odatekerni.
Vagy legalábbis mi ezt hittük, de a buszállomás előtt 1km-rel egy jó kis emelkedőt kellett még utoljára megmásznunk, ami nagyon nem volt finom, de hát… Ennyi hülyeség után, már mit számít ez a kis utolsó nehézség.
A buszállomáson szembesültünk azzal, hogy csak két társaság indít buszokat innen Sao Pauloba. Az egyikük nem vállalta a bringák szállítását, a másikuknál pedig már csak valami este tíz órási buszra volt jegy, ami másnap délután 4-kor futott be az óriásvárosba. Csak, hogy semmi sem legyen egyszerű, erre először nem sikerült jegyet venni, mert a két jegy 34 ezer forintba került átszámítva (van vagy 1000km) és ennyi kp-nk soha nem is volt reálban, a kártyával meg megint valami baj volt, pedig azóta már a szüleim átutaltak pénzt, és meg is néztem Bonitoba, hogy megérkezett. Tehát pénznek kellett elegendőnek lennie a számlán, valami más baj, kell, hogy legyen. Csodák csodájára fel tudtam csattani a netre mobilnettel a Nokia E51-est modemként használva a laptopommal, és használható (elvileg 3G, de annál jóval lassabb) sebessége is volt, így ott a buszállomáson kiderült, hogy csak a napi vásárlási limit volt túl alacsonyra, 20 ezer forintra állítva. Innentől már minden rendben ment, kivártuk az estét, én bejegyzéseket írtam, és próbáltam pénzt felvenni, hogy legyen, ha kell fizetni a bringákért külön a személyzetnél, de sehol sem sikerült, ezért végül beletörődtem. A CIB-es VISA kártyánkkal csak egyetlen egy bankot találtunk, amivel működött az ATM-es készpénzfelvétel Brazíliában, de sajnos ez már hetekkel ezelőtt volt, így nem tudom megírni Nektek, melyik is volt ez a bank. Viszont fizetés az mindig gond nélkül ment, amikor volt elég pénz a számlánkon és nem volt túl alacsony a vásárlási limit. :) Amíg vártuk az esti buszunkat, kb. ezerszer elhangzott a “szidádzsidzsi” nevű portugál kifejezés az elképesztően hangos hangosbemondóból, és nem tudtuk elképezlni, mit is jelenthet ez a szó. Videóra is vettük ezt, és később Pítör elmondta nekünk hogy ez a “Ciudade de …” kifejezés, pl. Ciudade de Sao Paulo, vagyis Sao Paulo városa. Csak itt ugye mindent cs-vel, sz-el, és leginkább dzs-vel mondanak. :) A buszon minden simán ment, este aludtunk, nappal néztünk ki a fejünkből, meg filmet néztünk, én talán naplót is írtam. Aztán befutottunk Sao Pauloba, de ez már egy következő történet lesz! ;)
Történt 2015. június 27. és július 2. között, bringáztunk 40, 77, 84 és 42 kilométereket. És már csak egy hónap a lemaradás a jelenhez képest, jövünk fel, mint a talajvíz!!! :) Megírva augusztus másokán.
Brazília. Most, hogy ilyen sok blogbejegyzést írok, úgy száguldozunk, hogy felfogni sincs időm. :)
A határ után az első tábla. Mi ekkor Bonitoba tartottunk, majd onnan Campo Grandéba, utóbbi így, Boniton át messzebb van. Bonito egyébként annyit jelent portugálul, és spanyolul is, hogy szép. Úgy reklámozzák, hogy Brazília legnagyobb ökoturista desztinációja. :o És arról híres, hogy halakkal teli kristálytiszta vízű patakokban lehet ott úszkálni. Hát majd meglátjuk! :)
A szöveget nem értjük, de a pixeltukán nagyon faja! :)
Corumba pár kilométerre volt a határtól, itt rögtön az első szupermarketben sikerült SIM-kártyát és kerozint vásárolnunk, és VISA bankkártyával fizetnünk. A mobilszolgáltatónk a TIM lett, amit itt úgy kell ejteni, hogy “Csim” :) Ez pedig a számunk, de már nem aktuális. :D
Ezután egy másik, nagyobb szupermarketben, ahol nagyon kedves a személyzet megkínált minket a vízautomatájukból ivóvízzel is, jól bevásároltunk a következő 4 napra, mert a térkép úgy mutatta, hogy nem nagyon lesznek települések, és azok is nagyon apróak. Úgy készültünk, hogy mivel Brazília sokkal drágább, mint Peru és Bolívia, elkezdünk főzni magunkra. Ennek megfelelően sok tésztát és főzni, sütnivalót vettünk.
Mivel a következő 4 nap apró falvaiban ATM-re se nagyon számíthattunk és csak nagyon kevés boliviánót váltottunk át a határon brazil reálra, ezért úgy voltunk vele, hogy mielőtt még tovább hajtunk Corumbából, egy dolgot még el kell intéznünk: találni egy bankautomatát, és némi készpénzt is magunkhoz venni. Na itt kezdődtek a bonyodalmak. Behajtani a macskaköves utcákon a város központjába és ott megtalálni egy bankot, az még hagyján volt. A bank, az első, ahol voltunk, ami valami nemzeti brazil bank, nem adott nekünk kp-t, pedig egész hosszú sor ATM-je volt odabent, ahol a helyiek csekkett is be tudtak fizetni, pénzt berakni, és mindenfélét. Kint volt a VISA ikon is a gépeken, tudtak angolul, de pénz helyett csak változatos hibaüzeneteket adtak. Mentünk tovább, bankról bankra, volt amelyik kerek perec megmondta, hogy nem támogatja a bankkártyámat, mások kevés keretre, meg kommunikációs hibákra hivatkoztak, és ami furcsa volt, hogy az új-zélandi ANZ bankos VISA-nk sem működött. Mint utólag megtudtuk, letiltották. Próbáltak volna felhívni minket, hogy megkérdezzék, mi vagyunk-e azok, akik Brazíliában próbáljuk használni, de mivel minden országban más számunk van, ezt nem frissítjük náluk. Eközben az órák pedig csak teltek, egyre éhesebbek és nyűgösebbek lettünk, a délutánból meg már alig maradt pár óránk a hátralévő 50km-re. Végül megpillantottunk egy Subwayt, ahol tudtuk, hogy szoktak lenni olcsó akciós szendvicsek, és főleg stabil, gyors wifi internetkapcsolat. Beültünk hát, megettünk ketten egy szendvicset, és én közben felcsattantam a netbankomra, ahol meglepetten láttam, hogy már csak pár ezer forint volt a bankkártyánkhoz tartozó számlán. Hát ez volt a baj! 16 ezret át tudtam mozgatni a virtuális internet kártyához tartozó alszámláról, így lett némi pénz rajta, amit Zita aztán gond nélkül ki is tudott venni egy ATM-ből. Úgy számoltunk, hogy mivel kajával is bőségesen fel vagyunk már tankolva, kerozinunk is van a főzőhöz, ennyinek bőven elégnek kell lennie a következő 4 napra, addig pedig lesz valami. Megírtam a fejleményeket a családnak, a bátyám perceken belül válaszolt, hogy ha szeretnénk, most rögtön utal pénzt, de ezzel nem éltünk, mert a szüleimmel van közös kasszánk a cikkírások, számlázás, stb. végett, és ez már jól bejáratott dolog, ebbe nem akartam, hogy kavarás legyen. Az, hogy elfogyott a pénzünk, egyébként kicsit sokkolt minket, mert egy-két hónapja nem léptünk be a netbankunkba, és úgy számoltam, hogy még kell lennie egy-, sőt talán kétszázezer forintnak is rajta, de nem volt, mert az utóbbi időben sokat buszoztunk, voltunk a Machu Picchunál, gyalogtúráztunk a hegyekben, voltunk az úszó szigeteken és egy másik hajós túrán, meg egyáltalán, sokat voltunk turistagettókban, ami drága dolog tud lenni. Összehasonlítva Ázsiával, amikor kvázi ugyanezt csináltuk, vonatoztunk, buszoztunk, bringáztunk, bementünk a Taj Mahalt megnézni és 27 napot is kirándultunk Nepálban, a Himalájában, most azokhoz a napokhoz képest kétszer, háromszor többet is költöttünk, mert Latin-Amerika egyszerűen ennyivel drágább. Lehet, hogy azóta Ázsia is drágult, ezt nem tudjuk. A lényeg, hogy így az 1000 nap után publikált “naponta 2735 forintot költünk fejenként” már rég nem állja meg a helyét (3300 forint fölé ment, de ezt majd még pontosítom és újra publikálom az út végén az egész táblázatot), főleg, ha csak az elmúlt hónapokra nézem vissza a táblázatunkat, akkor nagyon nem. Egészen elszörnyedtem először, mert hát nap mint nap költekezve ezt nem érzi az ember, de amikor összeadtam a napi költségeket…
Na mindegy, kár ezt tovább ragozni, a lényeg, hogy túlköltekeztünk, és ettől kicsit megrémültünk, meg rossz érzés volt, hogy nem sikerült pénzt felvennünk. Persze a családunknál még volt(van?) némi pénzünk, és ők kölcsön is tudnak adni nekünk, ha kell. Őszintén szólva már nem is tudom követni, hogy már az ő kölcsönükből utazunk, vagy még a saját pénzünkből. De mivel egy-két cikkem még nem lett kifizetve, és azóta az a nyomorék légitársaság is visszafizette végre 4 hónap után (kamat, a tőlünk kért banki igazolás, és a telefonálgatásaim ára nélkül) azt a 148 eurót, amivel többet vontak le a repjegyért, olyan nagyon rosszul nem állhatunk, vagy ha igen, remélem az első leendő fizetésemből ezt vissza tudom majd nekik adni. Visszatérve még egy kicsit a légitársaságra, mikor már negyedszerre kérték tőlem 3 hónap alatt ugyanazt a banki igazolást, amit addigra már féltucatszor elküldtem nekik, már azon gondolkodtam, hogy megkérlek Benneteket, hogy közösen indítsunk egy “social DDOS támadást” a Royal Air Maroc Facebook oldala, e-mail címei, és publikusan elérhető telefonszámai felé, amelynek keretében megkérjük őket, hogy legyenek már szívesek… Mert ha csak minden századik FB-követőnk írt volna nekik egy e-mailt, vagy FB-kommentet, akkor kaptak volna 95 jelzést arról, hogy jó lenne, ha végre érdemben is megmozdulnának ez ügyben. :) De végül erre nem volt szükség, kb. 30 e-mail és 10 telefonhívás után visszatérítették a pénzünket. Ez náluk biztos olyan dolog akart lenni, mint amikor a marokkói szuvenírárusnak adsz egy 100-ast a 70-be kerülő termékért, majd visszajáró adása helyett azt mondja neked, hogy válassz még valamit 30-ért a boltjából. Olvass tovább…
Olyan dolog történt, ami ezen az úton eddig még soha, és ami nagyon szíven ütött, és igazából még most sem törődtem teljesen bele. Elvesztek a fotóink erről a szakaszról. Emlékszem, hogy lementettem őket az SD-kártyáról, ahová a kamera naponként külön-külön könyvtárba menti egyben a képeket és a videókat. A videók alkönyvtár ezen a könyvtáron belül meg is van, és benne is vannak a videók különböző napokról, de a képek nincsenek meg egy könyvtárral kijebb. Mikor most neki akartam állni, kiválogatni a képeket ehhez a bejegyzéshez, azt láttam, hogy az a könyvtár üres volt, ugyanígy azon a két külső háttértárolón is, amire a mentést csináltam, valamivel ezután a szakasz után Brazíliában. Vagy valahol bújkálnak ezek a képek egy rossz könyvtárban, mert véletlenül drag&droppal átraktam őket és olyan gyorsan át lettek mozgatva, hogy mindezt észre sem vettem, vagy ugyanígy véletlenül kitöröltem őket, amikor csak egy-két képet akartam kitörölni valahonnan máshonnan. A Lomtár üres, ott nincsenek, a vinyó, amin mindez történt, 466GB-os, de már csak 10GB üres hely van rajta, ami sohasem volt használva, és mikor ez történt, még legalább 50GB üres helyem volt, szóval visszahozni őket valószínű már nem lehet. Lementeni tuti lementettem őket a fényképezőgépről, mert több alkönyvtárból, egy SD-kártyáról egy belső vinyó egyetlen egy alkönyvtárába magától nem vándorolnak át a videók, és a videókat mindig együtt mentem le az SD-kártyáról a gépre.
Annyi szerencse azért van ebben a szerencsétlenségben, hogy tartok egy “Facebookra” könyvtárat is, ahol megtartottam azokat a képeket eredeti felbontásban is, amiket akkor, onnan, közvetlen az SD-kártyáról, még az összes kép SD-kártyáról való lementése előtt kiváltogattam és néhány sor kíséretében feltöltöttem a közösségi hálós oldalunkra. Ezek megvannak, de ez nem sok kép. Ezen és a Canonnal készített videókon kívül még azok a képek és videók vannak meg, amelyeket Aguas Calientesben a vízálló fényképezőgéppel készítettünk a termálvízben, de ezek sajnos csak egy reggelt fednek le. További “szerencse”, hogy így ezzel a 10 napos és 700 kilométeres szakaszról biztos, hogy bele fog férni egy bejegyzésbe az útinapló, így legalább ezzel nem “kell” sokat dolgoznom. Amit mondjuk inkább sajnálok, mint örülök neki, de hát ez van. Ennek megfelelően most kicsit más lesz a blog, kb. mint régen, sok szöveg, és kevés kép, sőt, az alcímeket is újra bevezetem! :)
0. nap: La Paz – Santa Cruz
Amint leszálltunk a buszról, nekiálltunk összerakni a bringákat. Közben a busz elment, én meg észreveszem, hogy hiányzik a kis hátizsák, amiben a cipőink vannak. Azt nem vettük ki a raktérből! Rohanás a buszos cég irodájába, ott nagy nehezen megtudom a gyenge spanyolommal, hogy a busz átállt a cég garázsába, ami “arra” van. Annyira bírom, hogy úgy tudnak irányt mutatni errefelé az emberek, hogy az alapján zseninek, vagy látnoknak kell lenned, hogy odatalálj, ahová szeretnél. “Hát úgy, arrafelé van…” Az első sarokról visszafordultam bizonytalanságomban és végül így másodjára is megkérdezve megtaláltam a helyet, és miközben rohantam, mellettem húzott el a buszunk, megismertem a sofőrt, Olvass tovább…
Reggel korán kint voltunk a “buszállomáson”, vagyis egy utcasarkon Copacabanaban, ahonnan a buszok indultak La Pazba, és szerte mindenfelé, még Peru egészen távoli részeibe is. Ma is lesz néhány kép, ahová a FB-ról copy-pastelem a képalát, de nem sok. Mondjuk ez az első pont olyan, ezt már a buszból lőttük, azért ilyen furák a színek, mert ablaküvegen keresztül fotóztam.
Copacabana és a város közepén található Kálvária-domb. Nem, ez (még) nem Brazília és Rio de Janeiro, hanem még mindig a Titicaca-tó, és annak keleti partja, Bolíviában, ugyanis itt is van egy Copacabana. :)
A félsziget északi csücskét elérve egy szoroson kellett átkelnünk, hogy visszajussunk a szárazföldre, vagyis a Titicaca-tó északi oldalára. Ekkor a sofőrünk egy másik, kisebb személyhajóra irányított minket, amit nem értettünk, mert a többi utas maradhatott a “kompon”, a minibuszon belül. Éppen ezért egy-egy táskát magunknál tartottunk, ebben voltak az útleveleink, a kompúter, a merevlemezek, és minden ilyesmi, arra az esetre, ha esetleg elsüllyedne a komp buszostul, vagy elnyelné a titicaca-tavi szörny, esetleg az altiplanoi kalózok támadnának rá, vagy egyszerűen csak megpróbálna elszökni a hajó minibuszostul, fekvőbringástul, Ortlieb táskástul előlünk. :)
Amíg a túloldalt a kompra vártunk, megcsodáltuk ezt az ülő szobrot. Nem értettük, miért ülve mutatja nekünk, hogy “Birkák, ott viszik a motyótokat!” :)
A perui oldalon, a kilépésnél két ilyen ablak tele volt ragasztva különböző utazók és expedíciók matricáival. :) Van köztük egy magyar is, de nem a miénk, kiszúrjátok?
A 41. ország! :)
A bolíviai oldalon nagyon jó fej volt a határőr, mikor látta, hogy bringával vagyunk, 60 napos vízumot adott. :) Legalábbis ő azt mondta, hogy ezért, és hogy amúgy nem járna ilyen hosszú. Ez jólesett így is első élménynek egy új országban, noha tudtuk, hogy sajnos 30 napot sem tudunk maradni, mert már nagyon szorít minket az idő a repülésig.
Az ott egy ember, aki áll a tojásokon, egy tojásokkal teli teherautó rakterében! :)
Az első pár kilométeren az országban gyönyörű táj fogadott minket. Ha ez így megy tovább, Bolívia is szép lesz! :)
Utolsó napunk Punoban egy vasárnap volt, amikor is zárva volt a posta, ezért a képeslapokat – amelyek ezúttal rekordot döntöttek a mennyiség terén! – csak az indulásunk reggelén vittük el a postára. Van még valaki Valérián kívül, aki Peruból várt tőlünk képeslapot, de még nem kapta meg?
Ebben a hotelben laktunk. Hasznos lefényképezni, így nem csak ajánlani tudjuk másoknak, hanem ha valamit otthagytunk, vagy valamiért kapcsolatba kell lépnünk velük, akkor ez az info is a fotósorozatban van.
Punoba való érkezésünk estéjén, miután beköltöztünk bringástul a szobánkba és lezuhanyoztunk, elmentünk egy ünnepit vacsorázni, ugyanis ezen a napon, június 4-én voltunk 4 éve házasok. :)
Reggelire elmentünk a piacra, melynek alagsorában friss pékárút és sajtot árultak, utóbbi egy zöld levélbe volt beleöntve.
Zita óriási munkába kezdett! :) Látjátok a háttérben az ágyat? Az ott mind képeslap és bélyeg! :)
Este nagy zajt hallottunk az utcáról, kiszaladtunk, és ezt láttuk! :o
Aguas Calientesben, 4017m-en korán keltünk, és reggelizés után azonnal indultunk, hisz egy hágó várt ránk és sok-sok kilométer a túloldalán.
Kezdetben még a hegyek árnyékában tekertünk, és rettentő hideg volt, talán fagyott is. Indulás után nem sokkal ezért megálltunk felvenni még néhány réteget és kesztyűt, sapkát.
Aztán ránksütött a nap, és ezzel legalább 20 fokot ugrott a hőmérséklet, egyik pillanatról a másikra. Neki is kellett vetkőznünk.
Igazából kb. 2km-enként meg kellett állnunk, először öltözni, aztán vetkőzni, és ez számomra elég idegtépő volt, mert amúgy sem haladtunk valami sebesen a konstans fölfelébe, de így aztán végképp nem. Mondjuk be kell látni, hogy ez nem a mi hibánk, hanem egyszerűen ilyen a magashegyi időjárás. Egyik pillanatban fagy van, a másikban hőség, aztán feltámad a szél, eső, stb… No, azért esőnk persze ezen a reggelen nem volt. :)
Csak elképesztő tájak! :)
A hágó előtt újabb havas csúcsokat pillantottunk meg.
És nem bírtuk ki, meg kellett állni megint, ezúttal enni! :)
Ma, mikor ezeket a sorokat írom 78km-t tekertem oda-vissza egy nyomorult SIM-kártyáért, hogy amíg a következő két hétben itt vagyunk, akkor és úgy és annyit bírjak posztolni, ahogy és amikor akarok, és ez ne kerüljön alkalmanként 2 euróba. Csak hogy érezzétek, ennyire a lelkemen viselem ezt a közel két hónapos lemaradást, ami a jelen és a blog között van! :) Na de éppen ezért, kár is most minden szóért, csapjunk a lecsóba, ébredjünk fel Checacupében, ahol az előző, ma reggel megírt blogot abbahagytam.
A vendéglátónk kutyái az udvaron.
A konyhában. A tarka terítős asztal alatt a barna foltok rohangáló tengerimalacok. Így vannak szabadon a konyhában, hogy kéznél legyenek, mikor kell egy kis hús az ételhez… :o Armando, a vendéglátónk elmondta nekünk, hogy azért terjedt el errefelé a tengerimalac, mint háztáji állat, mert bundája van, így sokkal jobban bírja az Andok ilyen magasságában gyakran előforduló nagy hidegeket, ellentétben a csirkével, amit ugyanezért ezen a vidékeken már nem nagyon lehet tartani. Végül is valóban, ez tök logikus! :)
Armando egyébként egy biosztanár a helyi iskolában, akit előző este 1 sarokra a lakhelyétől kérdeztünk meg, hogy tud-e valamilyen olcsó helyet éjszakára. Így aludtunk végül náluk 10 solért, vagyis kb. 930 forintért.
Checacupe főutcáján.
A főtéren nem kellett féltenünk a bringákat, egy kíváncsi szem mindig vigyázva csodálta őket! :)
Az ősi inka gyalogoshíd környéke, ez az, amit már előző este kiszúrtunk, de akkor már sötét volt, és fáradtak voltunk, siettünk menedéket találni. Olvass tovább…
Ha unnátok már a 360°bringát, vagy nem lenne új bejegyzés, de épp nagyon olvashatnékotok van, íme néhány gyűjtemény vagy írás, amiket ajánlunk, és amelyek megváltoztatták a gondolkodásmódunkat:
Legutóbbi hozzászólások