Nászút a Föld körül

Ebéd Aruppal

Siliguriból csak egész későn, 11 óra körül sikerült elindulnunk, mert a kesztyűmet kerestük. Hordom ugyanis a jobb kezemen az Ironclad Mach-5 kesztyűt, pontosabban most már Zitáét, mert az enyémet végül nem találtuk meg. Ez azért kell, mert annyira izzadok, és annyira csúszik a kezem, hogy máskülönben kesztyű nélkül nem tudnék váltani a Rohloff markolatváltójával.

A kezdet nem volt egyszerű, szép nagy forgalom várt ránk Siliguriban, aztán pedig szakaszokban borzasztóan kátyús út. Megint próbálkoztunk újraéleszteni az indiai SIM-kártyát, amit még az első itt jártunkkor használtuk, de ismét csak feleslegesen öltük bele a pénzünk a feltöltésbe, és az útszéli butikosok nem tudtak mit kezdeni a helyzettel… Itt Indiában már egy fél négyzetméretes utcáranyíló, koszos kis dohányárúsnál is fel tudod tölteni a SIM-kártyádat. Apropó, dohány, itt nem szívják, hanem mindenféle egyéb színes dolgokkal, egy fehér masszával megkent zöld levélbe csavarják, amit aztán elrágnak. Ez a töltelék sokszor erős piros színű, ami kirakódik a fogakra és az ínyre, hagy ne részletezzem, milyen szép mosolyt eredményezve a helyieknek… és milyen szép, bordós-piros foltokat az utcákon, ahová a végén kikulázzák az egészet. Ez a dolog a pán, ha jól tudom, de lehet hogy van egy másik neve is, és az is lehet, hogy csak Nepálban hívják így, nem az egész szubkontinensen, ezt sajnos nem tudom. Mi erre eleddig még nem voltunk most nyitottak, így az ízéről és az „élményről” nem tudok beszámolni, és félek tőle, hogy ez így is marad. :)

Mivel Arup munkahelye csak pár száz méter kitérő volt arról az útról, amin haladtunk, ezért az előre megbeszéltek szerint betértünk hozzá ebédelni. Épp csak a másfél órás késésünkről nem tudtuk őt értesíteni, mivel a telefonunkba, mint írtam, nem sikerült újra kreditet teremteni. Persze a késés őt nem zavarta, csak minket. :) De végül minden pont úgy volt tökéletes, ahogy történt, mert amíg Arup rendelőjében a finom csirkés csómint majszoltuk így „elkésve”, addig odakint igen szépen leszakadt az ég. Hiába, monszun van, és a világ egyik legcsapadékosabb környékének a közelében vagyunk! :) De az eső nem tartott soká, mialatt még néhány utolsó jó szót váltottunk Aruppal, és amíg Zita meghallgatta a saját szívverését Arup orvosi műszerével, addig az eső is szépen alábbhagyott, mi pedig készülődtünk az induláshoz.

“NO HORN” – Könnyen és vidáman Changrabandha-ig

A délután jól és viszonylag könnyedén haladtunk, noha még mindig volt egy kisebb szembeszelünk, mert a 20km/h-t még most is csak nagy ritkán érte el a sebességünk. Éreztük, hogy most sokkal pihentebbek vagyunk, mint a Kathmandu – Siliguri szakasz végén voltunk, és leginkább ez a kipihentség tette könnyűvé és élvezetessé ezen a napon az utat. Először egy tábla miatt álltunk meg, amin egy kürt volt áthúzva, és aláírva, hogy „NO HORN” – ezt mi hangosan, és nagy örömmel, na meg néhány fotóval üdvözöltük, noha tudtuk, hogy a helyiek, akik a közlekedésben részt vesznek, ügyet sem vetnek az ilyesmire, mint pl. a közlekedési táblák. Talán nem is tudják, hogy nekik szólnak… De legalább mi jól szórakoztunk néhány percre. Olvass tovább…

Dzsippel fel a teaültetvények között

Aruppal nagy szerencsénk volt, több szempontból is. Arup családja Siliguri legeslegközepén lakik, és így reggel csak le kellett mennünk az utcára, ahol Arupék fogtak nekünk egy Darjeelingbe tartó dzsipet. A táv kb. 80km, viszont van benne több, mint 1500m szintemelkedés, és a tavaly ott járt magyar bringások – Lénárt Ferenc és Matulai György – elmondása szerint az út kegyetlen kátyús. Mindemellett erősen gondolkodtunk rajta, hogy nekivágunk bringákkal, de végül erről lemondtunk. Ennek oka az volt, hogy nagyon fáradtak és kimerültek voltunk a Katmandu – Siliguri etap lenyomása után, és az indiai vízumunkból már csak néhány nap maradt hátra. Ezt a néhány napot pedig inkább pihenéssel kívántunk eltölteni, mintsem hogy újabb hegyi szakaszoknak tegyük ki magunkat, kockáztatva vele azt, hogy lejár a vízumunk, még mielőtt el tudnánk hagyni az országot.

Szóval beszálltunk egy dzsipbe, kora reggel, szemerkélő esőben, a sofőr melletti első ülésekre. Azért oda, hogy később ne kelljen nyomorognunk, ugyanis ezek a dzsipesek erősen rámennek a profitra, és képesek megtömni az autójukat soronként akár 4-5 emberrel is. Ennek nem akartuk kitenni magunkat a 3-4 órás út alatt.

Először lankás, jó minőségű aszfaltozott úton haladtunk, teaföldek között, ez még kifejezetten élvezetes is lett volna a bringákkal, de aztán hirtelen az út igen meredek, és keskeny szerpentinbe váltott, ahogy beértünk a sűrűbb, erdős részekbe. Az út olyan élesen kanyargott és olyan beláthatatlan volt, hogy az sofőrünk minden kanyar előtt hangos dudálással jelezte az esetleges szembejövő forgalomnak, hogy jön. Elképesztő meredeken emelkedett az út, de még mindig egész jó aszfalt borította, ezért megkockáztatom, hogy még a rekukkal is fel tudtunk volna itt menni, persze csakis a csomagok nélkül, csupaszon a 18kg-os gépekkel. Mindezek ellenére örültem, hogy nem a bringákkal vagyunk, mert mind a ketten kimerültek voltunk, odakint ráadásul egyre jobban szakadt az eső. Ahogy véget ért a szerpentin, úgy érkeztünk meg a szuperkeskeny nyomtávú kisvasút sínpárja mellé, és innentől sokáig e mellett haladtunk, így az út is lankásabb volt, egyben elkezdődtek a kátyúk és a dugó is. Igen, dugó volt az úton! Ezt a vasútszakaszt egyébként néhány éve a világörökség részének nyilvánították, amit nem csodálok, mert ilyen helyen, ép és működő gőzös, az tényleg nem semmi! Mindeközben néha irgalmatlanul szakadt az eső, és a kocsi a belső visszapillantó tükör illesztésénél beázott, ezért folyamatosan csöpögött a barna, koszos víz a combjainkra.

Egy lecke Kőrösi Csoma Sándortól

Kezdett egyre nehezebben elviselhető lenni ez a terepjárós utazás fel Darjeelingbe. Nagyon nyomorogtunk így elől is, összerázott minket az autó, ráadásul csöpögött ránk a barna, koszos lé a tetőről. Szenvedés helyett azonban megint csak más mellett döntöttem, Olvass tovább…

Szigony, Riksa, TV…

Reggel meglepetten tapasztaltuk, hogy a ház ahol laktunk, nem csak mint szálló, hanem mint iskola is funkcionál. Nem csak a kiskakas, de gyerekek serege is szaladgált a folyosókon, méghozzá ahogy közeledett a reggel, úgy egyre nagyobb csordákban. Ezért aztán a saját magunk által elkészített reggeli után gyors rajtot vettünk, valahogy 8 óra környékén.

Kanchanpur után az út egy darabon dél felé fordult, ezen a szakaszon nagyon könnyen és gyorsan haladtunk, mert nem játszott ellenünk a szél. Azért tettük ezt a kerülőt, hogy át tudjunk kelni a Sapta Koshi folyón, vagyis, hogy egészen pontosak legyünk, annak a duzzasztógátján. Ezen a gáton láttunk egy érdekes dolgot, egy gyerek az egyik betonpillér tetejéről szigonnyal próbált horgászni! Aztán láttunk egy döglött tehenet, és a tetem körül hatalmas keselyűket. Majd riksákat, platóval, rajta 6-7 emberrel is – mindezt egy ember hajtotta! Az ilyesmi nekem rettenetesen tetszik! Nem a szegénységet látom ilyenkor, hanem azt, hogy mi mindenre képes az ember! Számomra ezt látni sokkal szebb, mint egy szép autó, vagy egy modern busz! Ez nekem azt mutatja, hogy képesek vagyunk a kőolaj nélkül is, fenntarthatóan közlekedni! Ha sík a terep, egy ember el tud vinni másik 6-7 ember pusztán a fizikai erejével, egy kerékpár segítségével. Nem kell bonyolult, költséges és fenntarthatatlan üzem az autó vagy buszgyártáshoz. Oké, oké, tudom, azért a kerékpárhoz is meg kell olvasztani azt a fémet, stb. de mégis, nagyságrendekkel egyszerűbb találmány a kerékpár, és nézzetek hülyének érte, de az én szememben mindig csodálatosabb marad, mint a legjobb, leghatékonyabb robbanómotoros, hibrid, vagy akármilyen autó! :)

Olvass tovább…

Lesz vendéglátónk, várnak minket Siliguriban!

Sindulimadhi-tól Siliguri-ig négy nap alatt terveztünk eljutni. Ez sikerült is, igaz, a mért 320km helyett végül 344km-t tettünk meg, de ezen nem lepődtünk meg.

Első nap tudtuk, hogy még lefelé megyünk egy kicsit, ez a kicsi az első 40km volt, amíg el nem értük a Terai-on végighúzodó Highway-t. Itt még néhány helyen eltűnt alólunk az aszfalt és párszor kellett fölfelé küzdenünk magunkat egy-egy emelkedőn néhány percig, de mindezek már sehol sem voltak az elmúlt napok nehézségeihez mérten. A táj kicsit dzsungelszerű volt, de aztán ahogy haladtunk lefelé, úgy lett egyre nagyobb és szélesebb a mellettünk haladó folyómeder, és így lett a táj is egyre kevésbé erdősebb.

Lent a nagy útnál rég nem látott tömeg és forgatag fogadott minket, de mi nem időztünk sokat a kereszteződésben, hanem elindultunk kelet felé az úton. Nem mentünk sokat, csak az első vendéglőig tekertünk, ahol megálltunk, és betoltunk magunkba két tál chowmein-t. Meg sajnos egy két literes üdítőt is, ami már önmagában eltelített minket. Ezután a cukoradag után megfogadtuk, hogy mostantól amíg meg nem érkezünk Bangladesbe, nincs több „Cold Drink”, se egyéb hasonló cukorbevitel, mert azt éreztük, hogy rengeteg cukrot tolunk magunkba, és ez nem jó. Persze ezt a fogadalmat aztán nem tudtuk tartani, továbbra is kívántuk a cukrosat, na meg aztán egy fagylaltos riksa is szembejött egy forró délután, aminek nem tudtunk ellenállni.

Ebéd után nem indultunk egyből tovább, mert odakint nagy hőség volt. Maradtunk a ventilátor alatt, ahová a netbookot is behoztuk, és írtunk három Couchsurfernek Siliguriba, hogy 3 nap múlva érkezünk. Egyikük, Arup még ezen az estén válaszolt, hogy „Most Welcome!” :) Ez nagyon jól esett nekünk, és egyből jobb érzés volt úgy közeledni Siliguri felé, hogy tudtuk, hogy várnak ránk.

A Nepáli piac

A délután folyamán még egy meghívást kaptunk, méghozzá Mechi-be, az egyik legutolsó nepáli településre, Prajwal-tól. Vele úgy sikerült megismerkednünk, hogy megálltunk egy, a biciklijével bajlódó száris nepáli nő mellett az út szélén, hogy segítsünk neki. Hamarosan akkora tömeg lett körülöttünk, hogy én már a biciklijéhez jóformán oda sem fértem. A hátrafelé nyíló, vízszintes papucsban volt féloldalasan elcsúszva a kerék. Ezt a hölgynek úgy sikerült elérnie, hogy leesett a lánc, és ezek után még tovább nyomta erőből a pedált, ezzel elmozdítva a hátsókereket a helyéről, ami így beragadt a vázba és a fékpofák közé. A láncot még én raktam vissza, de aztán megállt a tudományom, a hiba többi részét már a helyiek fedezték fel, és tették helyre néhány jól irányzott ütéssel a keréken. Ehhez szerszámnak egy nagyobb sarlót használtak! Ilyesmi a legtöbb vidéki nepálinál mindig van, a derekukon hordják egy kis fa tartóban. A kerék újra rendesen forgott a helyén, és mindeközben Zita már elmesélte az egész történetünket Prajwal-nak, akitől meghívást kaptunk Mechibe, a Mechi Tunes FM épületét kell majd keresnünk, mondták, ahogy mi is, hogy még 2-3 nap, és ott vagyunk! ;)

A délután még történt egy-két említésre méltó dolog. Pl. megfigyeltük, hogy néhány helyi biciklin, a sárvédő aljára ragasztott meghosszabbításon valamiféle sztárok, vagy celebek fényképei vannak ragasztva. Ez számunkra erősen megmosolyogtató dolog volt, ezért még le is fényképeztük. Aztán egy helyen nagy piacot láttunk, de először nem mertünk megállni, mert a piac embertömeggel is járt, és ha ők észrevesznek minket… Akkor végünk van! :) Na jó, nincs végünk, csak körbeállnak minket, először ötvenen, aztán százan, aztán elállják az utat is, a járművek ezért elkezdenek dudálni, mi pedig mindennek a közepén szépen lassan, de biztosan megőrülünk. Ezt nem akartuk, ezért továbbmentünk, és csak kicsit később álltunk meg, Zita pedig visszaszaladt a kamerával, hogy közelebbről is szemügyre vegye a vásárt:

Olvass tovább…

Gyereksereg „támad” ránk

Reggel a bambuszkunyhónkban Zita is lenyomta a szundit, így csak 5:20-kor keltünk. A reggelihez már tegnap este bevásároltunk tojást (ondáh) és hagymát (piádzs). Fokhagymát (lászun) nem kellett vegyünk, mert az még volt nálunk, ahogy szegedi pirospaprika is, amiért ezúton is köszönet Sándornak! ;) Ugyanígy Lajosnak köszönet a „fertőtlenítőszerért” is! :)

Mire elkészültünk a reggelivel és a pakolással, 7:03-at mutatott az óra. Ez a másfél óra készülődés mindig befigyel reggel, ennyi időbe telik, amíg összeszedjük és kitesszük magunkat az útra. Az útra, ami ezúttal még hírből sem látott aszfaltot, de ezt tegnapról már megszoktuk. Rögtön egy széles patakon kellett átkelnünk, most is én mentem elől, de ezúttal a bringán ülve. Majdnem bedőltem a vízbe, úgy kellett bűvészkednem, hogy átjussak rajta, mindezt Zita hátulról végignézte, és ezek után úgy döntött, ő körbetolja és keres valami más átjárót. Ezt támogattam és együtt találtunk is az ő bringájának egy biztonságos átjutást a vízen. Ezután következett a fölfelé, amin hamar megint a bringákat tolva, és verejtékezve találtuk magunkat. Ez ma sem könnyebb, sőt, ma már reggel kezdi a görcsbe állást a vádlim. Tájfutásnál a fölfelé terepen futás a vádli gyilkos, de ez a fölfelé tolása a 60kg-osra pakolt rekunak még sokkal gyilkosabb, pláne, ha egész nap tart, és másnap újrakezdődik. Fent letettem a gépet, és Zitához rohantam segíteni, de már ő is majdnem felért, inkább csak lélektanilag tudtam talán segíteni az utolsó pár méteren. Ő is nagyon kivolt, ugyan úgy, mint én, már korán reggel, az első emelkedőtől. Hogy fogjuk ezt bírni, még 900m hátravan, még csak 470-ről jöttünk fel 520-ra, és a hágó 1420m-en van! Olvass tovább…

Hú, ma is milyen napunk volt! Nem indult egyszerűen és nem adta könnyen magát, nagyon kemény volt, de ennek ellenére – és részben ezért is – az egyik legszebb napunk volt eddig Nepálban. Pedig csak 24km-t haladtunk, és ha ezt reggel előre elmondják, hogy csak ennyit gurulunk ma, bizony mérges lettem volna és csalódott, most a nap végén azonban mégsem vagyok az. Na, de kezdjük el az elején, és hagyjuk a végét a végére! :)

Az ébresztőt 5 órára állítottuk, de nekem sikerült úgy lenyomnom a szundit, hogy az többet nem is ébresztett minket, így csak magunktól keltünk fel, 6:17-kor, amiért Zita rögtön már így hajnalban jó mérges volt rám. Az én reszortom lett az elrámolás, Zita pedig nekiállt elkészíteni a reggeli rántottánkat. Két tojás kiborult a serpenyőnkből, és hát ettől sem lett sokkal boldogabb Zita. Aztán egy, a tegnapinál ugyan kisebb, de még mindig túl nagy gyerekcsapat is megjelent, és jó szokásukhoz híven minden mozdulatunkat lesték, Saroj pedig mindegy, mit csináltunk, mindig ott volt, és kérdezett, néha nehezeket. Nem a témát, hanem az angol kiejtését és mondatfonását illetően nehezeket. :) De aranyos volt, és igazából jól teszi, hogy ilyen kíváncsi, csak nekünk nem volt olyan jó, hogy pakolás, reggeli és készülődés közben kérdésekre kellett válaszolnunk, és a gyerekeket lesni, hogy mit emelnek el. Persze semmi ilyesmi nem történt, ezek jó gyerekek, ahogy Saroj is jó ember, de ugye ezt nem tudhattuk előre, és mindig jobb óvatosnak lenni!

7:51-kor tudtunk elindulni, és lefelé már nem kellett, hogy toljanak minket, szépen lassan, óvatosan legurultunk a terepen az aszfaltozott utunkra. Nem voltunk épp a kedvünk csúcspontján, és erre az sem tett rá, amikor észrevettük, hogy Zita megint elhagyta az egyik hátsó fékpofáját. Olvass tovább…

Dzsu-dzsu tao Bhaktapurban

Hú, milyen napunk volt! Végre elindultuk Katmanduból! Reggel 4:30-kor terveztünk kelni, de éjjel már éjfél után állítottam az ébresztőt a telefonon, és ilyenkor mindig csak másnap ébreszt, és nem pár óra múlva, ahogy én szerettem volna. Szóval elaludtunk és csak 5:17-kor dobott ki az ágy (vagyis a matrac a padlón) magából. Zita főzött egy kávét a kis merülőforralóval, én pedig nekiálltam összerakni az informatikát. Egész éjjel töltődtek fel az Annapurnás képek, ezért szét volt pakolva minden. Mire teljesen összepakoltunk, és megreggeliztünk a tegnap este vásárolt péksüteményekből, már 6:20 volt – ekkor indultunk el Balajuból. A csomagra tovább nem vártunk, mondtak mindent a postán, hogy másnap, hogy pénteken érkezik, hogy 15-20 nap a postára adástól… Szóval elmentünk Ákos vendéglátójához, aki történetesen csomagküldéssel foglalkozik, és megkérdeztük, mennyibe kerül egy 10cm x A4-es 660g-os csomag elküldése innen Katmanduból Bangkokba. Sikerült ugyanis megtudnunk, hogy ekkora az a csomag, amit eddig hiába vártunk. Az ára a leglassabb, de még mindig megbízható csomagküldésnek 1600 rupi, vagyis kb. 4000 forint. Ezt túl tudjuk élni, így eldöntöttük, hogy nem várunk tovább, hanem elindulunk!

A Thamel előtti emelkedő kemény volt, de megtekertük, közben szemtanúi voltunk, ahogy egy srác előttünk leszállt egy üres, „lenttekerős” montiról. Ha tudná, milyen durva nekünk a 50-60kg-os rekut elöl tekerve fevinni ezen a meredeken! :) Hála az égnek nem volt több ilyen emelkedő Katmanduban, és ahogy átértünk a DK-i oldalába, az út is kiszélesedett. Bhaktapurig 16km-t kellett megtennünk, ez gyorsan elrepült Madhukar társaságában. Olvass tovább…

Katmandu II. Dr. Prakash, a Durbar tér és a tibeti negyed

Beszélgetések Dr. Prakash és feleségével Janakival

Eszter eredeti foglalkozását tekintve építész, és amikor megemlítettem neki, hogy lakik egy olyan, híres nepáli építész itt Katmanduban, aki anno Magyarországon, Budapesten, a Műszaki Egyetemen tanult, ő örömmel utánajárt a dolognak, és pár nap alatt megszerezte Dr. Prakash telefonszámát, és le is beszélt vele egy találkát a Katmandu Guest House-ba, a Thamel közepébe. Mi szépen összegyűltünk mind magyarok, Gyöngyi és Ákos is velünk volt, és amikor megjelent az emberünk, mi magyarul köszöntöttük, hiszen tudtuk róla, hogy mind a mai napig jól beszél magyarul. Erre ő nem köszönt vissza magyarul, és amikor kezdtük a beszélgetést, hogy „Ugye, Magyarországon tanultál…”, akkor legnagyobb meghökkenésünkre nem-el válaszolt, és mondta, hogy soha életében nem járt Magyarországon. A dolog kezdett nagyon furcsa és gyanús lenne, és fél perc múlva le is esett a tantusz, Eszter másik számot hívott fel, és másik embert hívott meg közénk, méghozzá egy Couchsurfert! A kínos pillanatok nem tartottak sokáig, és utána inkább csak nevetésbe torkollott az egész szituáció, mert az emberünk igen jó arc volt, és nem vette rossz néven az egész félreértést, ráadásul épp volt pár szabad órája, így köztünk maradt, beszélgettünk vele, és sok érdekeset mesélt. Pl. másnap este (ez a kaszinós nap előtt történt) ő is bulizni ment, és elmesélte, hogyan zajlik egy legénybúcsú itt Nepálban.

Aztán persze összehoztuk az igazi Dr. Prakash-al is a találkozót, az öregúr egy rettentő rendes figura, autóval várt minket (ekkor már csak hármunkat Eszterrel), megmutatott néhány épületet, amit ő tervezett, majd egy nagyon jót beszélgettünk a gyönyörű otthonukban vele és a feleségével, Janakival. Ennek a vége egy vacsorameghívás lett, ami szintén nagyon jó hangulatban telt. Olvass tovább…

Reggeli testmozgás a majmok templománál

Katmanduban annyi minden történt az ott eltöltött 8 nap alatt, hogy most nem is tudom, hogy hol kezdjem. Először is, ahol laktunk, Madhukaréknál az étteremben nagyon jókat ettünk, a „newa nasa” newari ételt jelent, a newari pedig az a népcsoport, akik közé Madhukarék is tartoznak, és akik nagyon rég óta itt élnek Katmandu völgyében. De Madhukar-éknál nem csak az étteremben, hanem fent a ház családi részlegének a teraszán is ettünk, mivel többször meghívtak minket velük, a családdal enni.

Az első reggelek egyikén rá tudtam venni magam, hogy kimenjek Madhukarral sportolni egy kicsit a hajnalok hajnalán, ugyanis ő majd minden reggel felkel 5 óra környékén, és még mielőtt az utat ellepnék a szörnyetegek, kimegy a közeli parkba kocogni és tornászni egy kicsit. Mikor ezt meghallottam, örömmel ajánlottam fel ehhez a társaságomat, és két reggel erejéig sikerült is a hajnali kelés és sportolás. Első reggel a közeli parkba mentünk ki, ahol egy pár száz méteres kört futkostunk, amiben volt egy kis szint is, egy lépcsősoron kocogtunk fel a domboldalba, majd kicsit odébb egy másikon lejöttünk. Közben ránk szakadt az ég, ezért az eső elől beálltunk egy tető alá. Ilyen tetőből sok volt a fák alatt, ezek amolyan szabadtéri jóga és torna-„termek” voltak, és ami számomra meglepő volt, hogy használták őket az emberek! Tele volt a park emberekkel, hajnali hatkor! Tudom-tudom, a mi világunk a nepálinál jóval rohanósabb, de ez igazából nem mentség, hanem inkább szomorúság. Itt Nepálban, Katmanduban szinte minden ilyen tető alatt tornázott vagy jógázott egy kisebb vagy nagyobb csoport és maga a park is tele volt kocogókkal. Ezt nagyon-nagyon jó és érdekes volt látni, mert otthon a meló mellett még én magamat is csak nagyon nehezen és nagyon ritkán tudtam rávenni, hogy kimenjek reggel a munka előtt sportolni. Rendszerint csak akkor sikerült, ha valaki mást is rá tudtam venni, vagy ha mondjuk leszakadt valami nagyobb hó télen és ki lehetett menni sífutni a Hármashatár-hegyre. De ismétlem, az ilyesmi nagy ritkaságszámba ment, sajnos még részemről is, pedig engem a kollégáim örökmozgó, nyughatatlan futóbolondnak tartottak – nekem meg közben mozgáshiányom volt, és szarul éreztem magam a bőrömben az egész napos irodában/autóban/ügyfélnél üléstől. Szóval példát vehetnénk a nepáliaktól, és elgondolkodhatnánk azon, hogy miért ment ki otthon annyira a divatból a mindennapi testmozgás. Állítom, ha elvennénk egy órát a munkaidőből, és azt olyan aktív sportra fordítanánk, amit élvezünk, és ami jól átmozgat, utána a maradék időben hatékonyabbak lennénk, mint reggeli sport nélkül, de plusz egy órával. Az egészségünkről meg a közérzetünk javulásáról nem is beszélve…

Második alkalommal egy érdekesebb helyre indultunk, és ennek már számomra is igazi sportértéke volt. Első reggel inkább csak kocogtunk, azt is nagyon keveset, mert az eső miatt végül a tető alatt végeztük, ahol én inkább nyújtottam. Ez jó is volt így, mert végre ezek után a futások után nem volt izomhúzódásom, köszönhetően Madhukar moderált futótempójának és ennek a nyújtásnak. Szóval másodszorra távolabb merészkedtünk, és a Madhukaréktól kb. 3km-re lévő Monkey-Temple-höz, vagyis a Majmok Templomához futottunk. Ez a név csak a köztudatban használt, valójában a templom igazi, hivatalos neve Swayambhuath és egy szép domb tetején fekszik, ahová hosszú, egyenes lépcsősor vezet. Ezen a lépcsőn már nagyobb tömegek voltak, pedig amikor odaértünk, még alig múlt hat óra. Fent a templomnál valóban sok majom időzött, valószínű azért, mert ideszoktak az etetés miatt, mint oly sok másik Monkey Temple-nek hívott helyen szerte a szubkontinensen. Olvass tovább…

1. nap – Megdöglünk a melegtől

Végre elindultunk Pokharából! Reggel 6 órai kelést terveztünk elő, de ezt megelőzött egy hajnali háromig tartó pakolás, ezért aztán végül 7-kor keltünk, Ákos második SMS-ére, amiben méltatlankodott, hogy mi történt az ébresztőszolgálattal? Este úgy beszéltük meg, hogy majd én ébresztem, de ez nem történt meg, az ébresztőszolgálat elaludt. Pakoltunk, rámoltunk lefelé a „Penthouse”-unkból. Ákos épp akkor fordult be a Lakeside-ról az utcánkba, amikor leparkoltunk Ram előtt, egy utolsó fényképre. Fotózkodtunk, majd mentünk az utolsó közös reggelire az Asian Tea House-ba, aztán útra keltünk. Az első nap még viszonylag könnyű volt, az elején vagy 50km-t lefelé gurultunk, ebédre megettük a Ram-nál vásárolt óriásszendvicset, majd vártuk, hogy jöjjön az emelkedő! Mert tudtuk, hogy jönni fog, direkt figyeltem a terepet, amikor a túra kiindulópontjára, Besisaharba mentünk a busszal, immár több, mint egy hónapja. Szóval tudtuk, hogy Dumréig még jönnie kell egy nagyobb emelkedőnek, és jött is. A baj nem is ezzel volt, hanem a hőséggel, amit az emelkedőn 4-5-el haladva ekkor már meg is éreztünk. Egy út menti kútnál meg kellett állnunk, mert nem bírtuk tovább a tikkasztó forróságot, szó szerint rosszul lettünk kicsit. Öt perc pihenő után tovább akartunk indulni, de ahogy fölálltunk, rájöttünk, hogy az még korai, ahhoz túl meleg van. Még néhányszor a csap alá tettük a fejünket és a karunkat, és csak kb. 20 perc után indultunk tovább. Ezen a helyen egyébként sokan mások is megálltak, és ez nagy fennakadást okozott a forgalomban, ugyanis még itt a meredek emelkedőn sem húzódtak le nagyon az autók vagy a buszok, hogy jobban elférjenek mellettük. Egyszerűen megálltak a képzeletbeli sávjuk közepén, így elfoglalva a fél utat. Erre csak azért emlékszem, mert így mi hallgathattuk a hangos dudálást és szívhattuk a füstöt.
A táj egyébként szép volt, mesezöld mezők mellett haladtunk, és ezt még a kemény emelkedőn is tudtuk élvezni, persze főleg akkor, amikor megálltunk egy-egy percre egy kanyarban lenézni, csodálni és fényképezni.

A napot Dumréban zártuk, pontosan abban az utcában, ahol anno átszálltunk. Találtunk egy hotelt étteremmel, ahol meg tudtunk alkudni az árban, és a lépcső alatt odabent el tudtuk helyezni a bringákat. Este még az áram is visszajött, és reggel nagyon finom „buff momo”-t, vagyis vízibivaly hússal és hagymával töltött, gőzben kifőzőtt tésztafalatokat ettem, méghozzá friss dahival (vízibivaly tejéből készült erjesztett történet). Mondtam már, hogy Zita a buff momot sem eszi, mondván, hog a vízibivaly egy szeretetreméltó, aranyos állat, amit nem szabad megenni? :) Igaza van, de csak az előbbiekben. Különben sem volt sok hús a momóban, ellenben nagyon finom volt.

Olvass tovább…