Nászút a Föld körül

…avagy reagálunk az előző bejegyzés hozzászólásaira.

Zitát olvassátok:

Szeretnék eloszlatni néhány tévhitet az utazásunkkal kapcsolatban, mert azt hiszem, ez nem mindenki számára lett világos Árpi sok bosszankodása között.

Először is, és talán ez a legfontosabb: Csak mert sok (számunkra frusztráló) impulzus ér minket útközben, ez nem jelenti azt, hogy mindig, minden esetben negatívan reagálunk. Mivel mindig igyekszünk megtanulni bizonyos szavakat-mondatokat az adott nyelven (lásd a kis utazószótárakat), így ezek a kért-kéretlen találkozások a helyiekkel gügyögős-mutogatós beszélgetéssel telnek, melynek kölcsönös mosoly és e-mail cím csere a vége. A sok-sok minket érő impulzusról amúgy nem tudok különösebbet mondani… mozgó cirkusz vagyunk. Szeretném, ha mindenki megtapasztalhatná, hogy röhögve, ujjal mutogassanak rá, percenként megkérdezzék tőle, ki fia-borja, folyamatosan „agytalanul” bámuljanak rá, bármire, amit csinál. Nem panaszkodom, csak mesélek…Valamint szeretném határozottan visszautasítani azt, hogy „bár panaszkodunk, levonjuk a konklúziót, magatartásunkon mégsem változtatunk”.

Fontosnak tartom, hogy tudjátok: teljesen konszolidáltan, a helyi szokásokhoz híven öltözködöm, még a biciklin is! Nem hordunk biciklis ruhát (főleg én nem), nem csak mert nem praktikus a műanyag ruházat a forró melegben, hanem mert nem is illendő. Bő, hosszú-szárú nadrágban és pólóban tekerek, sálat terítek a mellkasomra, amikor nem biciklizem. Nem ugyanazokat a ruhaneműket hordom, mint a helyek, de ugyanannyit és ugyanúgy takarok magamból. De (és itt az a bizonyos „de”) a kerékpáron fekve képtelenség a mellem vonalát elfedni – ezen még a sál sem segít. Tehát, nem elég, hogy fehér vagyok, hogy nő vagyok, hogy nő vagyok, aki fehér, hogy fehér nő vagyok, aki biciklizik – bizony van mit nézni rajtam a biciklimen kívül is. Ez a fajta bámulás elenyésző, de jelen van ez is.Nem is tudom, Árpi megírta-e, amikor csókot kértek tőlem egy mozgó riksából kiszólva. (Mégis minek néztek??) Akinek csak mesélem (helyi férfiak), mind azzal kezdik: „Ugye, pofon vágtad?!” Hát ilyenek is vannak.
Olvass tovább…

Sirajganj – Kashinatpur – Ééé Babu, a Bangladesi mellékutakon

Sirajganjban először felvidítottak a helyiek, aztán megőrjítettek minket. A szálloda lépcsőháza úgy volt kialakítva, hogy csak egy kisebb tömeg gyűlt körénk, mire lepakoltunk mindent és felmálháztuk a bringákat. Az egyik fickó egy nagy kosarat tartott a fején, azzal bámult minket, és mi ezen a látványon nem bírtunk nem nevetni. Amikor kérdeztem tőle, hogy „Kemonácso?”, még a „Baló”-hoz (Hogy vagy? – Jól!) járó szokásos fejbiccentést sem hagyta ki, mindezt úgy, hogy közben a kosarat nem kellett megfognia a fején! :)

A megőrjítés már nem volt ilyen vicces: Zita nem jól tűri, hogy a megkérdezése nélkül fényképezik, ez ügyben már próbáltunk dolgozni a hozzáállásunkon, de ez nem könnyű feladat, pedig sajnos más mód nincs nagyon, mert 150 millió bangladesit valószínű nehezebb megnevelni, mint megszokni azt, hogy bárhol, bármikor felbukkanhat egy babu, aki jön a kamerás mobiljával, és ha tetszik, ha nem, ha akarod, ha nem, ha beleegyezel, ha nem, ő lefényképez téged, vagy akár videót készít rólad. Van, hogy az előtted vagy melletted haladó motorról, és közben nem is sejti, hogy a mi kultúránk szerint nagy bunkóság, amit tesz, és éppen a morálunkat rombolja vele. Pedig, ha tudnák, biztos, hogy nem tennék, de a nagy többség nem is sejti, ezért teszik, egy nap az úton rengetegszer.

Néhányuk illedelmesen elnézést kér, és töröl, ha kérjük, néhányuk értetlenkedik, és van olyan is, aki inkább szalad a fényképünkkel. Igen, esetünkben ezen a Sirajganj-i reggelen egyszerűen elszaladt az illető, miután sokadik kérésünkre sem tette el a mobilját, csak hogy végre lefényképezhessen egy fehér embert egy fura szerkezeten.

Zitát ez különösen zavarja, mert ő ugye igaz, hogy már a legnagyobb hőségben is hosszúnadrágban teker, de felül még pólót hord, nem pedig szárit, vagy csadort, ami itt a megszokott női viselet. Zita ráadásul még fehérbőrű is! Húúú, ez így együtt olyasvalami, amit a helyi férfiak még nem nagyon láthattak élőben, és a csököttebbek ezt a látványt próbálják „megszerezni” maguknak, mindehhez már eszközük is van, a kamerás mobil! Csak épp valami kultúra is kéne még mellé, de az sajnos már nem jött a mobillal együtt… :( És ezzel sok keserűséget és bosszúságot tudnak okozni nekünk, és a legidegesítőbb, amikor tudják, hogy olyat tettek, ami nem tetszik nekünk, és mint valami gyáva férgek, elszaladnak előlünk. Sajnos ezzel fel tudnak minket idegelni, és ezért volt, hogy később mást büntettünk meg, mert megesett, hogy annyira felidegesítettek minket, hogy aztán pár kilivel később menet kivertük egy elénk ugró suhanc kezéből a mobilját, amivel épp próbált fényképezni minket – persze kérdezés nélkül.

Ez tudjuk, hogy nem jó viselkedés, és hogy el kéne engednünk, amikor fényképeznek, s nem kéne így viselkednünk, de ez sokszor egyszerűen nem megy. Ha nem sikerül humorral kezelni a dolgokat, vagy egyszerűen csak ignorálni, akkor a minket folyamatosan érő dudálások és – nekünk – szabálytalan, bunkó, veszélyes közlekedők végett olyanná válunk, amire egyáltalán nem vagyunk büszkék. Ez még mindig csak az úton töltött idő kis hányada, de akkor is nagyon gáz, hisz nem akarunk rossz nyomot hagyni a világban. Ez se nekünk, se másoknak nem jó, mert valóba naívság lenne azt gondolni, hogy “na, akkor mi most jöttünk ide ketten a 45 napos vízumunkkal, és most jól megneveljük ezeket a faragatlan bangladesieket” – ez nem fog sikerülni! Inkább nekünk kéne elfogadni, hogy olyanok, amilyenek, hisz mi vagyunk itt a vendégek, ráadásul ők “kicsit többen vannak”, 75 milliószor többen! :D

Ez még azért is nehéz ügy, és talán azért sem fair így viselkednünk, mert ugyanakkor van, hogy mi is menet közben fotózunk, és ilyenkor nincs lehetőségünk előtte kérdezni, szóval mondhatnánk, hogy hogyan jövünk mi ahhoz, hogy felhúzzuk magunkat, amikor mi is ugyanezt csináljuk, csakhogy a dolgok azért ennél árnyaltabbak. Először is, velünk van, hogy százszor megtörténik ez egy nap, és minket zavar, ha egy nap számtalanszor, kérdezés nélkül fényképeznek minket idegenek. Míg a helyiek helyzete és hozzáállása ezzel ellentétes, ők egyszer egy évben, ha látnak egy fehér embert, és valószínű részben ezért is, ők a legtöbbször örülnek, ha mi fényképezzük őket, sőt, van, hogy külön kérik, amikor meglátják a fényképezőgépünket. Mi ennek tudatában vagyunk, ezért merünk fényképezni, persze, ha olyan a téma (pl. egy száriba, csadorba bújt nő), akkor sose felejtünk el előtte engedélyt kérni. Nem is volt ezzel sose gondunk, de ha lenne is, kérésre sűrű elnézéskérések közepette törölnénk róluk a fotót az orruk előtt, és eszünkbe se jutna sunyulni, vagy szaladni. :)

Na, de hagyjuk ezt most már, elég a negatív dolgokból! Innentől nem is nagyon fogtok egy darabig több negatívumot olvasni, mert nem is nagyon történt velünk. Mert az, hogy elfáradtunk, vagy eleredt az eső, már nem igazán éljük meg negatívan. :) Olvass tovább…

Kariagandiba nem csak azért látogattunk, mert ez volt az út a Char-okhoz, hanem azért is, hogy megkérdezzük a menetrendjét a „launch”-oknak. Ezek azok a 3-4 emeletes hajók, amelyek Bangladesh folyóit szelik utasokat szállítva. Sajnos Kariagandiban semmilyen ilyesfajta hajót nem láttunk, így maradt a következő, délebbre lévő folyóparti város, Sirajganj. Ezt vettük be úti célnak a következő napra, a táv szűk 80km volt.
Mielőtt továbbállunk Bograból, meg kell még, hogy említsem a YMCA-t, vagyis a szállásunkat még egyszer. Rettentő rendesek voltak velünk, és mindenben a segítségünkre voltak.

Mire felmálháztunk és kitoltunk a gépeket az udvarra, már kint várt minket az egész személyzet, hogy elkészítsünk egy közös fényképet.

Borgától délre nagy meglepetés ért minket, ugyanis az út szélén egy kb. 2 méter széles riksa sávot találtunk, ahol csak mi bringások, illetve háromkerekűek közlekedtünk, plusz néhány CNG motoros riksa, akik sajnos előszeretettel használták parkolásra is ezt a sávot. De még ezzel együtt is, ez a sáv nagy kényelmet és könnyebbséget jelentett nekünk. Persze nem ringattuk magunkat naiv álmokba, tudtuk, hogy bármikor véget érhet ez az Ázsiában igen szokatlan luxus, és valóban, 12km után az egyik híd után már nem folytatódott a sávunk.
Viszont a szembeszél az továbbra is úgy tűnt, hogy végre teljesen megszűnt, hosszú hetek óta először tudtunk könnyedén 20km/h-val haladni, és ezt nagyon élveztük, még akkor is, ha közben néha az előző teherautók és buszok leszorítottak minket, vagy éppen a szokásos „zaklatást” kellett elviselnünk a motorosoktól. (Country? és a többi…)
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Zita lemaradt mögöttem, és ahogy figyeltem a visszapillantóban, észrevettem, hogy már áll, a lábai lent vannak a földön, nem pedig a pedálokon, és a jobb oldali táskái nem a bringán, hanem mellette a földön vannak. Ezt meg hogy csinálta ilyen gyorsan? Olvass tovább…

Ahhoz, hogy Bográból kijussunk a Jamuna folyón található Char Battia-hoz, buszra kellett szállnunk. Hogy miért nem bringával mentünk, azt már leírtam, nem hiányzott a bringázás a városok őrült forgatagában, se a furcsa bringáinkért kijáró figyelem. Viszont a riksázás és a buszozás önmagában is egy tapasztalat volt, másképpen élvezhettük a tájat miközben a busz ablakának magasságából úgy tekinthettünk rá, hogy közben nem kellett a pedálokat tekerni, se a forgalomra figyelni. Igaz, erre a megfigyelésre nem volt sok időnk, ugyanis a busz jóval gyorsabban haladt, mint a mi bringás tempónk. Szóval leginkább csak merengtünk, de azt azért észrevettük, hogy itt is kisebb hosszúkás úszó szigeteket építenek a vízre, amit még mindig nem értettünk.

Sariakandiban volt a busz végállomása, innen hajóra kellett szállnunk, hogy eljussunk a szigetekhez. Ez a hajó inkább csak egy csónak volt és kb. a busz teljes társasága felszállt rá, fejenként 2 takáért, vagyis 6 forintért. A túloldalt még csak Sariakandi volt, tehát már maga a folyóparti város is szigeten van, és most még csak egy „aprócska” (közel Duna méretű…) mellékfolyón keltünk át. A túlparton rögtön egy csomó érdekes dolgot láttunk, nem bírtuk kapkodni a fejünket a leszálláskor. Egy sárga kisteherautót mostak éppen tisztára, méghozzá úgy, hogy az autóval beálltak a folyóba! Persze csak hátsótengelyig. :) Aztán a sok felpakolt teherriksát sem tudtuk nem észrevenni, ahogyan egy nagyobb kompszerű hajóhoz igyekeznek. A rakományuk egy furcsa, szürkésfehér felkötegelt anyag volt, ami minket leginkább egy kötél anyagára emlékeztetett. Ilyet sok riksán láttunk és persze mindegyikre hatalmas halmok voltak felpakolva, hogy a riksát hajtó legtöbbször már csak a bringáról leszállva, tolva (húzva) tudott haladni a nagy rakománnyal. Ahogy elsétáltunk a kikötőtől, hogy olcsóbb riksást találjunk, egy felpakoló üzemet is találtunk, ahol ugyanezt az anyagot mérték le, illetve kötegelték, feltételezésünk szerint egyenlő súlyú kötegekre. Ezt mind nagyon érdekes volt látni, de a kíváncsiságnál egy még erősebb érzés is ránk tört, ez pedig az éhség volt. Ezért betértünk egy útszéli, lefüggönyözött étterembe, ahol kézmosás után megcsodáltuk a kínálatot. Itt ettünk először halat Bangladesben, és rögtön feltettünk magunknak a kérdést, amit most magatokban valószínűleg Ti is: miért csak most? Amikor a jó kis bangla halacska nagyon finom, tápláló eledel, ráadásul az egyik alapétel itt Bangladesben, ami jóval olcsóbb, mint a csirke. Teli hassal egyből visszatért az életerőnk, és a helyiek tanácsára riksára szálltunk a kikötőig. Ott aztán végre megpillantottuk a Jamuna folyót, aminek innen nem látszott a túloldala. Olvass tovább…

„Disco time!?” – Mi az országod!?

A Nevét-se-tudjuk városból hamar elrajtoltunk, és könnyedén szeltük tovább a kilométereket Bogra felé. Mint azt ahogy az elmúlt három országban megszoktuk, a helyiek most is beszélgettek velünk út közben: rendre lelassítottak mellettünk, vagy épp felgyorsítottak, hogy utolérjenek, attól függően, hogy volt-e motor a biciklijükön, vagy sem. A leggyakoribb az egyszerű „Country?” kérdés volt, mint mindig. Persze ezt mi hamar elkezdtük nagyon unni, hiszen ha már fél éve mindig mindenki ugyanezt kérdezgeti tőled, mint ahogy ezen a napon is kb. 5 percenként, akkor egy idő után vagy beleőrülsz, vagy kitalálsz valamit, jól szórakozz ezen a helyzeten, és ne csak ők, de te is élvezd. Mi azt találtuk ki, hogy hülyét játszunk. Ha ők egyszerűen kérdeznek, mi is egyszerűen válaszolunk. Mikor kérdezték, hogy „Country?”, mi a földre mutatva válaszoltunk: „This is Bangladesh!” – és vártuk a reakciókat! :) Persze ezzel a válasszal ők sok újat nem tudtak meg, ami csak tovább zavarta a kíváncsiságukat, és ahogy kivettük, a legtöbben nem néztek minket hülyének a válasz után, sőt inkább tovább próbálkoztak, gondolván, hogy ők tették fel rosszul a kérdést. A következő sokszor adott második válaszra egy „How are you from?” kérdés adta az ötletet. Ezután ahányszor csak újrakérdezték a „Country?”-t (Ország?), azt válaszoltam, hogy „Thank you, I’m fine!” (Köszönöm, jól vagyok!), ám ezután sem adták fel, és az ügyesebbek fel tudták tenni az összetett kérdést: „Where are you come from?” (Honnan jöttél?) – Erre persze magától értetődően jött a válasz: We come from Rangpur! – vagyis az előző nagyvárosból, ahonnan tegnap indultunk. Persze még ez sem volt elég senkinek, nem adták fel, félig angolul, félig bengáliul, na meg persze kézzel-lábbal próbálták megtudni, hogy honnan valóak vagyunk. Néhányszor még az Indiát és Siligurit is ellőttem, de miután páran elhitték, hogy Indiából valóak vagyunk, ezzel felhagytam. És persze a jutalma mindenkinek megvolt a végén, mielőtt még feladták volna a kérdezősködést, úgy tettem, mint akinek felgyújtották a villanykörtét a feje felett, és nagy boldogan közöltem velük, hogy „Ámár deser nám Hángeri”, vagyis hogy „Az országom neve Magyarország” – ők így mondják bengáliul. Ha azt is megkérdeztem tőlük, hogy „Kemonacso?”, vagyis hogy hogy vannak, akkor nagyon boldogok lettek, ami sajnos néhányuknál további kérdéseket eredményezett, legtöbbször bengáliul, és ennek viszont már én nem örültem, mert általában jobb szerettem a 3-4 mondatos beszélgetéseket. :)

Olvass tovább…

Ma megint csak általános dolgokról fogok írni, s nem arról, hogy mi történt velünk, hánykor keltünk, mit ettünk, és hányan bámultak meg és dudáltak le az útról. Folytassuk az összehasonlítást, amit előzőleg elkezdtünk. Pontosabban ez már nem is lesz annyira összehasonlítás, mert arra már nem fogok kitérni, hogy milyen otthon, hiszen kétlem, hogy ezt valaha bárki lefordítja majd angolra, hogy az ittenieknek is mondjon valamit, Ti meg mellé tudjátok mindehhez képzelni az otthoni világot magatoktól is! ;) Szóval azt most is tartsátok figyelemmel olvasás közben, hogy ehhez képest otthon mennyire más minden! Ezt a bejegyzést továbbá azért is írom, hogy ne csak mindig az idővel megszépült, tanulságos, szép, pozitív történetek legyenek leírva, hanem a kevésbé kellemes dolgok is. Ezeket úgy kell előkaparnom magamból, pedig ezek a dolgok is érdekesek, és ezekből is lehet néha okulni.
Itt Ázsiában más a közlekedés. A buszpályaudvarok nem modern, várótermes épületek, hanem a legkoszosabb, legzajosabb helyek, ahol valaha jártunk. A buszsofőrök hangosan dudálva jelzik, hogy az övék a legerősebb járgány, ezért egy-egy nagyobb állomáson a csúcsidőben őrjítő tud lenni a hangzavar. A jegyárak megemelkednek az olyan ünnepek alatt, amikor sokan utaznak. Általában nem lehet előre jegyet venni, hanem csak a buszon. Az indulás nem menetrend szerint van, hanem amikor megtelt a busz, vagy amikor úgy érzik… és ekkor is még vagy fél órán át lassú araszolásban megy előre fél métereket a busz. Nem, nincs dugó, nem rossz az út. Pusztán a sofőr úgy gondolja, járatja a motort és közben araszolgat előre – megy, megáll, megy, megáll. …azt hiszem, mi ezt soha nem fogjuk tudni megérteni. Ó, igen, és még indulás előtt felszáll néhány portékáját (eredeti arany karóra, elemlámpa, bombay-mix) kínáló árus a buszra. Persze ők is kajabálnak, de ez még nem is lenne baj, viszont a kéregetők is ugyanígy felszállnak, és persze ránk, nyugatiakra néznek a legszánalomkeltőbben.
Akkor egy kis kitérő a közlekedésből a kéregetőkhöz: Amit itt Ázsiában művelnek, az elmenne zaklatásnak Európában. Otthon javarészt passzívan kéregetnek, csupán a jelenlétükkel. Itt nem így megy, itt megböködnek, megfogják a karod, követnek, tovább böködnek, folyamatosan ismételve, mint valami robot, szólnak hozzád, eléd állnak, mindezt van, hogy többen egyszerre. Persze ha otthon van erre épülő maffia, akkor itt miért ne lehetne – ezért eszünkbe se jut pénzt adni nekik, és nem csak azért, mert nem tudjuk, hová menne a pénz, hanem mert magát az elvet sem tartjuk jónak. Tudna újságot, mogyorót, és egyéb apró, olcsó termékeket árulni, mint a másik, de nem teszi, hanem egyszerűen inkább kéreget, mert az „jobban fizet”. Tény, hogy néha nagyon nehéz megállni, hogy ezt józanésszel átgondolva, ne adjunk nekik pénzt. Étel általában nincs nálunk, mert az minden sarkon frissen készítik fillérekért, ezért nincs értelme étellel mászkálnunk. Dhakában volt szerencsénk autóval utazni a vendéglátónk jóvoltából, bár persze ettől nagyon ódzkodtunk; de valahol ez is egy tapasztalat volt. Egy kereszteződésben vagy öt percet álltunk a képzeletbeli piros lámpánál, és közben három-négy csoport kéregető jött az autónkhoz, többek között egy gyakorlatilag újszülött csecsemőt kezében tartó nő. Neki odaadtuk a tiszta, szűrt ivóvizünket. Különben főleg apró, 7-8 éves forma gyerekek kéregettek, akiknek amúgy iskolában lenne a helyük. Le nem szakadtak az autó oldaláról, még akkor sem, amikor az már gurult. Bámultak befelé, és amikor századjára is elmondtam nekik, hogy nem adok pénzt, akkor a papír törlőkendőt kértek… Aztán jött egy fickó műanyagdobozokat árulva, majd egy másik gyerekcsapat virágokkal, végül két fiatal srác, akik újra akarták építeni Bangladest, de azt már nem tudták elmondani, hogyan képzelik, és webcímük sem volt erről, így ők sem kaptak tőlünk pénzt.
Na de üljünk vissza a buszba, és induljunk el. Végre leszállt minden árus és minden kéregető, be tudom origamizni a térdem a két üléssor közé. A busz eszméletlenül ráz, de miért nem gyorsulunk végre fel? Ja, hogy még utasokat veszünk fel… Azzal, hogy kigurulunk az állomásnak csúfolt szeméttelepről, még nem kezdődött el az utazás, még először gyök kettővel végiggurulunk a városon, miközben a nyitott ajtón kihajoló, talán 12 éves forma srác kiabálja bele a zűrzavarba a busz végállomását. Ez így megy még húsz percig, aztán végre elindulunk, és elkezdődik a dudálás. A buszsofőr bizonyára nagyon élvezi, hogy ő a legnagyobb, leghangosabb és leggyorsabb járgány az úton, mert mindenkit ledudál az útból. Hirtelen előzésekbe kezd, rángatja a buszt. Szemben egy apuka zacskót tart a gyereke szája elé. Közben egy srác lemászik a tetőről, be az ajtón, és leül a sofőr mellé. Csomagokat rögzített a tetőn. Településhez érkezünk, a dudálás nem marad abba, de a kölyök ismét kiabál mellé. Van, hogy leszáll, és úgy nógatja fölfelé az embereket a buszra. Ahol megállunk, ott ismét árusok és kéregetők szállnak fel néhány percre. Az őrült hangzavar látszólag senkit nem zavar, csak minket. A három órásnak ígért buszút végül négy és fél óráig tart. Mikor leszállunk, riksások serege támad ránk, de mi gyorsan a legközelebbi étterem leghátsó zugában találjuk magunkat, ahol egy az árban nem érdekelt egyéntől megkérdezzük, mennyi a riksa, oda, ahová menni szeretnénk. Azt mondja, 30 Forint. Visszamegyünk a riksás barátainkhoz. Azt mondják, 100 Forint a ride. Én mondom, hogy nem, mert csak 20-ért szállunk föl. Kinevet, de azt mondja, oké, legyen hetven. Mondom, hogy nem, húszért elmegyünk. Még mindig nevet, hátat fordítunk és elindulunk egy másik riksás felé. Még jó, hogy többen vannak! Ekkor utánunk kiabál, hogy oké, ötven! Mondom, 20, nem több, de közben már egy másik riksásra figyelek, aki végighallgatta az alkudozást, ezért ő rögtön 40-el kezd. Próbálkozom a 20-al, de ő sem enged, akkor muszáj nekem, különben itt őszülünk meg, vagy mehetünk gyalog. Mondom, harminc, de abba se akar belemenni, végül megállapodunk 35-ben, de amikor odaérünk 20 perccel később, látom, hogy teleizzadta az ingjét, megdolgozott a pénzérért, odaadjuk neki a negyvenet.

Egy étterembe térünk be. Étlap nincs, de az ételek nagy tálakba ki vannak rakva, az édességeket egy üvegfalú vitrinben eszik a legyek, a csápátit pedig frissen sütik egy hatalmas vaslapon, amit alatt fával fűtöttek be. Egy másik tűzhely alatt gáz van és rajta egy nagy, homorú lábos, benne furcsa színű olajban sülnek furcsa dolgok. Körülöttünk mindenki kézzel eszik, csak a jobb kezével, a bal kéz az asztalon, vagy az asztal alatt pihen. Hátul van egy mosdórész, de szappan nincs, viszont kérésre hoz a személyzet. Akikből van minden felé, általában fiatal srácok, illetve egy részük még gyerek. Van, aki a rendelést veszi fel, és van aki csak törölgeti, takarítja az asztalt. Kérésre kapunk tőlük egy-egy kiskanalat, amit jövet a kezükkel törölgetnek tisztára. Az étel eleve chilis, mint az állat, de mellé még kis tálban egész chiliket kapunk. Persze kell a francnak, már így sem érezni az étel ízét a benne lévő chilitől. A srácok jönnek-mennek, sürögnek az asztalok körül, ha kiürült egy tányért, azt elviszik. Elénk tesznek olyan dolgokat is, amiket nem kértünk, úgy kell visszaküldeni velük. Vizespoharakkal rohangálnak, egyszerre egy tucatot átkarolnak, nagy csörömpöléssel levágják az asztalunkra őket, majd hat másikkal továbbmennek. Közben a fiúk egymásnak kiabálnak, így adják le a rendelést az elől sütögető srácnak. Hátul egy nagyobb konyha van, ott készülnek a komolyabb dolgok, oda is kiabálnak, hogy mit adjon ki a Sanyi a kis ablakon. Az étteremben kicsit megáll az élet a két idegen miatt, mindenki őket bámulja. Megállt a szaftos, rizses kezük a tányér felett, és csak néznek minket.
Itt az India szubkontinensen úgy vélik, hogy már a kezükkel elkezdik érezni, ízlelni az ételt. Azt mondják, ha nem kézzel ennének, akkor nem ízlene nekik annyira az étel. A nyugati ember számára pedig elsőre gusztustalannak tűnik, hogy a jobb kezükkel elkezdik összetúrni a rizst az egyéb, főzelékszerű ételekkel, és ahogy belapátolgatják a szájukba az így kapott masszát. Ugyanakkor pár hónap után ilyen környezetben meg az tűnik bohóckodásnak, ami a késsel még a villával összebűvészkedünk a tányér felett. A fenébe, hát megfogom kézzel! Nem is olyan rossz… De tiszta olajos lett mind a két kezem, inkább maradjunk a villánál. Elől a bejáratnál, a pultnál fizetünk. Ketten összesen nem ettünk 500 forintért, pedig még egy kevés csirke is volt benne…
Evés után a mosdóknál fogat mosunk, ezt is mindenki jól megnézi, mert rajtunk kívül senki nem tesz hasonlót. A fogkefét már ugyan elkezdték sokan használni, főleg a nagyvárosiak, és a gazdagabbak, de vidéken még mindig nagyon sokan a neem fa ágával pucolják tisztára a fogaikat, illetve pusztán vízzel kiöblögetik a szájukat. Minek a fogkrém, ha mindenféle ízletes fűszer-magokat szolgálnak fel a számla mellé kis tálkában, a szájunkat ízesítendő?
Angol WC-t elvétve, de találni. Errefelé a guggolós, pottyantós WC a divat (kb. Bulgária óta), amit mi otthon balkán-WC-nek is szoktunk hívni, de ez szűklátókörű kifejezés, mert ilyen nem csak a balkánon van, hanem onnan keletre még nagyon sok felé, szerte a világban, „ki tudja, meddig…?” :) És az igazat megvallva ezt meg is értem, mert van még egy nagy különbség a WC-zési szokásaikban. Nem papírt használnak, hanem vizet. A papírt tisztátalannak tartják, pont úgy, ahogy mi sem szeretünk a puszta kezünkkel oda nyúlkálni. Pedig erre van ugye a balkéz, a jobb meg evésre! :) De mi van, ha nincs a közelben szappan?!? Kinek van igaza, nekünk, vagy nekik? Egyáltalán, mi Európában hogy végeztük ezt régebben? Kétlem, hogy száz éve is papírt használtunk volna… Ők itt legalább két milliárdan vizet használnak! Mind tévednének? Ilyen sokan? =:-o

A fürdési szokások is különbözőek. Míg nálunk minden lakásban van kád, vagy zuhany, ez itt nem így van, még a nők is van hogy kint fürdenek száriban az út menti kutaknál, és a folyókat – különösen a szent folyókat! – is előszeretettel használják mosdásra. És persze nem fürdik mindenki minden nap, minek is, hiszen egy nap alatt nem is leszel igazán koszos. Télen a hidegebb helyeken a téli évszakokban a heti egy fürdés a megszokott. A kisgyerekeket sem fürdetik minden nap, viszont olajozzás, masszírozzák napi rendszerességgel, és azért hetente őket is megfürdetik.

Remélem nem vettétek panaszkodásnak ezt a ki szösszenetet, mert nem annak szánom, csak akartam ilyen dolgokról is írni. Direkt igyekeztem nem írni sehol, hogy ez rossz, hanem csak próbáltam úgy leírni, hogy ez itt ilyen. Főleg Banglades ilyen, hiszen innen írom e sorokat, de azért India és Nepál sem különbözik sokban. Leginkább talán csak annyiban, hogy a turista ott legtöbbször odatéved olyan helyekre, ami miatta lett olyan, amilyen – ami az ő világát próbálja másolni (pl. angol WC vízöblítés nélkül, guriga WC papír 400 forintért…). De ha eljövünk Bangladesbe, vagy az előbb említett országok turisták által nem járt vidékeire, akkor nagyjából ezt kapjuk, amit most próbáltam felvázolni.

A következő bejegyzés csupa derű lesz! ;) (de mikor írom meg?!?)

Szeretjük a ramadánt, a monszunt, és leginkább Bangladest :)

Rangpurból egy vidám rajtot vettünk, ez részben Shah Alamnak és Mahidnak volt köszönhető. Kivezettek minket a városból, így az irányra nem kellett figyelnem, csak a forgalomra, és valahogy az sem volt olyan szörnyű, mint vártuk. Persze még így is őrületes riksatömeg mellett haladtunk, de ezt most inkább élveztük, mintsem, hogy zavart volna. Kint a város szélén aztán elbúcsúztunk a srácoktól, és nekivágtunk az útnak, egyenesen le dél felé, Bogra irányába. A terv az volt, hogy minél előbb hajóra szállunk. Ezt azért terveztük így, mert ekkor még 6-7 napig szednem kellett azt a nyavajás antibiotikumot, és így nem akartunk bringázni. Eleve éppen csak meggyógyultam, plusz az antibiotikum méginkább leszívja az erőm… Banglades különben is a folyóiról (is) híres, és az útikönyv is hangsúlyozza, hogy ha itt vagyunk, akkor a hajózást ki kell próbálni. Az ország nagy része amúgy is víz, hát most akkor megjárjuk ezt is, közben pihenünk, és mégis haladunk. Hajóra szállni legközelebb Bogra alatt, Sirajganjnál van esélyünk, innen 2-3 napi bringaföldre. Azt, hogy hová megyünk hajóval, majd eldöntjük ott a kikötőben, amikor kiderül, hogy hová mennek hajók. Megtanultuk már, hogy Ázsiában nem nagyon szabad semmit előre tervezni, mert semmi sem történik úgy, ahogy eltervezzük – ezért már nem is igen tervezünk, csak remélünk, de azt se nagyon, nehogy nagyot csalódjunk! :)

Az út délnek jó minőségű volt, igaz, itt már kicsit nagyobb forgalommal találkoztunk, mint korábban, de ez még mindig elviselhető volt. Amikor megálltunk, egykettőre tömeg vett minket körül, és ez még mindig zavart minket egy kicsit. A rövidebb megállóknál nem volt különösebben baj, hogy páran bámulnak minket, de amikor ebédelni szerettünk volna, akkor annyira nem tetszett, hogy körénkgyűlnek. Először csak egy teára és süteményre álltunk meg, ekkor vonalat húztunk a sárba a bringák körül, és ez nagyjából működött ezúttal. Nem gondoltuk volna, de az időközben elkezdődött ramadán is segítségünkre volt. A kis teázók és éttermek ugyanis nem zárnak be ekkor, csak egy ponyvát húznak az utcafront felőli oldalára a vendéglőjüknek. Ennek színe általában fekete, és bentről kifelé, a fény felé mindig kilátni picit ezen keresztül, viszont befelé, a sötét helyiségbe nem látnak be. És ami még jobb, nem is jönnek be, mivel ugye ramazan van! Vagy legalábbis nem annyian! :) Így viszonylag nyugalomban tudunk üldögélni odabent, és a bringákra is rálátunk. Ennek köszönhetően csak 5 percenként kell kirohangálnom, nyomatékosítani a tömegben, hogy a vonal még mindig létezik, és ne lépjék át, pláne ne nyúljanak a kerékpárokhoz. Olvass tovább…

Rangpurban hat napot töltöttünk, és ez az idő nem telt olyan szörnyen, mint ahogy azt elsőre gondolnánk, ha azt mondjuk, hogy ez egy „kényszerpihenő” volt, a gyógyulásom végett. Ezt leginkább három barátunknak köszönhetjük, Shah Alamnak, Mahidnak és Pallabnak. Velük rengeteg időt töltöttünk.

Shah Alam, Mahid, és a Dzsu, ahol az állatok gyülekeznek! :)

Ők ketten nagy cimborák, és onnan ismertük meg őket, hogy Shah Alam Shihad jóbarátja, akinek pedig CS-n írtunk, mert ő volt az egyetlen regisztrált tag Rangpurban. Ottlétünk alatt ő végig Dhakában tartózkodott, így vele végül személyesen nem is találkoztunk, de Shah Alam-al és Mahid-al rengeteg időt töltöttünk. Mindenáron szórakoztatni akartak minket, ezért meg akartak nekünk mutatni mindent Rangpurban, noha annyi látnivaló valójában nincs is. :) Mahidnak az az ötlete támadt, hogy menjünk el a Dzsu-ba. Nekünk fogalmunk nem volt, miről beszél, de számára a dzsu az valami triviális szó lehetett, mert meglepődött rajta, hogy nem ismerjük, és nem tudjuk, miről beszél. Csak mondta, és nézett nagy szemekkel, hogy értetlenkedünk. Ő csak folytatta: „You know, dzsu, the dzsu…” Még mindig nem értettük, mire végre elkezdte körbeírni, miről beszél: „You know, the Dzsu, where the animals are gathering!” – Tudod, a dzsu, ahol állatok összegyűlnek! Ekkor esett le, először Zitának, hogy a Zoo(ejtsd: Zú)-ba, vagyis az állatkertbe akarnak elvinni minket! :) A bangladesieknek van egy sajátságos kiejtésük az angolban, és azt, ami helyesen valami Z közeli hang lenne, ők Dzs-nek ejtik, így Zitát is először Dzsitának hívták – igaz, erről sikerült gyorsan leszokniuk aztán, hogy Zita csúnyán nézett rájuk, és kijavította őket. :) De a Zoo-t ezután is többször Dzsúnak mondták, és ezen mi rettentő jól mulattunk, sőt Mahid ezen elszólása azóta is szállóige nálunk. The Dzsu – Where the animals are gathering! :D

Persze az állatkertbe végül nem mentünk el, ketrecbezárt állatokat a világ legtöbb nagyvárosának állatkertjében láthatunk, és nem valószínű, hogy a rangpuri valami olyanban különlegesebb lenne, amitől érdemes lenne nekünk meglátogatni, pláne nem akkor, amikor igazából nekem passzívan pihennem kéne. Persze ez oly nehéz, hogy egy nap erejéig nem is nagyon sikerült, és ezen a napon meglátogattuk Rangpur két nagy nevezetességét, a Tajhat palotát, és a Carmichael főiskolát. Olvass tovább…

A riksák világa és a lungi

Patgramból csak délután indultunk tovább, mert ugye leszakadt az ég, és ott ragadtunk ebédre is, amit egyébként nem bántunk, ámbár amikor elindultunk, már sejtettük, hogy nem fogunk túl messze jutni. Ahogy kikanyarodtunk a városból, úgy kezdett újra szemerkélni az eső, de eleinte csak ijesztgetett minket. Aztán egy jó húsz kilométerrel később egyszer csak tényleg rákezdett. Gyorsan behúzódtunk valami félig nyitott szerelőműhely teteje alá. Mások is így tettek, nem voltunk itt egyedül. Pár percre el is tűnt a forgalom az útról, aztán ahogy újra alábbhagyott, ismét előkerültek a riksák és a bringások. Merthogy a közlekedők nagy részét ők alkották, a motorizált jármű ritka volt az úton.

Sok érdekeset láthattunk így, pl. súlyos zsákokat szállító teherriksásokat. Most tényleg nem csak nagynak látszó, de valójában könnyű holmit cipeltek, látszott, hogy ennek van súlya, valószínű valami magféle lehetett a zsákokban, mert volt, hogy leszálltak, és tolták-húzták a gépeket, pedig a terep igazán nem emelkedett.

Aztán még többször megálltunk, mivel többször rákezdett az eső. Mindig találtunk valami tetőt, ami alá bringástul befértünk, és ezeken a helyeken aztán szép kis tömeg gyűlt körénk mindig. Részben az eső miatt, részben pedig miattunk, legalábbis az, hogy az eső elállta után is ott maradtak körülöttünk, erre utalt. Ekkor már kicsit el tudtunk velük beszélgetni, meg tudtuk tőlük kérdezni, hogy hogy vannak (Kemonacso?), és meg is értettük a választ: báló / báloácsi – jól / jól vagyok. Persze az ő első kérdésük mindig az volt, hogy honnan jöttünk, melyik országból. A „Hángeri”-re úgy tűnt, megértették, bár aztán amikor kérdeztem, hogy tudják-e, melyik kontinensen van Magyarország, mindenre csak igen, vagyis „Há” volt a válasz. Valószínű már a kérdést sem értették, mert amikor azt kérdeztem, hogy Antarktisz, arra is azt mondták, hogy igen… :) Azt már írtam többször, hogy mindenre bólogatnak, arra is amit nem tudnak, és akkor is, amikor egyáltalán nem értik még a kérdést sem. Nagyon ritka az a válasz, hogy „nem tudom”, ezért amikor ezt a választ kapjuk, néha szinte már hálásabbak vagyunk, mintha kielégítő választ kaptunk volna – hisz az illető legalább bevallotta, hogy nem tudja! Ez nagyon ritka errefelé!

Olvass tovább…

Amikor nem működik a vonal

Patgramban nehéz dolgunk volt a Grameenphone iroda előtt. Először is, mert az egyetlen személyzet nem beszélt csak bengáliul, mi meg ekkor még annyit se tudtunk kérdezni, hogy „Mennyibe kerül?” (Koto taka? / Koto dám?), nemhogy még ilyeneket megkérdezni, hogy melyik csomag, hány napig érvényes (Koto din?), vagy hogy korlátlan-e, vagy sem, és a többi… De aztán előkerült Bappi, a szomszédos Banglalink irodából, és segített mindenben, így aztán a boltban részünkről már nagyjából simán ment minden. Igen ám, de odakint eközben soha nem látott tömeg (és ez nagy dolog India és Nepál után!) gyűlt össze a kerékpárok körül, sőt a boltba is bejöttek néhányan, akik minden szavunkat és mozdulatunkat lesték. Nem lehetett kizárni őket, mert akkor megsültünk volna a csukott ajtók mögött, ha pedig nyitva hagytuk az ajtókat, akkor egyszerűen bejöttek. Nem számított, hogy nem vesznek semmit, tucatjával jöttek be a boltba, azután is, hogy többször kizavartuk őket. Odakint pedig ugye próbálkoztunk a vonallal, de hiába… Valószínű az emberek lassan cserélődtek és (nem értem, miért, de valahogy) rövidtávú volt a memóriájuk. Hiába húztunk a földre újabb és újabb vonalakat, nem telt bele 5 perc, és ismét a kerékpárok közvetlen közelében álltak, és igen, hiába volt rajtuk két-két tábla, és hiába mondtuk el nekik a saját nyelvükön többször, hogy „Please Don’t Touch” (Hát dibenná!), nem ért az egész semmit, folyamatosan fogdosták a bringákat, rátámaszkodtak az első lámpatestre, mintha csak egy korlát lenne az utcán, ami azért van, hogy pihenjen rajta a kezük. Talán a mondataimból is érezni, hogy mi mindennek bizony nem örültünk, nagyon nem. És nem tudtunk mit csinálni, mert ha kimentünk, és rájuk szóltunk, vagy odébbtereltük őket, aztán vonalat húztunk, mindezt ők élvezték, és kiváncsian szemlélték – de semmit nem használt hosszútávon.

A „hosszútávú” megoldásra azért lett volna szükség, mert egy bő másfél órát biztosan eltöltöttünk ebben az irodában. Egyrészt, mert mindenféle papirost ki kellett tölteni (megint kérték a nagypapám nevét meg az ujjlenyomatomat), meg útlevelet fénymásolni, másrészt mert szegény eladó vétett egy nagy hibát. Az egy havi korlátlan internethez szükséges 1100 takát (3300 forint) valahogy sikerült kétszer rápakolnia a SIM-kártyámra, noha én nem kértem csak az internetet, meg 100 takát beszédre és sms-re. Ezt nem tudtuk visszacsinálni végül, ezért másnap felajánlottam, hogy kifizetek még 200-at, hisz annyit azért tuti lebeszélünk az 1-1,5 hónap alatt, amíg Bangladesben vagyunk, és 500-at pedig majd átküldök a srácnak, amint lebeszéltem a pénzküldéshez szükséges 500 takát a kártyámról – így ő csak 300 bukik a hibájából kifolyólag, ami mindjárt nem 1000 taka. Gondoltam, hogy segítek rajta, mert sejtettem, hogy ez a 3300 forint itt jóval többet ér, mint nálunk. Érdekes, de végül nem élt ezzel az ajánlatommal. Persze attól én még át tudom majd küldeni a pénzt, ha akarom, inkább, mint hogy kárba vesszen, amikor átlépünk majd Mianmarba… Ha így lesz, amit nagyon remélünk, de ez még a jövő zenéje, most maradjunk még csak Patgramban, és csikizzük meg a Grameenphone iroda előtti gyerekek hasát:

…és hogy miért kell egyből SIM kártyát és „internetet” vásárolnunk azonnal, ahogy beléptünk egy új országba?!? :) Azért, mert így tudjuk a legegyszerűebben, legolcsóbban és legkönnyebben tartani a helyi barátainkkal a kapcsolatot, és szintén így a legkönnyebb feltölteni a bejegyzéseket, FB posztokat, képeket, videókat, stb… Nekünk is fura volt elsőre, de tény, hogy nagyban megkönnyíti és színesebbé teszi a helyi telefonszám és a mobilinternet az életünket – vagyis, hogy pontosabbak legyünk, inkább a rajtuk keresztül elért emberek! :)

A közel két órás SIM kártya beszerzés után úgy döntöttünk, hogy most már nem megyünk tovább. Mindketten kimerültek és idegesek voltunk, leszívott minket a tömeg, és különben is már bőven a délutánban jártunk. Ezért elhatároztuk, hogy itt maradunk Patgramban, hogy másnap pihenten folytathassuk. Bappi segített nekünk szállót találni, rögtön a Grameenphone iroda mellett a kis utcában találtunk egy helyet, ahol sikerült lealkudni 260 takára egy 2. emeleti szobát. Ahogy pakoltuk fel a táskáinkat, kintről az utca felől egyszer csak egy nagy robajt hallottunk. Az egyik fáról egy hatalmas ág leszakadt, rá az úttestre. Rohantam le megnézni, hogy mi van, nem esett-e valakinek baja, de hála az égnek épp nem volt alatta senki. Viszont a tömeg egy szempillantás alatt eltűnt a bringáink körül – mindenki kiszaladt megnézni, mi történt. Ezt kihasználva bepakoltuk a gépeket egy használaton kívüli, fürdőszoba nélküli földszinti szobába, aminek a kulcsát is megkaptuk.

A mogláj, a dohi, és egy kis bétel, egyelőre csak vizuálisan

Este Bappi mutatott nekünk egy helyet, ahol finomat vacsorázhattunk, ez egy 0-24 nyitva tartó étterem volt, aminek az ajtaja mellett sütötték a paratát, és a különböző egyéb finomságokat, a másik oldalt pedig egy bangladesi Tom Cruise alteregó árulta a pánt, vagyis másik nevén (most, hogy már tudjuk a Kedves Olvasóktól – köszönjük!) a bételt. Sose gondoltam volna, hogy az a fehér trutyi oltott mész! Még nem volt bátorságunk kipróbálni, és ez lehet, így is marad… Majd meglátjuk! A kíváncsiságnak is vannak határai. :)

Bent az étteremben, ha jártak a ventillátorok a plafonon, elviselhető idő volt, de amint jött egy áramszünet (és sűrűn jött), rögtön lerohadtunk a melegtől, és folyni kezdett rólunk a víz. A kedvenc ételünk a mogláj lett, ami tulajdonképpen egy csilis-hagymás rántotta, tésztával körbecsavarva. Magyarországon biztos Rántottás Táskának hívnák! :) Mi ezt mindig csili nélkül (No Morisz! / Morisz Nái!) kértük, mert nem szeretjük, amikor a csípős íztől semmi mást nem érzünk. Mind emellé még uborkát és hagymát is kaptunk mindig, méghozzá ingyen! :) A kedvenc desszertünk pedig ismét a dáhi lett, amit itt Bangladesben egyébként már dohinak hívnak. A bograi dohi országszerte híres, ez látható a képen jobb oldalt cserépedényben, barna színben. Ez egy kicsit édesebb, ízesebb, míg a másik, műanyagban, fehér színnel a helyi dohi. Ez egyfajta joghurt, amit nagyon szeretünk, különösen, ha be van hűtve. Gyakorlatilag egy fagyi-szerű, az otthoni joghurtnál sokkal természetesebb történetet kaptunk, amit minden étkezés végén örömmel fogyasztottunk 12 (helyi), illetve 15 (bograi) takáért. Ezen kívül a szokásos dál bhát – lencse rizs kombinációt ettük, néha csirkét, zöldségfasirtot, vagy valami zöldséges egyveleget, de ezek nem ragadtak úgy meg az emlékeinkben, mint a mogláj, és a dohi. Moglájt egyébként csak a késő délutáni, esti órákban kapni, reggel nekünk magunknak kellett hajtogatni rántottából (Momlett) és paratából. A nagy konyha egyébként hátul volt, a vendégtér mögött egy annál sokkal puritánabb és koszosabb helyiségben, ahol úgy főztek, ahogy azt akár talán több száz évvel ezelőtt is tették: fatüzelésű agyagkemencék lyukas tetejére pakolt lábosokban.

Újra orvosnál, fejfájással, hőemelkedéssel, takonnyal és csipás szemekkel

Az egy éjszakás pihenőből végül három teljes nap lett, mivel az első reggelen azt vettük észre, hogy igen csipás a szemem, és ez nem csak a reggeli csipa. Fájt is a fejem, akkor még bal oldalt, álltól a homlokomig sajgott, az összes csontom, néha még a fogsorom is. Lázat is mértünk, és jól éreztem, hőemelkedésem volt, 37-38 között mozgott egész nap a hőmérsékletem. Ez nem volt vicces, különösen az állandó hőemelkedés és váladék a szememből volt rémisztő, mert amióta az eszemet tudom, nem emlékszem rá, hogy valaha is lett volna ilyen bajom. Az egész még Nepálban kezdődött, amikor Sindhulimadhiban az áramszünetek miatt megállt ventilátor végett leizzadtam naplóírás közben, és annyira belefeledkeztem a történetírásba, hogy amikor visszajött az áram, az újrainduló ventilátor rámfagyasztotta az izzadtságot, és jó taknyos lettem az ezt követő napokra. Ez javulni látszott, ám aztán valószínű Arupnál sem tett jót nekem a ventilátor, se a légkondi, és már ott kezdtem érezni, hogy mocorog bennem valami, de úgy voltam vele, hogy rendbe jövök. Aztán sajnos nem így lett, mert a takony mellé jöttek ezek a még rémisztőbb tünetek, és éreztük, hogy ez már nem vicc, ez nem sima megfázás.

Persze először googliztunk, és a kereső (vagyis a találatai a tünetekre) azt dobta, hogy kötőhártya gyulladásom van. Ez annyira nagyon nem vicces dolog és nem biztos, hogy jó rá bringázni. Bappival elmentünk dokihoz, aki kb. 30 másodperc alatt „megvizsgált”, vagyis meghallgatta a tüneteimet, majd újabb 30 másodperc alatt felfirkálta egy lapra a keresztnevem, a korom, meg három gyógyszer nevét. Hmm… Elhiszem, hogy sok az ember és így sok a beteg itt Bangladesben, de azért nem volt ez egy kicsit gyors? Persze ezt csak magamban mondtam, mert azt hiszem, kielőztünk vagy egy tucat embert, és ehhez magamtól nem lett volna pofám, ezért annyira nem zavart, hogy gyorsan végeztünk. A gyógyszertár rögtön a doki parányi rendelője mellett volt, ilyenből egyébként rengeteg volt a környező utcákon, mind ajtó nélkül, csak úgy, mint a többi bolt, egyenesen az utcára nyílt a pult, ami mögött ezerszámra, látszólag teljesen trehányul összehányva a gyógyszeres dobozok! És mindent, de mindent, még antibiotikumokat is megkapsz recept nélkül, pár száz forintnyi takáért! Ez így van Pakisztán óta mindenütt, a különbség talán csak annyi, hogy itt Bangladesben még nem láttunk „vegyesbolt-gyógyszertárat”, itt még senki nem árulta a gyógyszereket a csokoládéval, a dohányárúval és a chipsekkel vegyítve. Persze a kapott gyógyszereket is először a google-ba vertük bele, és nem a számba, utánanéztünk mindennek, és Klárával is konzultáltunk skype-on. A vége az lett, hogy tényleg elkezdtem az antibiotikum kúrát. Bár nagyon nem volt hozzá kedvem, de gyorsan meg akartam gyógyulni, és túllenni ezen az egészen, hogy aztán újra százasan élvezhessük Bangladest.

Bappi története

Bappiról még nem sokat írtam, csak azt emlegettem, hogy mennyi mindenben segített minket, amíg Patgramban voltunk. Ha jól emlékszem, minden este összejöttünk vele, és hosszú órákat beszélgettünk. Bappi elmesélte, hogy Rangpurban járt egyetemre, majd miután végzett, felvételizett a Banglalinkhez, meghallgatták Dhakában, a fővárosban, és egy több körös interjúztatás után őt választották a sok közül, így most itt a szülővárosában dolgozhat, Patgramban. Egy pici, talán 3nm-es irodája van, ahol a Banglalink-es panaszokat és kérelmeket fogadja, számletiltásokat, SIM kártya elhagyásokat, és hasonlókat. Viszont van perspektívája a cégnél, van előrelépési lehetőség, ami nagyon jó. Bappi jól beszél angolul (ő tanított minket meg egy csomó szóra), és nagyon korrekt, értelmes, csupa szív, segítőkész srác, ezért mi is nagyon szurkolunk neki, és biztattam rá, hogy tanuljon meg gyorsgépírni, mert az egy olyan tudás, amit teljesen magától el tud sajátítani, és sok időt spórolhat vele, ráadásul egy ilyen országban, mint Banglades, simán egy ütőképes sor lehet az önéletrajzában! Ehhez persze még várnia kell három hónapot, ugyanis ekkor fogja megvásárolni élete első saját számítógépét, egy laptopot, aminek kiválasztásában utolsó este mi is segédkeztünk, leginkább általános tanácsokkal, hogy mire kell figyelni (2GB RAM, gari, és hogy kérje ki egy olyan barátja véleményét az adott márkáról, típusról, akinek már van olyan, és használja, lehetőleg már évek óta) A jó gépek 30 ezer takától kezdődtek, vagyis 90 ezer forinttól. Felemlegettem Bappinak, hogy én anno mekkora balga voltam, 5 havi gyakornoki fizetésemet elköltöttem egy notebookra, ami 1 évvel a vásárlás után, éppen a gari lejárta után pár nappal alaplaphibás lett.

Persze a számítógép vásárlásnál komolyabb témákról is beszélgettünk Bappival. Ahogy a környező kultúrákban, úgy Bangladesben is az „arranged marriage”, vagyis a leszervezett házasság a jellemző, ám vannak kivételek, és ilyen Bappi esete is. Vagyis ilyen lesz, mert reméljük, és kívánjuk neki a legjobbakat! Szóval van egy lány, Bográban, Bappi saját szíve választottja, az érzés kölcsönös, és már minden le is van vajazva mindkét családnál, csak még egy dolog, egy feltétel szükséges, egy megfelelő fizetés, hogy legyen elegendő bevétele az új családnak. Ez az amúgy országos szinten igen szép, és jó bér a havi 20 ezer taka, vagyis 60 ezer forint! Ha ezt eléri Bappi, kezdhetik szervezni a lagzit! :) Erre, ha minden jól alakul, simán esélye van Bappinak, és én ki is nézem belőle, hogy sikerülni fog! Egy nagyszerű embert ismertünk meg benne, akitől tényleg úgy búcsúztunk el, mint a jó barátunktól. Még apró ajándékot is vettünk neki, és aztán tőle is kaptunk, persze csak pici, jelképes dolgokat. Bappi néhány zacskó 3in1 Nescafét adott Zitának (Zita imádja a kávét és itt alig kapni), illetve egy-egy tollat mindkettőnknek, amire rá is írta a neveinket. Azóta ezzel a névre szóló tollal írtam le minden új tanult bangla szót a noteszembe. Ezek a szavak, ahogy eddig is, külön össze lesznek gyűjtve és fel lesznek téve a kis szótárak közé ide a weboldalra.

Egyébként még megvan az a kék toll is, amit a lőrinci házunk előtti zsíroskenyerezés alatt kaptam Édesanyámtól. Még mindig előttem van, ahogy utoljára beléptem a szobámba, azzal az érzéssel, hogy most évekig többet nem fogom látni, remélhetőleg csak azután, ha majd “körbeértünk”. Kemény érzés volt, kicsit rémisztő is, de aztán elindultunk, és jött minden, és most itt vagyunk, túl annyi mindenen, és mindez rengeteg erőt ad a továbbiakhoz. Beszélgettünk erről Zitával, mind a kettőnkben egy olyasfajta érzés volt induláskor, hogy megyünk, elindulunk, megpróbáljuk, csináljuk, amit megálmodtunk és elterveztünk, pozitívan állunk hozzá mindenhez, de… de ki tudja? Ki tudja, mi lesz, ki tudja, hogy fogjuk magunkat érezni néhány hónap múlva? Aztán azóta ez az érzés átváltozott egy olyasmivé, hogy “Húú, ez nagyon nagy Rock N’ Roll ez az út, és megyünk tovább, és minden nehézséggel együtt élvezzük nagyon, és meg is fogjuk csinálni, ha rajtunk múlik!

A 4. nap délelőttjén úgy döntöttünk, hogy továbbmegyünk, mert enyhültek egy kicsit a tüneteim. Ahogy lepakoltunk, elbúcsúztunk, és elindultunk, úgy kezdett el szakadni az eső, frankón azután pár másodpercel, hogy felültünk, és elkezdtük nyomni a pedálokat. 200m-t ha haladhattunk, máris megálltunk, behúzódtunk a már jól ismert étterembe, ahol kivártunk – a monszunesők erőteljesek ugyen, de errefelé a legtöbb esetben nem tartanak tovább fél óránál. Időközben Bappi is megjelent, mert neki közben ebédszünete lett, és sejtette, hogy ide jöttünk az eső elől. Rendeltünk ebédet, és éppúgy, mint az elmúlt három nap, jóízűen beszélgetve ettünk, épp csak a mellettünk parkoló jól megpakolt bringák mutatták, hogy ezen a napon vár még ránk kihívás – ma nem sétálunk vissza papucsban a szállodaszobánkba, hanem továbbindulunk.

Patgramban 2012. július 10-től 12-ig időztünk