Nászút a Föld körül

Andriséktól viszonylag korán el tudtunk indulni, ami azért volt jó, mert még várt ránk 400 méter szintemelkedés az út elején. Ezt először a tőlük kivezető utcákban kezdtük meg, majd a szigetet körülölelő, széles, leállósávval is ellátott főúton. Ez utóbbi már egyáltalán nem volt meredek, kényelmesen haladtunk, míg meg nem álltunk az előzőekben már említett játszótéren. Mivel az eső most is szemerkélt, a tető alá húzódtunk be, és amíg Zita ebédet főzött, én elkezdtem szállás után keresgélni. Egy kis asztal volt, így egy szintén számítógépen pötyögő hölggyel szemben ültem le. Egy idő után beszélgetni kezdtünk, és amikor elmeséltem neki, hogy mit csinálok, nagyot mosolygott, és azt kérdezte, hogy hiszek-e a “véletlen egybeesésekben” (“coincidences”), merthogy ő ismer egy lelkes csapatot Oaklandben, akiknél mindig van egy szabad szoba, és a vezetőjük, Marió ráadásul nagy bringás. A hölgy rögtön megírta Mariónak, hogy jövünk, de később végül a dologból nem lett semmi, mert a szobájuk foglalt volt és Marió pedig vidéken bringázott. Igaz, ez nem is volt baj, mert pár nappal később Cyndi visszaírt San Franciscoból, hogy szívesen fogad minket a házában, ami közel van minden látnivalóhoz a városban.

A nagy lefelé, és tábor a parton

Ebéd után már nem maradt hátra sok az emelkedőből, és némi lapos hullámvasutazás után elkezdődött a nagy lefelé.

1200m-ről zúztuk le egészen tengerszintig

A kis út a partra menet

A tengerparton lekanyarodtunk a főútról megnézni a partot, és mivel sátrazókat találtunk egy igen barátságos kis kialakított kempingben, úgy döntöttünk, véget vetünk a mai napi bringázásnak. Kerestünk egy helyet a sátrunknak, majd felállítottuk azt. Olvass tovább…

A Mauna Kea megmászása után természetesen nem keltünk hajnalban másnap… :) Brutálisan fáradtak voltunk, sőt szinte másnaposak, hiszen a bioritmusunkat is szépen felborítottuk azzal, hogy egyik éjszaka alvás helyett esőben fölfelé bicikliztünk a vulkánra. Hiloban Richardéknál a következő napot pihenéssel töltöttük, és nagyon nehezünkre esett továbbindulni. Végül Ági törte meg ezt a lustaságot a telefonhívásával: itt vannak Hiloban a parton! Ez remek, akkor el tudják vinni a cuccainkat és mi bringázhatunk táskák nélkül! – Gondoltam egyből, és már meg is beszéltük a dolgot. Ági nagyon rendes volt, eljött egészen Richardékig, így csak ki kellett hordani a hét táskát a kocsihoz és bepakolni azokat a csomagtartóba.

Autóstoppal a sötétségbe

Egy táska az én bringámon maradt, hogy azért mégis legyen nálunk valami holmi. Csak a villogókról feledkeztünk meg, és mivel ekkor már késő délután volt, ez nagy hibának bizonyult, hiszen Ágiékig még 400m szintet is meg kellett volna másznunk, amit ahogy számolgattunk, lehetetlenségnek bizonyult naplemente előtt véghezvinni. Persze bosszankodás helyett most is egyből a megoldáson törtünk a fejünket. Ha jól emlékszem, 12km-t bicikliztünk csak kifelé a városból, amikor a szomszéd település, Keaau egyik lámpás kereszteződésében megálltunk stoppolni. Talán negyed órát állhattunk az út szélén, amikor egy nagy fekete autó megállt nekünk. Olvass tovább…

Nincs semmi köze a hegyhez vagy a szigethez, de ezt hallgatom írás közben, és ha gondoljátok hallgassátok Ti is olvasás közben. Illetve nézzétek meg a Walter Mitty filmet, ha még nem láttátok, mert nagyon jó! :) Most pedig irány fel a Mauna Keára! :)

A felkészülés

Mindenkinek megvannak a saját „hülyeségei”. Én a hegyeket szeretem. Mi több, rajongom, imádom, élvezem őket. Szeretem csodálni, na és megmászni őket. Amikor meghallottam, hogy a lábától mérve számolva itt Hawaii Nagy Szigetén van a világ legmagasabb hegye, egyből tudtam, hogy nekünk dolgunk lesz vele.

“Az őrült férjem ötlete volt!”

Aztán ahogy közeledett a szigetre érkezésünk időpontja, majd azon belül a „csúcstámadás” napja, próbáltam egyre inkább tájékozódni, minél többet megtudni és minél jobban felkészülni a nagy eseményre. A hegy, a lábától számolva 10100m magas, de ebből persze közel 6km a tengerszint alatt van, tehát a tengerszinttől nézve „csak” 4207m magas. Ez a víz alatti és feletti vulkánóriás alkotja Hawaii szigetét. Illetve ez nem teljesen pontos, mert igazából a sziget vulkánok halmaza, de ezek közül a legmagasabb a Mauna Kea. Tőle csak éppen pár méterrel alacsonyabb a nagyszomszédja, a tőle délre található és nála sokkal terpeszkedőbb Mauna Loa, ami egyébként 1984-ben tört ki utoljára, és az ezt kísérő lávafolyam kis híján elöntötte a hegytámadásunk kiinduló pontját, vagyis a sziget keleti aljában található Hilo városát. Olvass tovább…

A szerdai piac Kaumin

Joe, alias Józsi nagyon jó fej volt velünk, már az első pillanattól kezdve. Mivel ez a nap szerda volt, és szerdánként egy híres piac üzemel a Kapoho – Pahoa – Kaumi háromszög déli csücskében, vagyis Kaumiban, ahová Józsi is el szokott látogatni, ezért, hogy vele tarthassunk, feldobtuk a bringákat és a cuccokat a platóra, és autóval folytattuk. Először csak Pahoa mellett álltunk meg egy-egy fish and chips mellett beszélgetni, majd lepakoltuk a holmikat Józsi otthonában illetve munkahelyén, az Orchid Paradise-ban.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Józsi ugyanis orchideákat tart, ezt csinálja már jó ideje, azelőtt meg karosszéria lakatos volt, de amióta egyszer Hawaii-ra látogatott, azóta itt él és (többek között) ezzel foglalkozik. Jelenleg egy fiatal srác is nála lakik, vele együtt négyesben indultunk el egy gyönyörű parti úton dél felé, sajnos már sötétben, így nem tudtam a környékről jó képeket csinálni, pedig még így kevés fénynél is csodaszép volt.

A piac pedig, hát azt inkább nevezném szerdánként hippi és kézműves, zenés összejövetelnek. :) Néhány sátor alatt mindenféle izgalmas dolgokat, étkeket és italokat áruló érdekes népség, na és persze egy színpad, ahol zenélnek, és hála az égnek még egy kis vegyes bolt is volt a parkoló túloldalán, ahol 3 dollár alatt meg lehetett kapni egy üveg Optimator nevű relatív jóféle német sört, amit persze aztán papírzacskóból szabadott csak inni. :) Olvass tovább…

Ahol épp vagyunk, az nem az a hely, ahol egykönnyen le tudnék ülni naplót írni, de most mégis nekiállok. Utol szeretném érni magunkat!

A sziget zöld oldalán

Szóval miután reggel elbúcsúztunk a mexikói-hawaii barátainktól, az első 20km-en jóformán csak lefelé gurultunk, Hawaii Nagy Szigetének keleti partjai felé. Nagy változás volt a nyugati, lávakő sivatagos részhez képest, hogy most hiába gurultunk le majd tengerszintre, ezen az oldalon megmaradt a növényzet ezen a szinten is, hatalmas erdők között bicikliztünk néha.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Zita egy hídon a repedésből kinőtt paradicsomokat talált – később jól megmosta és meg is ette őket, illetve egyet tovább ültetett Richardék kertjében

Olvass tovább…

A negyvenes házszám mögötti tengerparton fantasztikus néhány órát töltöttünk a vízben, nehéz erről írnom, mert tudom, hogy ezer szó is kevés arra, hogy érzékeltessem, micsoda érzés, csak úgy lebegni e gyönyörű, színes, mozgó világ felett, fent a víz felszínén, és csak csodálni mindazt, ami odalent van.

Lebegés a nagy kékség felett

A teknősök főleg a part közelében a sziklák közti sekély vízben hancúroztak, néha csak pár centire körülöttünk.

Sajnos a láthatóság csak később vált igazán jóvá, ahogy kijjebb úsztunk a néhány méter mély vizekbe. A „domborzatot” is érdekes volt megfigyelni, itt ugyanis végig egykori lávafolyamok felett úszkáltunk, hatalmas üregek, barlangok, hidak és letörések felett. Ez a lebegés már önmagában is nagyon király lett volna, de mindemellé még egy nagy csoport színes hal is úszkált körülöttünk. Olvass tovább…

Először is, mielőtt nekiálltok olvasni az első igazi Hawai’i, nagyszigeti élményeinket, indítsátok el a Somewhere over the rainbow című dalt az örök optimista, ’97-ben 343kg-os súllyal elhunyt Israel Iz Kamakawiwo’ole-től, hogy igazán autentikus legyen az élmény! :) A túlsúlyáról nem kell, de az életszemléletéről lehet példát venni! ;)

Reptér tető nélkül és bicikliszerelés árnyék nélkül

Konába menet már a repülőn elkezdtük nézni a GPS térképét, és emlékszem, Zita rákérdezett, hogy mi az a nagy szürke folt rajta, az lenne Kona városa, ilyen nagy? Hát nem, az a szürke folt egy egykori lávafolyamot jelölt. Ezt leszállás közben már nagyon jól lehetett látni, hatalmas szürkés-fekete kősivatag közepén volt a leszállópálya. Aztán a reptér terminálja se volt semmi, hiszen elmaradtak a hipermodern óriási légkondicionált terminálok, helyette az aszfalton sétáltunk be néhány, csak tetővel bíró épület alá. Itt még Hula táncosokkal is találkoztunk, és hiába sétáltunk tovább és tovább, a repülőtér épületébe sosem érkeztünk meg.

Hula táncosok fogadták az utasokat a konai repülőtéren

Kissé fáradtan, de boldogan, hisz megérkeztünk! :)

Ez a repülőtér maga

Az ugyanis ez a félig nyitott terület volt maga. Erre már csak akkor jöttünk rá, amikor a csomagfelvételnél álltunk, pár méterre az utcától és az ott utasaikra váró taxisoktól.

A biciklik nem érkeztek meg azzal a repülővel, amelyiken mi repültünk Olvass tovább…

Honoluluban a gépünk a tervezettnél pár perccel előbb szállt le, mert a 7000km-es repülőút alatt be tudta hozni a kezdeti késésünket. Már a vámhoz való séta se volt semmi, ugyanis a reptér folyosóinak nem volt oldala, kintről áradt be a meleg, fülledt levegő. Híre se volt annak a 14 foknak, amit a repülőgépen a fedélzeti kijelzők ígértek. Gyorsan le is gomboltuk a nadrágjaink alját, és a bicikliket meg a két nagy kék szatyrunkat már rövidnadrágban vettük át. A vámnál vagy egy órát kellett sorban állni, amire nem számítottunk. Mint ahogy arra sem, hogy a hipermodern, aucklandi és melbourni repülőtér után ez egy kicsit öregesebb, kopottabb épület lesz a szuper fejlett Amerikában. Ezt én annak tudtam be, hogy Amerika már régebb óta fejlett, mint azok az országok, ahol legutóbb jártunk, ezért a reptérek is öregebbek. :)

A vámtiszt jófej volt, megkérdezte, mi járatban, odaadtuk neki mind a tíz ujjlenyomatunkat, aztán azzal búcsúzott el tőlünk, hogy „Have fun on your never ending honeymoon!” – Vagyis érezzük jól magunkat a soha véget nem érő nászutunkon! :)

Amikor végre kijutottunk a váróba, ott már várt ránk – nem is keveset! – John és Laura, akik rögtön egy Hawaii-ra nagyon jellemző virágfüzért akasztottak a nyakunkba! :) Ez ám a fogadtatás! :)

Laura és John nagy szeretettel (és türelemmel) vártak ránk a honolului repülőtéren – Jó volt így repülni, hogy tudtuk, hogy várnak, arról nem is beszélve, hogy nélkülük kb. az egész két napot bicikli össze és szétszereléssel töltöttük volna

Gyorsan készítettünk egy közös fotót, majd beszuszakoltuk a nagy dobozokat a kombi autójukba, ahová Zitával már csak úgy fértünk be az egyetlen szabadon maradt hátsóülésre, hogy ő az ölembe ült. Úgy látszik ez itt belefér, talán ez még nem az igazi Amerika, itt Hawaii-on lazábbak a szabályok. Egyébként meg bekötni be tudtuk magunkat, kettőnket egy biztonsági övvel. :) Olvass tovább…