Nászút a Föld körül

Árpi: “Ez egy nagyon rövid bejegyzés lesz!”
Zita: “Nem baj. Megérdemlik az olvasók a sok természet kép után.”

Puerto Jimeneztől a panamai határig talán 60km se volt hátra, de ehhez az kellett, hogy a félszigetet hajóval tudjuk elhagyni a szemközti Golfito felé. Körbe újra át kellett volna mennünk azokon a brutális dombokon, és jóval hosszabb is lett volna. – Árpi

Kecsesen suhanunk a hajóhoz.

Francoistól lassan szedelődzködtünk össze. Még finom reggelit készítettünk, beszélgettünk, majd pár búcsú-fénykép készítése után nekivágtunk a 8 kilométeres zötyögésnek, vissza a főútra. Meglepően hamar megtekertük a távot Puerto Jimenezig, mondjuk alig volt 14 vagy 16 km-re. Reméltük, hogy még ma fel tudunk ülni a hajóra, ami átvisz minket a túloldalra, és nem kell visszatekernünk azon a borzasztó föl-le-föl-le úton 10000% páratartalom mellett. Mikor odaértünk Puerto Jimenezbe, első dolgunk az evés és a posta volt. A postán nem volt bélyeg (mily’ meglepő), de becsületükre legyen mondva, matrica volt bélyeg helyett. De most őszintén, tegye fel a kezét, aki egy ronda nyomtatott matricát szeretne látni a képeslapján, valami szép bélyeg helyett? Kislány koromban gyűjtöttem a bélyegeket (még most is, ha tudom), így mindig odafigyelek arra, hogy ha lehet, és van választási lehetőség, a szebbik, izgalmasabb bélyeget vegyem a képeslapokhoz. Persze ez ízlés kérdése.

A kikötőben

Mikor sikerült mindent elintézni, nem voltunk már éhesek és vettünk egy rahedli képeslapot, megcéloztuk a kikötőt, mivel egy nap több hajó is ment, és jó lett volna ma átérni az olcsóbb részre. Itt, ez a hely túl turistás, a nemzeti park miatt. Ide jön mindenki, aki túrázni szeretne, Dos Brazosba mi csak Francois és a couchsuring miatt mentünk. Nem is tudtuk előtte, hogy az a falu létezik… Mikor odaértünk a kikötőhöz, már állt egy kisebb tömeg. Előrementünk, hogy kiderítsük, kitől kell jegyet venni, és egyáltalán, az ott állomásozó három hajó közül melyikre kell felszállni. A hajókapitány rázta a fejét, hogy mi erre a hajóra nem szállthatunk fel, mert nincs rajta elég hely. Szó mi szó, tényleg elég aprócska volt a hajó. De holnap reggel hajnalban van egy nagyobb hajó, jöjjünk vissza holnap. Ez azt jelentette volna, hogy szállást kell találni, ami adott esetben jó drága is lehet. De ázsiai mentialitással ott álltunk még, remélve, hogy egyszer csak mégis lesz elég hely. Hiába hagytul el Ázsiát több, mint egy éve, ez a “mindent megoldunk, nem kell aggódni, összepréselődünk, felfér még a kecske meg a tyúk is a vaságy meg a tejeskannák mellé” mentalitás azóta is rajtunk maradt. Helló, ez nem Európa! Nincsenek jogszabályok, a kutya se nézi, tessék minket felengedni. (Vannak szabályok, na, csak mégis, értitek. Pl. otthon lekapcsol a rendőr, ha nincs felszerelve a biciklid a KRESZ szavályainak megfelelően, itt meg csak az a lényeg, hogy guruljon, sőt.) Szóval álldogáltunk, vártunk, hátha kiderül, hogy felrakhatjuk a biciklit. Ekkor olyat mondott a hajóskapitány, amire nem számítottam. Azt monda, hogy “nem biztonságos”. Merhogy nincs nagyon hely, csak középen a folyósón lehetne a bicikli, és ha vészhelyzet van, akkor ott nem tudnak menekülni az utasok. Na, ekkor kattantam vissza európai üzemmódra, és csöndes megértéssel bólintottam: a biztonság adu-ász, erre nem tudok mit mondani. Egyre csak bíztatott minket, jöjjünk vissza holnap reggel, az a hajó nagyobb. Olvass tovább…

Francois, aki hátrahagyta Európát

Előre figyelmeztetek minden kedves olvasót, hogy ebben a bejegyzésben rengeteg kép lesz. Olyan helyszínen voltunk, amit nagyon nehezen lehetne leírni, inkább élvezze mindenki a képeket, és használja a fantáziáját ahhoz, hogy elképzelhesse, ő is ott van, velünk. És előre elnézést kérek, de sajnos nincs állat és növényhatározónk, így az állatokat meg növényeket ránézésre, ősember módra neveztük el, pl “sárga hasú madár” meg “nagyon hosszú hal”, vagy “szúrós fa”. Aki bölcsebb nálunk, kérem, írja meg kommentben, hogy mi a rendes neve az itt bemutatott egyedeknek, mindenki okulására.

Dos Brazosba érkezés egészen elvarázsolt minket. Már a hídon való átkeléskor láttunk olyan hihetetlen aranyos piros hátú madarakat. Éljen, megérkeztünk hát arra a helyre, ami biodiverzitásáról híres, és azonnal állatmegfigyelési élményekkel ajándékoz meg minket. A falu pedig egy alig párszáz (200 – Árpi) lélekszámmal rendelkező kis település, bolttal, templommal, iskolával. Az iskolánál van wifi, ingyenes, bár elég lassú és nem is mindig működik. Viszont ha megy, akkor élvezhetjük a lassú internet előnyét: tudatos és szelektív internethasználat. Nem ekkor fogom megnézni a kiscicás youtube videókat, viszont amit kell – elintézni pár emailt, válaszolni embereknek, utánanézni néhány információnak – arra talán elég. Szállásadónk a faluközponttól mintegy 2-300 méterre lakik, a folyó mellett. Francois Brüsszelből való, de itt találta meg a boldog és nyugodt életet. Neki elege lett az európai stresszes életből, és ide vágyott, valahova ilyen közel a természethez, ahol még őszinték az emberek és érintetlen a természet. Szerinte az európai élet nem áll másból, mint abból, hogy heti 5-6 napot dolgozunk, minden percét utáljuk, stesszelünk, majd a hétvégén “élünk”, felesleges hitelt veszünk fel, hogy boldogabbnak hitt legyen az életünk, majd egész életünkön át a bankok rabszolgáiként azt fizetjük vissza, sőt, a kamat miatt sokkal többet. Hogy ebből az “egészségtelen és őrült mókuskerékből” kitörjön, itt vett földet, és most építkezik. Olyannyira, hogy a házának falai már álltak, de még tető nem volt rajta, amikor mi megérkeztünk. Azalatt a pár nap alatt, amíg mi ott voltunk, a tető is felkerült, pont búcsúzásunk utáni napon költözött fel a házába. Azért fel, mert két emeletes a ház. A földszinten van egy szoba, aminek majd erős vasajtaja lesz, hogy ott tárolja az értékeit. A szomszédos szobácska egy nyitott konyha, és ennek a tetején van az a rész, ahol ő alszik, gyakorlatilag a tetőn, csak erre tetetett 6 oszlopot és arra a tetőszerkezetet.

Az ajtó vezet a majdan zárható szobába, jobb oldalt a konyha (a túloldalról nincs házfal, onnan nyitott), a teteje pedig a szoba lesz, még nincs fent a tetőzet.

Rettentő egyszerű lesz a szoba berendezése. Már van egy (itt helyben készített) aluminium elemetes ágya, ebben fog aludni és így van plusz egy ágy, ha vendég jön. Lesz fent egy fürdőkád (micsoda kilátással!), egy kis dohányzóasztal meg egy-két babzsák szék. Amikor megérkeztünk, szinte elrettenve néztem, hogy mégis hogyan lesz ebből a betonkockából lakható ház, biztos bolond szegény, de miután elmagyarázott mindent, rájöttem, zseniális. Tökéletes, letisztult, semmi felesleg. Hát, a kád. De Francois azt mondta, mindig, egész életében saját kádról álmodott, és ha egyszer úgy adódik, hogy kiadja ezt a helyet, akkor sokat dob majd az értékén. Ó, igen, oldalfalak sem lesznek a szobán, csak duplán, vagy triplán rétegelt háló derékmagasságig, hogy az utcafrontról ne lehessen belátni, mivel nagyon szeret meztelenül lenni, a folyó felé pedig hajóskötél, hogy semmi se akadályozza a kilátást. A telekre pedig permakulturás étel-kertet tervez (A helyes magyar kifejezés élelmiszer termelő erdőkert – Árpi), ami pár év (inkább 6-10 év, mire önfenntartó lesz a rendszer, nagyon éghajlat és ügyesség, és tapasztalat függő – Árpi) munka után egyszerűen csak eltartja az embert, csak szüretelni kell járni. Ottlétünkkor meglátogatta őt két másik utazó, az egyikőjük egy barátjának a barátja, így kapta Francois az ajánlást, hogy hívja meg őket. Ugyanis Lief és David utazásuk során sok helyen besegítenek permakuturás kertekben, Davidnak pedig meg is van a tudása ahhoz, hogy a semmiből egy ilyet kiépítsen, a helyi viszonyokat figyelembe véve. Olvass tovább…

< !-:hu->

Reggel korán keltünk, mert tudtuk, hogy nagyon gonosz emelkedők várnak még ránk. A képen: Árpi lustálkodik, pedig már a szúnyoghálót is elbontottam fölüle.

Még benéztünk a pálmaolaj ültetvényre (a ház mögött volt, nem kellett messzire menni), épp itt játszottak a kutyával a gyerekek, meg egy pajtásuk. A sok piros bogyó a földön a termés, ami lepotyogott szüret közben.

Még hűvösben. Reméltük, hogy szép napunk lesz.

Nem tudom, mennyire látható, de már úgy 8 óra magasságában alig volt rajtam ruha, még a hasamon is feltűrtem a pólót, amit soha nem tettem eddig. Őrület meleg volt és a hullámzó táj, a sok kaptató nem segített sokat…

Seleniánál azon a napon, amikor ő dolgozott, mi is a gép előtt ülve próbáltuk hasznosan tölteni az időt. Ha jól emlékszem, reggelit én készítettem, de ebédre a házinéni ütött össze egy csirkés-sajtos empanada-t. Eseményektől mentesen, csöndesen telt a nap. Árpi egyik híre számomra az volt, hogy megtalálta a Corcovado nemzeti park hivatalos honlapját és azt az ehhez kötött honlapot, ami az idegenezetésről szólt. Tavaly februártól kötelező idegenvezetővel menni, nem lehet csak úgy magunkban sétálgani a parkban. Ez általános közfelháborodást keltett bennünk és Seleniában is. Amikor ezt elmondtuk neki, ő azonnal telefonhívásokat kezdett, felhívta vagy három barátját, és ez a harag táplálta a mi elégedetlenségünket is. Mi az, hogy minimum (a legolcsóbb csomag) 200 USD-ért lehet bemenni a parkba? A természet ezentúl csak a gazdag embereké? Micsoda szabályozás ez, és micsoda árakkal? Árpi írt két couchsurfingesnek, akik a térségben élnek, az egyikőjük maga is idegenvezető. Huh, ne tudjátok meg, micsoda ingerült és ideges választokat kaptunk! Úgy látszik, ez a téma egy darázsfészek, jobbnak láttuk óvatosabban megközelíteni a kérdést. Azonnal elnézést kértünk a couchsurfingos levelezőtársaktól, és további kérdéseket intéztünk hozzájuk. Eléggé zavaros volt a helyzet, de az általunk leszűrődött lényeg nagyjából ennyi: hiába van ez a szabályzat egy éve életben, a díjazás még mindig nem forrta ki magát. Egyrészt, mivel a honlap, amit találtunk, nem a hivatalos és egyetlen ügynökséget mutatja be, amelyik túrákat szervez és idegenvezetőket ad. Sok ilyen ügynökség, iroda van. Mindenhol mások az árak, talán még alkudozni is lehet. A másik része a dolognak, hogy még egy adott ügynökségen belül is indulatokkal teli beszélgetést szül az árakról való diskurzus. Ezt napokkal később tapasztaltuk meg, amikor már Dos Brazosban laktuk Francoisnál. De ne szaladjunk előre.

Továbbindulásunk napján megvártuk Seleniát, majd addig addig húzódott az összepakolás meg elészülés, hogy még ebédre is ott maradtunk. Selenia igazán elkényeztetett minket.

a finom ebéd

Selenia egyszer elment egy szervezett vulkán mászásra, ami eléggé “nomádnak” volt hirdetve, tehát ételt, sátrat cipeni kellett a többnapos túrára. Mivel kicsit túlmisztifikálta a dolgot, még mindenféle túlélő-, és életmentő felszerelést meg ételt is vitt magával. A képen látható kék-fehér csomag vészhelyzet esetén 4-6 óránként lassan elrágandó élelem pótló kekszféleségeket tartalmaz. Ilyeneket csomagolnak a mentőcsónakokba, és ezek alkalmasak arra, hogy több napig – hétig is talán, életben tartsa az embert hajótörés, vagy egyéb katasztrófa esetén. Ezt megmosolyogtuk és nem fogadtuk el, bár már bánjuk, mert igazából tök jó “energiaszeletnek” lehetne használni, időt nyerhetnénk ezekkel, ha épp nagyon éhesek vagyunk, de nincs mit épp enni.

A búcsúzás pillanata

Az úgy volt, hogy… szóval felkeltünk, szépen megreggeliztünk, felpakoltuk a bringákat és miután elköszöntünk Steve-től, még gondoltuk, beugrunk Renee-hez elköszönni, amikor láttam, hogy Árpi nagyon lemarad. Nem értettem, miért tart neki olyan sokáig a kereszteződés után felgyorsítani, sőt, Renee munkahelyéhez a felhajtón még tolta is. Amikor beért, akkor közölte, baj van. Bennem kellemesen tobzódott az indulási láz, gonoltam, nem fog sokáig tartani a szerelés, bármi baj is legyen. “Jólvan, nézd meg, mi a baj, én bemegyek és köszönök.” Árpi nekiállt szerelni, majd az én segítségemet is kérte, és végül odáig jutottunk, hogy elkezdtük a váltókábelt leszerelni. Elég csúnyán nézett ki.

Árpi szerel

Felhívnám a figyelmet a váltómarkolatra: enyhén megkopott…

Uuupsz…

A nagyobb baj nem ez, hogy kábelt kell cserélni, hiszen kábel még van. A baj az, hogy azt a kis fekete dobozt, ami az agyváltó mellett van, és amibe befutnak a bowdenek, nem tudjuk szétszedni, mert a csavarok fejei elnyíródtak. Ez a probléma nem újkeletű, már Mexikó elején is láttuk (vagy talán még korábban is), hogy ez a helyzet, de lusták voltunk foglalkozni ezzel. Na, most megérett a lustaság gyümölcse. Egyből azon kezdtünk gondolkodni, hogy hol és ki tudna ezen segíteni, milyen autó-, vagy motorszerelő műhelyben lenne képes valaki kiszedni ezeket a csavarokat. A választ Renee adta meg. Már beszélt is Steve-vel telefonon, és azt gondolják, hogy Steve-nek van olyan szerszáma, amivel meg tudnánk oldani a helyzetet. Remek! Mentünk is vissza Steve-hez, hátha hamar meg tudjuk szerelni és még ma tovább tudunk indulni. Árpi meg Steve neki is estek a szerelésnek, én meg visszapakoltam a cuccokat a szobába és elkezdtem főzni. Ugyanis időközben kiderült, hogy a helyzet nem olyan egyszerű, órákon keresztül szeretlék a biciklit. Úgyhogy én közben elmentem a boltba és vettem krumplit meg tojást meg tejfölt és nekiálltam rakott krumplit csinálni. A fiúk meg

1. újra leszerelték a kábeleket. (felraktam a krumplit)
2. Nekiálltak új fogást marni a csavar fejébe. (már fő a tojás is)
3. kikönyörögték egy kis WD40-nel a koszos-rozsdás csavart.
4. keresgéltek új csavarok után a csavarosdobozban, de persze nem találtak méretet.
5. Árpi előtúrta a táska aljáról az új kábelt (pucolom a krumplit)
6. elkezdték összehasonlítani a méretet, hogy az új kábel pont megfelelő hosszúságú legyen
7. elkezdett rojtolódni a jónak gondolt másik régi kábel is, azt is ki kell cserélni (hűlnek a tojások is, már vágom a krumplit).
8. filctollal bejelölik a méretet, majd célszerszámmal készülnek méretre vágni a káblet, de előtte sikertelen próbavágás I., sikertelen próbavágás II., sikertelen próbavágás III., negyedikre sikerül. (egy réteg krumpli, egy réteg tojás, meg a husika, tejföllel, ez a legunalmasabb rész).

Készül az új fogás a csavaron

Kezdjük rögtön az izgalmakkal, mert azt gondolom kitaláltátok, hogy ma is felkeltünk, reggeliztünk és odatekertünk a búváriskolához… :) Ott Hannah a kezünkbe nyomott két kötelet, hogy gyakoroljuk a csomókat. A Search & Recover leckében ugyanis meg kell tanulni három csomót.

Félig még bringás, félig már búvárszerkóban – Közben meg már rég a csomókat kéne gyarakolnom… :)

Ezeket még a hajón is gyakoroltuk, majd lebuktunk a víz alá. Az első feladathoz le kellett hunyni a szemünket, amíg Hannah elrejtett egy kékre festett követ valahol a környéken. Mikor visszatért hozzánk, elkezdődött a keresés, de nem ám akárhogy, hanem egyre táguló négyzeteket leírva, kőrözve. A feladatokat elosztottuk, én figyeltem az iránytűt, és fordultam a 90 fokokat, Zita pedig számolta az uszonycsapásokat, vagyis a távolságot. Már két teljes kört leírtunk, amikor pont egy kisebb sziklacsoport felett kanyarodtunk, amiben lakott két gyönyörű pufferfish.

Porcupine puffer fish

Aztán mikor még másfél kört megtettünk, Hannah leállított minket, és intett, hogy kövessük. Túl nagy távokat hagytunk a négyzetek között és így nem vettük észre a követ, ami csupán pár méterre volt a két pufferfish otthonától. Ők tehetnek róla, elvonták a figyelmünket! :D

Ezt a követ kellett volna megtalálnunk. Pár méterrel mentünk el mellette.

Ezután jött az U alakú keresés, ez már egy nagyobb tárgyat, egy vasgolyóra szerelt fehér zsákot célzott meg, amit ereszkedéskor hagytunk rajta. Itt föl-alá úsztunk mindig párhuzamosan az előző útvonalunkkal, de mindig kicsit odébb, és most Zita kezelte az iránytűt és én mértem ki mindig, hogy csak 20 uszonycsapásnyi távolságon belül keressük a tárgyat. Három duplakanyar után feltűnt tőlünk valamivel jobbra a fehér zsák, és örömittasan odaúsztunk hozzá. Olvass tovább…

Röviden: ma kiderült, hogy egy zöld vérű földönkívüli tanít minket merülni, valamint, hogy én nem tudok tájékozódni a víz alatt, és hogy Southern Sting Ray-ből létezik 90cm-esnél jóval nagyobb példány is. :)

Hosszabban: a mai nap is ugyanúgy kezdődött, mint a tegnapi. Reggeli után odabringáztunk az irodához, leláncoltunk a bringákat, majd megbeszéltük, hogy mit fogunk ma csinálni (Deep Dive, Navigation) a két merülés alatt, aztán felpróbáltuk a ruhát, az uszonyt, majd mentünk a hajóra. Ma kevesebben voltunk, és több volt velünk a sznorkeles, talán csak öten-hatan merültünk összesen.

Az első merülést a Catalina-szigeteknél tettük, de most a túloldalt, az óceán felőli oldalán a szirteknek. Itt szépen lementünk egészen 25 méter mélyre, és közben több érdekes dolgot is láttunk. Mikor Hannah előttünk volt, Zitával felfedeztünk egy olyan kis ráját, amilyet eddig még nem láttunk. Nem pöttyös-foltos volt, és nem is homogén egyszínű a háta, hanem furcsa körmintás, a gitáralakra emlékeztető háta közepén egy nagy kerek folttal.

Bullseye Electric Ray

Mikor ezt később a felszínen elmondtuk Hannának, közölte velünk, hogy egy Bullseye Electric Rayel, vagyis egy „bikaszemű” elektromos ráját láttunk, ami állítólag 40 Voltos áramütést is képes mérni arra, akit fenyegetőnek talál! :) Óriási, nem? Még jó, hogy eszünkbe se jutott megpiszkálni az állatot…

Lent 25 méter mélyen megálltunk egy kicsit, és Hannah elővett egy táblát, amin különböző színek, direkt erre a célra fel voltak tűntetve. Itt, ilyen mélyen minden barnás-zöldesnek tűnt, a vörös pl. kávébarna volt, a sárga világosbarna, és így tovább. Persze mindezt csak úgy érzékeltük, hogy Hannah a lámpájával rávilágított a különböző színű téglalapokra, amelyeknek így már látszott az eredeti színe. Később Hannah a tengerfenékbe kapaszkodva megvágta az ujját, és mutogatta nekünk, hogy folyik ki belőle a vér és válik egybe a tengerrel. Akkor nem értettük, miért mutogatja ezt, Zita még arra is gondolt, hogy talán azért, mert miatta történt ez a kis baleset, de nem. Később a felszínen Hannah elmondta, hogy azért mutogatta a vérét, mert az zöldnek látszott mélyen a víz alatt! Én egy földönkívüli vagyok, jó, ha tudjátok! Olvass tovább…

Megvolt az első két merülésünk! :) De nem ám akármilyen út vezetett el idáig. :) Kaptunk ugye egy e-mailt az egyik búvárközponttól (Pacific Coast Dive Center), hogy tetszik nekik az ötletünk és tárgyaljunk személyesen! Hát vasárnap reggel ugye megérkeztünk az irodájukhoz Playa Flamingoba, de azon kint volt egy felirat, hogy épp zárva vannak. Nem baj, nézzünk e-maileket! De ahhoz net kell, és Zita már intézkedett is, megkérdezte az épületben üzemelő ingatlaniroda előtt dohányzó hölgyet, Reneet, hogy van-e wifijük és használhatjuk-e. Használhattuk, sőt mi több rögvest leülhettünk a kellemes, légkondicionált irodájukban is, ami nagyon kedves volt tőlük. A fiúk, pontosabban Miguel visszaírt a búvárközponttól, hogy vasárnap zárva vannak, de hétfőn tudunk találkozni! :) Remek, ezt benéztük! :) Vasárnap, hétfő, nekünk egyre megy, egyik nap olyan, mint a másik… Akkor visszajövünk holnap reggel, és ma délután legalább tudom írni a tegnapra ígért cikket – gondoltam magamban, csakhogy ennyivel még nem volt vége, ugyanis nem volt hol laknunk. Elkezdtük nézni a szomszédos Brasilito legolcsóbb hosteljeit, mert a 6 évvel ezelőtti útikönyv említett oda 3 dollár kempingezést és 5 dolláros ágyat a tömegszálláson. Ezek szinte Nicaraguai árak, persze régiek, szóval valószínűleg ma már drágább, de még mindig olcsóbb, mint máshol, ha 6 éve is olcsó volt. Így gondolkodtunk, de végül hiába, mert a Renee és kollégái olyan kedvesek voltak, hogy végül leszerveztek nekünk egy egész házat, ahová az eredeti hosszú távú bérlő még nem érkezett meg, mert pár napot késik. Ezt a házat „fizessetek annyit, amennyi jól esik” alapon kaptuk meg, de amúgy 100 dollár környékén lett volna egy éjszaka. Mi már e nagylelkű ajánlattétel elején kijelentettük, hogy ez nem fair! :) Mármint ilyet mondani, hogy „fizessünk, amennyit gondolunk” – mi elmondtuk, hogy 10 dollárt szoktunk max. költeni kettőnkre éjszakánként, ha oda kerülünk, hogy fizetni kell a szállásért, és ezt örömmel odaadjuk most is, de ez nem beárazása a dolognak, csak egyszerűen ennyire futja részünkről. Ezen mosolyogtak és azt mondták, rendben van, kövessük őket autóval! :)

Ez a kis házikó lett két napra az otthonunk

Egy nagyon faja kis házikóhoz vezettek minket, egy feltételük volt, hogy ne járassuk a légkondit, és ezt mi meg is tettük, sőt be sem költöztünk a hálószobába, mert ott iszonyat süppedős volt az ágy, így végül csak a nappaliban használtunk egy ventilátort és egy lámpát. Volt konyhánk, asztalunk, áramunk, egy háznyira volt a tengerpart, és az egész csak a miénk volt két éjszakára! El sem akartuk hinni, aztán mire felfogtuk, azt éreztük, hogy ezt mi meg sem érdemeljük! Costa Rica egyébként brutálisan drága, főleg itt a part mentén, pl. 3 fej fokhagyma 300 forint, de egy másik boltban láttuk 2500 Colónesért, vagyis 1250 forinért is, ami teljesen nonszensz… Egy rúd szeletelt kockakenyérért elkérnek 1200 Colónest is, étteremben egy kis pizza 2500 Colónes, a családi pedig akár 10000 Colónesbe, vagyis 5000 forintba is belekerülhet. Elméletben, ezt írják az étlapokon, de mi ugye ilyesmit nem próbálunk ki – inkább kivárjuk, amíg hozzáférésünk lesz konyhához és mást is megvendégelhetünk/megörvendeztethetünk a pizzasütéssel, és sütünk magunk.

Spagetti!!! :) Háttérben a nappali sarkába terített ágyunk

Az se ezen az úton lesz, amikor elkezdünk igazán egészségesen étkezni… :) De ami késik, nem múlik! :)

A nap hátralévő része remekül telt, nekiláttam végre a cikk írásának is, nem csak a képekkel pepecseltem, és egy bejegyzést is összedobtam este, amit másnap reggel az ingatlaniroda netjén fel is töltöttem. Reggel nagy tömeg várakozott a búváriskola előtt, és Miguel, a spanyol tulaj (vagy legalábbis főnök) egyből oda is jött hozzánk, megcsodálta a bringákat, és mondta, hogy „un poquito más tarde”, vagyis hogy kicsit később tud velünk foglalkozni, most az ügyfelekkel kell törődni. Mi mondtuk, hogy rendben, időnk az van, éppenséggel abból sokkal több van, mint pénzből, és cikkeket is nagyon szívesen írok angolul és magyarul is, Facebookra sem fáj frankó cápás, rájás, és egyéb búváros fényképeket posztolnunk, és egy bannert is nagyon szívesen kirakunk a weboldalunkra. Valami ilyesmiből állt az ajánlat a mi oldalunkról, és nagy örömünkre tetszet Miguelnek a dolog, és ő is előjött egy ajánlattal, ami viszont most nem tudom, hogy üzleti titok részét képezi-e, vagy sem, úgyhogy erről nem regélek több részletet! :) A lényeg, hogy a megállapodásunk keretében befizettünk náluk egy Advanced Open Water Diver PADI kurzusra, ami 6 merülést tartalmaz. Annyira együtt álltak a csillagok, hogy ezt észre kellett vennünk, és ki kellett használnunk. Amikor Miguel még elfoglalt volt, odaköszöntünk az ingatlanirodába is, ahol Reneenek az volt az első kérdése, hogy van-e már hol laknunk holnaptól, mert megkérdezte a férjét, és mehetünk hozzájuk, örömmel látnak minket, a lánya szobája üres. Itt vagyunk a méregdrága Costa Ricában, kedves emberekkel lakhatunk, és itt ez az őrült kedvezmény, pont olyan mértékű, mint amit még remélni mertünk reálisan, a legoptimistább perceinkben, hát hol lesz legközelebb ilyen lehetőségünk? Sehol… :) Olvass tovább…

Árpi teljesen rákattant a Megszentelt gazdaságtan című könyvre, így most nekem jutott az a sors, hogy naplót írjak. Egy iskolaőr barátjának családjának az egyik rokonának a házában vagyunk (remélem ebbe most mindenki belekavarodott…), száradnak a ruhák, már ettünk, van áram és kellemesen fáradtak vagyunk.

Szép pecsétek! Amikor megkérdezték, hogy hol van a jegyünk, csak mosolyogva bizonygattuk, hogy mi biciklivel vagyunk. A válasz egy unott bólintás volt, majd a pecsétekre rákerült, hogy “kerékpár”. Ha lesz lelkesedésem, akkor előtúrom majd az útleveleinket, hogy megnézzem, véletlenül lett-e “bicicleto” meg “bicicleta”, vagy ezt ránk értették, mint férfi/női kerékpáros?

Suhan az ötfős csapat! A kép csalóka, mert a végén Miguel lett az utolsó, mi Árpival is lemaradtunk, ellenben a görög-hawaii Yannis és Christina olyan kemény tempót diktáltak, hogy csak pislogtunk.

Szemet gyönyörködtető volt látni a sok rendezett udvart és szépen tartott kerteket. Ez nagyon tetszik, hogy annak ellenére, hogy a costa ricaiaknak nincs sok pénze, mégis szépen és rendben tartják az otthonaikat. Nem is emlékszem, hogy láttam-e itt egyáltalán olyan máshol jellemző, vagy létező rendetlen/koszos “szegény” házakat?

Érkezésünk La Cruzba. Ezt a szuper kilátóhelyet a templomtól nem messze találtuk, és amit látjátok, már erőst sőtétedik. Igyekeztünk is hamar a templomhoz, hogy még ott találjunk valakit, akivel tudunk beszélni. Nem szeretünk sötétedés után kérdezősködni, mert úgy érezzük, hogy akkor már kicsit bizalmatlanabbak lesznek az emberek. Jobb napfénynél az ilyesmit elrendezni.