Annapurna kör – 14. nap – 10km, 4076m – Manangtól a Tilicho Peak Hotelig
Búcsú Manangtól
Ma hétkor keltünk, és a tegnap már bejáratott körrel indítottunk: irány a kékajtós kisbolt az imamalmok túloldalán, 8 tojást megvesz, tükörtojást elkészít, megesz, vizet szűr… és ezek után egy kicsit nagyobb pakolás kezdődött, 
mint tegnap, ugyanis teljesen felpakoltunk, hiszen többet nem jövünk vissza Manangba. Kifizettük a szállást a tulajnál, és elbúcsúztunk a barátainktól. Thomas, Anne, és Homain ma Yak Kharka-ig mennek a Thorung La felé, mi viszont úgy döntöttünk, ha már itt vagyunk, akkor felnézünk a Thilico Lake-hez is. Ezt a tavat a világ egyik legmagasabb tavának mondják, néhány méter híján 5 ezer méterrel a tengerszint felett fekszik, és állítólag csodaszép a hely, és a kilátás onnan. Mi elsősorban ezért akarunk oda felmenni, másodszor pedig akklimatizálódásnak sem lesz utolsó. Hiszen még előttünk az 5416m magas Thorung La, amin majd a súlyos táskákkal kell majd átkelnünk, és erre nem árt alaposan felkészülnünk! :)
Eljutni a Tilicho-tóhoz Manangból több, mint 20 kilométer, és 1400m szint, ezért nem terveztük egy nap alatt megtenni ezt az utat. Nem is egészséges, hiszen ilyen magasságban már nem jó ennyi szintet egyszerre felvenni. 
Igaz, hogy tegnap jártunk 4600m-en, de akkor se… Na meg talán nem is tudnánk ennyit megtenni egy nap alatt a táskákkal, de talán még azok nélkül se, pláne így, hogy csak 11-re lettünk kész az indulásra. Mert utolsó pillanatban még eszünkbe jutott, hogy a képeslapokat, amik nagy részét még Pokharában írtuk meg, még mindig nem adtuk fel. Szóval még a manangi postát is meg kellett találnunk, de oda már a hátizsákokkal mentünk. Mikor végre megleltük a postát, nem találtunk ott senkit, úgy kellett néhány helyit megkérnünk, hogy kerítsék elő az emberünk. Öt perc után meglett, és megvehettük a bélyegeket, rajta egy nepáli női hegymászó… és miután felragasztottuk őket, még manangi pecsétet is kaptunk rájuk! :) Ez ám a nem semmi, 3500 méterről képeslapokat feladni. Megkérdeztük, hogyan jutnak le a lapok Pokharába, és nagy meglepetésünkre a válasz nem a hetente kétszer megforduló repülő volt, hanem egy hordár, aki holnap indul le a levelekkel. Olvass tovább…
Az Ice Lake-hez, mint már írtam, négyen indultunk el, Anne, Romain, Zita és én. Egy korai indulást tűztünk ki, de végül csak negyed kilenckor sikerült elrajtolni. Ezen senki nem idegeskedett, mert tudtuk, hogy ezen nem sok múlik. Esetleg délután kicsit felhősebb lesz az idő, de ha minden jól megy, addig még így is fel tudunk érni a tóhoz. Én reggel már fél hétkor fent voltam, kirohantam tojásért és kenyérért, majd elkészítettem négy-négy tükörtojást a gázon. A benzinfőzőt ugyan sikerült megjavítani, de annak akkora a hőfoka, hogy lehetetlen rajta tükörtojást készíteni, Zitának pedig ez a nagy kedvence, úgyhogy kihasználva a kis gáztartályunkat, elkészítettem a „Half Fried Eggs”-et – mert itt, és gondolom az angoloknál is így mondják a tükörtojást. Mindehhez még kenyerünk is volt, 
mert a pékségekben lehet kapni itt Manangban apró, cipószerű kenyérkéket, ez alig nagyobb, mint egy zsömle, és 70 rupi, de megvesszük, mert ilyesmit messze földön nem találni máshol errefelé.
Az utunk legelőször a Manang központjában található Gompához vezetett, mert ezen a helyen van egy kis tábla, ahol fel vannak sorolva ezek a maximum egy napot igénybe vevő túrák. Köztük megtaláltuk a Praken Gompát is, ahol a 100 rupis lámánk lakik. A térkép persze nagyon vázlatos volt, és csak annyi volt írva mellé, hogy 2-2,5 órás a túra, és szép kilátást, valamint nagyszerű akklimatizálódást ígér. Az, hogy merre kell indulni, sehová nem volt kiírva és sehol nem volt jelezve, és még az OpenStreetMap sem jelölt arrafelé utat, amerre az a sziklás hegyoldal magasodik, ahová a lámát mutatta a vendéglátónk. Ez a térkép egyébként eddig nagyon jó volt, az összes települést és a szállások nagy részét gyönyörűen jelölte. Most azonban először kérdeznünk kellett, hogy merre van az arra. Hamar a kőházak között találtuk magunkat, amint kelet felé tartottunk. 
Ngawalban már fél 7-kor felkeltünk, és a reggeli Veg. Fried Noodles olyan bőséges volt, hogy most sem kellett elővennünk a főzőt, hogy kiegészítsük azt az egy tányér ételt, amit ketten kaptunk. Merthogy csak ennyit rendeltünk, hogy a kecske is jól lakjon (a szállásadóink jól járjanak anyagilag) és a káposzta is megmaradjon (a pénzünk). Ugyanis, mint azt talán már írtam, errefelé komoly kedvezményeket kaphatunk a szobák árából, ha megígérjük, hogy a vendéglőben vacsorázunk és reggelizünk. Nem egyszer akár még „ingyen” is meg lehet így kapni a szobát.
Még egy fontos érv volt a konyha mellett, mégpedig, hogy a tűzhely által fűtve volt, így a tűz mellett sokkal kellemesebb volt elfogyasztani a hatalmas tál zöldséges tésztát. Miután végeztünk, Zita megkért, hogy csukjam be a szemem. Mikor kinyithattam, egy gyertyával a kezében mosolygott rám, és kezdve az éneket: Boldog Szülinapooot… :) Ma vagyok 29 éves! Zitának igazán sikerült a meglepetésszerzés, mert eddig a pillanatig ez eszembe se jutott, az előző napokon ugyan eszemben volt, hogy hamarosan eljön a május 23-a, de ezen a reggelen ez még nem jutott eszembe, hogy szülinapom van, mindaddig, amíg Zita el nem kezdte énekelni. :) 
Vagyis hát a jó ég tudja, hogy hogyan volt a sok hó alatt maga a hegy, a szikla, de nem is ez a lényeg, hanem hogy az egész gyönyörű volt, és lenyűgözött. Zitával hamar fel is fedeztük, hogy ez az a hegy, amelyik az Annapurna Circuit turistatérképünk borítóján is szerepel, méghozzá nagyon hasonló szögből, mint ahogy most is látjuk. Már ez is mutatta, hogy nem akárhol vagyunk, és nem akármilyen hegyet szemlélünk éppen. Miután kihajtottuk a térképet, hamar beazonosítottuk a hegyóriást. Az Annapurna-II-t csodáltuk. Adhattak volna neki valami romantikusabb nevet is – jegyzi meg Zita, én pedig közben leolvasom a magasságát a térképtől: 7934m! Tyűű, az anyja, majdnem egy 8000-es! A következő az volt, hogy úgy ahogy voltam, papucsban, és „pizsamában” (= sok meleg réteg ruha) kirohantam, és kerestem a faluban egy utcával feljebb egy helyet, ahonnan lefényképezhettem a hegyet. Később persze ezek a képek a kukába kerültek, mert még túl korán volt az igazán jó fényekhez.
Chame-ból csak 10 óra körül tudtunk elrajtolni, mert még reggel kitaláltam, hogy feltöltök még egy bejegyzést, és az ugye idő, amíg a képeket összeválogatom, megvágom, leméretezem, átnevezem, aztán belehelyezem a már HTML-ben formázott szövegbe őket, majd az egészet még fel is kell tölteni. Inkább megcsináltam most, mert tudtam, hogy innentől aztán egy jó darabig nem lesz netünk, legfeljebb csak internet kávézóban, azt meg el se merem képzelni, milyen drága lehet ilyen magasságban.
A búzamezők után egy vendéglő mellett haladtunk el, majd a következő kanyarban két embert figyelhettünk meg, ahogyan vastag drótokból kerítést szőnek. Csak pár kilométerrel később esett le, hogy valójában miről van szó: a drótok a kövek köré kellenek hálónak, hogy a szikladarabokból szabályos téglalap alakú formákat tudjanak kirakni úgy, hogy azok aztán meg is tartsák a formájukat. Ilyet az út töltéséhez, vagy vízeltereléshez használnak az útépítők, akikkel sokszor találkoztunk ezen a délelőttön. Gyönyörű erdős részeken haladtunk át, és ahol nem volt sűrű a fenyves, ott kiláttunk a völgyünkre, aminek a túloldalán rendre vízesések voltak, majd minden száz méteren. Az egyik ilyen vízesés alatt egy furcsa, szürkés-barnás talajt vettem észre. Csak ahogy közelebb értünk, akkor esett le, hogy valójában jéggé tömörödött, koszos havat látunk a vízesés alatt. 
Bagarchapben reggel a maradék saját készítésű dálbátot melegítettük meg a reggelihez, illetve kértünk egy Noodle Soup-ot 155-ért (2,76-al kell szorozni, hogy forint legyen), merthogy érkezéskor azzal a feltétellel kaptuk meg a szobát 150-ért, hogy majd fogyasztunk is. Egy pont olyan ízű tésztalevest hoztak ki, mint amilyet mi is el tudunk készíteni a 25 rupiért vásárolt zacskóból a főzőnk segítségével. Ezt szóvá is tettük, mondván, hogy vagy legyen olcsóbb ez az étel és írják oda elé az étlapra, hogy „Instant”, vagy készítsék el rendesen, zöldségekkel, igazi chowmein-el, ahogy máshol is szokták. „Okay, discount…?” – és visszakaptunk 50-et a 155-ből. Persze ezzel mi nagyon sokkal boldogabbak nem lettünk, de megfogadtuk, hogy legközelebb okosabbak leszünk, és rákérdezünk előre erre is.
Egy kanyarral feljebb sokkal szimpibb helyeket találtunk, de ezen próbáltunk már nem bosszankodni. Tegnap délután én voltam a ludas, miattam álltunk meg ott, ahol. Zitának megígértem, hogy ma este addig járom a szállókat, amíg nem találok valami nagyon jót, ami mindkettőnknek nagyon tetszik.
A szállodástól megtudtuk, hogy a tesója készítette. A bringának saját, egyedi lánca volt, és két hátsókereke, valamint az egész fából volt, éppen ezért sajnos már kicsit rozoga is volt, ezért nem mertük kipróbálni, valószínűleg összetört volna alattunk. Talán csak egy kerttel odébb két srác láttunk, ahogyan valami asztali játékkal játszanak. A játék nevét elárulták: Karimbot, a szabályai pedig egyszerűek, ezért hamar rá is jöttünk. A Kerambot a gombfoci és a billiárd keveréke: van egy nagy fehér korong, azt kell pöckölni, és azzal kell bejuttatni a négy sarokban található lyuk valamelyikébe a játékosoknak 9-9 korongot. Az utolsó korong előtt az egyetlen piros korongot kell a lyukakba lökni, és ha ezután sikerül az utolsó korongodat is a lyukba lökni, akkor nyertél! :) 
Ma egy könnyű napot tartottunk. Reggel nem sikerült csak 7:40-kor kitápászkodnom az ágyból, mert éjfélig naplót írtam az este. Reggel a szokásos köröket nyomtuk, most azzal a plusszal, hogy sütöttünk magunknak lepényt is a rántottához. Liszt, víz, só, foghagyma, lilahagyma, és ezt sütöttük ki, mint a palacsintát. Egész finom lett, persze a reggelihez egy öt tojásos tükörtojás és hozzátartozott. Ezután már csak pakolni kellett és átpumpálni 5 liter vizet a vízszűrőn. Mire mindennel végeztünk és a hátizsákok rajtunk voltak, már fél 10 volt.
Ezt a szamarak gyorsan vették, és tőlük tudtuk meg azt is, hogy nem maradunk a folyó bal oldalán, mert lent egy függőhídon pillantottuk meg őket átkelni. Itt vettük észre, hogy a túloldalt épített autóút véget ér a sziklafalban. Még csak most építik, de még nincs kész. Akkor ezért van hát ez a sok teherhordó szamár, innentől tényleg nem fogunk több autót látni. Vagy ha igen, akkor az helikopterrel kapja az üzemanyagot. Vagy szamárháton… :) Szóval kétlem, hogy sok járművel találkoznánk ezután. A túloldalt meredek murvás felfelé várt ránk, aminek a tetején kilyukadtunk egy szélesebb útra, amin már egy dzsip is elfér. Persze jármű nem volt rajta, csak újabb szamárkaravánok. 
Ma egy hosszú, esemény- és élménydús napunk volt, ami persze nagyon fárasztó is volt. A 12,1km valójában sokkal több volt, és kőkemény terepen, rengeteg sziklalépcsővel és le-fel mászásokkal.
Így, hogy én guggoltam, épp egyforma magasak voltunk. Írtó édesek a nepáli gyerekek, mert nagyon aprók, egy 4-5 éves forma gyermek még olyan pici, hogy szinte alig nőtt ki a földből – és ettől persze még aranyosabbak. Némelyikükön szinte nagyobb az iskolatáska, mint a gyerek. És persze egyenruhát viselnek a sulihoz, ami megint csak nagyot dob a megjelenésükön. Miközben fogat mostam, beszélt hozzám a három csöppség, igaz, semmit nem értettem belőle, mert nepáliul, vagy gurungul (a helyi népcsoport, saját nyelvvel) beszéltek, de azt megértettem, ahogy a szakállamra mutattak, hogy jelezzék, fogkrémes lett. Én pedig letöröltem, aztán megkérdeztem tőlük, hogy így rendben van-e: „tik cha?” (oké?) Na erre aztán lett nagy öröm, boldogság, és nevetés. Sajnos a fényképezőgép ekkor nem volt nálam, na de sebaj, majd legközelebb. Olyan boldogak voltak a csöppségek, és annyira aranyosak, ahogy visszamondták nevetve, hogy tik cha, tik cha… Szóval már jól indult a nap. 
Reggeli gyanánt kértünk két zöldséges tésztalevest Rupuséktól, így csak Zita főzött egy kis banános porridge-ot, amit aztán el is tett, mert a „Veg. Noodle Soup” olyan laktató volt, hogy azután már nem is kívánta a kását. Átpumpáltunk újabb 5 liter vizet a vízszűrőn, és közben meg se nyikkant a masina, szépen átfolyt rajta minden, egy csepp eresztés vagy nyikorgás nélkül. Ennek nagyon örültünk, mert ez azt jelentette, hogy sikerült Besisaharban megjavítani. A netbookot miután félig elpakoltam, még újra elő kellett rámolnom és össze kellett kapcsolnom a telefonommal, mert Rupusnak este megígértem, hogy reggel még megnézzük az e-mailjét, hogy válaszolt-e az esti levelére a bostoni barátja, Erik. Még szerencse, hogy elfelejtkeztem erről, és így csak később néztük meg, mert így olvashattuk még Erik levelét, amit csak 40 perccel azelőtt küldött el, hogy ránéztünk Rupus postafiókjára. Persze ismét válaszoltunk, és ezzel elment egy kis idő a délelőtti túrázásból, de nem bántuk, mert 
Rupus ismét nagyon boldog volt, és ahogy mutatta Erik levelét, bizony a távoli barátja is nagyon örült, hogy Rupus végre válaszolt. Tényleg nagyon jóban lehetnek és nem csak Rupus oldaláról, mert Erik egy sikertelen kézbesítés után már a második kézzel írt, postai levelet küldte neki az e-mailes válasz reményében.
Az indulásunk végül háromnegyed tízre esett, a hosszú búcsúzkodás után rögtön szép élmények értek minket. Zubogó patakokon keltünk át, kukorica teraszok között sétáltunk. Talán egy kilométert sem haladtunk, amikor ismét szép kis kertes szállók tűntek fel az út mellett. Már-már giccsesnek tűntek, olyan szép kis füves kertjük volt kiülőkkel. Az egyiknek az udvarán egy szolár vízforralót találtunk. Eddig ilyet csak Makra Péter által láttunk az interneten, de most élőben is volt szerencsénk az elmés kis eszközzel találkozni. Az egész egy majdnem félgömb alakú tükör, amit mindig a nap felé fordítanak és a közepén ott egy lábos tele vízzel. A tükör összegyűjti a nap sugarait és a lábosra koncentrálja őket. Összegyűjt annyit, hogy erős napsütés esetén elegendő legyen a néhány liter víz felforralásához. 
Legutóbbi hozzászólások