Nászút a Föld körül

A vacsoránk elfogyasztása után még egy fontos feladatunk volt: keresni egy helyet, ahol álomra hajthatjuk a fejünket. Ez itt nem volt könnyű, mivel a hídépítésen dolgozó munkások az összes szállást elfoglalták, valamint a helyiek sem tűntek túl kedvesnek, hogy befogadjanak egy éjszakára. Amikor ilyesmiről van szó, hogy a helyieknél alszunk, ne arra gondoljatok, hogy baldachinos ágyat remélünk – pusztán arról, hogy valami lehetőleg betonozott talajú és tetővel rendelkező helységben leteríthessük a matracainkat, és ha lehet, válthassunk pár kedves szót egymással (térkép, fotók mutogatása, ilyesmi), hogy a kálcsöröl ekszcséndzs is meglegyen. Na, bocsánat a slendrián fogalmazásért: magyarán hogy megosszuk, megismerjük egy picit egymás kulturáját. Ezen módon keresztül aludtunk már a legkülönfélébb helyeken, ékszerbolton át kisbusz hátuljában, lépcsőfordulóban, cipőtárolóban, garázsban, csak hogy párat említsek. Persze van olyan, hogy a legszebb szobát adják oda, mert ennyire megbecsülik az utazót, sőt, olyan is volt, hogy a házaspár a saját ágyát ajánlotta fel és nem lehetett nemet mondani. Ilyen is van és ilyenkor úgy elszorul a szívem, hogy mennyit kapunk és ezt nem tudjuk nekik megfizetni/visszaadni. De nem is ezért adnak, akik adnak, és ahol tudunk, mi is segítünk. Ez az utazás törvénye: sokkal többet kapsz, mint amennyit vissza tudsz adni. Legalább is most – már várom, hogy mi legyünk szállásadók és vendégül lássuk a sok őrült vagy lökött bringást/utazót.

Itt kellett föltolni, hogy az ígért szálláshelyre eljuthassunk. Furfangosabbak vagyunk mi, mint gondolnátok: csak én mentem fel gyalog, Árpi lent várakozott a biciklikkel. Mert ha mégsincs/nem létezik/soha nem is volt szállás, akkor minek toljuk fel magunkat fölöslegesen? ;)

Hosszas kérdezősködés után egy helyet mutattak a helyiek, a férfi 20 solest akart a szobáért, viszont nem volt víz. “Mas tarde” – “később lesz”, persze ahhoz már túl tapasztaltak vagyunk, hogy ezt el is higgyük neki. Illetve ő nem hazudik, csak ő is azt gondolja, hogy majd később lesz. És ha nem lesz, akkor meg puff, így jártunk, megvonja a vállát és ezzel el van rendezve. Azért vicces volt, hogy milyen bemutatót tartott nekem arról, hogyan kell vödör vízzel leöblíteni a WC-t, mintha sosem csináltam volna még ilyet. :) Ekkor még reménykedtünk egy jobb és/vagy olcsóbb szállásban, és ezt talomba helyezve elkezdtünk másik helyet keresni. Végül egy mobiltelefon és minden egyéb – chipstől kezdve a csavarokon át a fogkrémig mindent árusító – bolt tulajánál akadtunk szállásra. Egy aprócska szoba egy ággyal, funérlapokból tákolt falakkal, 15 sol. Sebaj, van víz, csak egy a gond, az ajtó le van lakatolva és nincs kulcs hozzá. :) Mivel mondtuk nekik, hogy nagyon elszántan szeretnénk ezt a szobát kivenni, mert nincs igazán másik, akkor hozott egy kalapácsot és addig püfölte a lakatot, amíg le nem esett. Ez igen ámulatba ejtő, mennyire kevéstől szétesnek ezek a lakatok. Nem is tudom, létezik egyáltlán olyan lakat, ami biztonságos?

Olvass tovább…

Megvolt az első két merülésünk! :) De nem ám akármilyen út vezetett el idáig. :) Kaptunk ugye egy e-mailt az egyik búvárközponttól (Pacific Coast Dive Center), hogy tetszik nekik az ötletünk és tárgyaljunk személyesen! Hát vasárnap reggel ugye megérkeztünk az irodájukhoz Playa Flamingoba, de azon kint volt egy felirat, hogy épp zárva vannak. Nem baj, nézzünk e-maileket! De ahhoz net kell, és Zita már intézkedett is, megkérdezte az épületben üzemelő ingatlaniroda előtt dohányzó hölgyet, Reneet, hogy van-e wifijük és használhatjuk-e. Használhattuk, sőt mi több rögvest leülhettünk a kellemes, légkondicionált irodájukban is, ami nagyon kedves volt tőlük. A fiúk, pontosabban Miguel visszaírt a búvárközponttól, hogy vasárnap zárva vannak, de hétfőn tudunk találkozni! :) Remek, ezt benéztük! :) Vasárnap, hétfő, nekünk egyre megy, egyik nap olyan, mint a másik… Akkor visszajövünk holnap reggel, és ma délután legalább tudom írni a tegnapra ígért cikket – gondoltam magamban, csakhogy ennyivel még nem volt vége, ugyanis nem volt hol laknunk. Elkezdtük nézni a szomszédos Brasilito legolcsóbb hosteljeit, mert a 6 évvel ezelőtti útikönyv említett oda 3 dollár kempingezést és 5 dolláros ágyat a tömegszálláson. Ezek szinte Nicaraguai árak, persze régiek, szóval valószínűleg ma már drágább, de még mindig olcsóbb, mint máshol, ha 6 éve is olcsó volt. Így gondolkodtunk, de végül hiába, mert a Renee és kollégái olyan kedvesek voltak, hogy végül leszerveztek nekünk egy egész házat, ahová az eredeti hosszú távú bérlő még nem érkezett meg, mert pár napot késik. Ezt a házat „fizessetek annyit, amennyi jól esik” alapon kaptuk meg, de amúgy 100 dollár környékén lett volna egy éjszaka. Mi már e nagylelkű ajánlattétel elején kijelentettük, hogy ez nem fair! :) Mármint ilyet mondani, hogy „fizessünk, amennyit gondolunk” – mi elmondtuk, hogy 10 dollárt szoktunk max. költeni kettőnkre éjszakánként, ha oda kerülünk, hogy fizetni kell a szállásért, és ezt örömmel odaadjuk most is, de ez nem beárazása a dolognak, csak egyszerűen ennyire futja részünkről. Ezen mosolyogtak és azt mondták, rendben van, kövessük őket autóval! :)

Ez a kis házikó lett két napra az otthonunk

Egy nagyon faja kis házikóhoz vezettek minket, egy feltételük volt, hogy ne járassuk a légkondit, és ezt mi meg is tettük, sőt be sem költöztünk a hálószobába, mert ott iszonyat süppedős volt az ágy, így végül csak a nappaliban használtunk egy ventilátort és egy lámpát. Volt konyhánk, asztalunk, áramunk, egy háznyira volt a tengerpart, és az egész csak a miénk volt két éjszakára! El sem akartuk hinni, aztán mire felfogtuk, azt éreztük, hogy ezt mi meg sem érdemeljük! Costa Rica egyébként brutálisan drága, főleg itt a part mentén, pl. 3 fej fokhagyma 300 forint, de egy másik boltban láttuk 2500 Colónesért, vagyis 1250 forinért is, ami teljesen nonszensz… Egy rúd szeletelt kockakenyérért elkérnek 1200 Colónest is, étteremben egy kis pizza 2500 Colónes, a családi pedig akár 10000 Colónesbe, vagyis 5000 forintba is belekerülhet. Elméletben, ezt írják az étlapokon, de mi ugye ilyesmit nem próbálunk ki – inkább kivárjuk, amíg hozzáférésünk lesz konyhához és mást is megvendégelhetünk/megörvendeztethetünk a pizzasütéssel, és sütünk magunk.

Spagetti!!! :) Háttérben a nappali sarkába terített ágyunk

Az se ezen az úton lesz, amikor elkezdünk igazán egészségesen étkezni… :) De ami késik, nem múlik! :)

A nap hátralévő része remekül telt, nekiláttam végre a cikk írásának is, nem csak a képekkel pepecseltem, és egy bejegyzést is összedobtam este, amit másnap reggel az ingatlaniroda netjén fel is töltöttem. Reggel nagy tömeg várakozott a búváriskola előtt, és Miguel, a spanyol tulaj (vagy legalábbis főnök) egyből oda is jött hozzánk, megcsodálta a bringákat, és mondta, hogy „un poquito más tarde”, vagyis hogy kicsit később tud velünk foglalkozni, most az ügyfelekkel kell törődni. Mi mondtuk, hogy rendben, időnk az van, éppenséggel abból sokkal több van, mint pénzből, és cikkeket is nagyon szívesen írok angolul és magyarul is, Facebookra sem fáj frankó cápás, rájás, és egyéb búváros fényképeket posztolnunk, és egy bannert is nagyon szívesen kirakunk a weboldalunkra. Valami ilyesmiből állt az ajánlat a mi oldalunkról, és nagy örömünkre tetszet Miguelnek a dolog, és ő is előjött egy ajánlattal, ami viszont most nem tudom, hogy üzleti titok részét képezi-e, vagy sem, úgyhogy erről nem regélek több részletet! :) A lényeg, hogy a megállapodásunk keretében befizettünk náluk egy Advanced Open Water Diver PADI kurzusra, ami 6 merülést tartalmaz. Annyira együtt álltak a csillagok, hogy ezt észre kellett vennünk, és ki kellett használnunk. Amikor Miguel még elfoglalt volt, odaköszöntünk az ingatlanirodába is, ahol Reneenek az volt az első kérdése, hogy van-e már hol laknunk holnaptól, mert megkérdezte a férjét, és mehetünk hozzájuk, örömmel látnak minket, a lánya szobája üres. Itt vagyunk a méregdrága Costa Ricában, kedves emberekkel lakhatunk, és itt ez az őrült kedvezmény, pont olyan mértékű, mint amit még remélni mertünk reálisan, a legoptimistább perceinkben, hát hol lesz legközelebb ilyen lehetőségünk? Sehol… :) Olvass tovább…

Reggel valamivel 8 óra előtt keltünk, és nekem az első dolgom volt kisétálni a kertbe és megkérdezni a vendéglátónkat, hogy mikor megy a délelőtt az első komp vissza a San Jorgeba. A válasz az volt, hogy 9-kor, ezért egyből riadóztattam Zitát, és gőzerővel kezdtünk pakolni. Arra azért ügyeltünk, hogy mindent a helyére tegyünk el, mert ha nem így teszünk, azzal csak egy-egy percet tudunk nyerni, viszont mikor keresni kell… Húhúúú, de be tud gőzölni az ember, amikor nincs meg az a nyomorult szúnyog elleni spray, vagy a lakat kulcsa, vagy esetleg az útlevelünket nem találjuk hosszú percekig. Szóval jobb az ilyesmit kerülni. Legnagyobb örömömre és meglepetésemre 20 perc alatt összekaptunk magunkat, pedig eléggé szana-szét voltak a cuccaink, főleg az én holmim, mert mint már írtam, kicsit elengedtem magam a betegség alatt. De most már végre újra úton voltunk, újra bele az ismeretlenbe, jöhetnek az új élmények és az új izgalmak!

Hát, ami ezt a napot illeti… Nem azt hozta, amire számítottunk, de ezen már nem lepődtünk meg. A kikötő mindössze háromszáz méterre volt, és már kisebb tömeg állt ott. Sikerült megtudnunk, hogy még túl nagy a szél, ezért nem indul a hajó, de poquito mas tarde. De mennyi az a poquito? Azt nem tudják, ők nem időjósok? És mi van, ha megenyhül az idő, lecsendesednek a hullámok, és amikor a sziget és San Jorge között vagyunk, újra feltámad a szél?

Elsüllyedünk?

Kb. egy órát vártunk a kikötőben, addig Zita elment kakaóért és pékárúért (nagyon élveztük, hogy itt ilyesmit is lehetett kapni, sőt nem minden pékárú volt agyoncukrozva!) reggeli gyanánt, és mikor már épp befaltunk mindent, és álltam volna neki naplót írni a netbookon, szóltak, hogy lehet felszállni. Egy büdös, nagy teherautó rögtön odacsörtetett a hajóhoz, mi már alig fértünk el mellette a bringákkal. A jármű már önmagában befoglalta szinte az egész hajót, de erre föl jött egy másik teherautó is, ugyanakkora lendülettel, mintha csak azon múlna, hogy felfér-e, hogy milyen gyorsan próbálja azt. Számunkra úgy tűnt, teljességgel lehetetlen, hogy ez a két teherautó együtt felférjen erre az apró kompra, de ők megoldották.

Fentről, az emeleti kabinról mindez így nézett ki

Zita meg volt győződve róla, hogy ezt így nem fogja bírni a hajó, és a hullámok beborítanak és elsüllyesztik majd az egész hajót. Én próbáltam megnyugtatni, hogy biztosan tudják a dolgukat az itt dolgozó emberek, és minden rendben lesz. Később az történt, hogy a második teherautó végül nem jött velünk, ellenben egy pick-up kisteherautó és még két motorost feltuszkoltak mellénk. Majd megkezdődött a hajón is a várakozás. Az utaskabin dugig volt emberekkel, mozdulni is alig lehetett, és odafent sem volt jobb a helyzet. Állítólag azért volt ennyi ember a hajón, mert az előző hajókat lefújták a szeles időjárás miatt, és most több kompnyi ember került így fel erre a hajóra. Reméltük, hogy nem fogunk beborulni a Nicaragua-tóba ezzel a hajóval úgy mint pár napja a kajakkal. Naplóírásról szó sem lehetett, ahhoz kevés volt a hely, ezért az okoskát vettem elő játékra, Zita pedig a Kindlen olvasott. Újabb néhány óra múlva végre elindultunk, és lévén most hátulról fújt a szél és nem szemből, kb. egy óra múlva már ki is kötöttünk San Jorgeban. A szigetre menet is egy órát mondtak, de akkor több, mint két órát ment a hajó, mert végig erős szembeszelünk volt, néha fel is csaptak a hullámok a fedélzetre. Sajnos a sok várakozás miatt már majdnem három óra volt, mire végre kiszállhattunk a hajóból.

A kompon lévő teherautó pótkereke. Bíztató, mi? :)

Volt káosz a kipakolásnál