Nászút a Föld körül

“Be Someone Who Judges No One”, avagy “Légy valaki, aki nem ítélkezik senkin” – Wayne W. Dyer

Itt ülök egy kemping konyhájában, Zita vacsorát főz, nekem van asztalom, áramom, boldog vagyok. De kezdjük a legelején!

Ők meg se próbálták, mert azt mondták nekik, lehetetlenség

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gazdasági világválság, valamikor a két nagy háború között a 20. század elején. Az akkori Olaszországban ez elég kilátástalan helyzeteket eredményezett, sok családnak nem volt mit ennie, rengetegen éheztek. Így volt Vincenzo családja is, és amikor az apukája hallott a lehetőségről, miszerint Ausztráliába lehet immigrálni, egyből utána is ment a dolgoknak, és a család egykettőre egy a hajón találta magát. Vincent apukája, amikor megérkezett az új országba, első nap a táborból, ahol a többiek nekiálltak kártyázni, mondván, hogy úgysem lehet itt munkát találni, elindult az országúton, hogy ő mégis megpróbálja. Néhány kilométer után egy végtelen zöldségeskertre bukkant, bekopogott a kerthez tartozó házba, elmondta, hogy ő otthon Olaszországban pontosan ezt csinálta és most érkezett és munkát keres. A kert gazdái pedig éppen néhány szorgos kéz hiányában voltak, így hősünk máris munkát kapott a legelső ausztráliai napján a nagy gazdasági pangás kellős közepén. Mikor visszaért a tömegszállásra, a többiek csodálkozva kérdezték, hogy hol járt? Elmesélte, mi történt, mire mindenki elhűlten dobta el a kártyát. Ők meg se próbálták, mert azt mondták nekik, lehetetlenség.

Vincentünk hatalmasat repült

A kis Vincent így már egy viszonylag biztos megélhetéssel rendelkező családban cseperedhetett fel. 6 évesen már dolgozott a kertben, apja kérésére a vízelvezető árkokat rendezgette, egyik elágazásban kis gátat épített kövekből és sárból, a másik irányba pedig megnyitotta a víz útját. Ezt ugyan nem kérték tőle a szülei, de mivel ennyi idősen már tudta, hogy a nyúlüreg nem való a veteményesbe, ezért néhány ilyen üreg felé is odavezette a vizes árkot. Pár perccel később már ázott nyulakat kergetett a kertben, hogy aztán diadalittasan vigye őket a szülei elé. Aznap este a család nyulat vacsorázott, Cacciatore (ejtsd: Kácsátore), vagyis vadász-módra elkészítve, fehérboros, olívaolajos, oregánós szószban kisütve.

Bezzeg pár évvel később, amikor a kis Vincent valamit elcsent a kamrából, hogy ebéd előtt üres gyomrát megtölthesse kicsit… Ezzel nagyon rossz fát tett a tűzre az apjánál, aki büntetésképpen egy nagy késsel egy hatalmasat csapott Vincent ujjaira, persze csak a kés lapjával, mondván, hogy akkor eszünk, amikor a család együtt leül az asztalhoz, és nem veszünk el semmit sehonnan engedély nélkül! Egy másik napon Vince szeretett volna még reggel lustálkodni egy kicsit, apja ébresztésére azt válaszolta, hogy ma nincs kedve kikelni az ágyból. Ekkor a nadrágszíj került elő, és amit kapott, azok után Vince ébresztésével már soha többé nem volt gond.

17 éves korában 3 évnyi zsebpénzével a zsebében elindult Adelaide központjába, hogy kerékpárt vegyen. Egy gyönyörű 3 sebességes, kecses acélvázú országúti kerékpár új tulajdonosaként vágtatott hazafelé a gépjárműveket és a szekereket leelőzve, amikor egy az utat éles szögben metsző vasúti sínpár keresztezte az útját. Olvass tovább…

Séta a sötét ég alatt

Valamikor éjjel kettő környékén keltünk, gyorsan öltöztünk és szedelődzködtünk, hogy Cemero Lawangból felsétáljunk a napfelkeltét megnézni a 2770 méter magas Penanjakan csúcs környékén lévő kilátóhelyről. Ezt a pillanatot már nagyon vártuk és bizony mire ideáig feljöttünk a biciklikkel, bőven meg is szenvedtünk érte. Ez a kis séta néhány száz méteres szintemelkedéssel (Cemero Lawang valahol 2200 méter környékén van) igazából már csak egy szép jutalomséta volt. Igaz, ezt Zita kezdetben nem így vélte, ő nagyon tartott a mászástól, tudjátok, hogy ő nem kedveli a fölfelé menetelt. :) Persze ez most nem volt vészes, bőven hagytunk rá időt, így nem kellett különösebben rohannunk, élveztük a túrát, ami kezdetben a csillagok alatt ment, amíg be nem kúsztak fölénk a felhők. Az éjszaka közepén sétálni fölfelé egy vulkán peremére, egy olyan helyre, ahová már idáig sem volt akármilyen utunk, és ahonnan előreláthatólag gyönyörű lesz a kilátás… Ez nem volt akármilyen érzés, pláne, hogy ez az egész hely, mikor elindultunk otthonról, még a képzeletünkben sem létezett. A Bromo vulkánról azelőtt nem is hallottunk, bennünk ez, mint cél már csak útközben született meg, és milyen jól tette, mert nagyon élveztük, hogy itt vagyunk és éreztük, hogy megint nagyon speciális napokat élünk. Ez izgalmas is volt egyben.

Ebben az éjszakai hangulatban sétáltunk ki a faluból, kezdetben egy aszfaltozott úton, ami aztán hamar csak egy földútban folytatódott. Házak és valamiféle földek között kanyarogtunk a sötétben, aztán megérkeztünk a meredek hegyoldal széléhez, és innen már csak egy szerpentin vezetett fölfelé, néhány száz méterenként éles hajtűkanyarokkal. Itt egy zajos indonéz csoportot értünk utol, aggódtunk, hogy elrontják a hangulatunkat a zajos együgyűségükkel, de hála az égnek, el voltak foglalva magukkal és gyorsan le is maradtak tőlünk. Két-három kanyar múlva már a hangjukat sem hallottuk odalentről. Ahol a széles út egy ösvénnyé vált, ott egy kicsit elkavarodtunk és úgy kellett pár percig keresnünk a bokrok között megbújó folytatást a fejlámpákkal, Olvass tovább…