Jakarta #2 – Az autómentes vasárnap reggel
Emlékeztek Henry-re és Jamie-re? Na, ezt a bejegyzést most Henry-nek köszönhetjük, legalábbis azt, hogy legjobb reményeim szerint ma meg fog születni és a magyar reggel 8-ig még fel is fogom tölteni. Itt már 8:33 van, de ez kész lesz 8-ig! :) Szóval Henry-ék Londonból Sydney-be tekertek és bár én anno fekvő gipszel voltam otthon miközben, ha jól emlékszem, Zita a Camino-t járta, de még így is, mikor megláttam, hogy Henry-ék jönnek Budapestre, írtam nekik, hogy fekvőgipsszel, és nagy szeretettel várom őket, és ők eljöttek. :) Micsoda szerencse, mert így nem csak, hogy akkor kaptam tőlük egy nagy adag inspirációt amiből még most is van, hanem tegnap este meg tudtam kérdezni mailen Henry-t, hogy mennyire szigorúak a Darwin-i leszálláskor a vámosok a kerékpárok tisztaságát illetően. Motor és autó Ausztráliába való bevitelekor a kerekeknek és az egész motortérnek, az egész járgánynak tökéletesen tisztának kell lennie, se por, se olaj nem lehet rajta sehol, mert azzal nem őshonos életfajták juthatnak be a szigetre. Ezért hát tegnap nekiálltunk Zitával, ő cipőket, táskákat mosott, én elkezdtem szétkapni a bringám, de miután már órák óta sikáltam a hosszú láncomat és beáztattuk dízelbe is hogy leoldjuk róla a sok gempát, rájöttem, hogy ha ezt tényleg teljesen ki akarom sikálni a láncszemek között is, az beletelhet akár egy napba is, hiszen a mi láncunk háromszor hosszabb, mint egy normál kerékpáré. Ahelyett, hogy nekiestem volna az amúgy szükségesnél még jobban megtisztítani ezeket az olajos részeket (a lánckerekek már készen, csillognak), írtam Henry-nek és megkérdeztem, mi volt a tapasztalatuk. Ő ma reggelre válaszolt, hogy még mindig Sydney-ben van és majd megihatunk egy sört, na meg hogy semmi gáz nem volt a bringákkal, ők koszosan be tudtak jutni velük. Mi azért még folytatjuk a mosást és a pakolást, de most azzal, hogy nem kell egész nap a láncot pucolnom, nyertem egy kis időt, amit felhasználok írásra, hogy ne csak mi, hanem az útinapló is haladjon kicsit.
Eső, pokol és vonatjegyvásárlás
Jakartában második nap reggel a hosszú hajóút és az előző esti, ha jól emlékszem olyan éjfélkörülig tartó közös „fun-ride” után érthető okokból elég fáradtak voltunk, ezért csendes pihenőnk volt egész délelőtt. Délután leszakadt az ég, pont úgy ahogy Bintanban pár nappal ezelőtt, itt is úsztak az utcák… Ezt a szomszéd gyerekek szemmel láthatóan nagyon élvezték, játszottak, ugráltak a vízben.
Miután elállt az eső, Andi-vel bementünk a motorján a városba, hogy megvegyük a vonatjegyeket, gondolván, hogy mégse olyan jó ötlet azt az utolsó pillanatra hagyni. Ezt jól gondoltuk, mert ahogy odaértünk egy óra óriási dugókban való csalinkázás után a vasútállomásra, kezdődtek a bajok. Először is nem volt vonat a nekünk legjobb időpontban, másodszor sorban állni kellett egy előre kitöltött jegyigénylő lapocskával, harmadszor, mikor sorra kerültünk, kiderült, hogy arra a vonatra, és úgy alcuzammen semmilyen vonatra nem lehet feltenni biciklit, vagy ha mégis, azt nem náluk kell intézni, hanem a kargó osztályon. Magyarán, ha sikerül is feljuttatni a bringákat egy vonatra, esélytelen, hogy egy térben, vagy legalább egy vonaton utazzunk velük. :( Andi átszaladt a kargósokhoz, megkérdezte, mik a lehetőségek, és azzal a hírrel jött vissza, hogy másnap este mégis van egy vonat, amivel mi is, és a kargó vagonban a bringák is el tudnak utazni Yogyakartába! 
Remek, megvettük hozzá a jegyeket a pénztárnál, majd mentünk a kargósokhoz is jegyet venni a bringákhoz. Öööö, mégsem jó az a vonat, holnap nem jár! – közölték velünk. Áááááááááááá, embör, most vettem rá jegyet félmillió rúpiáért (10e Forint), ezt miért nem tudtad előbb mondani?! A jegyet visszaváltani már nem tudtuk, evett minket a fene, vagyis inkább engem és a pénzünket. A bicikli tuti nem utazik tőlünk külön vonaton, mert hogy itt Indonéziában nem tudnának rá kellőképpen vigyázni és megsérülne vagy elkeveredne, az tuti. Bicikli nélkül vagy sérült biciklivel meg ugye meg vagyunk lőve. Annyira élvezzük és szeretjük a bringázást, hogy hosszútávon enélkül utazni nem is nagyon szeretnénk. Az, hogy bringával vagyunk, annyit ad az élményekhez, hogy még most, közel két év után is úgy éreztük, bringázva akarjuk felfedezni Indonézia szigetét, amennyire csak lehetséges. A vonatra most azért volt szükség, mert Jáva hosszú sziget (NY-K irányban), és a keleti vége, ami Balival szomszédos, innen még nagyon messze van, az igazi látnivalók pedig csak Yogya környékén kezdődnek (Borobudur, Prambanan, Bromo), a sziget amúgy nagyon zsúfolt is, a legsűrűbben lakott az összes közül, ezért aztán úgy voltunk, hogy a rendelkezésre álló két hónapban inkább itt bringázunk kevesebbet, és majd Balin meg a Balitól keletebbre lévő, csendesebb szigeteken töltünk el több időt Pápua felé menet. Olvass tovább…
mert éppoly szép élményeket szereztünk most is, mint amikor először jártunk itt. Pontosan négy dolog miatt jöttünk vissza ide hazafelé Delhibe menet: a Pushpendránál hagyott, szétszakadt hátizsákjainkért, hogy aztán vissza tudjuk váltani őket a pénzünkre a gyártónál, az elefántokhoz, az Ameri Nagy Fal felfedezetlen részeinek meghódításáért, és az Ameri „Stairwell”, vagyis lépcsős kút felkutatásáért.
ne kövessen egészen a pályaudvar kijáratáig, mint valami állat. Értem én, hogy ő csak egy kis pénzt akar keresni, de engem akkor is zavar, hogy így ránk akaszkodnak, és emberszámba se vesznek. Mert én számomra az, hogy harmadjára sem értik meg, hogy nem kérünk riksát, azt jelenti, hogy engem, mint embert, le se szarnak, hanem csak és kizárólag a pénzem érdekli őket. Igazából csak ez az egy kölyök idegesített minket igazán, mert nagyon szorosan követett minket azután is, hogy kerek perec többször megmondtuk neki, hogy kopjon le. Volt valami igen idegesítő pimaszság a képében, a szeme sem állt jól, ahogy nézett ránk. Boldogok voltunk, mikor végre tényleg lekopott. Persze a mókának ezzel nem volt vége, sőt épp csak most kezdődött. 
hanem várhatjuk meg a reggel 8 órát a vasútállomáson, és csak miután megvettük a másnap este induló vonatra a tatkal jegyet akkor indulhatunk pihenni. Szóval aludtam kb. 2-3 órát a vonaton, de nem többet, amikor valahogy hajnal 5 és 6 között leszálltunk Madurai-ban. Az a nyomorult vonat most bezzeg vagy fél órával korábban befutott – ennyivel is kevesebbet tudtunk aludni, mert amikor már bent álltunk az állomáson, mindenkit felvert a nyüzsgölődő tömeg. Az állomás mellett egy épület első emeletén megtaláltuk a booking office-t, ami előtt már ekkor nagy sor állt. Pontosabban szólva először csak ült. Az emberek tisztes távolságba ültek egymás mellett a gyalogos rámpán, ami felfelé a bejárathoz vezetett. Aztán valamelyik okos elöl fél órával a nyitás előtt úgy gondolta, hogy ő feláll, mert miért ne, hátha akkor előbb kinyitnak, vagy gyorsabban telik majd az idő. Ez még nem lett volna baj, de a többi okos követte őt ebben, és a nyugodtságban üldögélő sor a következő percekben összetömörült egy az előzőnél háromszor sűrűbb, álló sorba. 
Ezt mindaddig nem értettük igazán, amíg be nem futott a vonat. Végeláthatatlan hosszú volt, a két vége között talán 3-400 méter is lehetett, és ennyit már a kevésbé sportos útitársak nem biztos, hogy le tudnak küzdeni azalatt, míg bent áll a vonat az állomáson. Viszont a táblák segítségével ott várhatnak a vagonjukra, ahová az érkezni fog. Okos!
A mi vonatunk persze ülőhelyes volt, de ez nem akadályozta meg a tömeget abban, hogy vissza ne szálljanak a vagonokba miután a rendőrök odébbálltak. A vonat úgy indult el, hogy közben kétségbeesett emberek próbáltak az ajtók melletti kapaszkodókba – vagy talán még az abban kapaszkodó embertársaikba is – belecsimpaszkodni. Szinte végig nyitott ajtókkal közlekedte végig a néhány órás utat a vonat. A kétfős ülésekre hárman-négyen ültek, és a háromrészesekre négyen-öten. A miénkre is. Persze nem jutott eszembe megmutatni a jegyeinket, hogy megkérjem őket, tartsák fent kettőnknek az elméletben három személyes ülés kétharmadát, mert mi ezért fizettünk. Valószínű bunkó nyugatinak néztek volna. Ahogy én is csak úgy pislogtam, hogy hogyan bírnak ők így meglenni egymás hegyén-hátán. Ennyit a vonatútról. :) 
véges a világos órák száma, stb… Ezt megértették, és megbeszéltük, hogy délután találkozunk, ebédidőben, egy Karnal nevű helyen. Ez ekkor még 40km-re volt tőlünk, de ismét könnyedén haladtunk, ezért szélsebesen közeledtünk ehhez a helyhez. Útközben azért még megállítottak párszor a telefonhívásaikkal, de ez mindig csak pár percet vett el tőlünk. Mivel a hangos úton nagyon rosszul hallottam a telefont, nem is nagyon tudtam, hogy kik és hányan akarnak velünk interjút készíteni, ahogy ezt sem, hogy tévétől, rádiótól vagy újságtól vannak. De ez sem zavart, mert mindenkivel meg lehetett beszélni ugyanoda és ugyanakkora az interjút. Volt egy vicces helyzet, amikor a telefonom pont ugyanakkor csörrent meg, amikor valaki megállt előttünk autóval, hogy aztán 
egy nagy tükörreflexes fényképezőgéppel megörökítse a látványunkat (vagy inkább a bringák látványát?). Mivel az út ekkor is zajos volt, Zita ötletére én voltam bátor, és bepattantam a telefonnal az autójuk hátsó ülésére, hogy ott viszonylagos csendben lefolytassam a telefonbeszélgetést. Ezen a legkevésbé sem lepődtek vagy akadtak le, mert ahogy már írtam, Indiában a privát tér fogalma nem létezik, minden és mindenki mindenkié. Mi történt volna, ha Magyarországon teszem meg ugyanezt? Ha otthon szállok be egy vadidegen autójába, kérdezés nélkül? Mondjuk hozzá kell tenni, hogy ők is kérdezés nélkül fényképeztek, de azon már egy pár napja túl voltunk, hogy ilyesmin leakadjunk. 
Legutóbbi hozzászólások