Nászút a Föld körül

Igen, nem csal a szemetek, ez itt egy új bejegyzés, Új-Zélandról, közvetlenül Indonézia közepe után. A blogban így egy fél Indonéziát, Kelet-Timort, Ausztráliát és fél Új-Zélandot átugró rés keletkezik, és ez minket is zavar, de ettől még szeretnénk folytatni a blogolást, és reméljük ennek Ti is örültök. A legkönnyebben úgy tudjuk folytatni a blogrollt, ha a jelenről írunk, talán így a legkönnyebb írni és így lesz a legszínesebb, legérdekesebb is a végeredmény. Pár hónapja sok hónapnyi őrlődés után feladtuk a folyamatos blogolást, mert azt vettük észre, hogy már a nyúl viszi a vadászpuskát, és a sok iromány az út élvezetének rovására megy. Most mégis újra kezdjük, de már nem merünk semmit ígérni. Talán lesz hétfőnkként és csütörtökönként egy-egy bejegyzés, talán csak hétfőn, talán az se. De igyekszünk, és meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok. Próbáltuk a dolgokat egyszerűbbé, gyorsabbá tenni a blogbejegyzések megszülése körül. Amint azt látjátok, most már csak egyféle méretű és formájú képek vannak, viszont azok legalább képaláírásokkal. Rájuk klikkelve a felugró ablak még most sem működik, de talán ebben is segít nekünk majd valaki. (nem bírjuk életre lehelni a Lightbox plugint, valamelyik WP-frissítés óta ilyen, nagy kupi van a blogmotor körül, bár reméljük, ez kívülről nem látszik). Egy másik változás, hogy ismét vannak hirdetések a főtörzsben, ez most nem egy konkrét partnerünké, hanem dinamikus Google Adsense, tehát “ők” találják ki, melyik hirdető illik a honlaphoz vagy az olvasójához. Elnézést kérünk ezért, de mi is pénzből élünk, bármennyire is próbáljuk ezt okosan és ügyesen tenni. :) Ha nagyon zavarnak itt a nagy, mozgó hirdetések, a használj valamelyen Adblockert a böngésződhöz, amellyel könnyedén eltűntetheted őket! ;) Minden hozzászólást, észrevételt, építő jellegű kritikát szívesen veszünk és jó olvasást kívánunk Nektek!

Rail Trail, delfinek és erdőkert – Jó lesz nekünk!(?)

Először a French Ridge nevű házhoz gondoltam, hogy oda kéne túráznunk a Mt. Aspiring Nemzeti Parkba, mert onnan állítólag több gleccsert is látni. De mikor írtunk Lisa-nak, hogy letehetnénk-e nála a bringákat, kiderült, hogy otthon sincs Wanakában és most nem tud segíteni nekünk. Így maradt a másik terv, vagyis hogy irány le délnek, a déli sziget legaljába. Ahogy elkezdtem tervezni az útvonalat és utánanézni a dolgoknak, kiderült, hogy ez még egy jobb választás. Alexandrától, alig 30km-re Cromwelltől indul egy Otago Central Rail Trail nevű útvonal, ami végig régi vasúti útvonal helyén halad, magyarul sosem meredek, külön helyen megy az autóúttól, és csak murvával van borítva. Állítólag gyönyörű szép, alagutakon, viaduktokon is halad néha. Ezután jön majd Dunedin, amiről kezdetben semmit nem tudtunk, de mióta tudjuk, hogy odamegyünk és ezt elmondtuk embereknek, már sejtjük, hogy egy jó hely lehet, főleg, hogy olyan Warmshowers-es figurát sikerült kifognunk magunknak, akinél van varrógép (belső betéteket, „ágyneműt” csinálni a hálózsákok belsejébe, hogy ne legyenek koszosak, se hidegek ezeken a 0 fok körüli éjszakákon) és maga is dumspter dive-ol, állítólag már 2010 óta nem költ ételre, hanem mindent a kukákból szerez és örömmel elvisz minket is a szupermarketek mögé. :) Erre már nagyon kíváncsiak vagyunk, hogyan csinálja egy profi, aki már így él és az élete része lett. Nem a boltba megy kaját szerezni, hanem a bolt mögé. :)

Cromwell a folyó túloldaláról

Na, de azután pedig jön Curio Bay, ahol fókákat lehet nézni egész közelről és él egy csoport Hector delfin az öbölben, közel lehet úszni hozzájuk. :) Ezután Invercargill, most, hogy végre megtanultam helyesen leírni a nevét a városnak.. – azt hiszem. Utána Riverton, ott van egy világhíres permakultúrás erdőkert, már nekik is írtam, ahogy egy Curio Bay-i szörfiskolának is, akiktől tudunk majd bérelni, vagy remélhetőleg együttműködés keretében kapni egy-egy neoprén ruhát, hogy ne fagyjunk szét a tengerben.

Mióta az előző mondatot befejeztem, eltelt 36 óra és már vissza is írtak, hogy kapunk ruhákat ingyen. :) Szóval megyünk a delfinekhez! Olvass tovább…

Indonéz törzsi zene

Ez az életvidám indonéz csodát egy Flores szigetén biciklizéssel eltöltött nap közepén, Bajawa-tól keletre, lent a sziget déli partjai mellett az ebédnél az étteremben kaptam egy kedves mosolygós fickótól. Miután végeztünk a kalóriafelvétellel, Zita hátrament a mándiba hajat mosni, én meg gondoltam egyet, és bosszankodós várakozás helyet inkább szóba elegyedtem a velem szemben ülő indonéz kollégával, aminek a vége az lett, hogy Bluetooth-on dalokat cseréltünk. :) Emlékszem, annyira megtetszett nekem egyből ez a vidám dal, hogy aztán a délután folyamán, mialatt több mint 1000 méter szintkülönbséget felvettünk, többször is meghallgattam.

Á-ééjjáá olyobálu…! :) Hogy miről szól azt ne kérdezzétek. A srác azt mondta, Mangarai népi nótáról van szó, de ekkor már a Ngada törzs által lakott területeken jártunk, szóval lehet, hogy csak a „yes story”-ról van szó, és bólogatott mindenre, amit kérdeztem. Számomra ebben a dalban benne van ez a feledős, vagy inkább az élet borúságait észre sem vevő, rájuk fittyet sem hányó elementáris életvidámság, ami általában az ázsiaiakra abszolút jellemző. Hosszú a dal, és valamiért csak a 11-edik másodpercnél kezdődik, de érdemes végighallgatni, reméljük Ti sem bírjátok megállni mosolygás nélkül! :) Olvass tovább…

Év eleje van, 2013 elmúlt és 2014 elkezdődött. Ilyenkor érdemes átgondolni, mi is történt velünk az elmúlt évben és mik a céljaink erre az új esztendőre.

Tavaly ilyenkor Észak-Vietnamban, Hanoiban voltunk. Végigbicikliztünk azon a csodaszép országon, majd jött a megint csodás Kambodzsa, aztán visszatértünk Thaiföldre. Bangkokban meghosszabbítottam a Cisco-s papírjaimat, új útleveleket kaptunk, majd Koh Tao szigetén megismerkedtünk a búvárkodás révén a víz alatti élővilággal, ami egy új szerelem lett mind a kettőnknél. Nagyszerű napokat töltöttünk Malajziában, majd Szingapúrban, aztán jött az őrült Indonézia, először Jáva szigetén a Bromo vulkánnal, majd a színes és gazdag Bali, ahol nagyon gyorsan elrepült az ott eltöltött két hét. Lombokon csodás pár napot töltöttünk a Gili szigeteken, majd egy hétre ledöntött minket a dengue-láz, de mint hamvaiból feltámadt főnixmadár, felépülve a betegségből csak úgy felszaladtunk a Rinjani meseszép vulkánjára, ami talán az egyik legnagyobb élmény volt egész Indonéziában. Este a Tejút alatt, látva a szomszédos szigeteket, 2000 méter magasból, majd le a kráterbe a tóhoz és vissza a felhők felé, második hajnalban pedig indulás fel a 3700 méter magas csúcsra… Mivel a betegséggel időt vesztettünk, Sumbawa szigetét egy éjszaka és egy reggel alatt stoppolva és buszozva kereszteztük, majd jött egy kis sznorkelling és sárkánylesés Komodón, aztán pedig Flores katolikus szigete, ami megint egy új világ volt, gyönyörű tájakkal, lankás emelkedőkkel és törzsi falvakkal, színes vulkáni tavakkal. Innen már Timor szigetére mentünk tovább, mert egy Ázsia legfiatalabb országából, Kelet-Timorból repültünk Ausztráliába.

Az új világ nagy váltást jelentett az életünkben, hirtelen minden más lett, bizonyos szempontból könnyebb, más szempontból nehezebb. Ausztrália belsejében csak egy 800km-es szakaszt bringáztunk, majd következett egy 2000km-es stoppolás, egy kedves kamionosnak köszönhetően egyetlen fuvarral. A keleti parton Brisbane, Sydney és Melbourne városai között bringáztunk, majd átrepültünk ide Új-Zélandra. Ez megint egy kicsit új világ, mi meg csak egyre fáradtabbak lettünk. De azért még sikerült élvezni, hiszen nem akármilyen szegletében vagyunk a világnak.

Ez, ha összeadjuk, nem is olyan sok egy évre, nem igaz? :) Csakhogy nekünk az utazás nem csupán ennyiből áll. Olvass tovább…

Úgy érzem magam, mint egy gyerek, aki heteket lógott a suliból, és most visszatér. Lemaradtam az anyaggal rendesen, innen nehéz lesz behozni magamat. De most már ez van, nézzük hát az élményeinket onnan, ahonnan néhány héttel ezelőtt abbahagytuk. Rég volt, de azért a fényképek kiválogatásával (ami számottevő része a bejegyzés készítésnek) rengeteg szép élmény és emlék a felszínre tört, amelyeket még mindig bőven érdemes most is leírnom.

A Bromo és a Penanjakan csúcs meghódítása után másnap reggel gyorsan el tudtunk indulni, hiszen már előző este kényszerből át kellett pakolnunk magunkat egy másik szálloda másik szobájába, így a cuccaink már nagyjából egyben voltak. Induláskor még fényképezkedtünk egy utolsót egy Bromo-s kresztáblával, majd elindultunk a több mint 2000 méteres ereszkedést ígérő downhillre.

Esti horgászműszak az erőműben

Lefelé a tegnapi gyalogos ereszkedésünkből már ismert gyönyörű zöld, felhős, meredek táj vett körül minket. Néhány falun is átsuhantunk és az egyik végén egy nagyon érdekes, patinás faépület állt. Itt mi is megálltunk, hogy jobban szemügyre vegyük a díszes, oszlopos házat és a környékét. Ekkor fényderült az épület funkciójára is, mert egy mikrobusz állt meg előtte, amire nyugati turisták pakolták fel a hátizsákjaikat, majd beszálltak és elviharzottak. Ők az épületben üzemelő szálloda vendégei voltak.

Egy-két hajtűkanyaros, saját magunk alá fordulunk kanyargás után még néhány falu következett, majd egy elágazás, ahol mi jobbra húztunk a főúttal együtt. Innen már csak lankásabb volt a terep és ezzel együtt az út is egyenesebb, de ekkor történt valami, ami az ilyen nagy ereszkedésekkor benne van a pakliban. Elszállt az egyik fékpofám, vagyis ahogy azt már számtalanszor tette, addig kopott a felülete, amíg a kis rugót be nem kapta a féktárcsa és én meg nem álltam a kerék felől jövő éles kattogás hallatára. A szerelést egy kedves család udvarának a kapujában hajtottuk végre – az egész nem vett 15 percnél több időt igénybe.

Probolinggo-ban, ahogy leértünk a Jáva szigetének északi partján húzódó 1-es főútra, rögvest megálltunk ebédelni. Elvégre 2000 méter szintet leadni nem kevés munka, nem igaz? Végig szorítani azokat a fékkarokat… :) Olvass tovább…

Olyan levelet kaptunk az egyik olvasónktól, hogy azt annyira jól esett elolvasni, hogy többször is megtettük és Zsolt engedélyével most itt is leközöljük, mert szerintünk nagyon sok érdekes, és értékes gondolatot taglal benne. Azért, mert nem saját bejegyzéssel jövünk, ne gondoljátok, hogy mi kifogytunk a  témából vagy az íráskedvből, mert nem így van, sőt épp van egy-két írás a talonban, csak épp közben szigetet váltunk és sok az egyéb teendőnk. Szóval íme, a levél:

Sziasztok!

Remélem, jól megy sorotok és még hátszél is van! :) A naplótokat olvasom nap mint nap, jelenleg a Goa-i résznél vagyok. Érdekes, hogy én is 2012. áprilisában voltam Indiában, amit nagyon élveztem. Nagyon mély nyomot hagyott bennem ez az ország, pozitív értelemben persze. Úgy gondolom egyébként, hogy egy utazás a saját gondolkodásunk, értékrendünk tükörképe. Ez Indiára különlegesen érvényes, itt mélyebb érzelmek, gondolatok szakadnak fel.
Hazautazásom napján néhány gondolatot vettem papírra Indiáról.
India!? Nehéz megfogalmazni milyen is India. Talán a szélsőségek országa illene leginkább rá. Rengeteg itt a lélegzetelállító táj, hegy, vallási és spirituális hely, épület, műemlék, szent folyó, ugyanakkor nagy a lélegzetelállító nyomor, szegénység, szemét, kosz és tömeg.
Nincs középút, az érzések kavarognak az emberben, amikor Indiára gondol , vagy szereted vagy utálod.
Mindkettőt meg tudom érteni. Ilyen India, próbára teszi az ember. Itt kiderül minden, hogy vagy-e olyan toleráns milyennek hiszed magad? Vagy-e olyan türelmes, alázatos, elfogadó, megértő, amilyennek hiszed magad? A válasz hamar kiderül itt utazgatva Indiában, s ez dönti majd el a végső választ is hazautazás napján, amikor megkérded magadtól, milyen volt India? Szereted? Utálod? Én szeretem, habár ez az ország ráébresztett, hogy van még tanulni, fejlődni valóm bőven.

Indiában utazva sohasem gondoltam volna, hogy egyszer még hiányozni fog a sok dudálás és „káosz”. Most hiányzik…

A szabadságvágy az, ami nagyon hiányzik, amelyet akkor él át az ember, amikor gondtalanul, üres fejjel utazik. Persze vannak egyéb tevékenységek is, amelyek részben kölcsönzik ezt az érzést számomra (is!), ilyen a biciklizés és a futás.
Igen, eddig nem említettem, de biciklizek és futok én is .
Három éve fogtam neki a biciklizésnek túra jelleggel. Számomra egyszerűen a tökéletesség. Miközben sportolok, szórakozok, kikapcsolódok, új tájakat, új régiókat ismerek meg, nincs még egy ilyen tevékenység, ami ennyi mindent ötvöz.
Évente 4-5 túrát csinálok, ezek nagyjából 2-3-4 naposak és mindig az ország egy új szegletébe vezetnek el engem. Ilyenkor 2-3. osztályú utakat használok s ezáltal olyan kis gyönyörű falvakba, tájakra jutok el, ahová egyébként másként nem érnék el .
Szeretem a sport kihívásokat is, így megjártam már az ország legmagasabb útjait is, Transzfogaras vagy Transalpi , de az örültségnek sem vagyok ellenhíve, idén ősszel egy nap alatt betekertem Bukarestbe egy Pink Floyd koncertre, ami 320km Gyergyótól .

A futást kiváló alkalomnak tartom a gondolatok rendezésére, ilyenkor jobban át lehet gondolni cselekedeteinket, értékrendünket.
Ha ez nem megy, akkor “csak ” élvezni kell a csendet s a tiszta levegőt. :)

Nem akarlak untatni az én dolgaimmal, de ahogy olvasom a naplótokat, jövök r , hogy mennyi közös dolog van bennünk.
Vajon még sokan vannak így ezzel? Remélem igen, mert jó, ahogy csináljátok és gondoljátok.

Ami engem elindított egy másik úton, egy másik értékrend felé az nem volt más, mint az utazás. 10 évvel ezelőtt egy ” ártatlan ” nyaralásból sok kérdőjellel jöttem haza, amiről írtam is egy blogon: http://ahogyerzed.hu/?article=123

Szóval az utazások azok, amelyek során felmerültek bennem kérdések, úgy mint a család értéke, a hit, a saját kultúránk elismerése, megismerés és fenntartása, gyökereink ápolása, a földhöz és a természethez való viszonyunk, stb. Szóval én nem az a fickó voltam akit ezek a dolgok érdekeltek, de valaminek köszönhetően ez megváltozott amiért nagyon hálás vagyok nap mint nap .
Mára ott tartok, hogy a tömbház lakásból kiköltöztünk egy 99 éves parasztházba, veteményest művelünk, gyümölcsfáink vannak, saját magunk sütjük a teljes kiőrlésű tönkölybúza kenyeret a meglévő kemencében, szántóföldet szeretnék vásárolni, s megtanulni búzát, csicseriborsót, hajdinát és kölest termeszteni.
Nem használunk fagyasztóládát, nincs mikrónk, s a konyhai kisgépek is mind kézi meghajtásúak. Na és a legfontosabb, már pár éve nincs tv a házban. Ezt tartom a legfontosabbnak, mert ez a készülék miatt vagyunk ilyen puhányok és kényelmesek, elvisszük, ami nincs és nem hisszük el, ami van. Egyszóval valakik szépen megvezetgetik a jónépet e készülék jóvoltából.

Sokat gondolkodok azon, hogy valóban ilyen hatással tud lenni egy utazás a személyiségünkre, értékrendünkre vagy csak rám voltak vannak ilyen hatással az utazások?
Sógorom, aki egy pénzhajhász üzletember volt elhívtam egyszer egy 34 napos Kaukázusi útra ahonnan más emberként tért haza, s azóta is más utat jár. Valami csak van benne…
Ha ez előbbi valóban így van, akkor az iskolai tantárgyak közé fel kéne venni az utazást, s kétévente megtenni egy utat. Persze önálló szervezésben s nem Bécsbe vagy Párizsba.

Ti mit gondoltok?

Isten áldjon benneteket,
Köllő Zsolt (yede)
Székelyföld
Gyergyószentmiklós

Séta a sötét ég alatt

Valamikor éjjel kettő környékén keltünk, gyorsan öltöztünk és szedelődzködtünk, hogy Cemero Lawangból felsétáljunk a napfelkeltét megnézni a 2770 méter magas Penanjakan csúcs környékén lévő kilátóhelyről. Ezt a pillanatot már nagyon vártuk és bizony mire ideáig feljöttünk a biciklikkel, bőven meg is szenvedtünk érte. Ez a kis séta néhány száz méteres szintemelkedéssel (Cemero Lawang valahol 2200 méter környékén van) igazából már csak egy szép jutalomséta volt. Igaz, ezt Zita kezdetben nem így vélte, ő nagyon tartott a mászástól, tudjátok, hogy ő nem kedveli a fölfelé menetelt. :) Persze ez most nem volt vészes, bőven hagytunk rá időt, így nem kellett különösebben rohannunk, élveztük a túrát, ami kezdetben a csillagok alatt ment, amíg be nem kúsztak fölénk a felhők. Az éjszaka közepén sétálni fölfelé egy vulkán peremére, egy olyan helyre, ahová már idáig sem volt akármilyen utunk, és ahonnan előreláthatólag gyönyörű lesz a kilátás… Ez nem volt akármilyen érzés, pláne, hogy ez az egész hely, mikor elindultunk otthonról, még a képzeletünkben sem létezett. A Bromo vulkánról azelőtt nem is hallottunk, bennünk ez, mint cél már csak útközben született meg, és milyen jól tette, mert nagyon élveztük, hogy itt vagyunk és éreztük, hogy megint nagyon speciális napokat élünk. Ez izgalmas is volt egyben.

Ebben az éjszakai hangulatban sétáltunk ki a faluból, kezdetben egy aszfaltozott úton, ami aztán hamar csak egy földútban folytatódott. Házak és valamiféle földek között kanyarogtunk a sötétben, aztán megérkeztünk a meredek hegyoldal széléhez, és innen már csak egy szerpentin vezetett fölfelé, néhány száz méterenként éles hajtűkanyarokkal. Itt egy zajos indonéz csoportot értünk utol, aggódtunk, hogy elrontják a hangulatunkat a zajos együgyűségükkel, de hála az égnek, el voltak foglalva magukkal és gyorsan le is maradtak tőlünk. Két-három kanyar múlva már a hangjukat sem hallottuk odalentről. Ahol a széles út egy ösvénnyé vált, ott egy kicsit elkavarodtunk és úgy kellett pár percig keresnünk a bokrok között megbújó folytatást a fejlámpákkal, Olvass tovább…

A száz méteres árnyékú ember

Ngadasban korán keltünk, megtaláltuk a „villanykapcsolót” és még áram is volt, így viszonylag gyorsan ki tudtunk kecmeregni az apró szobánkból és a reggeli után én kinéztem az utcára is, ahol most más irányból érkeztek a fények, mint ahonnan előző este eltűntek. A nap épp akkor bukott át a vulkán peremén, amikor kint voltam az utcán, ezért rögtön elkezdtem játszani a százméteres árnyékommal, amihez aztán persze Zitát is kihívtam és akkor már együtt játszottunk.

Mindeközben a falu is ébredezett és már zajlott az élet, jártak a kis utcán. Itt egy másodperc hiányzott csak ahhoz, hogy le tudjam fényképezni az egyik képen látható, lefelé sétáló nőt abban a pillanatban, amikor a hátán lévő tarka anyagdarabot éppen kitárt karokkal kifeszíti teljes széltében, hogy megigazítsa magán. Erről sajnos lemaradtam, de azért így sem lett rossz a kép, és főleg nem bosszankodtam ezen sokat, hiszen ez a reggel amúgy nagyon csodás volt. Fények terítették be a kis falut és igaz ugyan hogy a hegy miatt éppen csak most kezdett el sütni ránk a Nap, de ekkor már rögtön meleget is adott, hiszen a horizont nem éppen lapos volt kelet felé, tehát a Nap hiába most kelt fel, már magasan járt. Olvass tovább…

Kezdődik a meredek

Ahogy elindultunk, rögtön megértettük, hogyan lehet az, hogy tegnap már megérkeztünk ugyan este Wringinanomba, de az előzőleg gpseis.com-on mért és aznapra tervezett magasságot nem értük el, noha a tervezet távolságot egy-két kilométer híján megtettük. Nem tévedett se a térkép, se a mérésem, mindez azért volt, mert az 1200 méteres magassághoz szükséges maradék 300 méter szintet még a falun belül vagyis a következő néhány kilométeren felvettük. Így utólag már nem is értem, hogy a jó viharba voltunk képesek ilyen meredeken feltekerni.

Bár az is lehet, hogy ezt most csak azért érzem, mert írtó izomláz van a combjaimban a tegnapi tájfutóverseny miatt így még képzelni sem akarok egy felmálházott fekvőkerékpárokkal történő hegymenetre. :) Elindítottam ma hajnalban is egy timelapse-et, ami nagyon ígéretesnek tűnik: vannak felhők az égen (és mozognak!), jók a fények és a felvétel elején beúszott az öbölbe egy hatalmas óceánjáró luxushajó. Sajnos az operaház megint nem fért rá a képre, de a híd és a városközpont igen. A kamerát otthagytam és visszajöttem, most múlt hat óra szegény Zitát felébresztettem. Amíg pörög a film, én írok, mert hát nem akármilyen élmények következnek. Vissza a Bromóra! :)

A falu egyébként, azon túl, hogy rohadás meredek volt, szép volt. Persze mert már ébren voltak a lakói, hiába indultunk el korán reggel , itt Ázsiában már cigányhajnalban kelnek a népek, vagy még annál is előbb, olyan korán, amit mi a lusta fejünkkel elképzelni sem bírunk. :) Ahogy ők se azt, hogy mi a fenét csinál ez a két hülye ezen a két furcsa alakú gépen. Komolyan gondolták, hogy felbicikliznek erre a vulkánra, hát nem látják, milyen meredek? Sose fognak felérni… :) Olvass tovább…

Fikrinél Malangban

Malang Jáva egyik legnagyobb egyetemi városa, rengeteg tanulóval. Fikri és a barátai is így kerültek ide, egy kisebb lakást bérelnek a külvárosban, miközben mindannyian más városból valók és csak egyetemre járnak ide. Fikri még viszonylag új volt a Couchsurfingen, mikor nála jártunk, kezdetben kicsit félénk, vagy zárkózott volt velünk, de aztán szépen lassan megnyilt és így egyre többet és egyre közvetlenebbül beszélgettünk vele. Látnotok kellett volna a szobáját, tele volt a világ, de főleg Délkelet-Ázsia leggyönyörűbb helyeinek posztereivel, képeslapjaival és persze egy nagy térkép is volt a falon, Fikri pedig nagy szenvedéllyel mutatott videókat Indonézia más részeiről, na és persze a Bromóról is, amivel nem kicsit felcsigázott minket. :) Ez a gyerek egyszer világgá fog menni, az is biztos!

Délelőtt elmentem vele a központba, megkerestünk egy utazási irodát, vagyis a központi turista információt, ahol arról érdeklődtünk, hogy fel tudják-e nekünk vinni a csomagjainkat a hegyre. Merthogy ez egy kemény hegymenetnek tűnt, hosszú, meredek fölfelével, és nem akartam hogy túlságosan megszenvedjünk vele. A számításaim sajnos nem jöttek be, az út amit kinéztem felmenetelre, illetve a vulkán keresztezésére, a mi oldalunkon nem járható végig még négykerék-meghajtású terepjáróval sem, tehát abszolút nem járnak rajta menetrendszerinti járatok, de még szervezett dzsipes túrák sem. Persze azért járható az út, próbáltak felvidítani, hisz ők már többször felmentek ezen az oldalon motorral. A dzsipes túrák hajnalban indulnak és csak a Penanjakan-csúcsra mennek, de egy másik, északnyugati-úton, amit biciklivel nem lenne olyan jó követni, mert egyrészt arrafelé több a szintemelkedés is, másrészt azzal kihagynánk a vulkán kráterén való átkelést. Harmadrészt sok pénzt kértek volna csak a csomagok felviteléért is. Ekkor ezt a lehetőséget elengedtem, és úgy gondoltam, jó lesz nekünk a csomagokkal is, majd csak felmegyünk valahogy, elvégre nem olyan magas a perem, csak 2300 méter, és az egész menet nincs több, mint 50km. Az útvonal szintmetszete meg pont úgy néz ki, mint az óvodás rajzaim egy vulkán oldaláról. :) Mi lesz itt velünk? :)

Ezen a napon még csak az lett, hogy Fikri-vel elmentünk elemeket venni. Félreérthetően olcsón adták Malang egyetlen komoly fotósboltjában a Sanyo Eneloop AA-s aksikat, amelyeket azért választottam ki, mert némi guglizás után azt derült ki róluk, hogy ezek a legtutibb, legerősebb tölthető aksik jelenleg a piacon. Százezer rúpia, vagyis 2300 forint volt négy darab ilyen aksi. Megvettem őket, és később kiderült róluk, hogy eredetiek. A kis Canon Powershot A720IS ősrégi kameránk, amely a régi elemeinkkel, ha éppen nincsenek csutkára feltöltve, néha már nem is hajlandó bekapcsolni, egy pár Sanyo Eneloop-al 2600 képet készített néhány óra alatt, igaz LCD és vaku nélkül, de ez akkor is nagyon szép szám szerintem. És hogy miért fontos ez és mire kellettek ezek az elemek? Olvass tovább…

Első Nap – Hello Mister!!!

Ma már a második bejegyzés megírásába kezdek bele, ilyen is rég volt. Ennek örülni kell, úgyhogy boldogan és mosolyogva írok. És bevallom őszintén, az emlékek előhívására először kiválogattam a legjobb képek közül a legeslegjobbakat és a térképes útvonalunkra is újra ránéztem. Bizony, most leírni már nem ugyanaz, mintha akkor tettem volna, de még mindig jobb annál, mintha még négy hónappal később tenném, vagy esetleg soha.

Szóval búcsúzzunk el Endrang-tól és az apukájától, és csapjunk a bicikliriksások közé! :) Egyet mindjárt le is szorít az útról ez a fekete-fehér busz – ha ilyesmi otthon történne, abból szinte egész biztos, hogy hangos anyázás kerekedne. Itt: semmi! A riksás lefékez, megáll, és vár. A buszon többen vannak, neki csak egy utasa van. Más világ ez és ezt főleg akkor látjuk meg, amikor kijjebb érünk a városból. Hatalmas mezők közé kerülünk, emberek integetnek ránk a derékig érő mesezöld rizsföldekről, amiben szana-szét apró, tetős pihenő vagy tároló helyek állnak, a háttérben gyönyörű hegyek… Ekkor kezdtünk el ugye először igazán biciklizni Jáván, ha a Yogya – Solo szakaszt nem számoljuk, és hát csak úgy ámultunk.

A forgalomban pozitívan csalódtunk, nem volt akkora és olyan szörnyű, mint ahogyan azt vártuk azok után, hogy olvastuk, hogy Jáva a maga 138 millió fős lakosságával a legsűrűbben lakott terület egész Indonéziában. Járművek ugyan voltak, és hangosak és büdösek is voltak, ahogy ez Ázsiában jószokásuk, de nem jöttek olyan sűrűen, hogy attól ne tudjuk élvezni a tájat és a bringázást, és ez nagyon felüdülő érzés volt. Beszélek most persze a városoktól távolabbi szakaszokról, a városokban más a helyzet, de azért ott sem volt semmi, ami mondjuk Dhakához fogható. :)

Ekkor, ezen a napon találkoztunk először a „Hello Mister”-el is, de ekkor még minket sem zavart igazán, pont ahogy azt a Szumátrát és Jávát megjárt crazyguyonabike-on blogot író utazót sem, aki később azt írta, majd meg őrült, amikor már sokadik napja kellett ezt hallgatnia és végül este még a sátrába is benyitottak és behellómisztereztek neki.

Szóval vártuk már, hogy jön majd a Hello Mister mindig és mindenkitől, de első nap még csak egy párat kaptunk és nekik nagy örömmel integettünk és kiabáltunk vissza egy az övékéhez hasonló hangsúlyban kiejtett „Hello Mister”-t. Ez itt az egész országban ismert, univerzális köszöntési forma a helyiek részéről az idegen, külföldi utazó felé. Hogy honnan vették és hogyan terjedt el pont ez az egész országban, máig nem tudjuk, pedig sokukat megkérdeztük, elhihetitek. :) És hogy miért univerzális? Hát azért kérem, mert fogalmuk sincs, mit jelent. A „Hello”-ról talán még van sejtésük, de a „Mister”-ről egész biztosan nincs, mert bizony Zitának is így köszöntek nem egyszer, nem kétszer, még akkor is, ha én a közelben sem jártam. :) Olvass tovább…