Nászút a Föld körül

Futni próbálok az F-9 parkban

Amikor megérkeztünk Iszlámábádba az új helyünkre, az F-8/-1-be, megfogadtam, hogy amikor csak tehetem, kimegyek futni a közeli parkba, ami nem kisebb, mint egy egész szektor, vagyis kb. 2km x 2km-es. Erre aztán sajnos csak két alkalommal került sor, mert minden nap késő estig elvoltunk mindenfelé, aztán másnap mire magunkhoz tértünk, Nazim általában leszervezett már valami mókát az új napra is. Azért kétszer kijutottam a parkba, és futottam egy jót, és bár többszörösen csalódnom kellett, még így is nagyon jó volt a futás. Először is csalódtam a saját kondíciómban, ami évek óta nem volt ennyire a béka segge alatt. Otthon eleve nem indulok el 6km-nél rövidebb távra futni, de itt most 4,6km-től teljesen kipurcantam, ráadásul hiába futottam óvatos tempóban és nyújtottam a végén az izmaimat utána hosszú percekig, mindez kevés volt, másnapra olyan izomfájdalmaim voltak, hogy csuda. A szívem és az állóképességem bírta volna még a futást, de a lábaim már elszoktak ettől a fajta mozgástól. A másik csalódást a „park” jellege okozta. Lehet, hogy csak rossz szegletében futkároztam a szektornak, de tény, hogy csak egyetlen egy rét környékén láttam olyat, amit otthon is parknak nevezünk, egyébként végig olyan volt, amit a tájfutók csak úgy hívnak, hogy „ótvar sisnyás”, és ha valamit is mond ez valakinek, rosszabb volt mint az „Indián-domb”. :) Ennek ellenére élveztem, és örültem, hogy egyáltalán futhatok a zöldben.

Egyik reggel aztán majdnem Nazim is velem tartott, azt mondta szeret futni, és ezt talán el is tudom képzelni róla, mert mindenhová sétálva jár, mindig sportcipőben van. És szerinte a távolság mindenhová „10 minutes walk”, azaz tíz perc séta. Nem számít, ha két szektorral odébb megyünk, Nazimnak az is csak 10 perc séta, legalábbis ő ezt mondja, és ezzel néha minket is tőrbecsalt. 4 km-t én futva se tudok megtenni 10 perc alatt, de Nazim mindig teljes őszinteséggel állította, hogy 10 perc séta! :) Mondom, hogy a pakisztániaknak más az időérzékük… :)

Olvass tovább…

Az 50 éves sakktábla város

Pakisztán fővárosa, Iszlámábád nagyon fiatal város, alig 50 éves, és ez jól látszik már a térképén is. A várost a tervezői szektorokra osztották, és a szektorokat mint a sakktáblán a mezőket, sorok szerint betűkkel, oszlopok szerint számokkal azonosítják.

Mi az F-8/1-ben laktunk. A per egy a subsector-t, vagyis az alszektort jelőli. Ebből minden szektorban négy van, a bal alsó, vagyis a délnyugati része a szektornak az egyes, majd így megy egészen körbe a jobb alsó negyedig, ami a négyes. Középen pedig egy markaz, vagyis központ található, ahol nem lakóházak, hanem irodák, hivatalok és boltok vannak. Minden szektornak van markaza, de azért persze megtalálhatóak máshol is közértek, mert előfordulhat, hogy ha egy szektor sarkán laksz, akkor a legközelebbi markaz több mint egy kilométerre van tőled. Így volt ez velünk is a G-8/1-ben, de szerencsénkre talán 200m-re se tőlünk volt egy minimarkaz, éppen csak néhány bolttal, talán két kifőzdével (itt étteremnek hívják, de a leglepukkantabb magyar főzelékfaló is Gundel étterem lenne ezek mellett, ezért nem írok éttermet), és egy fodrásszal.

A zöldségesnél és a fodrásznál

Szóval erre a kis térre jártunk ki reggelente megvásárolni az élelmiszereket, és tök jó érzés volt, hogy egy idő után megismertek az emberek, úgy köszönt ránk a zöldséges, mint egy törzsvásárlójára, és amikor nem bringával mentünk, hanem csak gyalog, rögtön kérdezték, hogy hol hagytuk a bicikliket. Ugyanitt még épp jókor, a TV interjúk előtti este beugrottunk a fodrászhoz levágatni a hajam. Előtte rutinosan megkérdeztük a zöldséges haverunkat, hogy mennyi egy hajvágás, így már a fodrászüzletbe belépéskor tudtuk, hogy nem szabad 80 rupinál (200 forint) többet adnunk. Mikor megkérdeztem, hogy mennyi a hajvágás, a fodrászunk azt mondta, 200 rupi. Én persze kinevettem, hogy miről beszél, hát a hajvágásnak errefelé 80 rupi az ára. Miért mond nekem 200-at, mert külföldi vagyok? A válasz egyszerű volt és őszinte: igen, azért! :) Olvass tovább…

A karácsonyfánk – Egy virág a kertből

Mint már írtam, a Karácsony este előtti délelőtt végre sikerült elköltöznünk Rawalpindi-ből Iszlamabadba, ahol egyből otthon éreztük magunkat. A kis szobánkban szét- és összeforgattuk a három ágyat, hogy több helyünk legyen. Az éjjeliszekrény tetejére Zita szerzett egy nagyobb cserepes növényt a kertből, amit a még Rawalpindi-ben általa festett és kivágott, madzaggal ellátott karácsonyfadíszekkel együtt feldíszítettünk. Ha muszáj meglátni valami pozitívat a rawalpindi-i veszteglésünkben, akkor azok a karácsonyfadíszek. Ha előbb jövünk Iszlamabadba, valószínű nem nagyon maradt volna Zitának ideje elkészíteni a díszeket, mivel Iszlamabadban aztán kicsit felpörögtek velünk a dolgok. Na de erről majd később, most térjünk vissza a Karácsonyra!

Megrohanjuk a boltokat Karácsony előtt! :)

Miután teljes pompájában díszelgett a fa, kimentünk az F8 markazba (szektoroktól és markazokról szintén később…) karácsonyi ajándékot vásárolni egymásnak. Ekkora csatlakozott hozzánk Nazim és Frida. Nazim-ot Barbarán keresztül ismertük meg Karimabadban, és azóta folyamatosan hívogatott minket mindenhová, már akkor is, amikor még meg sem érkeztünk a fővárosba. És amikor végre megérkeztünk, tényleg nagyszerű programokat szervezett nekünk, sok jó arccal megismerkedtünk rajta keresztül és sokat lógtunk együtt a városban, szép időket töltöttünk együtt, szóval nagyon örültünk Nazimnak. Ő megér még egy külön bekezdést is, na de most nem akarok messze kanyarodni a Karácsonytól. :) Nem is olyan könnyű csak egy témáról írni, mint hittem… Annyi minden történt velünk Iszlamabadban és annyi nagyszerű emberrel találkoztunk, hogy még legalább 2-3 bejegyzést fogok írni róluk, előre szólok. :) Olvass tovább…

A hasmenés vége – A hízókúra eleje

Szóval megérkeztünk Rawalpindi-be, a vendéglátónkhoz, Shuaib-hez (ejtsd: Sveb). Egy barátja is vele volt ekkor, egy magas vékony srác, Mahboob. Nem sokat időztünk náluk, csak épp rendeltek két pizzát, azt felfaltuk és már készülődtünk is az induláshoz. Igen, én is ettem a pizzából, ami megint csak merészség volt, de ezúttal nem jártam pórul.

Amint megemlítettem a visszatérő, vagyis inkább folyamatos, de a széntabletták miatt csak kétnaponta visszatérő gyomorbajom, előkaptak egy gyógyszert, amiről azt állították, hogy biztosan segít a bajomon, és holnap már semmi gondom nem lesz az emésztésemmel. Én ezt nehezen akartam elhinni, és persze a gyógyszert sem vettem volna be, hiszen azt nem orvos, vagy gyógyszerész adta nekem, ám amikor megláttam a gyógyszert, nem akartam hinni a szememnek. A Flagyl-ról állították, hogy csodaszer. Ugyanezt a gyógyszert szedtem, ugyanebben a kiszerelésben Karimabadban, a fogbajomra az antibiotikum mellé. Akkor segített, mert nem lettek gyomorbajaim az antibiotikumtól. Ezek után el mertem fogadni tőlük a gyógyszert, és be is vettem a pizza mellé. Annyira mondták, hogy ez tuti rendbe rak, és annyira kívántam a pizzát, hogy még azt se bántam volna értük, ha megint rám tör a foshatnék. Ha így lesz, akkor legalább ettem egy finomat, olyat, amit már hónapok óta nem, és megmutathatom a legújabb pakisztáni barátainknak, hogy „de az én gyomorbajom még annál is sokkal durvább, mint amit Ti el tudtok képzelni”. Nem így lett egyik dolog sem: a pizza olyan volt, amilyet még egyáltalán nem ettem egész életemben (de azért jó volt, csak nem amit megszoktunk), és a saját legnagyobb meglepetésemre többet a WC-re se kellett járnom, legalábbis nem azért, hogy folyékony, vagy puding halmazállapotút székeljek. Azóta, hogy ez történt, eltelt 2-3 hét, és ez alatt nem tört rám hasonló gyomorrontás-ételmérgezés. És azt hiszem a 2-3 hét már önmagában nagy dolog Ázsiában vagy Pakisztánban hasmenés nélkül. A legdurvább pedig az egészben az, hogy végig volt nálunk még néhány szem Flagyl a KKH-n, tehát mindvégig nálunk volt a „csodaszer”, amiből 2 szem teljesen rendbe rakott, csak éppen nem tudtuk róla, hogy micsoda. Abba jobb nem belegondolni most már, hogy mi lett volna, ha azt a két szemet még Dasu-ban beveszem… :) Mindegy, a leckét megtanultuk, azóta beszereztünk a Flagyl mellé számtalan más dolgot is hasmenés ellen, és szántszándékkal mind a ketten masszív hízókúrán vagyunk. Tudjátok milyen jó az, amikor az ember szeret enni, lehetősége is van rá és tudja, hogy most arra is van szüksége, hogy sokszor nagyokat egyen, és felszedjen 5-10kg-t? :) 85kg-ig meg sem állok! :D Olvass tovább…

„Magyar” zászlók Abbottabad utcáin

Abbottabadra szántunk egy napot (konkrétan 2011. december 18-át), és érkezésünk másnapján nem siettünk tovább. Zita utoljára Szamarkandban járt templomban, és mivel Abbottabadba jelölt néhány keresztény templomot az útikönyv térképe, és ráadásul vasárnapra esett ez a nap, ezért úgy döntöttünk, tartunk itt egy „pihenőnapot”, még mielőtt továbbállnánk a fővárosba, Iszlamabadba.

Előző este azt hallottuk, hogy 10-kor kezdődik a mise, ezért magunkhoz képest viszonylag korán felkeltünk, hogy legyen bőven időnk elsétálni a templomig. Nem a főutcán (The Mall), hanem egy belsőbb, de szintén zsúfolt utcán sétáltunk vissza észak felé, hogy megtaláljuk a St. Luke Church-ot, aminek a tornya már messziről látszott. Ezen az utcán egyszer csak nagyon sok piros-fehér-zöld zászlóra lettünk figyelmesek. Az összes taxinak használt minibusz tetején díszelgett a magyar trikolor. Persze egy percig sem gondoltuk, hogy minket ünnepelnek, ellenben az sokkal valószínűbb, hogy valami Iránnal kapcsolatos megmozdulást vagy ünnepélyt tartottak, csak épp lefelejtették az iráni zászló közepéről Allahot… Bár megmondom őszintén, most, mikor írok, megnéztem a neten, pontosan hogyan is néz ki az iráni zászló, és rohadtul zöld-fehér-piros, ezek a Gézák viszont egytől egyig úgy rakták fel a zászlókat, hogy a piros volt felül és a zöld alul. Lehet, hogy Iránnal kapcsolatban próbáltak ezzel valamit kifejezni, hogy feje tetejére állították az iráni zászlót Allah nélkül? Ezzel gyakorlatilag egy magyar zászlót létrehozva… A fenébe, most már bánom, hogy nem kérdeztük meg, hogy mi a bánatért tették ki azokat a zászlókat. Egy biztos, semmi közük nem volt Magyarországhoz, mert egy darab világos bőrű embert nem láttunk a környéken, és se ezelőtt, se ezután nem hallottunk semmi magyar-abbottabadi kapcsolatról, pedig később egy egész templomnyi embernek elmondtuk, hogy honnan jöttünk. Olvass tovább…

Száguldás lefelé a szerpentinen

Az éjszakai hasmenésem ellenére reggel mégis úgy döntöttünk, hogy továbbmegyünk Chattar Plain-ből, mert Manshera már nem volt messze. Az útikönyv azt írta, Manshera-tól délre már nagy a forgalom és nem érdemes bringázni, nem is szép különösebben. Ezért úgy döntöttünk, hogy Manshera-től, vagy Abbottabad-tól buszra szállunk majd és úgy tesszük meg az utolsó szakaszt Iszlamabadig. Addig azonban még volt néhány szép élményünk, a motoros rendőreinket – akik még mindig követtek minket – megszégyenítő módon száguldottunk lefelé a gyönyörű hegyi szerpentinen Chattar Plain után. A táj erdős volt, ahol nem volt szemét vagy település, ott szép fenyőerdő szegélyezte az út mentét, és néhol a kilátás is egészen pazar volt az előttünk elterülő dombos-völgyes tájra. Az „erdő” persze nem olyan volt, mint amit otthon megszoktunk, sehol nem láttunk nagyobb egybefüggő lombkoronát, tehát egy Bükk vagy Mátra mögött még mindig bőven elbújhatott volna, mindezek ellenére azért nagyon élveztem, mert rég nem láttam már ekkora „erdőt”. Így már érthető, miért hívják ezek az ázsiai népek a Bakony-t „dzsungelnek”. :) Valójában tényleg jogos, ha ez nekik az erdő. Olvass tovább…

Sajnos majdnem pont ugyanúgy kell kezdjem a bejegyzést, mint az előzőt. Battagram-ban este lefekvéskor még semmi nem tűnt fel, de miután az éjszaka közepén kilátogattam a WC-re, és egy egészségesnek tűnő csomagot otthagytam, utána még vissza kellett járnom. Nem egyszer, nem kétszer, rengetegszer, mígnem újfent nem maradt bennem semmi. Hiába voltam tünetmentes két teljes napig, ez csak a hasfogó széntabletta eredménye volt, valójában még bennem maradt a fertőzés, nem voltam túl a dolgon, és hiba volt előző nap a “királyi vacsora”. Ez nem volt túl jó fejlemény tekintetbe véve, hogy Chattar Plain-ig még hátravolt közel 800m fölfelé, de nem volt mit tenni, mivel vesztegelni nem akartunk Batagramban, elindultunk szépen lassan.

Rendőri kíséretünk most is volt, ugyanazon a „Rider City” motoron két másik fickó, egyikük vezette, másikuk fogta a gépfegyvert.

A dízel nem, de én lángra kapok

Két kilométert sem haladtunk, és megálltunk egy benzinkútnál dízelt venni, ugyanis az előző, Gilgitben vásárolt dízel az istennek sem akart begyulladni a tábori főzönkben. Amit most vettünk, azt rögtön ki is próbáltuk, persze se a rendőreinket, se a benzinkutasokat nem zavarta különösebben, hogy a kút mellett tüzelünk. Ellenben ez az üzemanyag sem akart meggyulladni, ugyanolyan olajos állagú volt, mint az előző. Amikor végre meggyulladt, lassan kapott nagy lángra, és sokáig éget, sok korommal. Ez mondanom sem kell, hogy nem túl ideális főzéshez. Azért a vásárolt egy liter üzemanyagot duzzogva, de eltettük. Nem értettük, mi a francért nem működik úgy a főzőnk az itteni üzemanyagokkal, mint a Dushanbe mellett vásárolt dízellel. Valószínű Pakisztánban jóval gyengébb az üzemanyagok minősége.

Mindeközben természetesen kisebb tömeg gyűlt körénk a helyiekből, és szokás szerint úgy bámultak ránk, mintha egy másik bolgyóról jöttünk volna, és nem is emberek lennénk. Ez engem nagyon idegesített, mert nyűgös voltam és gyenge, mindenre vágytam, csak arra nem, hogy néhány tanulatlan paki az én mozdulataimat lesse. Megint belenéztem az egyik legbámulósabb barátomnak egyenesen a szeme közepébe, és mikor észrevette, hamar zavarba is jött, összepiszmogott a társaival és már csak a hátsó sorokból folytatta a bámulást. Egyikük, aki beszélt angolul, közelebb jött hozzánk, és a bringák áráról kérdezett. Ezen nagyon mérges lettem. Miért ez a legfontosabb kérdés? Miért ez a második kérdés azután, hogy „Honnan jöttünk?”? Komolyan nagyon begurultam. Olvass tovább…

Ebéd Thakotban, több száz kíváncsi gyermek szempár figyelme alatt

Nem sokkal később a völgy, és vele együtt az utunk is vett egy nagy jobbra kanyart és ezzel egy időben elkezdett lejteni is. Ez a szakasz tipikusan megmutatta, miért szép kerékpártúrázni. Először egy teherautó jött szembe, lökhárítóján egy békésen csücsülő pakisztánival. Majd egy srác egy nagyon komolyan feldíszített bringán. Elől a kormányon nagy csokorban voltak a piros-sárga művirágok, hátul a sárvédőn pedig egy – valószínű teherautóról lepottyant – pillangó díszelgett. Az egész összhatás fenomenális volt! Majd kb. két tucat paki következett, egyetlen egy pickup platóján csüngve, vidáman integetettek nekünk. Itt ez a tömegközlekedés kérem! :)

Könnyedén leértünk Thakotba 500m környékére, és mivel ekkor már ebédidő volt, megálltunk egy útszéli vendéglőnél enni. Sajnos rizsük nem volt, nekem meg muszáj volt enni valamit, hogy bírjam folytatni a tekerést, így két dall-t rendeltünk. Megettem és nem indult el tőle semerre a hasam. Olvass tovább…

Besham – Egész éjjel a WC-n, az erőm elszáll, a morálom a mélybe zuhan

Sajnos a Beshamba érkezésünk napján a kalandjaink – pontosabban az én kalandjaim -, még a lefekvéssel sem értek véget. Éreztem, hogy nem vagyok jól, forgolódtam az ágyban és émelyegtem, hányingerszerű érzés tört rám. Végül úgy döntöttem, hogy kimászom az ágyból, és kimegyek a fürdőszobába rókázni. Ez sokadik próbálkozásra végül sikerült, persze egyáltalán nem volt kellemes érzés, és különösebben még csak meg sem könnyebbültem. Visszafeküdtem aludni, de 20 perc sem telt el a forgolódással és meg kellett ismételnem a műveletet. Ez a ciklus még néhányszor lepörgött, magyarul a fél éjjelt a fürdőszobában töltöttem a porcelán buszt vezetve. 6-7 ilyen alkalom után végre lenyugodott a testem, és tudtam aludni néhány órát egyhuzamban, de ez sem tartott sokáig, mert reggel kezdődött a fosós parádé, de legalább a délelőttöt már ülve töltöttem a WC-n. Minden átment rajtam, de nagyon durván, a végére már gyakorlatilag teljesen folyékonyat székeltem. Egyértelmű volt, hogy ezen a napon nem tudunk továbbmenni, de ez fel sem merült bennünk ezek után.

Zita mindenben nagy segítségemre volt, nem is tudom, mi lett volna velem ekkor nélküle. Annyira gyenge voltam, hogy élni sem volt kedvem, csak feküdtem az ágyban, és vártam, hogy jobb legyen. Enni természetesen semmit nem ettem, csak a gyomorfogó és fertőtlenítő tablettákat. Inni azt ittam rengeteget, cukor nélküli „üres” teát, literszámra, hogy ki ne száradjak és átmossam magamon ezt a borzalmat. Szörnyen cefetül éreztem magam, az ágyból kikelni alig volt erőm. Nem csak fizikailag, morálisan is magam alatt voltam. Nagyon gyenge voltam, és a tegnapi hosszú, nehéz nap után ez a kényszerű koplalás igazán nem esett jól. Ugyanakkor tudtam, hogy nincs más választásom, ha megpróbálok enni, az biztos egyből átmegy rajtam, és csak rosszabbodik a helyzetem. Olvass tovább…

A táblázat

Itt megtalálhattok egy táblázatot a következő oszlopokkal: szakasz neve, napi táv, össztáv, átlagsebesség, tekert idő, napi költség Euróban, napi költség Forintban, napi költség élelemre, kommunikációra, felszerelésre, vízumra, közlekedésre, szórakozásra/kultúrára, szállásra, egészségre bontva. A sárga sorok a „pihenő”, vagy városnéző, kiránduló napokat jelölik, a fehérek azok a napok, amelyeken „haladtunk”.

A kilométerek

A távokhoz nincs különösebb hozzáfűznivalónk. A leghosszabb napunk a 119-edik volt, az utolsó nap Türkmenisztánban, amikor muszáj volt elérnünk az üzbég határt, különben lejárt volna a vízumunk. Ezen a napon reggel a napfelkeltét már a sivatagi útról csodáltuk, a naplementét szintúgy. :) Így sikerült 137km-t tekernünk egy nap alatt. Ezen kívül még említésre méltó a 140-edik napon, a Pamírban, 4000m-es magasságban tett 100km-ünk, talán ez nem mindennapi teljesítmény volt. Egyébként pedig sose csináltunk sportot abból, hogy sokat haladjunk egy nap alatt, ugyanis az, hogy mennyi mindent látunk, nem egyenesen arányos azzal, hogy hány km-t haladtunk az adott napon. Ez abból is nagyon jól látszik, hogy összesen 8 alkalommal tettünk meg 100km-nél nagyobb távot egy nap alatt. (Az első ilyen alkalommal, még Magyarországon velünk volt egy 10 éves kislány is, Fanni!)

A pihenőnapok, a tempó és a háj, ami eltűnt rólunk

Ha végiggörgettétek a táblázatot, biztosan észrevettétek, hogy az alja „besárgult”. Nincs ezen mit szépíteni, kikészültünk, elfáradtunk, volt itt a végén fogfájás, hányós-fosós gyomorbaj, arról nem is beszélve, hogy jelen sorok írásakor még fogalmunk sincs, hogy Indiába és azután pontosan merre lesz az arra… Ja, és még indiai vízumunk sincs! :) Eddig „strict schedule”-unk volt, minden országra megvolt az időablak, és azt tartanunk kellett. Mostantól nincs ilyen, már minden otthon szerzett vízumot felhasználtunk, innentől kicsit szabadabban mozoghatunk talán – és lassabban. Ez tetszik nekünk! :) Egy-két hétig, hónapig lehet ennél sokkal gyorsabb tempóban utazni, de ha évekig szeretné élvezni az ember az utat, jobb, ha belassít, különben feléli önmagát. Apropó, hízó napokat is kéne tartanunk, mert mindenki azzal traktál minket, hogy nagyon lefogytunk.

A költségeink

Végre valami izgalmas! :) Szóval a 2011. június 11-i indulástól számítva december 31-ig 964,449 Ft-ot költöttünk. Ettől elsőre biztos padlót fogtatok, de ha visszamásztatok és felkapaszkodtatok a székbe, számoljunk egy kicsit. Ketten vagyunk, és 205 nap telt el az indulásunk óta. Az fejenként annyi mint napi 2353 Ft! Kettőnkre nézve pedig napi 4704 Ft, vagyis 17.42 Euró. Egy hónapra nézve ez 141,100 forint kettőnkre. Ebben minden benne van: az étel, a rezsi, és a közös költség is! :) Nézzük, hogy ez hogy jött össze!

A költségek eloszlása

A fenti tortadiagramon jól látható az egyes költségkategóriák eloszlása. Ha ráviszitek az egeret az szeletekre, látható az adott terület összköltsége/napi átlaga a zárójelben. Ugyanígy a következő alcímek végén is: Olvass tovább…