Nászút a Föld körül

Érkezés

Dhakába ha jól emlékszem, hajnali négykor érkezett meg a buszunk. Szerencsénk volt, mert Prodipék irodájától csupán néhány kilométerre rakott ki minket. Következett a mutatvány visszafelé: Bringákat a tetőn eloldozni, leadni, alulról kipakolni a táskákat. Majd összeszerelés, lelkes nézőközönség közepette, aztán végre sisak, kesztyű felvesz, lámpák felkapcsolva, ééés indulás bele a dhakai éjszakába. Azért az valahol „csodás”, hogy egy város még ilyen hajnali órában is képes büdös lenni – és erre nem számítottunk, mert a maszkokat nem vettük elő. A World Concern irodája nem volt elmentve a GPS-ben, ezért csak emlékezetből kezdtük végigjárni az utcákat a környéken, de hamar ismerős helyen találtuk magunkat és ráleltünk a kapualjra is. A biztonsági őr már megismert minket, kinyitotta a kaput, mi pedig behajtottunk. Hát újra itt vagyunk! A második emeleti tárgyalóba pakoltunk fel, de aludni lent aludtunk egy földszinti nagy előadóteremben. Szűk két órát aludhattunk, mert 7 után felkeltettek minket mivel minden munkanap reggelén 8 órakor a lenti teremben reggeli ima kezdődött. Én ezen a reggelen már nem aludtam tovább, csak felköltözve a fenti tárgyalóba nekiálltam intézkedni. Sok dolgunk lesz, nagy és drága döntéseket kell meghoznunk. De mindenek előtt egy kérvényt írtam meg az itt állomásozó mianmari nagykövetségre, és előkészítettünk mindent a vízumhosszabbításhoz.

Tudtuk, hogy bringával kell mennünk mind a két helyre, mert csak úgy érhetjük el a „maximális hatást”. Ehhez sok kedvünk nem volt, bringázni Dhakában egy ilyen átbuszozott éjszaka után. Tegnap is kemény napunk volt, az este nagyrészét a buszon töltöttük és utána is alig aludtunk. De nem volt mit tenni, menni kellett, mert tudtuk, hogy minden nap drága most nekünk, hisz a vízumunk már több mint 15 napja lejárt.

A Passport Office-ban pofonként ér minket a hír…

Először a vízumirodába, a „Passport Office”-ba mentünk, csak hogy megtudjuk, mi a helyzet. Ez hála az égnek csupán három kilométerre volt az irodától, ráadásul majdnem teljesen útba esett a mianmari nagykövetség felé, ami viszont már több, mint 10km-re volt. Bringával viszonylag sima ügy volt, amin mi is meglepődtünk. Szerencsére egész úton végig „soksávos”, széles sugárúton kellett haladnunk, ahol elfértünk a forgalomban. Az iroda egy sokemeletes épület volt, aminek az aljában már kígyózó embertömeg állt sorba.

A negyedik emeletre kellett mennünk, ahová én már lungiban érkeztem meg, szintén a „maximuális hatás” érdekében. Igaz, ez sokat nem számított, mert csak ablakok voltak, ahol elmondhattuk a problémánkat, mire az illető átnyújtott egy csomó kitöltendő papírt, és közölte az összeget. 17×500 vagyis 8500 taka, tehát 23 ezer forint fejenként, és ez még csak a napi bírság, ezen felül még meg kell fizetnünk a vízumhosszabbítási díjat, ami 55 dollár fejenként! Micsoda? Miért 500 taka minden napra a bírság? Nem arról volt szó, hogy 200 taka a bírság az első 15 napra, és csak utána 500? De, de ez így van, de a 15 nap lejárta után már az első 15 napra is az 500 taka a bírság. Az fejenként 35600 forint, kettőnkre összesen 73200! Te jó ég, mennyi pénz, ezt jól megcsináltunk magunknak! Máskor ennyi elég lehetne egy hónapra, és most sutty, kifizetjük a bürokráciának, mert hülyék voltunk. Ez nagyon fájt nekünk. Próbáltunk hatni az ablakban ülő emberre, de teljesen reménytelen volt a helyzet, ő csak egy hivatali alkalmazott volt. Olvass tovább…

Hamarosan eldől a sorsunk

Ma a betervezett 5:30 helyett 6:20-kor keltünk, mert hajnalban szakadt az eső, és ez jó okot adott nekünk még egy kis lustálkodásra. Reggelire csak bekaptunk egyet-egyet a tegnap elvitelre vásárolt Harun féle parothából, majd elbúcsúztunk a szállásadóinktól, és a kedvességüket megköszönve kitoltuk a bringákat az esőbe. Kezdetben még az esődzsekikben tekertünk, de aztán jobb lett az idő, és levettük őket.

A második, igazi reggelinket már egy útszéli kis koszos vendéglőben fogyasztottuk, olajban kisütött parothát, rántottát és teát, összesen 75 takáért. Közben a helyiek persze jól körbeálltak minket, ahogy szokták. Szóval minden olyan volt, mint bármikor máskor Bangladesben, de ez csak a kívülállóknak (annak a több tucatnak) tűnhetett így, valójában mind a ketten kicsit izgultunk, hiszen tudtuk, hogy még pár kilométer, és megérkezünk a gundumi határátkelőhöz, ahol eldőlt a sorsunk, ha a következő hetekre véglegesen még nem is, de a következő napokra biztosan. Ha beengednek Mianmarba, akkor boldogság van, és megoldódott a 15 napja túllépett bangladesi vízumunk problémája. Ha nem engednek be, akkor még van egy dobásunk a dhakai nagykövetségen, és ha valamilyen csoda folytán kapunk tőlük engedélyt a bondor-nasaka belépésre Teknaf mellett, akkor királyság van. De ehhez már valószínű vízumot kell hosszabbítanunk, ami még plusz nyűg, a Dhakába való utazásról nem is beszélve. És ha ez se jön össze, akkor nem marad más lehetőség, mint repülőre szállni, ráadásul nem is Yangonba (Mianmar régi fővárosa), hanem Thaiföldre, Bangkokba, mert csak oda van legközelebb közvetlen járat, ami szóba jöhet.

Szóval tudtuk, hogy hamarosan eldől a sorsunk, és ezért volt bennünk egy kis majré. Vagy talán annyira nem is kicsi, mert én személy szerint eléggé izgultam, kb. annyira, mint mondjuk az érettségi, vagy a főiskola vizsgák, vagy azok eredményhirdetései előtt. Most nem is a tájról és nem is a bengáliakról beszélgettünk Zitával az úton, hanem pontosan erről. Azon gondolkodtunk, hogy hogyan kéne majd tárgyalnunk a határőrökkel, és rávezetnünk őket, hogy engedjenek át. Zita ötletére, tanulva az eddigi hibáinkból, azt találtuk ki, hogy megpróbáljuk őket nem hagyni eszkalálni. Vagyis legalább az első főnökhöz való telefonálás előtt megemlíteni valami „Exit Fee”-t, amit kifizetnénk közvetlenül nekik is, ha átengednek. Mindezt persze ugyanígy a túloldalt is Mianmarban, csak ott „Entry Fee”-vel.

Izgatottan vártam, hogy mikor érünk arra a pontra a GPS kijelzőjén, ahol majd le kell kanyarodnunk a főútról, és ahonnan már csak kb. 1km a határvonal. Vajon mi lesz ott? Lesz egyáltalán valami, vagy esetleg csak simán át tudunk suhanni, mert ez az út a zöldhatáron át visz, és az illető is, aki feltrackelte és töltötte az OSM-re, úgy kell át?

Ilyen gondolatok jártak a fejemben, amikor végre tényleg eljött az a bizonyos elágazás. Egy saras kis utcán hajtottunk keresztül egy rövid bazársoron, majd egy keskenyebb kis aszfaltúton folytattuk falusi házak között. Pár kilométerrel ezelőtt már láttunk határőrséget jelző táblákat (már jól ismerjük a jelüket…), ezért sejtettük, hogy nem zöldhatár lesz. Már csak azért sem, mert ezt a kis utat a Google Maps is jelöli amúgy. És ez a kis út mellesleg igen gyönyörű, ezért már önmagában megérte a főútról letérni: gyönyörű dombok között, rizsföldek oldalában kanyarogtunk, a fás, bokros, emberek és állatok által lakott dombok és a sík, élénkzöldben tündöklő rizsmezők között éles volt a kontraszt, az összhatás pedig szemet gyönyörködtető. Ebben a környezetben tekertünk, amikor végre az utolsó kettő minket üvöltve-sikítva üldöző kisgyerek is lekopott. Magunk maradtunk, más ember nem volt az úton, se körülöttünk, csak néhányan dolgoztak a rizsföldeken, de ők ügyet sem vetettek ránk – valószínű észre sem vettek minket. Eddig minden tökéletes! Olvass tovább…

Ahogy ráfordultunk a bazársorra, annak a túl végén a stég mellett megpillantottuk a hajót, és ekkor nagy kő esett le a szívünkről. De ez a kő még nem ért földet mindaddig, amíg oda nem értünk a hajóhoz. Ott már vártak ránk, egy csomó hajós ember, és a rendőrkapitány is ott volt, na meg a bazársori barátaink. Sürgettek minket, de ez nekünk már nem számított, tudtuk, hogy most már nem megy el a hajó nélkülünk. Mialatt pakoltunk fel a hajóra, Sukur is megjelent. Nem értettük, hogy sikerült ilyen gyorsan idejutnia, hisz gyalog volt. Talán végigszaladt a parton? Végül ő volt az, aki a hajókötelet leszedte a stég egy erre a célra épített vastömbjéről – ő oldozta el a hajónkat. Ahogy elkezdtünk távolodni és visszanéztünk, integettünk a stégen álló embereknek, az egész olyan volt, mint egy színdarab vége, amikor a színészek mind kiállnak meghajolni a végén a közönségnek. Csakhogy ez valóságos volt, ez a sziget létezik, itt voltunk és ezeknek az embereknek ez nem színjáték, hanem ez az életük! :)

A hajó a változatosság kedvéért megint esőben tette meg a távot. De most nem volt érkezésem naplót írni, ellenben a kütyüjeinket és a netbookot most is feltettem tölteni, mert azt már tudtuk, hogy a szárazföldön sem olyan gyakori az áramszolgáltatás. Még a hajón megismerkedtünk egy másik rohingya menekülttel, aki Bluetooth-on megosztotta velem ezt a videót, kicsit hosszú, és van benne néhány durva kép, szóval csak óvatosan:

Telefonszámot cseréltünk és ő is meghívott minket a menekülttáborába, ahol él a családjával. Ezek után elhatároztuk, hogy ezt a napot, ha már így alakult, arra szánjuk, hogy rápihenjünk Mianmarra és meglátogassunk egy rohingya menekülttábort. Olvass tovább…

Harun és a rohingyák története

Miután visszafordultunk a holdfényes Naf folyó partjáról, Teknafban nehezen találtunk szállást, igaz, most már nem bolyongtunk hozzá, csak megkérdeztünk öt embert egymás után zsinórban, hogy merre van hotel. Ötből három azonos irányba mutatott, ezért arra indultunk tovább, és hamarosan tényleg találtunk egy nagy épületet, amire ki volt írva a bűvös szó: Hotel. Ez egy nagy csarnokszerű, hátrafelé hosszúkás épület volt, a központi körforgalomtól kb. 200m-re délre. Itt az első és a második emeleten volt a szálló, a földszinten a csarnok közepére estére autók parkoltak be, kétoldalt pedig mindenféle boltok üzemeltek. Természetesen csak a második emeleten kaptunk szobát, ott is csak egy ablak nélküli, dohos lyukat, de legalább saját fürdőszobával, és ventillátorral, persze utóbbi csak nagy ritkán forgott, csak akkor, amikor épp volt áram. Szóval cipekedhettünk fel, 8 táskát és két bringát a másodikra, felváltva, hogy lent mindig legyen valaki a még ott lévő cuccokra vigyázni.

Enni a szomszédos épületbe, a Dhaka Restaurantba mentünk le, ahol megismerkedtünk Harun-al, egy rohingya menekülttel, aki a ruti felelős ezen a helyen. A ruti hasonló eledel, mint a csápáti, vagy a parota, annyi különbséggel, hogy ennek valamivel szárazabb, olaj nélküli a tésztája. Ez hasonlít leginkább egy kenyérfélére: a tésztája puha, mert élesztőt használnak hozzá, és a kemence belső felén sütik ki. Igaz, ehhez elég csak egy perc, mivel az egész ruti csak kb. 0,5-1 cm-esre dagad meg.

Na és akkor most jöjjön Harun és a rohingyák története: Harun 21 éves, és 18 éve él itt, Banglades ezen részén. A rohingya (ejtsd: rohinga) egy muszlim kisebbség Mianmar (régi nevén Burma) Bangladessel itt szomszédos államában, Rakhaing-ban. Mianmar nagy része buddhista, és történetesen sokan nem nagyon szeretik a muszlimokat. Hogy ennek mi az oka és a gyökere, nem tudjuk, de tény, hogy már évtizedek óta így áll a helyzet, mivel Harun már mint menekült jött át Bangladesbe, 3 évesen a családjával. Sajnos ez a buddhista rohingya gyűlölet Rakhaing államban nemrég új lángra kapott, mert történt egy gyilkosság Mianmarban. Történetesen egy muszlim ölt meg egy buddhista nőt. Erre a buddhisták rohingya falvakat gyújtottak fel, gyilkoltak le és üldöztek el Rakhaing állam bizonyos részein. Éhezések törtek ki, az emberek próbáltak Banglades felé menekülni szárazföldön és csónakokon, de a bangladesi állam hivatalos nem fogadta őket, hiába kérlelte őket az UNHCR is. (Az ENSZ Menekültügyi Hivatala)

Mostanra talán a helyzet viszonylag lenyugodott, mert hiába kutattuk az újságokat nap mint nap, nem nagyon találtunk híreket arról, mi van odaát Mianmarban.

Harun felajánlotta, hogy elvisz minket abba a menekülttáborba, ahol ő is él. Mi ekkor már nagyon menni akartunk St. Martin szigetére, ezért abban maradtunk vele, hogy ha onnan nem sikerült hajót kapnunk Mianmarba, akkor vissza fogunk jönni ide Teknafba, és akkor szíves örömmel elmegyünk vele megnézni a menekülttábort.

Irány Saint Martin szigete!

Este kimerülten ájultunk el, de reggel nem lustálkodhattunk sokat, mert ha jól emlékszem, 9-kor indult a hajó a szigetre. A reggeli után nekiindultunk a távnak, ami 8km volt, mert közben összeraktam magamban a képet, és rájöttem, hogy jelöli is a GPS térképe azt a nyavalyás kikötőt. Ráhagytunk kicsit több, mint egy órát, mondván, hogy ennyi biztos elég kell, hogy legyen. Csakhogy történt az úton, még Teknafon belül, hogy egy tehén legelt az út bal szélén. Ez a tehén pedig az út jobb szélén lévő fához volt kikötve. Ahogy távolodott ettől a fától, úgy feszült meg a kötél, amivel ki volt kötve. És hová volt rögzítve az a kötél a fán? Egy derék ember derékmagasságba kötötte ki a tehenét, és az történt, hogy a tehén épp abban a pillanatban szeretett volna messzebb vándorolni, mint ahogy ez a kötél engedi, amikor Zita az úton megérkezett a kötél vonalába, és az megfeszülve felemelkedett előtte. Olvass tovább…

Óriás kigyózsák hullámtörők

Miután előző nap nem sikerült elindulni, úgy terveztük, egy nap alatt mindenképpen megcsináljuk a Cox’s Bazar – Teknaf szakasz, ezért korán keltünk, elbúcsúztunk a baptista paptól és családjától, majd elindultunk, újra bele az ismeretlenbe! Teknafba két út vezet, az egyik a főút, a szárazföld belsejében, a másik egy kisebb út, végig a part mentén. Erről még az útikönyv is írta, hogy helyenként zűrös lehet, és a helyiektől is hallottunk mindenfélét, de végül mégis emellett az út mellett döntöttünk, mert nem akartuk kihagyni a lehetőséget, hogy a „világ leghosszabb tengerpartja” mentén kerékpározzunk.

A kezdeti élmények bizakodásra adtak okot, mert ahogy kiértünk Cox’s Bazar városából, egy csinos kis aszfaltúton találtuk magunkat, ahol jobbra tőlünk a part húzódott, balra pedig egy nagyobb földletörés magasodott fölénk, ahonnan néhol vízesések szakadtak alá. Szóval az egész kép elég festői volt a fekvőbringa üléséből, főleg, hogy csak egy-két autoriksás volt rajtunk kívül az úton. A parton hosszúkás, barna sziklákat pillantottunk meg, szép henger alakúra formálta őket a víz, jól néztek ki, ugyanakkor meglepő volt, hogy ennyi és ilyen nagy sziklákat látunk az amúgy mindenütt tisztán homokos tengerparton. Egy ponton, szemben egy valamilyen táborszerű telep bejáratával egy kis stéget pillantottunk meg, ami ilyen sziklákra volt építve. Mivel a hely teljesen üres volt, ezért ezt kihasználtuk egy kis pihenőre. Ritka az ilyen hely Bangladesben, jó ha élünk a lehetőséggel! :) Amikor letámasztottuk a bringákat a stégen, akkor vettük csak észre, hogy nem betonon állunk, de még csak nem is sziklán, hanem valami szöveganyagon! Egy óriás zsákon! És a sziklák nem kőből vannak, hanem valójában óriási, kígyó alakú homokzsákok, olyanok, mint amin mi is állunk, és nem a természet, hanem az ember alkotta őket, hullámfogónak! :) Így már érthető! Hát ilyet sem láttunk még, ekkora baromi nagy homokzsákot… Még akkor is hihetetlen volt, amikor rajta álltunk, pedig látszott a varrás, meg minden, egyértelmű volt, mi ez.

A nyugalom nem tartott soká, igaz, csak egy katona zavart meg minket, mondván, hogy ez az ő területük, és leszünk szívesek elhagyni. Mondtuk, hogy még öt perc, befejezzük az étkezést, és már megyünk is. Ez így is volt, hamar az úton találtuk magunkat újra, hosszú fasorok között tekertünk, míg ki nem értünk a következő nyitott partszakaszhoz, ahol megint érdekes dolgot találtam a parton, de most kb. fél méteres élő kockakövek formájában, amelyek össze-vissza voltak egymáson. Nem tudtam eldönteni, hogy ezek így lettek csak eleve idehányva talán megint csak hullámtörőnek, vagy ezt már a természet rendezte így újra. Ha utóbbi, akkor az a vihar, vagy szökőár bizony nem lehetett gyenge történet! Olvass tovább…

Micsoda idétlen kifejezés, a „világ leghosszabb tengerpartja”! Ha én el akarnám ezt képzelni, hamar egy a legnagyobb kerületű egybefüggő földdarab, talán Afrika és Eurázsia kerületéig jutnék, aminek valóban, Cox’s Bazar is része, pont úgy, az egész adriai partvidék, az olasz csizma, vagy Norvégia fjordjai. Persze a bangladesiek bizonyára nem erre a part-”szakaszra” gondoltak, hanem ennek egy apró részére, ami Chittagongtól Teknafig húzódik és 120km hosszú, és történetesen (azt mondják) ez a világ leghosszabb egybefüggő(!), természetes(!), homokfövenyes tengerpartja. Ezzel is tudnék veszekedni, de minek! :) Cox’s Bazar amúgy csak egy település ennek a partszakasznak kb. a közepén, de ezzel a névvel egyben a partot is azonosítják. Cox’s Bazar a bangladesiek elsőszámú belföldi nyaralóhelye. És igen, a Ramadánt lezáró Eid, a legnagyobb muszlim ünnep kellős közepén érkeztünk meg ide. De ez sokat nem zavart minket, hiszen mi egy baptista templom vendégházában laktunk, ahol rajtunk, egy cseléden és a pap családján kívül senki más nem volt, sőt mi több, volt egy tágas szobánk és nagy udvarunk. Persze ennek az iróniája, hogy emiatt mégsem zárkóztunk be, alig voltunk otthon a szálláshelyünkön. Olvass tovább…

Szivárványos jó reggelt!

Bangladesi napjaink egyik legszörnyűbbjének a másnapján hajnali négykor terveztünk kelni, ám amikor tényleg csörgött az ébresztő négy előtt, rájöttünk hogy túlzás volt ez a gondolat, és visszaaludtunk még pár órát. Fél hatkor sem volt még túl késő ahhoz, hogy üres utcákat és utat találjunk, ellenben az étterem már nyitva volt a szállónk aljában, annak ellenére, hogy este azt mondták, csak hétkor nyitnak ki. Mivel e hír után este bevásároltunk a reggelihez, én emiatt ezen már így hajnalok hajnalán túlságosan bosszankodtam, ahogy annak a két bámészkodónak sem örültem, akik minket bámultak reggelizés közben. Pedig így, hogy csak ketten voltak, nem mertek közel jönni, csak 3-4 métere távolságból mustráltak minket a reggeli pánjukat köpködve. Négyünkön kívül senki nem volt az utcákon, csak néhány kóbor kutya mászkált az égő szeméthalmok körül, de ha elnéztünk a nyílegyenes úton a távolba, az teljesen üres volt, és ez azért egy erős bizakodással töltött el minket, legalább az indulást illetően.

Én már alig vártam, hogy bekapjuk az utolsó falatokat, és elinduljunk az útra, ami most kora reggel talán tényleg csak a miénk lesz. Ez valóban így is lett, senki mást nem találtunk az utakon, néha akár percek is elteltek, mire egyáltalán embert láttunk – és ők se motorral vagy riksával voltak! Egyszóval csodás volt, jól indult a nap, arról nem is beszélve, hogy a nap is ragyogóan sütött a rizsföldek fölött. Balra a magasban, a bárányfelhők között egy apró szivárványt fedeztem fel, mutattam Zitának, de ő nem látta. Aztán ahogy levettem a szemüvegemet, úgy nekem is eltűnt, ekkor jöttem rá, hogy csak a napszemüveg lencséjén keresztül látszott.

Csak egy pillanattal később, az út jobb oldalán egy hatalmas fél szivárványt pillantottunk meg. Egyszerre nevettünk fel csodálatunkban, és persze azonnal megálltunk alaposabban szemügyre venni a színes fényjelenséget. Tényleg gyönyörű volt, főleg így nagy élmény volt nekünk, hogy még frissek, „üresek” és stressz mentesek voltuk az új nap kezdetén. Ez a szivárvány a legjobb helyen, a legjobbkor jött nekünk, nem csak csodálattal, hanem egy kicsit bizakodással is eltöltött mindkettőnket – Lám, a világ mégis csodaszép! :) Bizony csodaszép, nem győztem elégszer lefényképezni a szivárványunkat, hol egészben, hol csak a „tövét”, a mezőkkel, házakkal, fákkal… Mert a táj már önmagában is össze volt rakva, hát még ezzel a szivárvánnyal a háttérben! :)
Persze azért nem vártuk meg, amíg eltűnik magától a szivárvány, 5-10 perc egyhelyben való csodálat után már az ülésből hátradőlve, és közben tekerve élveztük tovább a látványt, most már hozzáadva a kerékpározás; a tekerés, a haladás örömét is.

A szivárvány után továbbra is szinte kihalt maradt az út, amin kicsit csodálkoztunk, lévén már fél hét körül járt az óra, és a bangladesieket nem annak a lusta népségnek ismertük eddig. Magyarán hiányoltuk őket, ami tudom, nagyon furcsán hangzik, főleg a tegnapi élmények után. Az üres útnak aztán hamarosan megláttuk az okát. Először csak simán eltűnt alólunk egy buckás, sáros, téglás történetben, amin még átgurultunk ugyan valahogy, de aztán meg kellett állnunk, mert egy félkész, építés alatt álló híd, vagyis inkább az alatta lévő folyócska utunkat állta. Na, szépen nézünk ki, hát ezért nem volt egy büdös riksa sem az úton! Olvass tovább…

Teli körforgalom, üres híd – éljen a bangladesi közlekedésszervezés!

Chittagongból kifelé menet hála az égnek megúsztuk a Bahaddarhat Intersection-t, helyette egy iszonyú zsúfolt buszállomáson kellett átkelnünk, majd még mielőtt a hídra felhajthattunk volna, egy másik, eredetileg körforgalom funkciót ellátó óriási, kaotikus buszmegállón kellett keresztülverekednünk magunkat. Ez a körforgalom talán még szörnyűbb volt, tömött sorokban álltak egymás mögött több sávban a buszok, elállva az egész utat, a körforgalom előtt és a körforgalomban. Hogy mire vártak, és miért, azt nem tudom, de bizonyára ezt nem így találta ki a közlekedésszervezet, hanem ez egyszerűen csak kialakult. Szerintem, aki autóval akart átjutni itt, annak simán órákba telt, mert még nekünk is több buszsofőrt meg kellett kérni, hogy lesz szíves egy fél métert előre/hátra gurulni, hogy elférjünk a busz előtt. Ilyenkor persze olyan éles kanyarokat kellett vennünk, amit a bringán ülve már lehetetlen, ezért itt nem egyszer meg kellett emelni a bicikliket, hogy helyben vegyünk be egy-egy 90 fokos kanyart két mocskot okádó, büdös busz között. Mert persze a motort azt senki nem állította le, hiszen mindjárt előre tudnak majd gurulni pár métert, már csak órák kérdése.

A híd a körforgalom után ennek megfelelően teljesen üres volt, csak egy-két a körforgalmon magát szerencsésen áttuszkoló riksás és mi voltunk rajta. Ezt kicsit abszurd volt látni, főleg itt Bangladesben, Chittagongban, kétszer két sáv makulátlan aszfalt egy modern hídon, tök üresen… De végül is nekünk jól jött, csak azt bántuk kicsit, hogy az a három tuktukos, akiknek szintén sikerült kitörni a buszok torlaszolta körforgalomból, mind minket boldogított váltott kíséretben, amíg a hídon átkeltünk. Egyszer lehetne öt perc nyugtunk az úton, de akkor is lelassít az összes püfögő jármű mellettünk. Egy helyen mi is megálltunk, átugrottam a híd túloldalára, és lefotóztam a folyón parkoló hajórengeteget. Csak utólag vettük észre, hogy a képbe egy madár is berepült. :)

Meg nem bizonyosodtunk róla, de esélyes, hogy egy tehénpiacot csodáltunk az út töltéséről.

A híd után hamarosan lefordultunk a főútról, és egy alsóbbrendű úton folytattuk. Itt a forgalom már mérsékelt volt, kevesebb, mint máshol Bangadesben, és ezt élveztük. Gyönyörű erdősávon hajtottunk végig, jó idő volt, és a nap elején jártunk. Az úttól balra egyszer csak egy nagy mezőt pillantottunk meg, ahol karámok utcájában rengeteg tehén állt. Később egy másik nagy hídra is felhajtottunk, hogy átkeljünk egy másik folyón. Ez már barátságosabb volt, itt a mi oldalunkról nyílt gyönyörű kilátás balra, ahol az egyik sziget zöld árterén állatok legeltek. Ez a kép idilli volt, különösen innen fentről az útról. A folyó túloldalán igazi faluvilágba érkeztünk meg, amit sajnos az is jelzett, hogy sokszor eltűnt alólunk az út. Falvakon hajtottunk keresztül, és rizsföldek mellett haladtunk el. Hol makulátlan, egyenes sztrádán hajthattunk, hol az aszfalt teljes hiányában, saras, gödrös úton, amit téglából kirakott úttal próbáltak pótolni, ám ezek a téglák hamar széttöredeztek és megbomlott bennük a folytonosság, így gyönyörű kis gödrök jöttek létre köztük, amiben csak úgy ugrált, pattogott a kerekünk. Gondolhatjátok, mennyire örültünk ennek. Olvass tovább…

Mókust mentünk a fogságból a természetbe

Két és fél nap Rangmatiban úgy éreztük elég volt, és ideje visszatérnünk Chittagongba, a cuccainkhoz, hogy ismét teljes málhával induljunk tovább délnek, Teknaf, St. Martin korallszigete, és Mianmar felé.
Ahhoz, hogy lejussunk Chittagongba, nem kellett nagy utat megtennünk, a távolság Rangamati és Chittagong között 70km. Több út közül is lehet választani, és mi végül maradtunk a kockázatmentes, jó eséllyel jó minőségű, de magasabb forgalmú főút mellett.

Reggel még összefutottunk Ismael-ékkel, hogy megcsodálják a biciklijeinket, majd a búcsú és a köszönet után útra keltünk. Ismét át a földnyelven, majd ezúttal fölfelé az emelkedőkön. Csak pár napja érkeztünk ide, és most micsoda élményeket hagyunk a hátunk mögött! A kaptatók nem voltak olyan fárasztóak, mint azt vártuk, gyorsan és könnyen leküzdöttük őket, úgy látszik sikerült kipihennünk magunkat. Ez jó érzéssel és bizakodással töltött el minket. Néhány újabb emelkedő után egy hosszabb lefelé következett, ami után úgy tűnt, végetért a dombos rész, és marad a síkság, talán már egészen Chittagongig.

Zita egyszercsak eltűnt mögüllem, úgy kellett visszafordulnom érte, hogy meglássam, mi történt. Reméltem, hogy nem esett semmi baja, és valóban, nem is volt baj, csak egy kis állatot, egy mókust szabadított ki egy gyerek fogságából. Az állatot pórázon tartotta a gyerek, és ezt szegény állat szemmel láthatóan rosszul viselte, valószínű sokkot is kaphatott, már ha ilyesmi érheti egy mókust. Zita kiszabadította a kis bicskájával, és pár kilométerrel később, ahol végre találtunk egy emberektől picit távolibb, erdős részt, elengedte egy bokros helyen, az úttól kicsit távolabb. Reméljük szegény kis állat túlélte ezen megpróbáltatásokat és újra megtalálta a helyét a „vadonban”.

Ebédelni nem nagyon álltunk meg, inkább csak nassolni, már amíg hagytak a helyiek. Sajnos nem találtunk olyan helyet, ahol jó kis vonalat húzhattunk volna és legalább 1-2 méter állandó távolságra tarthattuk volna őket magunktól, ezért végül egy asztalt és két padot felhasználva építettem barikádot magunk köré, de sajnos pár perccel később kiderült, hogy ez is csak átmeneti megoldásnak jó. Banglades nem egy egyszerű hely, és egy idő után minden humorérzék és türelem elfogy itt, azonban mi ezt most ezen a napon nem akartuk megvárni, inkább továbbálltunk.

Széttárt karokkal

A forgalom az úton meglepően kicsi volt, és azt is jó előre lehetett látni, mert az út a dombok után elég egyenes volt, és a járművek nem száguldoztak rajta különösen nagy sebeséggel. Ez lehetővé tette számunkra, hogy tovább gyakoroljuk, és végül elsajátítsuk a elengedett kormányos fekvőkerékpározást. Korábban is próbálkoztunk már ilyesmivel, de egyrészt nagyon nem volt erre alkalmas (üres és egyenes) útszakasz Kína óta, másrészt eddig mindig négy-négy táskával közlekedtünk, és úgy tűnik, hogy ez az elengedett kormányos móka csak úgy működik, ha hátrébb van a súlypontja a biciklinek annál, mint ahogy az lehetséges négy táskával. Magyarul, amikor négy táskával próbáltuk, mindig nagyon hamar elkezdett belengeni a bicikli eleje, és jobbra-balra remegett az elsőkerék és a kormány, amint elengedtük azt. Amikor csak két táskánk volt hátul, mint most, ezt el tudtuk kerülni, és igen hamar sikerült elengedett kormánnyal, széttárt karokkal gurulnunk, sőt, mi több, pedáloznunk! Zita utóbbiban még ügyesebb is lett, mint én, egész hosszan, ameddig a forgalom csak engedte, képes volt elengedett kormánnyal tekerni.

Bevallom, ez az érzés nagyon hiányzott eddig a rekuból, mert a sima túrabringával ez már nagyon régen ment és nagyon jó érzés volt rajta elengedni a kormányt, kicsit felemelkedni, kihúzni magamat, és széttárni a karjaimat – mintha repülnék. Ez eddig a fekvőbringákon nem ment, és most nagyon jó volt megtapasztalni, hogy de mégis! De ezen is meglehet csinálni, fekvőbringával is lehet „repülni!”. Olvass tovább…

Biciklivel a tóhoz – Csillaghajó sűrített tej

Az ékszerboltban korán keltünk, összecsavartuk a matracainkat, elpakoltunk, megreggeliztünk a szomszédos étteremből, majd egy gyors köszönet és búcsú után elindultunk. A tekerés nem fájt, ha feküdtem az ülésben, nem éreztem a mellkasom, csak ha felültem. Ezen a reggelen visszaszereltük Zita két táskáját az ő biciklijére, így egy kicsit könnyebben haladtam, mint az elmúlt két napban, de ez nem sokat számított most, mert elég nyűgösek voltunk mind a ketten, és csak oda akartunk érni Rangamati-ba, a Kaptai-tó partjára. Ez persze sose megy olyan könnyen, bár azt meg kell hagyni, a 28 kilométer első felében nem sok nehézség volt. A dombok maradtak olyan szolidak, mint tegnap késő délután, és a táj talán még varázslatosabb lett. Bal oldalt több olyan völgy mellett is elhaladtunk, aminek az aljában rizsföldeken dolgoztak, a háttérben pedig, a katlan túl végén egy vízesésben szakadt le a víz. Az egészet mintha megrajzolták volna, úgy nézett ki. Ezt még a fáradtságunk ellenére is megcsodáltuk, pár percig csak álltunk és néztük az útról a képet.

Ahogy becsatlakoztunk a Rangamati – Chittagong útba, úgy lett az aszfalt hirtelen háromszor szélesebb alattunk, és ezzel egy időben megkezdődött az utolsó nagy megpróbáltatásunk, egy igen combos, hosszú, meredek kaptató, aminek a túloldalán már tudtuk, hogy ott van Rangamati és a tó. Szépen lassan, megfontoltan, néha halszálkázva, amikor azt a forgalom engedte, de feltekertünk, és valóban, onnan jött a suhanás, de csak addig, amíg be nem kellett húznunk a fékjeinket az elénk kanyarodó riksák miatt. Ugyanis a város, vagy annak valamilyen elővárosa már több kilométerrel a Rangamati-nak jelzett pont előtt elkezdődik, még azelőtt, hogy megpillantottuk volna a tavat. Szóval kb. az utolsó 5km-t városban tettük meg, de ez már nem számított, mert időközben feltűnt a Kaptai-tó, és tudtuk, hogy mindjárt megérkezünk.

Talán még nem említettem, de itt a vidéki, kültéri reklámfelületek nagy részét nem nyomtatják, majd ragasztják, hanem festik! Mindegyiket külön-külön, emberek ecsettel, vagy festékszóróval! Ez még egy kevésbé ipari világ kevésbé ipari megoldása. A tej azonban még iparibb, mint nálunk, a képen a Starship az egyik közkedvelt konzerves édesített sűrített tej márka, amikor teát vagy kávét kapunk, akkor általában ilyenből dobnak bele egy-egy kanállal. Hogy miért hívnak egy sűrített tejet csillaghajónak, azt ne kérdezzétek! :) A másik népszerű tejtípus a tejpor. Így valószínű tartósabb ezen az éghajlaton a „tej”, dobozos tejet vidéken alig láttunk, és a városok nagyobb boltjaiban sem az volt a nyerő formátum. Olvass tovább…