Archívum

A(z) ‘Ázsia’ kategória archívuma

Ázsia összefoglaló, köszönet és néhány gondolat

augusztus 27th, 2013 14 hozzászólás



Na, kiküldtem a soknyelvű köszönömöt Facebook-ra, lekapcsolódtam a Dili-i reptér csigalassú (de létező és működő) wifijéről, leültem törökülésben a földre, a netbookot a váró székére tettem és elkezdtem rajta pötyögni, elvégre hamarosan repülünk, és ez mindig nagy dolgot jelent nekünk, most éppen azt, hogy 2 év és 42 nap után elhagyjuk Ázsia kontinensét. Hogy miért nem ül le rajtam kívül senki a földre így pötyögni, amikor sokan mások is pötyögnek, nem tudom… Pedig így a legkényelmesebb. Talán egy kicsit ázsiai lettem, vagy csak praktikus és szabad.

Egyszer félálomban már megfogalmaztam, mit akarok ide írni, de most csak nem akar jönni. Talán nem a reptéri váró a megfelelő környezet az írásra, de sebaj, volt már rosszabb is, ez a napló már csak ilyen szedett-vedett. Kicsit ázsiai. :)

Először is meg szeretnénk köszönni azt a rengeteg sok, mérhetetlen, leírhatatlan élményt, kedvességet, barátságot, amit kaptunk Ázsiától, az ázsiai emberektől! Ti megmutattátok, hogy az igazi értékek nem azok, amelyeket sokan annak hiszünk nyugaton. Hogy annyi sok materiális dolog nélkül is lehet valaki nagyon boldog, vidám, és igen, még gazdag is. Ti gazdagok vagytok szeretetben, összetartozásban, családban, emberi értékekben. Mi tele vagyunk tárgyakkal és kényelemmel, valóban könnyebb, jobb és látszólag boldogabb életet élünk nyugaton, amire Ti is annyira vágyakoztok, törekedtek. Ez rendben is van, de közbe ne feledjétek el a gyökereiteket, az értékeiteket, és azt, hogy amire vágyakoztok, annak legalább a fele csak ábránd. Ne az élvezeteket hajszoljátok, hanem az igazi boldogságot és az értékeket!

Mi most hamarosan világot váltunk, 50 perc múlva felszáll a repülőnk és 75 perccel később egy másik világban fog letenni minket. Remélem, hogy ott is ilyen sok közvetlen, érdeklődő, kedves emberrel fogunk találkozni. Na jó, mivel Ausztrália lakossága csak egy kisebb ázsiai országnak felel meg és közben egy hatalmas terület, a mennyiséget inkább hagyjuk, mondjuk hogy reméljük, hogy arányaiban nagyon sok jó emberrel fog összehozni minket az út.

Itt most elnézést is kell kérnem az ázsiai emberektől, mert néha bizony kicsit türelmetlenek, sőt esetenként mogorvák is lehettünk Veletek, ezt ne vegyétek magatokra és nézzétek el nekünk, nem Nektek szólt, csak az olykor köztünk lévő Grand-kanyon méretű kulturális szakadék okozta e problémákat. Nálunk sok mindent nem illik, és sok minden nem esett jól nekünk, ami Nektek természetes, és hiába kerültünk idővel ennek tudatában, ezek a dolgok olyan mértékben jöttek szembe velünk, hogy néha átcsaptak fejünk fölött a hullámok. Tudom, hogy nagyon kevesen fogjátok ezt lefordítani google translate-el egy számotokra érthető nyelvre, és aki ezt megteszi, annak ezeket talán már nem is kell elmondanom, de azért elmondom. :) Ha egy külföldivel találkoztok és azt szeretnétek, hogy őszintén örüljön Nektek, ne dudáljatok rá csak akkor, ha különben életveszélybe sodornátok! Ne kiabáljatok rá semmit hangosan, ne nevessetek túlságosan őrülten, ha ők nem mosolyognak vagy nevetnek Veletek! Ne álljátok körbe több százan, ne bámuljátok hosszasan és leplezetlenül, és ha ezen dolgok valamelyike mégis megtörténik, nézzétek el neki, ha ingerülté válik, nem az ő hibája, és nem is a Tiétek, hanem a Grand-kanyoné, de javíthattok a helyzeten, ha ezeket a „Do not” szabályokat betartjátok, mert különben mindent nagyon jól csináltatok, olyannyira nagyon jól, hogy abból még mi is sokat tanultunk. Sok mosolyt, nevetést, szeretetet, törődést és gondviselést kaptunk tőletek. Elénk tárult a világotok, egy olyan világ, amit előtte nemigen tudtunk elképzelni. Megmutattátok, hogy még a semmiből is lehet rengeteget adni, hogy az igazi értékek nem kézzel foghatóak, hogy a boldogság nem a külső körülményekben gyökeredzik, hanem önmagunkban, legbelül.

Még egyszer, remélem és kívánom Nektek, hogy jöjjön el egy jobb világ számotokra, de az tényleg legyen jobb, ne csak egy jobbnak tűnő világ legyen a Tiétek jövőre.

Számunkra ez a két év volt életünk legszebb, legszínesebb, legmozgalmasabb, legizgalmasabb, legérdekesebb és legnehezebb két éve. Kereszteztük Törökországot, ahol meglátogattuk Kappadókiát, tekertünk a Fekete-tenger partján, majd jött Grúzia és Örményország, aztán Irán, majd 5 nap Türkmenisztánban, keresztül a Karakorum-sivatagon, aztán Üzbegisztán a selyem út csodáival, Bukharával és Szamarkandal, majd Tádzsikisztán a csodás Pamírral, ahol átkeltünk egy 4500 méter magas hágón Tél kezdetén, mínuszokban, jégen és hóviharban, de ahogy mindenütt, itt is példa értékű vendégszeretetben. Azok a pamíri napok mostanáig a legizgalmasabbak közé tartoznak, pedig aztán még jött egy-két fantasztikus élmény a sorban. Kirgizisztánban kivártunk, hogy bejuthassunk végre Kínába, ahonnan Pakisztán jött, a Karakorum Highway-el, és a Hunzákkal, akik a legközvetlenebb, legnyitottabb, legizgalmasabb népcsoport, akikkel eddig ezen az úton találkoztunk. Nem elég, hogy egy meseszép helyen élnek, az életük is, noha nehézségben nincs híján, de csodálatos. Az első Karácsonyunk és Újévünk Iszlámábádban volt, innen folytattunk az őrületes India felé, ami egyszerre volt színes és csodálatos, és őrjítően borzalmas. Itt három hónapot töltöttünk (utólag kicsit soknak véljük, de ezt nem láthattuk előre), egyet biciklizve, kettőt „hello journey”-vel hátizsákozva, vonatozva. Mind a kétfajta módja nehéz volt az utazásnak, a bringával a forgalom őrülete vett minket körül, a turistaösvények állomásain pedig a nekünk mindenáron valamit eladni próbáló helyiek tömege, akik minden méteren követtek, leszólítottak és néha szinte már követelték a zsebeinkből a pénzünket. Persze az élmények többnyire itt is kompenzálták mindezt, de azért már alig vártuk, hogy megérkezzünk a következő országba. Nepálban ennek az ellenkezője fogadott minket, mert épp országos sztrájk volt, mikor megérkeztünk, így az utakról ki volt tiltva minden motorizált forgalom. Élveztük a nyugalmat, ugyanakkor még éreztük, hogy nagyon is Ázsia szívében vagyunk, és ez persze szerettük nagyon. Miután a Bardia Nemzeti Parkban meglestünk egy orrszarvú kölyköt, jött a híres vesekövem, amiről először nem tudtuk, hogy micsoda, és nagyon megijedtünk, bennem az is megfordult, hogy itt a vég, valamivel megmérgeztem magam és most áll le egy létfontosságú szervem. Másnapra a földöntúli fájdalom nem hagy alábbhagyott, hanem teljesen el is hagyott engem, de az ijedtség persze még nem, hiszen ekkor még nem tudtuk, mi volt ez, ezért stoppolva elindultunk a legközelebbi kórházba, Pokhára. Mire odaértünk 3 nappal később, már ismét gazdagabbak voltunk néhány életre szóló élménnyel. Köszönhetően a vesekőnek, amit végül egy nagyon kedves magyar vesespecialista doktornő diagnosztizált nálam Pokharában, nem csak Klárával hozott össze minket az út, hanem Buddha születésnapján, Buddha szülőhelyén, Lumbiniben találkozhattunk Pushkar Shah-al, aki 11 év alatt 150 országban kerékpározott a világ körül, hogy a békét hirdesse. Auckland-ban kirabolták őt az utazása alatt, így találkozott Sir Edmund Hillary-vel, az akkor még köztünk élő hegymászóval, aki arról híres, hogy Tenzing serpával együtt ők mászták meg elsőként a földünk legmagasabb csúcsát, a Mount Everestet. Hála a kezdetben óriási fájdalmakat és ijedtséget okozó vesekőnek, találkozhattunk ezzel a nagyszerű emberrel, aki mellesleg kezet rázott gyermekkorom egyik legnagyobb hősével, Hillary-vel, akinek az életrajzi könyvét tizenévesen hatalmas élvezettel bújtam végig.

Hamarosan egy sokkal közelebbi hőssel, Erőss Zsolttal is találkoztunk, mert a magyar hegymászók ekkor tértek vissza az Annapurnáról, ahol sajnos megtörtént Horváth Tibor tragédiája. Ez árnyékot vetett mindenre, még a mi kedvünkre is, de azért a találkozás a hegymászókkal még így is adott nekünk annyi inspirációt, hogy végül nem a rövidebb Annapurna Sanctuary trekkingre indultunk el, hanem a hosszabb és több kalandot ígérő Annapurna Circuit-re. 27 napot és 326 kilométert gyalogoltunk a Himalája hét-nyolcezres hócukor födte hegyei, meseszép kultúrájú falvak és emberek között. Amikor Malangban kiléptünk a magashegyi mozi ajtaján, a 7 év Tibetben után, úgy éreztük, hogy szinte ugyanott vagyunk, ahol a film játszódik. Jakokat láttunk, 4-5 ezer méter magasban túráztunk, és ezt 17 napig semmilyen motorizált jármű zaja nem zavarta meg, csak teherhordók és szamarak járták a hegyi ösvényeket rajtunk, turistákon kívül. Ahogy átértünk az útvonal legmagasabb hágóján, az 5461 méter magas Thorung La hágón, úgy ért véget a varázs, valóban ez volt a tetőpontja a túrának, mert a túloldalt, már újra hallottuk a motorzajt és ezzel minden megváltozott.

Na, közben felszálltunk a gépre. Egy képet még lőttünk a repülőgép előtt, de különben tényleg nem izgat fel túlságosan a repülés, nem csodálom, hogy így az egyenlítőn való átkelést sem lehet igazán megünnepelni, főleg hogy még rövidebb, hiszen megyünk majd mindjárt vagy 700km/h-val. Majd jól megnézem a gépészen, pedig nem is lenne szabad.

A felsorolást most inkább nem folytatom, úgyis olvastátok már, vagy ha nem, talán fogjátok. Hogy nagyszerű és elgondolkodtató élmény volt még így kapkodva, bringa nélkül is meglátogatni Kőrösi Csoma Sándor sírját, és hogy utána majd meg őrültünk Bangladesben és nem tudtunk bejutni Burmába csak repülve, egy Bangkoki kitérővel. Délkelet-Ázsiába nagyon vágytunk, de amikor megérkeztünk és itt voltunk már egy ideje, rádöbbentünk, hogy miért. Mert ide sokan nagyon vágynak, mert ez turizmus szempontból egy nagyon felkapott hely, ezért természetszerűen előzőleg sokat hallottunk és láttunk ezen országokról. És tényleg van itt mit látni, de közben rádöbbentünk arra is, hogy a legérdekesebb, legizgalmasabb országok számunkra nem azok voltak, amelyekről a legtöbbet hallani (Thaiföld pl.), hanem azok, ahol valamilyen oknál fogva szinte egyáltalán nem volt turizmus, és rajtunk kívül csak néhány hozzánk hasonló őrülttel, vagy senki más külföldi emberfiával nem találkoztunk (pl. Türkmenisztán). Ez nem azt jelenti, hogy a délkelet-ázsiai országok nem voltak oltári jók, mert azok voltak és abszolút ott vannak a kedvenceink között, a csendes Laosz, a fejlett Malajzia, Szingapúr, hogy Indonéziáról most ne is meséljek előre… Szóval szuper volt, de megint kell, hogy kicsit lovagoljak még ezen a gondolaton: azért, mert mi annak akartuk! :) Mert továbbra sem csüggedtünk és mentünk az új élmények után, behajóztunk Koh Tao szigetére, ahol új szerelembe estünk, a víz alatti világ felfedezésébe, a sznorkellingezésbe és a búvárkodásba. Odalent egy sok helyen szinte teljesen érintetlen, számunkra teljesen új, sokszínű élővilág fogadott minket, amelytől ámulatból ámulatba estünk, majd Balitól kezdve – onnantól van maszkunk, sznorkellünk és vízálló tokunk a kamerához – Indonézia különböző szigeteinek korallzátonyain át remélhetőleg még sokkal tovább fel fogjuk fedezni itt-ott a víz alatti szépségeket is, a büdzsénkből következően legfőképpen sznorkellingezve (ami nem baj, így is elképesztően szép).

Hogy elcserélnénk-e a 2 év Ázsiát egy az utazás árával, 4 millió forinttal azonos értékű autóval? Tudjátok a választ: nem! :) Semmi másra sem, ahogy egyetlen percét sem bánjuk az utazásnak. Voltak gyönyörű pillanatok, soha nem érzett érzések, soha nem látott tájak, soha nem álmodott élmények, dolgok, helyzetek és emberek, amelyekről előtte még mi sem mertünk álmodni. És saját magunk új oldalait is megismertük, nem untunk rá egymásra, és ugyanolyan jól kijövünk, mint az elején vagy a házasság előtt, emellett pedig olyan „én”-jeink is előbújtak belőlünk, amelyekről szintén nem gondoltuk volna, hogy léteznek, és ez szerintem azért jó, mert ezeket átélve mélyebben megérthettük (főleg) önmagunkat és másokat.

Legyőzni sem akarunk senkit, legfeljebb saját körlátainkat. Jobbak sem akarunk lenni senkinél, talán csak a tegnapi énünknél. Guiness rekordot sem akarunk dönteni, de azért abba a könyvbe poén lenne bekerülni, már ha létezhet náluk olyan kategória, hogy „a leghosszabb fekvőkerékpáros nászút a világ körül”. :) Ha ilyen létezik, ide beadjuk majd a jelentkezésünk, ha hazaértünk! :)

És ne higgyétek, hogy amikor annyiszor jövünk a sok számmal, ahogy már azt hiszem itt az elején is leírtam, hogy két év, 41 nap, nem is tudom, hány ország, és 19.840 km, hogy ezeket azért írjuk le, hogy hencegjünk vagy felvágjunk. Akar a fene hencegni, mi ünnepelünk és csak megosztjuk az örömeinket. :) Szerettük volna egyébként, hogy a 20 ezer még Ázsiában legyen meg, de csak ezért nem akartuk a pakolás, mosás-tisztítás és készülődés helyett a kánikulában tekeregni Kelet-Timor úttalan útjain, hogy aztán a végén valami kimaradjon vagy visszafordítsák a bringákat, ne adja az ég lemosassák 1000 dollárért darabját az ausztrál vámnál. Ez egyébként még így is fennállhat, ha kifogunk valami hülyét. De a lényegnél maradva: sok lemondást is tanultunk, lemondtunk Pápuáról is és még annyi mindenről, de most hirtelen nem jut eszembe semmi (utólag ideírva: karrier, sok pénz, család még pár évig), persze mindenért százszorosan megérte. Ha nem így gondolnánk, az baj lenne és el kéne gondolkodni valami máson az utazás folytatása helyett.

De így gondoljuk, és bőven van még bennünk lendület. :) Persze ha most valamilyen oknál fogva haza kéne mennünk, vagy ez a gép egy csoda folytán Budapesten szállna le és onnan érthetetlen okokból már nem is folytathatnánk… Ezek furcsa képzelgések, de az utazás minden pillanatában benne van az, hogy egyszer vége lesz. Erre gondolni kell, és ha eljön ez a pillanat, akkor el kell fogadni, és közben együtt kell élni ezzel, de pozitívan: ha ezt tudom, az segít minden pillanat, minden nap megélésében. Így élveztem az előbb a reptér környékén az utolsó pillanatokat, ahogy 5 meg 10 Centavo-sokat kunyeráltam, hogy legyen több teljes kollekciónk, ahogy figyeltem a helyieket, élveztem a zenét, az egész légkört, Ázsiát. Mert tudtam, hogy hamarosan elhagyjuk és számunkra most vége lesz, nincs több Ázsia. Bármelyik nap történhet valami, akár velünk, akár az otthoniakkal, ami miatt az a nap lesz az utolsó az utunkban. Ezt tudatosítva (és azt hiszem már erről is írtam), bár furcsán hangzik, de jobban lehet élvezni az egészet. :) Persze nem siránkozni kell, hogy jajj, mindjárt vége, hanem örülni, hogy van. Ázsia volt nekünk, két évig, és nagyon jó volt, el nem felejtjük soha, két év Ázsia már a miénk, bennünk van, a részünké vált. Hogy is jöhettem autós hasonlattal, hisz a két dolog köszönőviszonyban sincs egymással.



A továbbiakról

Kicsit még írok a továbbiakról, mert hosszú az út (75 perc Dili és Darwin között) a Timor-tenger felett. :) Szóval leszállunk mindjárt Darwinban, ott egy nagyon kedves család, Hajni, Feri, Bence és Bogáncs vár már minket, igaz Bogáncs fajtáját meghagyták nekünk rejtélynek, de most az a tippünk, hogy puli! :D Darwinban leszünk ma este és aztán még három teljes napot, lesznek elintézni valók, a magyar naptárrendelés lehetőségét is szeretném most majd feltenni a webre, és több vendégségünk is lesz, Erikáéknál és Barbara testvérénél, Boglárkáéknál is, magyarul összeverődik majd a darwini magyar társaság. Csütörtök átmegyünk majd Palmerstonba ami a szomszéd város, itt kaptunk Chris-től CS-n egy meghívást, ő majd bevezet minket a Dumpster Diving világába, aztán meglátjuk, hogy fogunk-e még lejárt, kidobott, de még jó minőségű étel után kukázni, vagy sem. :) Szerintem jó buli, valamitől kell majd hogy menjen a hasunk Ausztráliában is és így a környezetünkre is kisebb teherrel leszünk, persze be kell valljam, a méregdrága ausztrál árak miatti spórolásunk sokkal inkább kényszerít majd minket erre a „freegen” vagy hogy is mondják életre. :) Új tapasztalok jönnek! Palmerstonból már csak 297km Katherine, ezt lehet egy kis kitérővel, de mindenképpen biciklizni fogjuk 3 nap alatt, hogy mégse teleporttal kezdjük az új kontinensen. Katherine-ben már vár ránk Ashley Warmshowers-el, innen stoppal megyünk tovább még 700km-t délnek, Tennant Creek-ig. Itt feltankolunk majd a helyi Coles vagy Woolworth szupermarketekben (vagy azok mögül, a kidobott cuccokból :D) a legolcsóbb kapható élelmiszerekből egy hétre valót, és nekivágunk egy 650km-es „unserviced”, vagyis települések nélküli szakasznak. Erről korábban azt hittem, hogy teljesen üres lesz egy-két vendéglőt leszámítva, de aztán olvastam egy crazy guy on a bike-os beszámolóban, hogy útközben van olyan „Road Station”, ahol 300-an élnek. Akkor miért nem hívják egyszerűen falunak? És hol itt a nagy kihaltság? Na majd meglátjuk… Ázsia zsúfoltsága után ez mindenesetre biztosan nagyon más lesz, végtelen sivatag, semmi a láthatárig. Itt nem fognak körülállni 300-an, az tuti :) Itt a repülőn közben most megy le a nap, de a fényképezőt a táskában hagytam ahogy a GPS-t is, így fotó nincs és ne kérdezzétek, hogy milyen magasan, és mennyivel megyünk. :) Gyorsan és szépen, higgyétek el! :)

Mount Isa-ban ér véget az „üres” 650km, innentől megint stoppolunk egészen a keleti partig, Brisbane-ig. Brisbane, Sydney és Melbourne városok között 2-2 hétig fogunk biciklizni, és a városokban illetve környékükön kb. 1-1 hetet leszünk. Brisbane-ben még nem tudjuk, hol, Sydney-ben Elizabeth-nél, Melbourne-ben pedig Joe-val és Bea-val lakunk majd, akiknek addigra megszületik a kisbabájuk. Ők egyébként tizen-néhány éve körbejárták terepjáróval a világot, anno a főiskolán tanulás helyett olvastam is a blogjukat. Ez csak a második e-mailjük után esett le, mert ők kerestek meg ám a felajánlással minket. Így végül velük is találkozunk majd ebben a kicsi világban, elképesztő. :)

Melbourne-ből, ha marad még rá idő, erő és pénz, átugrunk egy-két hétre Tazmániába novemberben, és aztán irány Új-Zéland, a Karácsonyt már ott töltjük majd Zita volt évfolyamtársánál, Jánosnál és a feleségénél, Máriánál.

Miért ez a rohanás Ausztráliában, miért stoppolunk? Mert csak 3 hónapos vízumunk van, csak ezt adták ingyen és biztosítás felmutatása nélkül. A pénzünk pedig igen csak fogytán, ezért hamarosan elindítjuk a nemzetközi naptárunk kampányát is, aminek vázlatát egyébként már láthatjátok a http://pozible.com/cyclingthe360 oldal előnézetén. Ezzel főleg az „ausztrál piacra” (phujj, de utálom leírni, de hát ha így van) koncentrálunk majd, és ha sikerül eladni eleget és összejön a limit, és a magyar naptár is a tavaly után a várakozásoknak megfelelően fogy majd, akkor kint leszünk a mélyből és a szorgos cikkírások és okos spórolások mellett 2014 Karácsonyig nem kell többet nagyon a pénzen aggódnunk. Ez a terv, és már csodaszép képeket és nagyszerű idézeteket is válogattunk hozzájuk. :) Az újdonság mindkét naptárban, a tartalmán túl (új országok, új képek) az lesz, hogy minden oldalon lesz egy rövid url illetve annak a QR-kódos (2D vonalkód, „kockakód”) változata, amely alatt az adott hónap első napjától élni fog egy 360fokbringa aloldal, extra tartalmakkal, timelapse videókkal, rövid, de velős, izgalmas leírásokkal az adott országról, a képekről, a környékről. :) Vegyétek majd és hirdessétek, hogy folytathassuk és Ti is kicsit részeseivé váljatok az utazásnak! :)

Jakarta #2 – Az autómentes vasárnap reggel

augusztus 23rd, 2013 Nincsenek hozzászólások

Emlékeztek Henry-re és Jamie-re? Na, ezt a bejegyzést most Henry-nek köszönhetjük, legalábbis azt, hogy legjobb reményeim szerint ma meg fog születni és a magyar reggel 8-ig még fel is fogom tölteni. Itt már 8:33 van, de ez kész lesz 8-ig! :) Szóval Henry-ék Londonból Sydney-be tekertek és bár én anno fekvő gipszel voltam otthon miközben, ha jól emlékszem, Zita a Camino-t járta, de még így is, mikor megláttam, hogy Henry-ék jönnek Budapestre, írtam nekik, hogy fekvőgipsszel, és nagy szeretettel várom őket, és ők eljöttek. :) Micsoda szerencse, mert így nem csak, hogy akkor kaptam tőlük egy nagy adag inspirációt amiből még most is van, hanem tegnap este meg tudtam kérdezni mailen Henry-t, hogy mennyire szigorúak a Darwin-i leszálláskor a vámosok a kerékpárok tisztaságát illetően. Motor és autó Ausztráliába való bevitelekor a kerekeknek és az egész motortérnek, az egész járgánynak tökéletesen tisztának kell lennie, se por, se olaj nem lehet rajta sehol, mert azzal nem őshonos életfajták juthatnak be a szigetre. Ezért hát tegnap nekiálltunk Zitával, ő cipőket, táskákat mosott, én elkezdtem szétkapni a bringám, de miután már órák óta sikáltam a hosszú láncomat és beáztattuk dízelbe is hogy leoldjuk róla a sok gempát, rájöttem, hogy ha ezt tényleg teljesen ki akarom sikálni a láncszemek között is, az beletelhet akár egy napba is, hiszen a mi láncunk háromszor hosszabb, mint egy normál kerékpáré. Ahelyett, hogy nekiestem volna az amúgy szükségesnél még jobban megtisztítani ezeket az olajos részeket (a lánckerekek már készen, csillognak), írtam Henry-nek és megkérdeztem, mi volt a tapasztalatuk. Ő ma reggelre válaszolt, hogy még mindig Sydney-ben van és majd megihatunk egy sört, na meg hogy semmi gáz nem volt a bringákkal, ők koszosan be tudtak jutni velük. Mi azért még folytatjuk a mosást és a pakolást, de most azzal, hogy nem kell egész nap a láncot pucolnom, nyertem egy kis időt, amit felhasználok írásra, hogy ne csak mi, hanem az útinapló is haladjon kicsit.

Eső, pokol és vonatjegyvásárlás

Jakartában második nap reggel a hosszú hajóút és az előző esti, ha jól emlékszem olyan éjfélkörülig tartó közös „fun-ride” után érthető okokból elég fáradtak voltunk, ezért csendes pihenőnk volt egész délelőtt. Délután leszakadt az ég, pont úgy ahogy Bintanban pár nappal ezelőtt, itt is úsztak az utcák… Ezt a szomszéd gyerekek szemmel láthatóan nagyon élvezték, játszottak, ugráltak a vízben.

Miután elállt az eső, Andi-vel bementünk a motorján a városba, hogy megvegyük a vonatjegyeket, gondolván, hogy mégse olyan jó ötlet azt az utolsó pillanatra hagyni. Ezt jól gondoltuk, mert ahogy odaértünk egy óra óriási dugókban való csalinkázás után a vasútállomásra, kezdődtek a bajok. Először is nem volt vonat a nekünk legjobb időpontban, másodszor sorban állni kellett egy előre kitöltött jegyigénylő lapocskával, harmadszor, mikor sorra kerültünk, kiderült, hogy arra a vonatra, és úgy alcuzammen semmilyen vonatra nem lehet feltenni biciklit, vagy ha mégis, azt nem náluk kell intézni, hanem a kargó osztályon. Magyarán, ha sikerül is feljuttatni a bringákat egy vonatra, esélytelen, hogy egy térben, vagy legalább egy vonaton utazzunk velük. :( Andi átszaladt a kargósokhoz, megkérdezte, mik a lehetőségek, és azzal a hírrel jött vissza, hogy másnap este mégis van egy vonat, amivel mi is, és a kargó vagonban a bringák is el tudnak utazni Yogyakartába! Remek, megvettük hozzá a jegyeket a pénztárnál, majd mentünk a kargósokhoz is jegyet venni a bringákhoz. Öööö, mégsem jó az a vonat, holnap nem jár! – közölték velünk. Áááááááááááá, embör, most vettem rá jegyet félmillió rúpiáért (10e Forint), ezt miért nem tudtad előbb mondani?! A jegyet visszaváltani már nem tudtuk, evett minket a fene, vagyis inkább engem és a pénzünket. A bicikli tuti nem utazik tőlünk külön vonaton, mert hogy itt Indonéziában nem tudnának rá kellőképpen vigyázni és megsérülne vagy elkeveredne, az tuti. Bicikli nélkül vagy sérült biciklivel meg ugye meg vagyunk lőve. Annyira élvezzük és szeretjük a bringázást, hogy hosszútávon enélkül utazni nem is nagyon szeretnénk. Az, hogy bringával vagyunk, annyit ad az élményekhez, hogy még most, közel két év után is úgy éreztük, bringázva akarjuk felfedezni Indonézia szigetét, amennyire csak lehetséges. A vonatra most azért volt szükség, mert Jáva hosszú sziget (NY-K irányban), és a keleti vége, ami Balival szomszédos, innen még nagyon messze van, az igazi látnivalók pedig csak Yogya környékén kezdődnek (Borobudur, Prambanan, Bromo), a sziget amúgy nagyon zsúfolt is, a legsűrűbben lakott az összes közül, ezért aztán úgy voltunk, hogy a rendelkezésre álló két hónapban inkább itt bringázunk kevesebbet, és majd Balin meg a Balitól keletebbre lévő, csendesebb szigeteken töltünk el több időt Pápua felé menet. Olvass tovább…

Jakarta #1 – Az első kilométerek Jáván, rögtön a legnagyobb káoszban?

augusztus 22nd, 2013 Nincsenek hozzászólások

Jakartáról nem sok jót hallottunk, sőt mi több, egymástól független forrásokból azt a tanácsot kaptuk, hogy amilyen gyorsan csak lehet, húzzunk el onnan, vagy legfeljebb a nemzeti múzeumot nézzük meg, de aztán usgyi tovább, mert Jáva és Indonézia még sok izgalmas dologgal vár minket (vulkánok, tengerpartok, Bali, sznorkelling) és csak két hónapunk lesz rá. Amikor még azt hittem, hogy csak két hetente van hajó Szingapúr felől Jáva irányába, gondolkodtam a repülőn is, és esetleg rögtön Semarangba, Yogyakarta mellé repültünk volna. Ez már Kelet-Jáva, ott van két nagyon érdekes Angkor Wat-al, meg Bagan-al egy lapon emlegetett templom, egy buddhista és egy hindu, illetve Yogya (mert röviden csak így szokták hívni) ami egyben egy kulturális központ is. Ja, és mindez egy 100 milliós lakosságú muszlim szigeten, Jáván. :) De aztán jött Kian Tan és felvilágosított, hogy hetente van hajó csak felváltva más-más szigetekről. Ekkor viszont már megfeledkeztem Semarangról és örültem, hogy egyáltalán tudunk menni Jávára, Jakartába és nem kell repülni, se egy hetet várni.

Szóval Jakarta végül benne maradt az útitervben, amit nem bántunk annyira, mert egy nagyon jófej Couchsurfer már válaszolt is nekünk, Andi révén így volt barátunk és szállásunk a városban. És így legalább nem marad ki az amúgy érdekesnek mondott nemzeti múzeum és látjuk az indonéz fővárost, a nagy olvasztótégelyét a kétszáz-kitudjahány-milliós országnak, Indonéziának, amit úgy is emlegetnek, mint a legnépesebb muszlim ország a világon. Sőt, ha szerencsénk van, még a pápuai nagykövetségre is be tudunk nézni és vízum után kérdezni.

Hát, aztán a dolgok máshogy alakultak végül… De most kezdjük az elején. :) Kihajtottunk a kikötőből. Vártuk az oltári nagy, indiai vagy akár bangladesi szintű káoszt, mocskot, zajt és zűrzavart az utakon. De az nem jött! :O Volt kis kosz, por, némi dudálás, valami forgalom, szakadt járművel, recsegő háromkerekű riksák, de ennyi. Semmi különösen vészes őrület. Jól van, ez még nem baj, sőt… Az igazi ázsiai feeling azért bőven megvolt, és abszolút nem bántuk, hogy nem kell megőrülnünk a káoszban. Persze amúgy se kell, de ezt csak leírni könnyű, úgy tenni már nagyobb feladat, mint azt már pár százszor ez idáig megtapasztaltuk. :) Jakarta most nem játszott a türelmünkkel és nem tépte szét az idegeinket, talán épp azért, mert túlságosan is rákészültünk valami borzalmasra. Olvass tovább…

A 25. ország, Indonézia esővel és egy 44 órás hajóúttal köszön

augusztus 21st, 2013 6 hozzászólás

Megkérdeztem a tengerész barátainkat és elmondták, hogy még két órát megyünk Kupang-ig, éjfélkor fogunk megérkezni, ezért úgy döntöttem, hogy írok még, és belekezdtek Indonéziába. Elvégre most egy pont ugyanolyan hajón vagyunk, mint amin az első indonéz napokban utaztunk. És ezzel már le is lőttem egy poént, majd mindjárt meglátjátok, miért. Amúgy közben már eljöttem a dajdaj-ból, míg az előző bejegyzést írtam, 100%-ra töltött a netbook, én pedig már nem bírtam tovább magam körül azt a ricsajt a táncoló indonézekkel, ezért lejöttem a nagy közös alvós helyiségbe Zita mellé. Itt most csak két mobilból szól egyszerre zene, és talán 15 méteres körzetben épp senki sem dohányzik. :)

Na de ne csapongjunk a tér idő konténumban, hanem ugorjunk a történetünkben oda, ahol legutóbb abbahagytuk. Szóval a hajón voltunk, amely talán ha másfél órát száguldott Bintan szigetéig. Ott aztán kirámoltunk egy stégre, ahol összeraktuk a bringákat a táskákkal, de sajnos csak néhány méter erejéig, mert a vámon újra le kellett málházni és mindent rádobni egy hatalmas röntgengépre (vagy a jó ég tudja, mi az a nagy átvilágító doboz). Persze nem volt nálunk semmi, aminek nem kellett volna, ki se kellett nyitni egy táskát sem, málházhattuk fel újra, pecsét az aznap reggel kapott friss vízumunk mellé az útlevelünkbe és már mehettünk is ki azt utcára, ami a hosszú móló végén kezdődött. Új ország, új káosz, új utcakép, de mégis valahogy ugyanaz az ázsiai feeling, kicsit koszos, kicsit zajos, kicsit összevissza, de mindenképpen telis-tele színekkel, szagokkal és mindenekfelett az orrunk és a szemünk előtt zajló élettel – legyen az kellemes, érdekes, vagy kellemetlen és akár borzalmas.

Hát mi most kaptunk rendesen, na nem, még nem az indonézektől, hanem a nyakunkba, esőt és méghozzá olyat, amilyet ezen az úton még eddig nem. Úgy, de úgy szakadt, hogy én ezt nem is tudom szavakkal leírni, brutálisan esett, szerintem. amíg kint voltunk az esőben, annyi víz leszakadt az égből, amennyi Magyarország bizonyos vidékein talán évek alatt sem. Az út hamar hömpölygő barna folyóvá változott, és a hullámvölgyek alján bizony navigálni kellett, hogy el ne tűnjünk az árban és figyelni, hogy az előttünk lévő járművek hol próbálnak átjutni a vízen és hol sikerül nekik. Volt egy hely, ahol a szembejövő sávban akkora víz volt, hogy ott egyszerűen nem tudtunk volna áthajtani. Féltünk is kicsit, hogy mi lesz, ha ez így megy tovább és valahol akkora tengerrel találkozunk magunk előtt, amin egyszerűen nem tudunk átkelni. Nem egész 18 kilométert kellett megtennünk a sziget DK-i csücskében található Kijang nevű kikötőig így, ahonnan délután indult a hajónk. Erre kevesebb, mint két óránk maradt, ami azért volt aggasztó, mert közben Olvass tovább…

Szingapúr #3 – Az indonéz követségen és a magyarokkal

augusztus 16th, 2013 6 hozzászólás

Szingapúr #3 – Az indonéz nagykövetségen és a magyarokkal

Ó, te jó ég, ne tudjátok meg, volt egy csendes sarok a hajón, de már ez sincs. Ha Pelni hajóval utaztok Indonéziában, gyertek fel az ötödik emeletre a tiszti/I. osztályú étkezőbe. Eddig két hajóval utaztunk, abban az egyiken ez egy lakatlan légkondis terem volt, ahol csak a személyzet járt át néha. Ezen a második hajón, ami egy ugyanolyan hajó, mint a másik, itt voltak étkezések is ezen a helyen és most szerencsétlenségemre egy nő énekel a sötétben, számomra túlontúl hangosan és magas hangon, na és persze érthetetlenül. De mindegy, feljöttem ide, és ha már feljöttem, írok egy kicsit, amíg töltöm a laptopot. Asztal, szék és konnektor is csak itt van a hajón egy helyen. Már ötödször hallom az énekesnőtől a számok között, hogy „bulé”, vagyis hogy külföldi. Most mi vagyunk csak ketten külföldiek a hajón, a talán ezer helyi között, és persze nem tudok úgy elsétálni WC-re, hogy ne kapjak legalább 5 helló misztert és néhány bulét gyerekes nevetések kíséretében. Most meg még az énekesnő is kezdi… Miért vagyunk nekik ilyen érdekesek? Nem tudom, de ha jöttök, készüljetek erre fel, ez is Indonézia része. Na, de elég a téridő ugrásokból és folytassuk ott, ahol abbahagytam, Szingapúrban.

Az indonéziai nagykövetségen

Szóval már kétszer meséltem Szingapúrról, de még mindig van mit! :) Sűrű volt az a hat nap. A legfontosabb dolgunk ezalatt az idő alatt az indonéz vízum megszerzése volt. Indonéziába lehet kapni VOA-t, vagyis Visa on Arrival-t is, tehát vízumot érkezéskor, ám az csak 30 napra érvényes, és ahogy hallottuk, a hosszabbítása kész kínszenvedés, ráadásul még költséges is. Ezért arra gondoltuk, hogy megkérjük itt Szingapúrban a nagykövetségen a 60 napos vízumot, ezzel megkönnyítve az életet az elkövetkező hónapokra Indonéziában.

A nagykövetséghez először MRT-val mentünk, ami a házunk mellett ment el. Az állomáshoz 5 perc alatt ki tudtunk sétálni, a jegyek kb. a budapestivel egyeztek (nekünk elég drágák voltak, de fáradtak voltunk, pihenni akartunk és ez is egy élmény volt), viszont a szolgáltatást össze se lehet hasonlítani. Az állomáshoz a már említett fedett járdák és felüljárók vezettek, amelyek tövében rengeteg kerékpár parkolt. Ahogy közelebb értünk, láttuk hogy az új, fedett kerékpártároló (vagy talán a helyi városi bérbringa rendszer?) most épül az állomás mellett. Maga az állomás abszolút nyugati volt, kártyás kapuk, jegypénztár, jegykiadó automaták, éttermek, boltok. Fent a vonatok gyorsan érkeztek egymás után a betonhídon és pontosan úgy álltak be, hogy a peronok szélein lévő üvegajtók a vagonok ajtóihoz estek, és ezek a duplaajtók aztán egyszerre nyíltak ki, volt, hogy mindkét irányban. Így nagyon ügyesen azokon az állomásokon, ahol átszállni is lehetett, ezt szintkülönbség megtétele nélkül meg tudtuk tenni. A tömeg néha nagy volt, de nem viselkedtek úgy, mint mondjuk Új-Delhiben, a beszállók szépen megvárták a kiszállókat. Ezt felfestések is segítették és egy iskolai rajzpályázat győztes rajza is, miszerint legyünk türelmes, segítőkészek egymással, ne tolakodjunk és ne stresszeljünk, mert azzal csak magunkat büntetjük. A metróval végig a magasban mentünk, először gyönyörű zöld övezetben, majd városban, egyre nagyobb házak és sugárutak között. Az állomástól még jó két kilométert sétálnunk kellett a nagykövetségig, ezt részben egy egyik oldalt dzsungellel szegélyezett utcán tettük meg, pedig ekkor már eléggé a központ tájékán jártunk.

A nagykövetséghez felcsatoltuk a rövidnadrágokra a nadrágszárat és Zita kendőt terített a vállaira, ami egyrészt előírás is volt, másrészt mi magunk is így tettünk volna előírás nélkül is, hiszen Indonézia egy muszlim ország, így tehát mindenképpen javíthatjuk ezzel az esélyeinket egy sikeres vízum applikációhoz. Olvass tovább…

Szingapúr #2 – A „fun-ride” és a Marina Bay Sands

augusztus 14th, 2013 2 hozzászólás

Na, most megpróbálom leírni, ami legutóbb kimaradt. A „fun-ride”-nak nevezett közös szingapúri biciklizés fő felbujtója Malcolm volt, Az Ageless Cyclists mozgalom atyja, aki maga is egy kortalan bringás. Akárhányszor ránéztünk Malcomra, hátulról mindig sokkal inkább egy gyereknek tűnt, mintsem egy (ha jól emlékszem) 60 éves embernek. Direkt nem írtam öregembert, mert hát ő nem öreg, ha így és ennyit mozog. :)

Szóval Malcolm és még egy kisebb csapat másik bringás egyik reggel megjelent a társasházunk belső udvarában. Egyesek olyan csodabringákon ültek, hogy mi csak pislogtunk Zitával. Sajnos minden névre már nem emlékszem, de volt velünk két francia pilóta fickó, akik hagyományos, kétkerekű fekvőbringán jöttek (de repülővel Franciaországból) és az egyiküket Brúnónak hívták (ezt a nevet nehéz elfelejteni), volt velünk három trike-os és többen összecsukható, aprókerekű városi paripákon. Ez utóbbi kerékpárfajta itt Szingapúrban, Malajziában és elárulom előre, Indonéziában is meglepően népszerű, nem csak összességében, de arányaiban is többet látunk belőlük a városokban, igaz, általában csak kinyitva-kihajtva és nem szállítva. Pedig az a lényege az egésznek, hogy ha úgy döntesz, bárhol megszakíthatod a tekerést, és könnyűszerrel, a kerékpárszállítással járó plusznyűgök és pluszköltségek nélkül közlekedési eszközre szállhatsz. Ha jól tudom, a több mint 40 évig a világ körül kerékpártúrázó Heinz Stücke is egy ilyen kicsi, összehajtható, de még málházható kerékpárral nyomta az utolsó éveiben, mielőtt tavaly abbahagyta a nagy utat. Szóval van ráció ebben az összecsukható bicikliben szerintem és ezért csodálkozom, hogy itt Ázsia ezen vidékén így elterjedt, míg otthon nálunk csak drága kuriózumnak számít az apró, összecsukható városi drótparipa.

Fedett járdák, kerékpárutak és a szabálytalankodók

A közös bringázásnak a célja a városközpont volt, ami tőlünk jó 20 kilométerre volt. Kezdetben főleg a járdára festett kerékpársávokon haladtunk, ezekhez egész nagyszerűen hozzá voltak alakítva a kereszteződések is, igaz a „Szállj le és told át!” táblákat senki nem vette komolyan, és amin meglepődtem, a felüljárókon való bringázás tiltását is figyelmen hagyta a teljes csoportunk – így mi is, de persze előtte nem átallottunk megkérdezni, hogy ezt most akkor mégis hogy? Hiszen oda 1000 szingapúri dollár van írva büntetésnek, és ezt itt a szabályok városa! Vagy nem? Barátaink elmondták nekünk, hogy igen, Szingapúr a szabályok városa, és kezdetben, amikor ezeket a szabályokat mind bevezették, büntettek is, de ma már, mivel az emberek nagy része a szabályok nagy részét betartja (gondolom azokat, amelyeknek értelme is van, vagy veszélye a be nem tartásuknak), ezért azóta már nem ellenőriznek, és nem büntetnek annyit. Olvass tovább…

Szingapúr #1 – Kian Tan-ékkal és az állatkertben

augusztus 12th, 2013 4 hozzászólás

Először is köszönök minden építő jellegű kritikát és biztatást a hozzászólóktól a bloggal kapcsolatban. Azt hiszem, írok tovább úgy, ahogy jön. Akkor és úgy és annyit, ahogy kedvem van. Máshogy erőltetett lenne, és könnyen megcsömörödhetnék – akárhogy is kell helyesen leírni ezt a szót. :) És írok tovább sorban, ahogy történt, még akkor is, ha már több mint két hónapja volt. Aztán vagy utolérem magunkat még ezen az úton, vagy majd csak, ha egyszer hazaértünk. A lényeg, hogy ne izgassam ezen túlságosan magam, ez nem szabad, hogy elrontsa az utunkat, annyit nem ér az egész. Nem akarom azt megélni, se leírni soha, hogy nem volt jó ez vagy az, mert jajj, a napló hogy el volt maradva. :) És most csapjunk a lecsóba, guruljunk be Szingapúrba, utazásunk 24-ik országába.

Az ingázó dudáló indiaiak

Látjátok azokat a csöveket Zitától balra? Ez a Malajziából Szingapúrba vezető hídon (vagy lehet, hogy inkább töltés?) készült, a két határállomás között.

A képen nem látszik nagyon, de van a két nagy cső mellett egy kicsi is. Szingapúr koszos vizet importál, azt megtisztítja, és aztán újra eladja, a vásárolt ár sokszorosáért. Ezt egyébként úgy hallottam, tengervízből is csinálják, de ezt a szingapúriak nem erősítették meg. Viszont azt elmesélték, hogy a tisztított víz többletét eladják Malajziának – Ezért a több cső, a nagyokon jön, a kicsin meg kifelé megy a víz.

Szingapúr Ázsia New York-ja, egy szuperfejlett város, Ázsia egyik legforgalmasabb nemzetközi kikötőjével a régió pénzügyi és kereskedelmi központja. 75%-ban idetelepült kínaiak lakják, a maradék negyed pedig a világ minden tájáról való, sok malajziai jár be ingázva, vannak indiaiak is, és persze rengeteg nyugati is. A város egyáltalán nem csak egy tömött betondzsungel egy szigeten, rengeteg a zöld terület, még vadállomány is van, itt is láttunk elcsapott óriásgyíkokat az úton és néhány évtizede a mára a vadonban már kihalt fehér tigrisek is szabadon szaladgáltak a szigeten.

Na de guruljunk csak tovább, érkezzünk meg a szingapúri oldalon található határátkelőhöz! De mi van itt kérem, mi ez a motoros dugó? Ha láttuk volna ezt előre, átsorolunk az autókhoz, ahol még lehetett. Bár azzal lehet, rosszabbul járunk, mert azt is hallottuk, hogy Szingapúr a szabályok városa, rengeteg szigorú szabály van, amit be is tartatnak, itt nem lehet lezserkedni és az ázsiai mentalitást felvéve szembehajtani a forgalommal, meg ilyenek. Olvass tovább…

Az utolsó napok Malajziában – A világ végén, és Johor Bahruban

július 29th, 2013 16 hozzászólás

Melaka – Batu Pahat


Alig hagytuk el Melakát, máris olyat láttunk az út szélén, ami miatt megálltunk. Egy óriási, nagyjából méretarányos oldalbiciklis riksa állt az út mentén. Jól elszórakoztattuk magunkat itt, mígnem megérkezett egy maláj család is, és így meg tudtuk kérni az egyikőjüket, hogy fényképezzen le minket, hogy olyan képünk is legyen az óriás riksáról, amin mind a ketten rajta vagyunk.


Pár kilométer múlva egy kisebb dolog késztetett minket megállásra. A bringából csak annyit láttam, hogy valami nagy és hosszú eltűnik az útmenti betonkorlát mögött, aztán amikor odaértünk a bekötőúthoz, láttuk, hogy nem káprázott a szemem, valóban egy hatalmas sárkánygyík – Varánus? Nem tudom a pontos nevét… – sétált le előttünk az útról. Persze ekkor még volt sebességünk, de lélekjelenlétünk is, ezért sikítozás és hirtelen fékezés nélkül továbbgurultunk 20 métert, majd nagy csendben visszaosontunk, így még épp sikerült lefényképezni ezt a számunkra oly különös állatot, mielőtt eltűnt volna az út menti erdőben. Errefelé sok ilyen élhet, mert később sajnos láttunk még többet belőlük, de azok már mind az út közepén voltak, nem mozogtak és laposabbak is voltak… Olvass tovább…

Melakában a bringás barátainkkal

július 24th, 2013 2 hozzászólás

Érkezés Melakába

Port Dicksontól már nem volt sok hátra, második nap már csak 81,5km-t kellett tekernünk. Reggel áttoltuk a bringákat az út túloldalára, ahol egy tágas parkoló sarkában megreggeliztünk, miközben macskák hada mérte körbe a kerékpárjainkat, néhányuk még a körmét is bele próbálta mélyesztani a gumiabroncsunkba, egy másik pedig a küllőket feszegette. Persze megjavítani nem tudták a bringát, de elrontani sem. :)

Ez a nap sem volt hűvösebb mint az előző, a délelőtt hamar ránk tört a hőség, ezért a tekerést egyre sűrűbben szakítottuk meg pihenésekkel, árnyékba vonulásokkal. Azt hiszem a kelleténél többször is megálltunk, ez részben annak volt köszönhető, hogy négyen voltunk. Amikor mi csak pisilni álltunk volna meg, akkor Dave és Meng be is ültek a vendéglőbe és rendeltek egy kört a 100Plus-ból. Persze mindez nem volt baj, csak észrevettük, hogy négyen nehezebb a haladás, de ez így természetes, hisz még összeszokott csapatnak sem nevezhettük magunkat a tegnapi tekerés után.

A cél erre a napra az lett volna, hogy megérkezzük a délutáni forróság beállta előtt Melakába, de ez sajnos nem sikerült. Az út, amiről tegnap barátaink még azt mondták, hogy szép sima lapos lesz, hullámos volt és legtöbbször olyan távol haladt a parttól, hogy nem is láttuk a tengert. Én ezen próbáltam javítani, de végül csak rontottam, követtem a GPS-t Meng útvonaljavaslatát felülbírálva és ezzel szépen meg is jártuk, egy katonai terület kapujában visszafordítottak minket, így lett +8 kilométer a 3 kilométeresnek induló tengerpart menti levágásból. Ez már hála az égnek Melaka határában volt így nagyon mélyen nem érintett minket.

Biciklivel Melakában

Melakában a szállásunk egy Warmshowers tagnál volt, Howard egy Ringo’s Foyer nevű vendégházat üzemeltet, és itt látja vendégül a bringásokat, a többi vendégtől függetlenül teljesen ingyen és baráti alapon. Ezt azért teszi, mert ő maga is kerékpártúrázó és kerékpárőrült, a szállójában tele vannak a lépcsőházak és a közös helyiségek kerékpárokkal, kezdve a gyönyörű veterán gépektől az össztelós downhill szörnyetegeken, fixiken és az országúti paripákon át az apró összecsukható városi bringákig. Egy csoda volt már csak végigjárni is a szállodáját, annyi szép kerékpárt láttunk nála. Emellett mesélt is a legutóbbi ausztráliai, keleti parti túrájáról, és elkísért minket olyan helyi, utcai éttermekhez, amelyeket különben soha meg nem találtunk volna. Olvass tovább…

Kuala Lumpur – Port Dickson, egy hosszú nap kedves útitársakkal

július 22nd, 2013 8 hozzászólás

Komolyan mondom, Ti vettetek rá, hogy folytassam a naplóírást. A kommentjeitekkel. Már nem olyan jó az írókám, mint régen, ha rám jön, akkor beindulok, írok cikkeket, vagy blogbejegyzéseket, mikor miből vagyok lemaradva és mihez van kedvem, de már egyre nehezebben veszem rá magam. Van, hogy egy hétig egy betűt sem írok, aztán van, hogy egy nap alatt kibújik a falakból annyi cikk, hogy abból megélünk egy hétig is. Mert tudjátok, az ihlet nem belőlünk jön, hanem csak átfolyik rajtunk, és az Eat, Pray, Love szerzőnője szerint a falakból jön belénk. :) Én nem tudom, hogy van ez, de én inkább csak inspirációnak hívom ezt a dolgot – és Köszönöm Nektek! Számomra is fontos, hogy haladjon a blog, de ha csak kényszerből ülnék le írni, az nem tetszene, ezért azt nem is teszem, most sem így ültem le, hanem úgy hogy lefekvés előtt elolvastam a telefon feedolvasóján az új kommenteket, és meglepődtem, hogy 8 új jött. Köztük nem mind volt teljes egészében pozitív a blogra nézve, de ez nem baj, sőt az a komment indította el a folyamot, úgyhogy azért is hálás vagyok. :) Aztán ennek hatására elkezdtek keringeni mindenféle gondolatok a fejemben, aminek a vége az lett, hogy fejlámpával az így megtelt fejemen leültem az ágy sarkához (amiben Zita már fél órája szuszog a takaró alatt), és elkezdtem ezeket a sorokat írni. Na de most már csapjunk inkább a kilométerek közé! :)

Indulás Kuala Lumpurból

Kuala Lumpurból egy szép napos reggelen indultunk tovább, és persze a rutinos Meng-bácsi már előbb össze volt pakolva, mint mi, ezért a végén vagy negyed órát üresben várakozott, amíg mi még ezt-azt pakolásztunk a táskákba és a bringák körül. Ilyenkor reggel derül ki, hogy hoppá, hát nem mentettem le a képeket a fényképezőgép SD-kártyájáról, elő kell pakolni a netbookot, de már azon sincs hely, akkor a hordozható vinyót is ki kell szedni a másik táska aljából… És közben megy az idő, és Meng leül a számítógépe elé, veszi a gitárt, és rákezd egy nótára: „Country Roads, take me home, to the place I belong…” – Úgy érti az öreg, hogy az útra! Az úton van a helyünk! Micsoda reggel volt, nagyon tetszett, hogy Meng rákezdett erre a nótára, megadta számomra az alaphangulatot.

Nagy kerülővel kezdtünk, ugyanis rá kellett kanyarodni az autópályára. Ehhez egy egész nagy blokkot meg kellett kerülnünk, de megérte, mert így egy rövid forgalomban való tekerés után letérhettünk a pálya mellé és szinte saját sávunk volt a sztráda mellett. Megint olyan motorosoknak és kerékpárosoknak elválasztott, dedikált kis aszfaltsávon haladtunk, mint befelé jövet a városba. Meng nagyon ment a HP StreetMachine-on, el is húzott tőlünk, de mindig csak 100-150 méterre, hogy még lássuk, aztán belassított a mi tempónkra, de be nem várt minket, csak ha megállt egy fa árnyékában. Igaz, nem értettük, miért nem vesz inkább vissza kicsit a lovakból és megyünk mind a hárman egymás anschlussában, de azért még nem is haragudtunk rá, mindenkinek meglehetnek a saját heppjei, és ő gondolom, amikor nincs éppen az éves nagy utazásán, akkor egy héten legfeljebb egy-két nap bringázik, ilyenkor aztán meg már be van sózva és kitekerne a világból. :) Olvass tovább…