Nászút a Föld körül

Feltöltődés a Bahodir udvarán

A második esténkről Szamarkandban, Bahodir-éknál már írtam, ez volt az az este, ami nehezen indult, de aztán annál jobbra sikeredett, miután Zita visszatért a miséről, igen jó hangulat kerekedett és késő estig beszélgettünk Graham-el és még néhány másik utazóval.

A Bahodir udvarán van egy fal, ami tele van ragasztva nagy térképekkel a világról és a környékről. Ez a fal arról híres, hogy mindenki itt hagyja a „névjegyét” rajta, aki itt járt. Megtaláltuk rajta Clement és Emelie kártyáját is, valamint sok másik kerékpárral világot járó pár vagy társaság fényképeit vagy rajzait is. Igazából ez a fal is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a morálom a tízes skálán pár óra alatt -2-ről +12-re ugrott, mert nagyon jó volt látni, hogy mennyi-mennyi hozzánk hasonló utazó van a világon, elég volt csak ránézni néha-néha egyikőjük fotójára a falon, vagy az itt hagyott mondataikat elolvasni, és új erőre kapott bennem a láng, ami az utazás utáni vágyamat fűti. Sok nehéz és kemény pillanat van egy ilyen úton, de elnézve ezeket a fényképeket – és a saját élményeinket, ezek mellett is megéri egy ilyen útra felkerekedni, mert eljönnek majd azok a pillanatok is, amik minden addigi nehézségért kárpótolnak.

Emellett Graham is rengeteget bíztatott minket, hogy vágjunk neki a

Pamír magashegyi útnak, lesz ami lesz, biztosan nagy kaland lesz és – ha hideg is, de – felejthetetlen élmény!
A Pamírról azt írják a különböző internetes fórumokon az ott járt emberek, hogy bár novemberben kezdenek a komoly mínuszok repkedni, de az út egész évben járható, csupán néha fordul elő, hogy egy-két napra nem járható a hirtelen leesett nagy hómennyiség miatt. Magyarul kemény menet lesz október végén-november elején, de ha megvan hozzá az elegendő idő, minden körülmény között teljesíthető. Olvass tovább…

Az esték a Bahodir B&B-nél – Bridget és Graham

Szamarkandban eltöltött három napból leginkább a Bahodir-éknál esténként eltöltött percek maradtak meg. A szállónak van egy hátsó udvara, ahol a reggelit és a vacsorát szolgálják fel, és ahol egyébként szinte a nap minden időpontjában találkozhatsz egy érdekes utazóval a világ legkülönbözőbb pontjairól. Mert aki Üzbegisztánba látogat, az már valamennyire szofisztikált utazó kell, hogy legyen, ugyanis ez az ország, noha rengeteg gyönyörű turisztikai célponttal rendelkezik, még nincsen annyira felfedezve, még nem tartozik a legkedveltebb turista desztinációk közé, ugyanakkor már megtalálhatóak a turisták, akik egy része szervezett úttal érkezett, a másik halmazuk viszont kerékpáros, vagy hátizsákos turista, aki magának szervezi az utazását, mint ahogy mi is. Ez utóbbi halmaz legérdekesebb egyénei mind megtalálhatóak voltak Bahodir-ék udvarában, ahol érkezésünkkor legalább 5 túrakerékpár parkolt. Nem csoda hát, hogy ahogy befutottunk a fekvőbringáinkkal, egyből magtalált minket Bridget és Graham, a londoni házaspár, akik most csak egy 8 hónapos útra indultak Almaty-ig otthonról, de 20 évvel ezelőtt körbeutazták a Földet kerékpárral két és fél év alatt, pontosan úgy, ahogy mi is tervezzük most. Olvass tovább…

Bringával Navoi-ig

Qiziltepa-ból hosszú napon indítottunk. Korán keltünk, hogy elcsípjük a reggeli buszt, erre azonban nem került sor, mert végül úgy döntöttünk, délután egyig bőven van időnk letekerni Navoi-ig az 50km-t, ami még akkor is sikerülhet, ha szembeszelünk lesz. Hát persze, hogy az lett, de nem morogtunk rajta, ha 15km/h, akkor annyi, a lényeg, hogy haladunk és még így is oda tudunk érni időben. Reggelizni a város után álltunk meg, egy étteremnek hitt helyen. Errefelé sok bolt és étterem nincs kitáblázva, csak akkor jössz rá, hogy hol vagy, amikor belépsz az ajtón. Így történt, hogy mi tea után kérdeztünk, és igenlő válasz után beléptünk egy ajtón, amiről kiderült, hogy két kedves öreg lakhelye, nem pedig teázó, pláne nem étterem. Ellenben a kedvesség az megvolt ezen a helyen is, és eltöltöttünk együtt pár kellemes percet. A tea mellé főztünk magunknak egy kis rizst, Zita a hasmenése miatt ugyanis csak ilyen egyszerű ételeket ehetett, én pedig az egyszerűség kedvéért szolidarítottam vele, és én is natúr rizst reggeliztem. Embereink itt is megkínáltak vodkával, de elsőre könnyedén megértették, hogy nem kérünk, és többet nem is kínálták. Ezt már-már furcsáltuk a tegnap esti „orvosok” után, persze örültünk neki nagyon. A rövid barátságot egy közös fényképezés zárta, majd folytattuk utunkat az egyébként igen üres tájban. Olvass tovább…

Stoppolás Bukhara-ból

Bukhara-t csak kora délután sikerült elhagyni, olyan sokáig aludtunk, illetve szedelődzködtünk. Kifelé menet a városból felfedeztük, hogy Bukhara nem csak az óvárosból áll, hanem vannak „modern”, új részei is, ahol a széles utakat nagy irodaházak és egyéb, emeletes épületek szegélyezik. És ezeken a helyeken még a szamsza is sokkal olcsóbb, mint bárhol másutt.

A várost észak felé hagytuk el, de csak a pereméig tekertünk, ahol elkezdtünk stoppolni. Mint már írtam, azért nem bringáztunk, hogy mielőbb átjussunk a Bukhara-tól 270km-re lévő Szamarkandba, ahol egy másik fogorvos véleményét is kikérve megcsináltassuk a rossz fogam – és persze megnézzük a várost.

Sok teherautó megállt nekünk, de vagy nagy billenős dömperek voltak, amire lehetetlenség volt felpakolni a bringákat úgy, hogy ne sérüljenek, vagy csak a szomszéd faluba mentek, vagy röhejesen sok pénzt kértek azért, hogy elvigyenek minket Szamarkandba. Az mindenesetre biztató volt, hogy sokan megálltak nekünk, ezért nem csüggedtünk még akkor sem, amikor már több, mint egy órája csak ott álltunk a napon az út szélén. Persze végül nyertünk, jött egy fickó egy kisteherautóval, amibe éppen befértek a bringák. Ezt persze már csak azután tudtuk meg, hogy megbeszéltük vele a fuvart a kb. félúton lévő városig, amiért ő még pénzt sem kért, erre akárhányszor rákérdeztünk, mindig csak legyintett és nevetett. Pár kilométerrel később megtudtuk, miért. Csak pár faluval vitt minket odébb, néhány kilométert, ugyanis ő itt lakik és csak idáig jött, tehát valamit félreértettünk, amikor a térképet mutogattuk neki. Persze mérgesek azért nem voltunk, emberünk jót akart nekünk, szépen megköszöntük a segítségét, aztán újra kiálltunk az útra. Nem jött senki, most alig álltak meg nekünk, aki mégis, az csak a közelbe ment. Már épp elindultunk bringával, amikor Olvass tovább…

Rossz hírek és szembeszél

Miután elbúcsúztunk a kedves vendéglátóinktól és Bolyhostól Olotban, nem nagyon vitt minket a lendület Bukhara irányába, mondhatni vánszorogtunk az úton. Nyolcadik napja voltunk már folyamatosan úton és ezeknek a napoknak a nagy részét szembeszélben tettük meg. Nem volt ez másképp ezen a napon sem. Végig úgy éreztük, mintha fölfelé tekernénk, 15-el is nehéz volt vánszorogni, mert folyamatosan szembeszelünk volt.
Aztán egyszercsak hozott magával a szél egy francia srácot is, bringán, utánfutóval. A különleges az volt benne, hogy az utánfutó tetejére egy hatalmas, vízszintesen elfektetett napcella volt szerelve. Ez a napcella a bringa csomagtartójánál található akkumulátort töltötte, amiről a hátsó kereket lehetett meghajtani, segítve ezzel a haladást. Még nem láttunk ilyen megoldást, pedig életképesnek bizonyult, hiszen a Thibaut Shanghai-ból tervez hazatekerni fél év alatt Franciaországba, és találkozásunkkor jól állt ezzel a projecttel. Olvass tovább…

Napfelkelte a sivatagban

Szóval legutóbb ott hagytam abba, hogy Repetek-ben, a sivatag közepén hajtottuk álomra a fejünket. Hajnalban keltünk, a gázfőző már be volt készítve, megsütöttük a kolbászt a hagymával, belakmároztunk, aztán kitoltuk a bringákat az útra. Jó volt, hogy velünk lehettek a szobában, így villámgyors volt az indulás, hiszen le se málháztuk őket, csak a szükséges holmikat vettük ki a táskákból.
6:48-kor az úton voltunk, és a nap 6:50-kor kelt. Nem mondom, hogy nem voltam álmos és fáradt még, de azért ennek ellenére nagyon nagy élmény volt a napfelkeltét végignézni a sivatagból, miközben könnyedén téptünk az országúton 20-21km/h-val. Szóval az álmot még nem sikerült kitörölnünk a szemünkből, de máris az országúton találtuk magunkat, a 10 fokos valóságban, a felkelő nap első fényeit lestük, közben duplán boldogok voltunk, egyszer azért, mert mindezt átélhetjük, másodsorban azért, mert nagyon korán az úton voltunk, és jó tempóban suhantunk a célunk felé, ami pedig az volt, hogy teljes egészében saját izomerőnkből keresztezzük Türkmenisztánt az 5 napos tranzitvízumunk ideje alatt. Ez volt az utolsó nap, de ekkor még nem tudtuk azt sem, hogy mikor zár a határ.
Az út tett néhány kisebb kanyart, egyszer még szembefordított minket a nappal, aztán beállt egyenesbe, egészen Türkmenabadig. Talán háromszor állhattunk meg ezen a 70km-en, leginkább azért, hogy el ne szalajtsuk azt a kamionos pihenőhelyet, ahol a kerékpáros vendégkönyv van. Sajnos nem találtuk meg, pedig az összes kamionos parkolót végigkérdeztük a Mary-Türkmenabad szakaszon (nem volt sok). Az interneten olvastuk egy kerékpártúrázó blogján, hogy ő találkozott egy ilyen könyvel és érdekes beírásokat talált benne. Mi sajnos nem leltünk rá erre a bringás vendégkönyvre. Ha valaki olvassa ezt, és egyszer valamikor majd arra jár, vagy esetleg már járt, és megtalálta a könyvet, kérjük írja meg egy hozzászólásban, merre van! :) Olvass tovább…

A Niyazov história

Mint már írtam, Mary-t csak délután tudtunk elhagyni. Viszont ezután legalább jól tudtunk haladni, az út végre jó minőségű volt, és széles, kétszer két sávos. Aki Türkmenisztánnak csak ezt a központi szegletét látja, még azt is gondolhatja, hogy ez egy jóléti társadalmat garantáló fejlett ország. Ezt mi sem mutatta jobban, mint az út mentén 500 méterenként elhelyezett táblák, ezek témája a különböző, az országban megtalálható pompás épületek együttese volt, vagy a fejlett mezőgazdaság és ipar bemutatása. És persze sosem hagyták le a plakátokról Niyazov bácsit sem. Akkor végre essen szó róla is, aztán le is zárom ezt a témát, és többet nem említem. Szóval Türkmenisztánban a Szovjetunió összeomlása után ez a Niyazov vette át a hatalmat, és szép kis kultuszt épített ki maga köré, aranyszobrokat, és plakátokat, képeket állítottak fel mindenütt az országban róla, ezek mind-mind őt dicsőítik. Persze amikor erről kérdezték, ő azt nyilatkozta, hogy személy szerint őt zavarja, hogy mindenütt kiteszik mindenhová az ő képét, na de hát ha egyszer a nép így akarja, akkor legyen… Írt egy könyvet is az türkmének történetéről, ennek a neve Ruhnama, vagyis Book of the Soul, a Lélek könyve. Állítólag nagyon bizarr az írás, amit még az űrbe is kilőttek és 150 évig Föld körüli pályára állítottak. Természetesen minden türkmén számára kötelező olvasmány, kikérdeznek belőle az érettséginél, de még a jogosítvány letételéhez is szükséges. Niyazov szerint, aki élete során százszor elolvassa, annak garantált a helye a mennyországban… :) A csávó nem gyengén el lehetett szállva magától, ezt a könyv mellett a fővárosban, Ashgabatban felállított, mindig a nap felé forduló hatalmas aranyszobra is jól bizonyítja.
Nem mondom, biztosan történhetett volna rosszabb dolog is Türkmenisztánnal, mint Niyazov (pl. polgárháború), és lehet, hogy mindemellett ügyesen forgatta a kőolajból az országba befolyt pénzeket, de efelől azért lennének kétségeim, mivel ennyi aranyszobrot és ennyi borzasztóan rossz minőségű utat még egyetlen országban sem láttunk Türkmenisztán előtt. Szóval, Kedves Olvasó, ha véletlenül egy ország élére kerülsz, mindig ügyelj rá, hogy a saját magadat ábrázoló aranyszobrok helyett inkább utakat építs, különben a magunkfajta egyszeri kerékpárturista még megemlíti az útinaplójában, hogy kevés a jó út, de sok az aranyszobor az országodban! :) Olvass tovább…

Gyapottermesztés a sivatagban – Az Aral-tó tragédiája

Második napunkon Türkenisztánban folytattuk utunkat a csatornákkal szabdalt Karakum „sivatagban”. Rögtön indulás után pár kilométerrel egy hídra kellett felkaptatnunk,
ez a híd a Karakum csatornarendszer egyik nagyobb ága felett vezette át az utunkat. Ebből a csatornarendszerből öntözik itt a földeket a sivatag közepén. Ezen mezőgazdasági területek helyén csak homok és bokrok lennének, ha nem lenne ez a csatornarendszer. Viszont ugyanez a csatornahálózat felelős az Aral-tó tragédiájáért is. A tó nem száradt volna félig ki, ha nem arra használnák a vizét, hogy gyakorlatilag a sivatagot öntözzék, és ezzel lecsapolják az Aral-tavat. De ha legalább élelmet termesztenének így, azt mondanám, hát butaság, de így történt, hisz az ember önző, nem gondol arra a sivatag közepén, hogy az a víz, amivel ő öntöz, és amiből él, egy tóból van, ami így viszont kiszárad, és egy – igaz távoli, de – másik ember kenyerét (halászatát) veszi el. De itt gyapotot termesztenek a sivatagban, tonnaszámra! Félre ne értsetek, nem az egyes embereket hibáztatom, hisz mindenki csak élni próbál itt is valahogy, de ki volt anno az a vadbarom (bizonyosan az orosz idők alatt), akinek olyan fenntarthatatlan megalomán gondolatai támadtak, hogy ki kell építeni több száz kilométer csatornát a sivatagon át, hogy aztán az Aral-tóból öntözve majd jó sok gyapotot termesszünk a sivatag helyén?! Nem volt nekik elég az a sok-sok kőolaj, amit a sivatag alatt találtak, még a vizeket is meg kellett bolygatni… Na mindegy, nem akartam itt megint csak morogni, de szerintem a víznek a tóban lenne a helye, nem a sivatagban.

Olvass tovább…

A türkmén határon

A határátkelés Türkmenisztánba viszonylag simán ment, leszámítva, hogy elment vele vagy két óránk. Először a doktor bácsik vizsgáltak meg, ami abból állt, hogy megkérdezték, hogy jól vagyunk-e, és ugye nincsen semmi bajunk. Mi mondtuk, hogy nincs, és tényleg nem is volt. Az oltási sárga füzetünket eszükbe se jutott elkérni, igaz nekünk sem jutott eszünkbe megmutatni. Vicces volt, hogy a doktori fehér köpenyre először azt hittük, hogy valami helyi egyenruha, és nem is orvosokkal van dolgunk… Aztán persze leesett, hogy orvosok és a következő szobában megláttuk a sok katonaruhás határőrt. A szoba szinte üres volt, csak két asztal, és egy csomag-átvilágító volt benne. Na meg persze Niyazov portréja a falon, de róla majd később… Szóval még háromszor elkérték az útleveleinket, elkérték a 12 dollárt fejenként, kitöltöttek velünk két példányban egy papírt, ami rólunk, az országban tartózkodásunkról és a nálunk lévő értékekről szólt. Ezek után már áttolhattuk a bringákat csomagostul a szobán, kikerülve a kaput és az átvilágító gépet. Kifelé menet még kétszer elkérték az útlevelünket, majd végül felnyitották a sorompót, aminek a túloldalán Türkmenisztán várt ránk – na meg a feketepiaci pénzváltó muksók. Merthogy ez itt a hatóságok szeme láttára folyhat, és az útikönyvek azt tanácsolják nekünk, hogy használjuk őket, mert a bankok nagyon rosszul váltanak, viszont a feketepiacon korrekt mennyiségű türkmén manat-ot kaphatunk a dollárjainkért. Mi is így tettünk, és tényleg jó árat kaptunk.

Sarakhs-i Gamburger és a türkmén népviselet

Első állomásunk Türkmenisztánban Sarakhs volt, ugyanis a városnak létezik egy türkmén oldala is, igaz több kilométerre az iráni párjától. Ezeket a kilométereket aszfalton csak egy bő 10km-es kerülővel tudtuk volna megtenni, azonban kínálta magát egy földút is, ami egyenesen a település felé vezetett, aminek a házait már lehetett látni a főútról, igaz, csak a vasúti töltés túloldalán. Mi bevállaltuk, és nekivágtunk a rövidebbik útnak. A nehézséget csak a vasúti töltés tetején láttuk meg, mégpedig hogy nem egy vagy két sínpáron kell átemelnünk a nehéz gépeinket, hanem vagy nyolcon. Szerencsénkre a segítségünkre sietett egy vasutas, így hárman már gyorsabban haladtunk, ő lett az első türkmén barátunk, nagyon kedves volt, önzetlenül a segítségünkre sietett.  A rekuinknak meg sok előnye van, de az, hogy könnyen cipelhető felmálházva, nem tartozik közéjük, így igen megszenvedtünk velük a síneken át… Igaz, hogy nem arra lettek kitalálva, hogy 30kg csomaggal vasúti síneken cipeljük keresztül őket, de ha egyszer most legalább fél órát nyertünk ezzel a művelettel, muszáj volt. Türkmenisztánban meg vannak számlálva az óráink, hiszen csak 5 napos tranzit vízumot kaptunk, ezalatt az öt nap alatt kellett maximálisan kiélveznünk az ország által nyújtott élményeket, miközben leküzdjük az Üzbegisztánig ránk váró 460km-t keresztül a Karakum sivatagon. Na de mielőtt bevettük volna magunkat a sivatagba, még megálltunk azért Sarakhsban, kicsit körbenézni, illetve élelmet magunkhoz venni. Először egy élelmiszer bolt előtt álltunk meg, ami azért volt érdekes, mert az általános iskola tőszomszédságában foglalt helyet, ezért pár perc múlva hatalmas gyermektömeg vett körül minket.

Mind fiúk voltak, méghozzá iskolás egyenruhában: pici tarka horgolt sipka a fejük tetején, fekete nadrág, fehér ing és nyakkendő, némelyikükön még öltöny is volt. Igazából jól néztek ki, és tetszett nekünk ez az iskolás egyenruha, igazi élmény volt látni a sok gyereket ugyanolyan ruhában vonulni hazafelé az iskolatáskával.
Persze ott a boltnál ez a tömeg hamar terhessé vált, talán ha lett volna több időnk, nekiállok komolyabban ektivitizni velük, de így inkább odébbálltunk. Pár méterrel később találtunk egy Gamburgerest, na ez kell nekünk, gondoltuk, és be is tértünk! Bent ért minket a meglepetés: egy szinte üres szoba fogadott minket, egyik sarokban egy fickó matatott valamit egy számítógépen, a másikban egy üres asztal figyelt, és igen, a harmadik sarokban végre megpillantottuk a Gamburger készítőjét, apró nyárson húsokat sütögetett, és az asztalkáján zöldségeket vágott apróra. Bátrak voltunk és rögtön kettő Gamburgert kértünk. Olvass tovább…

Homayoun – A madár, ami jó szerencsét hoz

Miután megkaptuk az 5 napos tranzit vízumainkat a mashhadi türkmén nagykövetségen, azonnal el is indultunk Türkmenisztán felé. Persze csak ésszel, mert előbb megálltunk enni. Nem találtunk semmi parkot a belvárosban, ezért csak úgy, egy kis utca járdájára ültünk le, amolyan iráni módra, a betonra, a mocsokba, az autók zaja és bűze mellett. Persze ez utóbbi mérsékelt volt, mivel egy csendes utcában voltunk. Ennek az utcának azonban volt egy kis vendéglője, ahonnan egy perc nem telt el, és egy fickó tálcán két csésze teát hozott nekünk cukorral. Hiába, még mindig Iránban vagyunk! :) Amikor visszavittük a tálcát, próbáltam kenyeret vásárolni, persze fizetni nem hagytak, és egy kenyér helyett hármat kaptam. Itt találkoztunk Homayoun-al, aki kicsit megrémisztett minket, mert azt mondta, hogy a Mashhad-Saraksh útvonal nagyon veszélyes, mert elrabolhatnak minket az afgán drogcsempészek…
Kicsit fura volt a fickó,

elsőre kicsit bolondnak néztem, de aztán végülis úgy döntöttem, hogy normális. :) Emberünk elmondta, hogy neve, a Homayoun, azt jelenti, hogy „A madár, ami jó szerencsét hoz” – hát jó szerencsét hozott, mert nem raboltak el minket ezen a szakaszon. :)
Mindenesetre jól megijesztett minket ezzel, ezért ezután 3-4 embert még megkérdeztünk erről az útról, és senki se mondta, hogy baj van vele, egyedül egy imám mondta, hogy éjszaka veszélyes, de amikor kérdeztük miért, azt mondta nem az emberek miatt, hanem az út rossz minősége miatt. Az első ember, akit erről megkérdeztem, egy sarokkal odébb volt, egy buszmegállóból leszólított minket. Ő volt Vali, a Lonely Planet fórumokból messzeföldön híres „Home Stay” üzemeltetője, állítólag nagyon jól főz a felesége, és nagyon gyors náluk az internet, ráadásul még a türkmén tranzit vízumot is szívesen segít elintézni, mindezekért igen jutányos árat számít fel… Úgy volt, hogy nála leszünk Mashhadban, leveleztem is Valival (ezért ismert fel), de végül Mashhadéknál maradtunk. Most viszont sikerült összefutnunk vele a véletlen folytán, és a közösen eltöltött 3 perc alatt megbizonyosodtunk róla, hogy Vali valóban egy teljesen őrült és lökött figura.

Mashhadból nehezen szabadulunk – Túl népszerűek vagyunk

Kifelé menet a városból nem volt kalandoktól mentes az utunk. A forgalmat már egészen szépen abszolváltuk, bármilyen autóforgatagban nagyobb stressz nélkül ellavírozunk, viszont amikor meg-meg álltunk Mashhadban, durva tömeg vett minket körül. A megállásokra azért volt szükség, mert Zita szeretett volna venni valamit, még mielőtt elhagyjuk Iránt, de azt csak a harmadik boltban kapta meg. Na, hát nekem ezalatt a három megállás alatt hirtelen nagyon-nagyon sok barátom támadt… Álltak már körbe minket sokszor sokan, de ez a mashhadi tömeg minden eddigit felülmúlt, úgyhogy le is fényképeztük őket. Na, ez is egy hiba volt, mert erre föl ők is felbátorodtak, és újabb percek teltek el azzal, hogy „még egy utolsó fényképet hagy…”
De a kalandoknak ezzel még nem volt vége, ezután még rosszabb jött, fiatal kölykök, motoron. Ez eleinte még nem volt annyira rossz, egy helyen még segítettek is a helyes utat megtalálni, de aztán jött egy másik banda, és ők már pimaszabbak voltak, hosszú kilométereken keresztül követtek minket, jöttek mellettünk, előttünk, kiabáltak és hosszasan kérdezgettek perzsául, nem fogták fel, hogy ha ötször kérdezik meg ugyanazt, akkor sem fogjuk megérteni… Mi pedig nem arra vágytunk, hogy suhancok hangos motorjai közepette bringázzunk, ezért egy idő után megelégeltük az egészet, és megálltunk. Ha közelebb jöttek, hangosan és látványosan „Hoda Hafesz”-eztünk nekik, és integettünk, hogy húzzanak már el mást boldogítani. Ebben végül egy autós is besegített és végre nagy nehezen lekoptak rólunk a motoros naplopók. Olvass tovább…