Goshavank és Aygut – Vendégségben egy méhész családnál
Ijevanból alaposan felpakolva indultunk tovább. Volt nálunk több tekercs rizses lavas és vagy egy kiló főtt krumpli. Sokkal jobb erőben voltam végre, mint az előző napokon, aminek igazán örültem. Kifelé menet a városból láttunk egy régi orosz óriáskereket, amit persze már csak a rozsda evett, látszott rajta, hogy hosszú évek óta csak áll.
Ahogy elhagytuk a várost, a táj egyre varázslatosabbá vált, egy sziklás völgyben haladtunk, körben erdő, mellettünk patak, odafent pedig, a hegy peremén vagy sziklák, vagy zöld mezők. Öröm volt itt tekerni, különösen, hogy végre nem volt meredek, 12-15km/h-val tudtunk hajtani, úgy, hogy közben azért szépen vettük fel a szintet is. Az út mentén néha hagyott némi helyet a hegy egy-két takaros kis mezőnek is a völgyben. Ezeken a mezőkön rendszerint katonák gyakorlatoznak, igen vicces látvány volt a légvédelmi ágyuk között legelésző tehéncsorda. A katonák persze integettek, hogy menjünk, igyunk velük valamit, de minket ekkor nem lehetett kizökkenteni az útból.
Jujevanban hamar összeszedelődzködtünk és a számomra szegényes diétás (étcsoki a maradék kevés kétszersülttel, cukormentes teával) reggeli, valamint a szállásadónktól, Mushanak-tól való elbúcsúzás után már gurultunk is lefelé. Merthogy Jujevanban még nem ért véget a lejtő, a falu után még egészen 700m-ig lecsorogtunk az úton. Közben megálltunk egy boltnál és felvásároltuk az összes étcsokoládéjukat, ami volt. Alpen Gold – ezen éltem egész nap, ez a márkája az egyetlen vidéken kapható táblás csokoládénak.
A bolt után útelágazkodáshoz értünk, méghozzá egy olyanhoz, ami kissé bezavart. A térképen a főút az azeri határtól távolabb haladt, a határ mellett csak egy alsóbbrendű út ment, de a két út végül ugyanoda vezetett. A valóságban úgy nézett ki a dolog, hogy a főút folytatódott egyenesen tovább, az azeri határ mellett, pontosan ott, ahová a térkép az alsóbbrendű utat jelölte. Autók is mentek rajta félpercenként. A térképen főútnak jelölt, a határtól távolabb haladó út pedig egy elhagyott, rossz minőségű út volt, ami meredek szerpentinen ment fel a hegyre. Mondanom sem kell, hogy eredetileg ez utóbbin terveztünk haladni, mivel nem akartunk közel menni az azeri határhoz. 
Tbilisiből egy vasárnap indultunk tovább, az volt aznapi célunk, hogy még aznap elérjük a térképen tőlünk 70km-re jelölt Örményországot, és az éjszakát már ott töltsük. A délelőtt eléggé elúszott, és ha már így történt, bementünk egy 10 órai angol nyelvű misére a templomba, amit én kb. a felénél meg is bántam, mert csak Zita miatt mentem be a templomba, álmosan, éhgyomorral ott ülni, állni a templomban, nézni ki a fejemből, na ez annyira nem volt finom. Zita is szédelgett már a végére, úgyhogy azonnal szaladtunk „reggelizni”, miután véget ért. Ezután viszont igazán összekaptuk magunkat és gyorsan összerámoltunk, hamar kint voltak a bringák felmálházva az udvaron. Artúrt, az őrült papunkat sikerült még elkapnunk indulás előtt, így készítettünk vele pár fotót, illetve megköszöntünk neki mindent.
Eredetileg csak 3 napot terveztünk Tbilisiben tartózkodni, de a püspök meghívott minket egy „beszéd”-re egy ifjúsági találkozóra, amit szombaton, a Madridi Katolikus Ifjúsági Találkozóval egyidőben és annak mintájára itt is megrendeztek, Tbilisitől nem messze. Mi szombat reggel terveztünk továbbindulni, de erre a megtisztelő meghívásra nem lehetett nemet mondani, ezért maradtunk szombaton is, és csak vasárnap indultunk tovább. Na de ne rohanjunk így előre, kezdjük az elején.
A hasmenésem elég szépen eltűnt, miután diétára fogtam magam. Nem volt egyszerű csak étcsokin és kétszersülten élni, de megérte, mert egy-két nap után szinte tünetmentesnek tűntem. Zita ezért készített is finom főzeléket, amit az anyukájától kapott leves recept alapján készített el. :) A főzet ugyanis levesnek indult, de aztán, mivel csak kis lábosunk volt, krumplis-répás lé olyan sűrű lett, hogy én már inkább főzeléknek hívtam azt. Ami egyébként tényleg nem volt rossz, főleg ahhoz képest, hogy Zita most kezdte bontogatni főzőtudományát. Igaz, ami igaz, az időpontot tökéletesebben nem is választhatta volna meg erre, hiszen napok óta gyakorlatilag koplaltam már, amikor ezt az ételt elém rakta – amiből így aztán 3 tányérral is fogyasztottam. 
Lefelé Rikotiból élveztük a gurulást, szerpentinen kezdtük, majd a völgy aljában folytattuk a száguldást, hamar leértünk Surami-ba, az első városba. Itt is árultak az útszélén a helyiek, méghozzá valami kenyérfélét. Pazuki-nak hívták, és úgy nézett ki, mint valami lapos lepény. Megkóstoltuk egy 2 láriért, finom édes volt, mint egy kalács.
Sosoval és a magyar családdal való találkozás miatt elég rendesen elment az idő, ezért Ureki strandjáról már csak délután tudtunk elindulni, így 20km-el a hátunk mögött, délután fél 4-kor hagytuk el a grúz tengerpartot. Amit mondanom sem kell, ezúttal sem bántunk, hiszen nem csak kilométereket falni keltünk útra, hanem érdekes emberekkel találkozni – ez utóbbit pedig már bőségesen megkaptuk ettől a naptól.
Batumiból délután 4 körül sikerült tovább indulnunk. Ez elég későinek számít, de most nem zavart minket, mivel nem rohantunk sehová, úgy voltunk vele, hogy Batumi bőven megérte ezt a fél napot, és ha csak 30km-t sikerül haladnunk ezen a napon, akkor is jók leszünk.
Legutóbbi hozzászólások