Véletlenül szélerőmű-katasztrófa turisták leszünk
Reggel valamivel 8 óra előtt keltünk, és nekem az első dolgom volt kisétálni a kertbe és megkérdezni a vendéglátónkat, hogy mikor megy a délelőtt az első komp vissza a San Jorgeba. A válasz az volt, hogy 9-kor, ezért egyből riadóztattam Zitát, és gőzerővel kezdtünk pakolni. Arra azért ügyeltünk, hogy mindent a helyére tegyünk el, mert ha nem így teszünk, azzal csak egy-egy percet tudunk nyerni, viszont mikor keresni kell… Húhúúú, de be tud gőzölni az ember, amikor nincs meg az a nyomorult szúnyog elleni spray, vagy a lakat kulcsa, vagy esetleg az útlevelünket nem találjuk hosszú percekig. Szóval jobb az ilyesmit kerülni. Legnagyobb örömömre és meglepetésemre 20 perc alatt összekaptunk magunkat, pedig eléggé szana-szét voltak a cuccaink, főleg az én holmim, mert mint már írtam, kicsit elengedtem magam a betegség alatt. De most már végre újra úton voltunk, újra bele az ismeretlenbe, jöhetnek az új élmények és az új izgalmak!
Hát, ami ezt a napot illeti… Nem azt hozta, amire számítottunk, de ezen már nem lepődtünk meg. A kikötő mindössze háromszáz méterre volt, és már kisebb tömeg állt ott. Sikerült megtudnunk, hogy még túl nagy a szél, ezért nem indul a hajó, de poquito mas tarde. De mennyi az a poquito? Azt nem tudják, ők nem időjósok? És mi van, ha megenyhül az idő, lecsendesednek a hullámok, és amikor a sziget és San Jorge között vagyunk, újra feltámad a szél?
Elsüllyedünk?
Kb. egy órát vártunk a kikötőben, addig Zita elment kakaóért és pékárúért (nagyon élveztük, hogy itt ilyesmit is lehetett kapni, sőt nem minden pékárú volt agyoncukrozva!) reggeli gyanánt, és mikor már épp befaltunk mindent, és álltam volna neki naplót írni a netbookon, szóltak, hogy lehet felszállni. Egy büdös, nagy teherautó rögtön odacsörtetett a hajóhoz, mi már alig fértünk el mellette a bringákkal. A jármű már önmagában befoglalta szinte az egész hajót, de erre föl jött egy másik teherautó is, ugyanakkora lendülettel, mintha csak azon múlna, hogy felfér-e, hogy milyen gyorsan próbálja azt. Számunkra úgy tűnt, teljességgel lehetetlen, hogy ez a két teherautó együtt felférjen erre az apró kompra, de ők megoldották.
Fentről, az emeleti kabinról mindez így nézett ki
Zita meg volt győződve róla, hogy ezt így nem fogja bírni a hajó, és a hullámok beborítanak és elsüllyesztik majd az egész hajót. Én próbáltam megnyugtatni, hogy biztosan tudják a dolgukat az itt dolgozó emberek, és minden rendben lesz. Később az történt, hogy a második teherautó végül nem jött velünk, ellenben egy pick-up kisteherautó és még két motorost feltuszkoltak mellénk. Majd megkezdődött a hajón is a várakozás. Az utaskabin dugig volt emberekkel, mozdulni is alig lehetett, és odafent sem volt jobb a helyzet. Állítólag azért volt ennyi ember a hajón, mert az előző hajókat lefújták a szeles időjárás miatt, és most több kompnyi ember került így fel erre a hajóra. Reméltük, hogy nem fogunk beborulni a Nicaragua-tóba ezzel a hajóval úgy mint pár napja a kajakkal. Naplóírásról szó sem lehetett, ahhoz kevés volt a hely, ezért az okoskát vettem elő játékra, Zita pedig a Kindlen olvasott. Újabb néhány óra múlva végre elindultunk, és lévén most hátulról fújt a szél és nem szemből, kb. egy óra múlva már ki is kötöttünk San Jorgeban. A szigetre menet is egy órát mondtak, de akkor több, mint két órát ment a hajó, mert végig erős szembeszelünk volt, néha fel is csaptak a hullámok a fedélzetre. Sajnos a sok várakozás miatt már majdnem három óra volt, mire végre kiszállhattunk a hajóból.
A kompon lévő teherautó pótkereke. Bíztató, mi? :)
Volt káosz a kipakolásnál
Legutóbbi hozzászólások