Nászút a Föld körül

Yuracmarcában reggel azt a hírt kaptuk, hogy a tőlünk 12km-re lévő Huallancától már aszfalt van végig Huarazig. Ez olyan jól hangzott, hogy először el sem akartam hinni, több embernél rákérdeztem, de mindenki megerősítette. Elhittük hát, és ez máris bearanyozta a napomat. Már csak 12 nyomorult kilométert kell kibírnunk ezen a borzalmas úton, és utána újra aszfalt lesz a kerekeink alatt. Aszfalt!!! :) El se tudtam képzelni, micsoda jó lesz… Ha én aszfaltot kapok a kerekeim alá, feltekerek a Mount Everestre is, csak legyen végig sima aszfalt. A tegnapi hosszú, kemény nap után az aszfalton való biciklizés valóságos kánaánnak tűnt, még úgy is, hogy nyilvánvalóan továbbra is fölfelé fogunk bringázni rajta.

Reggel ugyanabban az étteremben reggeliztünk, ahol előző nap vacsoráztunk. Ugye nem is olyan barátságtalan? :) Ja, és közben persze ment a reggeli vízszűrő session, mert ugye a közelmúltban volt néhány hasmenésünk és nem akartunk ebből szokást csinálni sok több méter magasban.

Így nézett ki a falu, mi is most láttuk először világosban, mert tegnap már sötét volt, mikor megérkeztünk.

Kifelé menet a faluból ezek a kedves nénik megengedték, hogy lefényképezzük őket. :)

Nagyon édesek voltak ezek a gyerekek, kár hogy nem sikerült jól a fotó.

Na itt van a kosaras kiscsávó mégegyszer! :) Úgy látszik a bal kezét véletlenül odaragasztotta a szájához… :)

Onnan lentről szenvedtük fel magunkat tegnap este.

Chuquicarából korán elindultunk, mert tudtuk, hogy egy hosszú nap vár ránk

Őket Zita fotózta induláskor. Hát így megy errefelé a tömegközlekedés. Mármint ez csak az egyik véglet, de közben már cirkálnak emeletes luxusbuszok is szerte az országban, persze azok csak a nagyobb, vagy népszerűbb városok között közlekednek.

A rendőrörs a falu végén. Azért ezek a lőrések elég kemények!

Az aszfalt balra kanyarodott, mi pedig mentünk egyenesen, rá a murvára… :)

Ez bizony nagyon nem volt finom, iszonyat rázott és dobált minket az út, meglazított telóval vagy anélkül, mindkét esetben borzasztó volt. Ja és nem lapos az elsőm, csak úgy esik rá a nap, mintha… :)

Az első alagúúút! :)

No, csapjunk ismét a lovak közé, indulunk el Trujilloból! Lucho feleségére hiába vártunk, egy nappal többet maradtunk náluk, mert úgy volt, hogy vele együtt indulunk el a híres Cañón del Patohoz, de ebből végül nem lett semmi, mert ezen az újabb reggelen végül nem is találtuk a háznál. Erre gondolhattunk volna, mert mikor legelőször megemlítette, hogy akkor ő is velünk jön, mindezt úgy tette, mintha csak a sarki közértbe mennénk le együtt zsömlét venni. Pedig ennél azért nagyobb vállalkozás feltekerni a kanyonon, hiszen tengerszintről indulunk, és a végén Huaraz már 3100 méteres magasságban van. Mindegy, ezért nem haragudtunk Luchoékra, hiszen nagyon kedvesek voltak velünk, és a plusz egy pihenőnap igazán nem volt fájdalmas. :)

Indulás után, ahogy arra már előre számítottunk, a város végében egy hosszú, kiadós emelekedő várt ránk.

A városból kiérve egy üres sivatagban találtuk magunkat.

Forróság nem volt, ellenben szél igen, méghozzá oldal-szembeszél, ami nem volt túl finom. Emellett az idő is elég párás volt, nem túl jó láthatósággal.

Jobbra tőlünk a tengerpart. Hát nem gyönyörű?! :) Nem, nem az! :) Ezt a 67km-t Trujillotól Chaoig (és még egy kicsit utána is másnap reggel) a Panamarican Highway-en, vagyis Peru és Latin-Amerika fő ütőerén, a nagy partmenti úton tettük meg. Volt egy kis leállósávunk, de ennek ellenére eddig ez volt Peruban a legélvezhetetlenebb szakasza az utazásunknak. Gyors forgalom, szemét a városok mentén, és lélektelen, üres sivatag az útmentén mindkét oldalt. Áldottuk a sorsot, hogy végül nem erre jöttünk, dögunalmas kínszenvedés lett volna végig itt bringázni Ecuadortól, arról ugye nem is beszélve, hogy sok szakaszt a rossz közbiztonság miatt amúgy is átbuszoztunk volna. Egy szó mint száz, ha bringával Peruban jársz, amennyire csak tudod, került a Panamarican Highwayt, itt nem jó bringázni és nincs is miért, legalábbis ha a hegyek között szerzett élményekkel hasonlítjuk össze, akkor kb. 10-1 arányban a hegyek nyernek, még akkor is, ha ott sokkal nehezebben és lassabban lehet haladni. Ha Peruban bringázol, csak a hegyek között tedd, akkor is, ha csak kevés időd van, inkább buszozz bele, de tölts minél több időt a hegyek között, mert ott szép igazán az ország. Mi is csak átkötő szakaszként használtuk ezt a 82km-t két hegyi kaland között, és utólag, más itt járt kerékpártúrázókkal is beszélve úgy érezzük, hogy ezt nagyon jól csináltuk így.

Andréssal beszélgettünk, hogy hogyan s mint menjünk tovább, ő mit javasol. Ismeri a Cañon del Patot is, erről is mesélt, illetve egy városról, amelyet régen egy földrengéssel kísért kőlavina annyira betemetett, hogy csak a főtéren álló négy pálmafa teteje látszott ki a törmelékből. Azok a pálmafák pedig igen magasak… A beszélgetés és térkép fölé hajolásból végül az a döntés született, hogy buszra szállunk és lerobogunk Trujilloba (ejtsd: “truhíjjó”), majd onnan egy napos tekerésre kezdődik az a privát útszakasz, ahova be lehet hajtani (csak felírják a nevünk meg a nemzetiségünk az elején és ellenőrzik a végén, hogy kijöttünk-e), így ezzel cirka egy napos többlet kerékpározást kerülünk ki. Rövidebb és nem is megy keresztül sok dombon, valamint a forgalmat is megússzuk, ez utóbbiból pedig sajnos van bőven a Panamericana Highway-en. Na de most érkezzünk meg Trujilloba.

A busszal hajnalban érkeztünk meg. Előző este 10-kor szálltunk fel és egész éjjel mentünk, így érkeztünk meg úgy hajnali 4-5 körül. Még előző este felhívtuk telefonon Lucho-t (“Lucsó”), hogy akkor reggel érkezünk és ez nem gond-e? “Nem, gyertek csak nyugodtan.” Hangzott a válasz. Na de mi is ez a hely? EZ kérem szépen a világ legelső Casa de Ciclistá-ja, vagyis egy olyan ház, ahol a kerékpáros utazókat fogadják és vendégül látják. Ezek a házak ma már egész Latin-Amerikában megtalálhatóak, még az internet előtti hőskorban szerveződött, és tapasztalatunk szerint leginkább az utazás bolondériájával megfertőzött kerékpárszerviz tulajdonosok nyitnak ilyen helyet. Itt is ez a helyzet, Lucho egy kerékpárszervizet üzemeltet majd 30 éve. És ő az alapítója a Casa de Ciclista vendégül látó hálózatnak. 30 éve fogad kerékpárosokat a világ minden pontjáról, és bizony nem is mi vagyunk az első magyarok, akik itt járnak. Amúgy van egy jó nagy listája az összes névvel, nemzetiséggel, újabban email címekkel is.

Ennek a Casa de Ciclistának a logója

Luchoval a ház előtt

Olvass tovább…

No, ha már így lendületbe jöttem, akkor ma nekikezdek a harmadik bejegyzésnek is, elvégre több mint egy hónapja történtek ezek az élmények velünk, ideje behozni a lemaradást! :) Szóval most Leimebambából indulunk tovább Cajamarca felé a 3600 méter magas Fekete sár hágón át, mindez történt május elsején, másodikán és harmadikán. Te jó ég, mennyi minden belefér három napba, mikor az ember utazik! :)

Ezt a képet már láthattátok a Facebook oldalunkon, találtunk egy fosszíliát indulás előtt az egyik leimebambai ház oldalában is. És valóban, köszi hogy felhívtátok rá a figyelmet, tényleg egy bicikli alakja van a kagylóknak, ezt akkor észre sem vettük. :)

Útban a múzeum és a hágó felé kedves tehenészfarmerek érdeklődtek nálunk, hogy honnan, hová, és hogy mifélék vagyunk… :) “Áááá, Hungaros! Africa?” :) No, no es un pais pecquena en la Europa”, vagyis hogy nem, nem Afrikában van Magyarország, hanem Europában. :) De egyébként általában tudják, nem ez a jellemző.

No, ez a néni már kora reggel felvidította a napunkat, ugyanis mikor megkérdeztük, hogy hány éves, azt mondta, “cien”, vagyis hogy száz éves! :) …és közben a hátán hordja az (déd vagy ük?)-unokáját, és mosolyog és dolgozik, miközben figyel a gyermekekre… Elképesztő, nem? :) Mikor ez történt velünk, közeledett anyák napja, ezért el is határoztuk, hogy anyák napi köszöntésképpen ezt a nénit fogjuk megosztani a Facebook oldalunkon inspiráció gyanánt. :)

Míg a nénivel beszélgettünk, jött ez a srác a bringáján ezzel a hatalmas csákánnyal és akkorát perecelt, hogy öröm volt nézni… De nem esett baja, felállt magától és ment tovább egy szó nélkül.

Oké, folytassuk hát! Most én, Árpi vagyok a billentyűknél, mert be szeretnénk hozni a lemaradást a blogban. Az utóbbi időben felpörögtünk kicsit, már ami az utazást és a biciklizést illeti. Ennek megfelelően sajnos kevesebb időnk és energiánk maradt a blog és a cikkek írására, de a remény hal meg utoljára, én szeretném felhozni a jelenig a blogot, még mielőtt hazaérünk. Folytassuk tehát ott, ahol Zita abbahagyta, vagyis, hogy megérkeztünk Leimebambába.

A főtéren a templom a falu egyik jellegzetessége

No meg a mototaxik! :) Mikor megkérdeztünk valakit, hogy a Tom&Jerry marketing-e a gyermekes emberek felé, a válasz az volt, hogy nem. A járgány tulajdonosa és egyben sofőrje egyszerűen csak szereti ezt a rajzfilmet ezért ilyen mintét csináltatott a háromkerekű csodája köré. :) Itt megmaradnak gyermeknek a felnőttek. Ezen mi sokszor nevetünk, de ez valójában talán nem minden téren olyan rossz dolog.

A járgányról videót is készítettünk, belül is értek minket meglepetések:

Lehet, hogy valójában a világ legmeredekebb utcája nem is az új-zélandi Dunedinben van, hanem itt Leimebambában? Csak “pályázniuk” kéne, hogy ez hivatalossá is válljon. Vajon hogy megy az ilyen pályázás? :)

Mindenki készüljön fel, sok kép lesz ma is. :))

Este, amikor megéreztünk Tingo Viejoba (Régi Tingo-ba, az új város pár száz méterrel magasabban fekszik), rögtön találtunk szállást, bár én vaciláltam egy kicsit, szeretek mindig legalább két helyet megnézni. Volt is egy másik hely, de akkora sötétség volt a faluban (legalább is azon a részen), hogy feladtam a keresést, pedig ott volt egy köpésre (az egész falu kb 10 ház…) – de ezt már csak reggel vettem észre, nappali világosságnál. Mindegy is, így sikerült elég érdekes élményeket szerezni. Három dolog volt, amin “kiakadtunk”, ezt most leírom sorban, így azt hiszem egyszerűbb. Először is nem volt kulcs a szobához. Azt ígérte a muki, hogy majd másnap hajnalban, amikor mi elindulunk 6-kor Kuelap megnézésére, akkor majd ő kinyit egy másik szobát, ahova van kulcs, és ott biztonságban leszek a cuccaink. Na reggel sehol senki, hova tesszük a táskákat? Kitaláltuk, hogy az ablakok (mindegyik szobán amúgy) úgy vannak kialakítva, hogy nincs zár rajtuk. A középső ablak-elem csúsztatható, így azt fundáltuk ki Árpival, hogy bezárjuk a szobát, és majd az ablakon keresztül visszamászunk. Szoba bezárva, ablak behúzva, irány Kuelap. Mikor visszatértünk, az ajtó nyitva volt. – hmmm – Semmi nem hiányzott, és állítólag senki sem járt a szobában. (Szellemek járnak…) A másik dolog, igazából nem nagy cucc, csak mégis, benne van a szoba árában, meg ilyenek – a meleg zuhany (forróról nem is merek álmodni). Na, az nem működött. Ekkor a muki levitt minket a saját szobájába, hogy ott működik. Ott sem működött. Tudjátok, este, sötétben, hidegben érkeztünk… ilyenkor nagyon morál romboló a hideg víz, de mit lehet tenni? Szívom a fogam és há-ke-egy beugrom alá és igyekszem nem sikítani. :)) A zuhany meg azért kell, mert a napközbeni izzadt-poros-zsíros-naptejes fél centis réteget még morál rombolóbb a bőrön hagyni. A harmadik dolog két részből áll. Az első egy jó adag kommunikációs elcsúszás. A muki mondta, hogy hajnalban 6-kor kell indulni a háztól, 15 perc séta fel Tingo Nuevo-ba az ösvény, ott lesz tourist busz, ami majd jól elvisz minket Kuelap-ba, ami sok-sok kilométerre van innen – mert az autóút kerül egy hatalmasat, vagy fene tudja hány órás gyalogtúra fölfelé. 6 előttre lett ígérve a reggeli (meg az is, hogy a táskáinkat átpakoljuk, ugye), de sehol senki. Senora, Senor! – Kiabáltunk reggel, mire az egyik nő előkerült, és gyorsan összedobott nekünk reggelit. Meg ugye útravalót is, ebédnek, de ezt is csak olyan septében és … jaj, én mondtam nekik, hogy este készítsék el nekünk, de nem akartak már ezzel foglalkozni, “manana” “majd holnap!” – hát nem is lett belőle semmi, csak hideg rizs valami csirkedarabbal.

Olvass tovább…

Naranjitoban töltött nagyszerű este után bringára pattantunk, és ekkor jöttünk rá, hogy tegnap este a szálláskeresésben az egész falut keresztbe-kasul körbekerültük, holott a hídtól alig pár száz méterre volt a ház, ahol végül megszálltunk. De sebaj, legalább láttuk a falut és a helyiek is mind nevetgélhettek egy jót rajtunk. :)

Ha ezt előre tudjuk, hogy ilyen közel vagyunk a hídhoz… :)

Érdekes, hogy csak a hátulját díszítik így. Az oldalát miért nem?

Úgy szeretem ezeket a földrétegeket nézni. Egyszer Árpi viccesen megjegyezte, hogy nem teológiát, hanem geológiát kellett volna tanulnom. Tudjátok, mi a különbség? …Ég és föld! ;)

Mintegy élő megtestesülése a táblán látottaknak, nem gondoljátok? :)

Olvass tovább…

Reggel összekapartuk magunkat, hogy reggel 6-ra be tudjunk még köszönni Miguelnek a másik háznál. Persze még akkor ébredezett a város, meg a családban is mindenki. Végül valahogy 7-fél 8 magasságában sikerült elkészülni, átgurultunk az El Ciclista nevű másik házhoz és Miguellel meg a családdal beszélgettünk egy kicsit, készítettünk pár képet, írtunk a vendégkönyvbe meg ilyenek.

A bolt előtt a családdal

Árpi úgy emlékszik, hogy ezt a Lorenzót már sokan emlegették nekünk (nekem nem ugrik be), de említésre méltó, hogy ’97 óta úton van, 140.000 km-el a háta mögött. Ez már döfi!

Ezt is meg kell említsem, mielőtt tovább fonnám a történet fonalát. Én a nyitott hűtőktől, Árpi meg a torzított photoshoppolt képektől kap agygörcsöt. A vak is látja, hogy mennyire béna a plakát készítője. A fotós okosan használt panoráma funkciót, erre a plakát készítője (talán ugyanaz a személy) nem megvágta a képet, hogy ne 1/3 beton 1/3 iskolaépület legyen a képen, hanem összenyomta a képet és szegény gyerekek mind tök kövérek lettek, csak hogy elférhessen a kép a többi között. Nagyon “profi”… De tényleg… az épületet még megértem, hiszen az iskolához kötődik, de mi a szösznek az a tengernyi sok beton? Vagy: épp friss beruházás volt a szülők pénzén a parkoló építése, és az igazgató kikötötte, hogy annak is jól kell látszania az idei csoportképeken.

Reggeli fények… Milyen békés még most a város! Na mi nem leszünk mindjárt ilyen békések.

Egy fontos dolgot elfelejtettünk az itt töltött idő alatt: pénzt felvenni az ATM-ből. Illetve tegnap este eszünkbe jutott, de nem akartunk sötétedés után sok pénzzel a zsebünkben lófrálni. Szóval búcsúzáskor Miguel mondta, hogy elkísér minket a város határáig biciklivel, mi pedig kértük, hogy útközben vezessen minket oda egy ATM-hez, ígérjük, gyorsak leszünk. :) Na mi olyan villámgyorsak akartunk lenni, hogy egyszerre ketten lábatlankodunk a pénzfelvétellel, míg ő és a lánya kint őrizték a bicikliket. Már sétáltunk ki a felvett pénzzel, amikor kérdem Árpit, hogy hol van a kártya? Eltenném a helyére. “Nálam nincs.” Na, ne hülyéskedjünk, “akkor hol van?” A nagy zavarban, hogy ketten nyomogattuk a masinát én azt hittem, Árpi vette el a kártyát, ő pedig azt hitte, hogy én. Szaladtunk vissza a géphez, kártya nuku… ÁÁááááááágárrrrrrrrrrrrr!!!

Olvass tovább…

A vacsoránk elfogyasztása után még egy fontos feladatunk volt: keresni egy helyet, ahol álomra hajthatjuk a fejünket. Ez itt nem volt könnyű, mivel a hídépítésen dolgozó munkások az összes szállást elfoglalták, valamint a helyiek sem tűntek túl kedvesnek, hogy befogadjanak egy éjszakára. Amikor ilyesmiről van szó, hogy a helyieknél alszunk, ne arra gondoljatok, hogy baldachinos ágyat remélünk – pusztán arról, hogy valami lehetőleg betonozott talajú és tetővel rendelkező helységben leteríthessük a matracainkat, és ha lehet, válthassunk pár kedves szót egymással (térkép, fotók mutogatása, ilyesmi), hogy a kálcsöröl ekszcséndzs is meglegyen. Na, bocsánat a slendrián fogalmazásért: magyarán hogy megosszuk, megismerjük egy picit egymás kulturáját. Ezen módon keresztül aludtunk már a legkülönfélébb helyeken, ékszerbolton át kisbusz hátuljában, lépcsőfordulóban, cipőtárolóban, garázsban, csak hogy párat említsek. Persze van olyan, hogy a legszebb szobát adják oda, mert ennyire megbecsülik az utazót, sőt, olyan is volt, hogy a házaspár a saját ágyát ajánlotta fel és nem lehetett nemet mondani. Ilyen is van és ilyenkor úgy elszorul a szívem, hogy mennyit kapunk és ezt nem tudjuk nekik megfizetni/visszaadni. De nem is ezért adnak, akik adnak, és ahol tudunk, mi is segítünk. Ez az utazás törvénye: sokkal többet kapsz, mint amennyit vissza tudsz adni. Legalább is most – már várom, hogy mi legyünk szállásadók és vendégül lássuk a sok őrült vagy lökött bringást/utazót.

Itt kellett föltolni, hogy az ígért szálláshelyre eljuthassunk. Furfangosabbak vagyunk mi, mint gondolnátok: csak én mentem fel gyalog, Árpi lent várakozott a biciklikkel. Mert ha mégsincs/nem létezik/soha nem is volt szállás, akkor minek toljuk fel magunkat fölöslegesen? ;)

Hosszas kérdezősködés után egy helyet mutattak a helyiek, a férfi 20 solest akart a szobáért, viszont nem volt víz. “Mas tarde” – “később lesz”, persze ahhoz már túl tapasztaltak vagyunk, hogy ezt el is higgyük neki. Illetve ő nem hazudik, csak ő is azt gondolja, hogy majd később lesz. És ha nem lesz, akkor meg puff, így jártunk, megvonja a vállát és ezzel el van rendezve. Azért vicces volt, hogy milyen bemutatót tartott nekem arról, hogyan kell vödör vízzel leöblíteni a WC-t, mintha sosem csináltam volna még ilyet. :) Ekkor még reménykedtünk egy jobb és/vagy olcsóbb szállásban, és ezt talomba helyezve elkezdtünk másik helyet keresni. Végül egy mobiltelefon és minden egyéb – chipstől kezdve a csavarokon át a fogkrémig mindent árusító – bolt tulajánál akadtunk szállásra. Egy aprócska szoba egy ággyal, funérlapokból tákolt falakkal, 15 sol. Sebaj, van víz, csak egy a gond, az ajtó le van lakatolva és nincs kulcs hozzá. :) Mivel mondtuk nekik, hogy nagyon elszántan szeretnénk ezt a szobát kivenni, mert nincs igazán másik, akkor hozott egy kalapácsot és addig püfölte a lakatot, amíg le nem esett. Ez igen ámulatba ejtő, mennyire kevéstől szétesnek ezek a lakatok. Nem is tudom, létezik egyáltlán olyan lakat, ami biztonságos?

Olvass tovább…