Archívum

‘közlekedés’ cimkével ellátott bejegyzés

20 nap Bangkokban – #2 – A turistagettó, az utcai élet és a látnivalók

december 29th, 2012 5 hozzászólás

A csónakázás és a Wat Arun

Goy-al és a spanyol srácokkal egyik délután elmentünk egy csónakázásra, amiről mi előljáróban az ég világon semmit nem tudtunk, csak hogy jó móka lesz. Ez nem indult könnyen, mert először két zsilip között vártunk kb. 15 percet, mire felemeltek minket a vízszinttel és mehetünk a csatornákon. Ez a mianmari Inle-tó után nekünk akkora nagy durranás nem volt, mert lényegében ugyanazt láttuk, amit ott „floating village” néven, csak éppen úszó kertek nélkül, és nagyvárosi kivitelben. Itt nem voltak zöld hegyek a háttérben, csak elektromos vezetékek mindenfelé az égen. Ekkor a régi Canon kameránk volt nálam, és így megtapasztaltam, milyen érzés volt visszaszokni valami „kevésbé jóra” – hamar zavarni kezdett a karcos lencse, a lassú reakcióidő, az elmosódott képek és a kijelző alacsony felbontása. Ha egyszer hozzászokik az ember valamihez, utána nehéz visszalépni. :)

A csatornákon azért így is láttunk egy-két érdekes dolgot, pl. ilyen volt az amikor valamit a csónak közepén füstöltek. Konkrétan tüzet raktak a csónakban, egy apró csónakban! :) Hogy mit árultak így, azt már nem láttuk, mert a mi csónakunk rendszerint nem sokat lassított, a tempó is városi volt.

Azért nem bántuk meg, hogy eljöttünk erre az útra, már csak a társaság miatt sem, és azért sem, mert a csónakozás végeztével még a folyó nyugati oldalán maradtunk és meglátogattunk egy 82m magas Wat-ot, vagyis buddhista templomot, a Wat Arun-t. Ez egy néhány toronyból álló kisebb sztupa, és a középső, legnagyobb toronyra fel lehet mászni egy darabig. Ide elképesztő meredek lépcsősor vezet fel négy oldalt. Ezek a lépcsők tényleg olyan meredekek, hogy a mászás nem vicc, tényleg hatalmasakat kell lépni és az apró, de magas lépcsők sosincsenek akkorák, hogy teljesen elférjen rajtuk a lábfejünk, ezért aztán nagyon kellett vigyázni, mert ha egy ilyen helyen megcsúszunk és megindulunk lefelé… Én kicsit paráztam is bevallom, lefelé háttal jöttel, mert ez már inkább volt betonlétra, mint lépcső. Odafent a kilátás elképesztő szép volt, ráláttunk a szomszédos épületekre és a tornyokra, na meg a folyóra, nem is győztem eleget kattintgatni, mert aztán egy őr lezavart mindenkit, mert már zártak.

A közlekedés, a plázák és a furcsa emberek Bangkokban

Hazafelé már menetrendszerinti hajóval keltünk át a királyi palota oldalára, ennek az ára a töredéke volt a városnéző „long-tail boat”-énak. Utóbbi, hosszúkás kis csónakot egyébként úgy dobálta a víz a nyílt folyón hogy néha azt hittem, bele fogunk borulni, de persze végül nem így történt. A palotától fogtunk egy taxit, amibe bepréselődtünk mind az öten, így a hazajutás sem volt egy nagy költség per főre nézve. Útközben megtudtuk, mi a különbség a sárga-zöld és a rózsaszín taxik között. Egyiknek a sofőr a tulajdonosa, a másikat pedig csak bérli egy vállalattól. Hogy melyik szín melyik verziót takarja, sajnos már elfelejtettem, mint ahogy a napi járgánybérlés árát is. Egyébként itt Bangkokban is vannak riksák, de Olvass tovább…

Összehasonlítás #2 – Közlekedés, alkudozás, evés, satöbbi

augusztus 13th, 2012 16 hozzászólás

 

Ma megint csak általános dolgokról fogok írni, s nem arról, hogy mi történt velünk, hánykor keltünk, mit ettünk, és hányan bámultak meg és dudáltak le az útról. Folytassuk az összehasonlítást, amit előzőleg elkezdtünk. Pontosabban ez már nem is lesz annyira összehasonlítás, mert arra már nem fogok kitérni, hogy milyen otthon, hiszen kétlem, hogy ezt valaha bárki lefordítja majd angolra, hogy az ittenieknek is mondjon valamit, Ti meg mellé tudjátok mindehhez képzelni az otthoni világot magatoktól is! ;) Szóval azt most is tartsátok figyelemmel olvasás közben, hogy ehhez képest otthon mennyire más minden! Ezt a bejegyzést továbbá azért is írom, hogy ne csak mindig az idővel megszépült, tanulságos, szép, pozitív történetek legyenek leírva, hanem a kevésbé kellemes dolgok is. Ezeket úgy kell előkaparnom magamból, pedig ezek a dolgok is érdekesek, és ezekből is lehet néha okulni.
Itt Ázsiában más a közlekedés. A buszpályaudvarok nem modern, várótermes épületek, hanem a legkoszosabb, legzajosabb helyek, ahol valaha jártunk. A buszsofőrök hangosan dudálva jelzik, hogy az övék a legerősebb járgány, ezért egy-egy nagyobb állomáson a csúcsidőben őrjítő tud lenni a hangzavar. A jegyárak megemelkednek az olyan ünnepek alatt, amikor sokan utaznak. Általában nem lehet előre jegyet venni, hanem csak a buszon. Az indulás nem menetrend szerint van, hanem amikor megtelt a busz, vagy amikor úgy érzik… és ekkor is még vagy fél órán át lassú araszolásban megy előre fél métereket a busz. Nem, nincs dugó, nem rossz az út. Pusztán a sofőr úgy gondolja, járatja a motort és közben araszolgat előre – megy, megáll, megy, megáll. …azt hiszem, mi ezt soha nem fogjuk tudni megérteni. Ó, igen, és még indulás előtt felszáll néhány portékáját (eredeti arany karóra, elemlámpa, bombay-mix) kínáló árus a buszra. Persze ők is kajabálnak, de ez még nem is lenne baj, viszont a kéregetők is ugyanígy felszállnak, és persze ránk, nyugatiakra néznek a legszánalomkeltőbben.
Akkor egy kis kitérő a közlekedésből a kéregetőkhöz: Amit itt Ázsiában művelnek, az elmenne zaklatásnak Európában. Otthon javarészt passzívan kéregetnek, csupán a jelenlétükkel. Itt nem így megy, itt megböködnek, megfogják a karod, követnek, tovább böködnek, folyamatosan ismételve, mint valami robot, szólnak hozzád, eléd állnak, mindezt van, hogy többen egyszerre. Persze ha otthon van erre épülő maffia, akkor itt miért ne lehetne – ezért eszünkbe se jut pénzt adni nekik, és nem csak azért, mert nem tudjuk, hová menne a pénz, hanem mert magát az elvet sem tartjuk jónak. Tudna újságot, mogyorót, és egyéb apró, olcsó termékeket árulni, mint a másik, de nem teszi, hanem egyszerűen inkább kéreget, mert az „jobban fizet”. Tény, hogy néha nagyon nehéz megállni, hogy ezt józanésszel átgondolva, ne adjunk nekik pénzt. Étel általában nincs nálunk, mert az minden sarkon frissen készítik fillérekért, ezért nincs értelme étellel mászkálnunk. Dhakában volt szerencsénk autóval utazni a vendéglátónk jóvoltából, bár persze ettől nagyon ódzkodtunk; de valahol ez is egy tapasztalat volt. Egy kereszteződésben vagy öt percet álltunk a képzeletbeli piros lámpánál, és közben három-négy csoport kéregető jött az autónkhoz, többek között egy gyakorlatilag újszülött csecsemőt kezében tartó nő. Neki odaadtuk a tiszta, szűrt ivóvizünket. Különben főleg apró, 7-8 éves forma gyerekek kéregettek, akiknek amúgy iskolában lenne a helyük. Le nem szakadtak az autó oldaláról, még akkor sem, amikor az már gurult. Bámultak befelé, és amikor századjára is elmondtam nekik, hogy nem adok pénzt, akkor a papír törlőkendőt kértek… Aztán jött egy fickó műanyagdobozokat árulva, majd egy másik gyerekcsapat virágokkal, végül két fiatal srác, akik újra akarták építeni Bangladest, de azt már nem tudták elmondani, hogyan képzelik, és webcímük sem volt erről, így ők sem kaptak tőlünk pénzt.
Na de üljünk vissza a buszba, és induljunk el. Végre leszállt minden árus és minden kéregető, be tudom origamizni a térdem a két üléssor közé. A busz eszméletlenül ráz, de miért nem gyorsulunk végre fel? Ja, hogy még utasokat veszünk fel… Azzal, hogy kigurulunk az állomásnak csúfolt szeméttelepről, még nem kezdődött el az utazás, még először gyök kettővel végiggurulunk a városon, miközben a nyitott ajtón kihajoló, talán 12 éves forma srác kiabálja bele a zűrzavarba a busz végállomását. Ez így megy még húsz percig, aztán végre elindulunk, és elkezdődik a dudálás. A buszsofőr bizonyára nagyon élvezi, hogy ő a legnagyobb, leghangosabb és leggyorsabb járgány az úton, mert mindenkit ledudál az útból. Hirtelen előzésekbe kezd, rángatja a buszt. Szemben egy apuka zacskót tart a gyereke szája elé. Közben egy srác lemászik a tetőről, be az ajtón, és leül a sofőr mellé. Csomagokat rögzített a tetőn. Településhez érkezünk, a dudálás nem marad abba, de a kölyök ismét kiabál mellé. Van, hogy leszáll, és úgy nógatja fölfelé az embereket a buszra. Ahol megállunk, ott ismét árusok és kéregetők szállnak fel néhány percre. Az őrült hangzavar látszólag senkit nem zavar, csak minket. A három órásnak ígért buszút végül négy és fél óráig tart. Mikor leszállunk, riksások serege támad ránk, de mi gyorsan a legközelebbi étterem leghátsó zugában találjuk magunkat, ahol egy az árban nem érdekelt egyéntől megkérdezzük, mennyi a riksa, oda, ahová menni szeretnénk. Azt mondja, 30 Forint. Visszamegyünk a riksás barátainkhoz. Azt mondják, 100 Forint a ride. Én mondom, hogy nem, mert csak 20-ért szállunk föl. Kinevet, de azt mondja, oké, legyen hetven. Mondom, hogy nem, húszért elmegyünk. Még mindig nevet, hátat fordítunk és elindulunk egy másik riksás felé. Még jó, hogy többen vannak! Ekkor utánunk kiabál, hogy oké, ötven! Mondom, 20, nem több, de közben már egy másik riksásra figyelek, aki végighallgatta az alkudozást, ezért ő rögtön 40-el kezd. Próbálkozom a 20-al, de ő sem enged, akkor muszáj nekem, különben itt őszülünk meg, vagy mehetünk gyalog. Mondom, harminc, de abba se akar belemenni, végül megállapodunk 35-ben, de amikor odaérünk 20 perccel később, látom, hogy teleizzadta az ingjét, megdolgozott a pénzérért, odaadjuk neki a negyvenet.

Egy étterembe térünk be. Étlap nincs, de az ételek nagy tálakba ki vannak rakva, az édességeket egy üvegfalú vitrinben eszik a legyek, a csápátit pedig frissen sütik egy hatalmas vaslapon, amit alatt fával fűtöttek be. Egy másik tűzhely alatt gáz van és rajta egy nagy, homorú lábos, benne furcsa színű olajban sülnek furcsa dolgok. Körülöttünk mindenki kézzel eszik, csak a jobb kezével, a bal kéz az asztalon, vagy az asztal alatt pihen. Hátul van egy mosdórész, de szappan nincs, viszont kérésre hoz a személyzet. Akikből van minden felé, általában fiatal srácok, illetve egy részük még gyerek. Van, aki a rendelést veszi fel, és van aki csak törölgeti, takarítja az asztalt. Kérésre kapunk tőlük egy-egy kiskanalat, amit jövet a kezükkel törölgetnek tisztára. Az étel eleve chilis, mint az állat, de mellé még kis tálban egész chiliket kapunk. Persze kell a francnak, már így sem érezni az étel ízét a benne lévő chilitől. A srácok jönnek-mennek, sürögnek az asztalok körül, ha kiürült egy tányért, azt elviszik. Elénk tesznek olyan dolgokat is, amiket nem kértünk, úgy kell visszaküldeni velük. Vizespoharakkal rohangálnak, egyszerre egy tucatot átkarolnak, nagy csörömpöléssel levágják az asztalunkra őket, majd hat másikkal továbbmennek. Közben a fiúk egymásnak kiabálnak, így adják le a rendelést az elől sütögető srácnak. Hátul egy nagyobb konyha van, ott készülnek a komolyabb dolgok, oda is kiabálnak, hogy mit adjon ki a Sanyi a kis ablakon. Az étteremben kicsit megáll az élet a két idegen miatt, mindenki őket bámulja. Megállt a szaftos, rizses kezük a tányér felett, és csak néznek minket.
Itt az India szubkontinensen úgy vélik, hogy már a kezükkel elkezdik érezni, ízlelni az ételt. Azt mondják, ha nem kézzel ennének, akkor nem ízlene nekik annyira az étel. A nyugati ember számára pedig elsőre gusztustalannak tűnik, hogy a jobb kezükkel elkezdik összetúrni a rizst az egyéb, főzelékszerű ételekkel, és ahogy belapátolgatják a szájukba az így kapott masszát. Ugyanakkor pár hónap után ilyen környezetben meg az tűnik bohóckodásnak, ami a késsel még a villával összebűvészkedünk a tányér felett. A fenébe, hát megfogom kézzel! Nem is olyan rossz… De tiszta olajos lett mind a két kezem, inkább maradjunk a villánál. Elől a bejáratnál, a pultnál fizetünk. Ketten összesen nem ettünk 500 forintért, pedig még egy kevés csirke is volt benne…
Evés után a mosdóknál fogat mosunk, ezt is mindenki jól megnézi, mert rajtunk kívül senki nem tesz hasonlót. A fogkefét már ugyan elkezdték sokan használni, főleg a nagyvárosiak, és a gazdagabbak, de vidéken még mindig nagyon sokan a neem fa ágával pucolják tisztára a fogaikat, illetve pusztán vízzel kiöblögetik a szájukat. Minek a fogkrém, ha mindenféle ízletes fűszer-magokat szolgálnak fel a számla mellé kis tálkában, a szájunkat ízesítendő?
Angol WC-t elvétve, de találni. Errefelé a guggolós, pottyantós WC a divat (kb. Bulgária óta), amit mi otthon balkán-WC-nek is szoktunk hívni, de ez szűklátókörű kifejezés, mert ilyen nem csak a balkánon van, hanem onnan keletre még nagyon sok felé, szerte a világban, „ki tudja, meddig…?” :) És az igazat megvallva ezt meg is értem, mert van még egy nagy különbség a WC-zési szokásaikban. Nem papírt használnak, hanem vizet. A papírt tisztátalannak tartják, pont úgy, ahogy mi sem szeretünk a puszta kezünkkel oda nyúlkálni. Pedig erre van ugye a balkéz, a jobb meg evésre! :) De mi van, ha nincs a közelben szappan?!? Kinek van igaza, nekünk, vagy nekik? Egyáltalán, mi Európában hogy végeztük ezt régebben? Kétlem, hogy száz éve is papírt használtunk volna… Ők itt legalább két milliárdan vizet használnak! Mind tévednének? Ilyen sokan? =:-o

A fürdési szokások is különbözőek. Míg nálunk minden lakásban van kád, vagy zuhany, ez itt nem így van, még a nők is van hogy kint fürdenek száriban az út menti kutaknál, és a folyókat – különösen a szent folyókat! – is előszeretettel használják mosdásra. És persze nem fürdik mindenki minden nap, minek is, hiszen egy nap alatt nem is leszel igazán koszos. Télen a hidegebb helyeken a téli évszakokban a heti egy fürdés a megszokott. A kisgyerekeket sem fürdetik minden nap, viszont olajozzás, masszírozzák napi rendszerességgel, és azért hetente őket is megfürdetik.

Remélem nem vettétek panaszkodásnak ezt a ki szösszenetet, mert nem annak szánom, csak akartam ilyen dolgokról is írni. Direkt igyekeztem nem írni sehol, hogy ez rossz, hanem csak próbáltam úgy leírni, hogy ez itt ilyen. Főleg Banglades ilyen, hiszen innen írom e sorokat, de azért India és Nepál sem különbözik sokban. Leginkább talán csak annyiban, hogy a turista ott legtöbbször odatéved olyan helyekre, ami miatta lett olyan, amilyen – ami az ő világát próbálja másolni (pl. angol WC vízöblítés nélkül, guriga WC papír 400 forintért…). De ha eljövünk Bangladesbe, vagy az előbb említett országok turisták által nem járt vidékeire, akkor nagyjából ezt kapjuk, amit most próbáltam felvázolni.

A következő bejegyzés csupa derű lesz! ;) (de mikor írom meg?!?)

Iszlámábád – Lahore #1 – kalandjaink a Grand Trunk Road-on

január 27th, 2012 1 hozzászólás

Ráhajtunk a GT Road-ra!

Na végre, elindulunk Iszlámábádból! :) Ezt a naplóírásban is nagyon vártam már, és a valóságban is, amikor már órák óta beszélgettünk Veronikával és Matthias-al, dél körül végre sikerült „elszabadulnunk”, és nekivágni újra az országútnak. A nyílegyenes Islamabad Highway-en hajtottunk kifelé, el Rawalpindi mögött, hogy aztán rátérjünk a GT Road-ra, vagyis a Grand Trunk Road-ra. Ez a több száz éves „történelmi” út Iszlámábád és New Delhi között vezet, illetve egyes források szerint Kabul és New Delhi között. A gyakorlatban egy széles, osztott pályás út, amin szekerek, kerékpárosok, riksások, buszok, teherautók, autók, motorbiciklik, gyalogosok közlekednek. Plusz akiket nem említettem… Egyszóval van itt minden, ami szem szájnak ingere, vagy ha a rossz oldalról közelítjük meg, akkor minden, ami bosszúságot okozhat egy magunkfajta kerékpártúrázónak. Na de mi nem erre koncentráltunk, hiszen épp csak elindultunk az eddigi leghosszabb, maratoni pihenőnőnkből, szóval minden szép és jó volt.

Épp, ahol becsatlakoztunk a Grund Trunk Road-ba, megálltunk ebédelni, mert már nagyon korgott a gyomrunk. Itt rájöttem, hogy már nem vonzz többé különösen a dáll, se a csápáti. Vagy csak az előtte fertőtlenítőnek benyelt néhány korty vodkától ment el az étvágyam talán. Nem tudom, de az étel nem esett túl jól, ez a lényeg. Mindenesetre azért letoltam, amennyit bírtam, hiszen üzemanyagra szükségünk volt.

Közlekedés a Grand Trunk Road-on

A GT Road egyébként nem volt olyan rossz, mint vártuk. Tény, hogy a városokban nagyon zsúfolt volt, és sokan fülsüketítően hangos dudát használnak, vagy kikanyarodnak elénk, de ezekhez már hozzászoktunk. Az út mindig volt olyan széles, hogy megállás nélkül ki tudtuk kerülni a néha a külső két sávot is elfoglaló, utasra váró tuktuk-osokat. Vagy nem is tudom, minek hívják őket itt Pakisztánban. Telük van vele az út a városok környékén, elöl motorbicikli, hátul egy doboz két keréken, benne utasokkal, akik vagy a egy zárt dobozban ülnek, vagy egy nyitottban, a menetiránynak háttal, vagyis éppen ránk néznek, bámulnak, mosolyognak, integetnek, köszönnek… :) Olvass tovább…

Napjaink Szamarkandban

október 24th, 2011 Nincsenek hozzászólások

Az esték a Bahodir B&B-nél – Bridget és Graham

Szamarkandban eltöltött három napból leginkább a Bahodir-éknál esténként eltöltött percek maradtak meg. A szállónak van egy hátsó udvara, ahol a reggelit és a vacsorát szolgálják fel, és ahol egyébként szinte a nap minden időpontjában találkozhatsz egy érdekes utazóval a világ legkülönbözőbb pontjairól. Mert aki Üzbegisztánba látogat, az már valamennyire szofisztikált utazó kell, hogy legyen, ugyanis ez az ország, noha rengeteg gyönyörű turisztikai célponttal rendelkezik, még nincsen annyira felfedezve, még nem tartozik a legkedveltebb turista desztinációk közé, ugyanakkor már megtalálhatóak a turisták, akik egy része szervezett úttal érkezett, a másik halmazuk viszont kerékpáros, vagy hátizsákos turista, aki magának szervezi az utazását, mint ahogy mi is. Ez utóbbi halmaz legérdekesebb egyénei mind megtalálhatóak voltak Bahodir-ék udvarában, ahol érkezésünkkor legalább 5 túrakerékpár parkolt. Nem csoda hát, hogy ahogy befutottunk a fekvőbringáinkkal, egyből magtalált minket Bridget és Graham, a londoni házaspár, akik most csak egy 8 hónapos útra indultak Almaty-ig otthonról, de 20 évvel ezelőtt körbeutazták a Földet kerékpárral két és fél év alatt, pontosan úgy, ahogy mi is tervezzük most. Olvass tovább…