Santa Cruz gyalogtúra #2 – A Punta Union hágó, 4750m
Oké, na kezdjük el! :)
A reggelire rántottát kaptunk kenyérrel és teával, aztán pedig néhány szendvicset, csokikat és narancsos pack-lunchnak vagyis magunkkal cipelős ebédre.
Oké, na kezdjük el! :)
A reggelire rántottát kaptunk kenyérrel és teával, aztán pedig néhány szendvicset, csokikat és narancsos pack-lunchnak vagyis magunkkal cipelős ebédre.
Carazban ellustálkodtuk a reggelt, ezért végül ott is maradtunk egy egész pihenőnapra. Más bringásoktól hallottuk, hogy Caraz sokkal barátságosabb hely, mint Huaraz, ezért annyira nem is bántuk ezt a dolgot. Azon vaciláltunk kicsit, hogy nem lenne-e jó felmenni busszal Huarazba, ott felkapni a csomagokat, és visszajönni Carazba, majd innen gyalogtúrázni, merthogy a híres Santa Cruz túra igazából sokkal közelebb van Carazhoz, mint Huarazhoz. Ezt végül nem léptük meg, csak egy egyszerű lusta pihenőnapot tartottunk Carazban.
Olvass tovább…
Olvass tovább…
Andréssal beszélgettünk, hogy hogyan s mint menjünk tovább, ő mit javasol. Ismeri a Cañon del Patot is, erről is mesélt, illetve egy városról, amelyet régen egy földrengéssel kísért kőlavina annyira betemetett, hogy csak a főtéren álló négy pálmafa teteje látszott ki a törmelékből. Azok a pálmafák pedig igen magasak… A beszélgetés és térkép fölé hajolásból végül az a döntés született, hogy buszra szállunk és lerobogunk Trujilloba (ejtsd: “truhíjjó”), majd onnan egy napos tekerésre kezdődik az a privát útszakasz, ahova be lehet hajtani (csak felírják a nevünk meg a nemzetiségünk az elején és ellenőrzik a végén, hogy kijöttünk-e), így ezzel cirka egy napos többlet kerékpározást kerülünk ki. Rövidebb és nem is megy keresztül sok dombon, valamint a forgalmat is megússzuk, ez utóbbiból pedig sajnos van bőven a Panamericana Highway-en. Na de most érkezzünk meg Trujilloba.
A busszal hajnalban érkeztünk meg. Előző este 10-kor szálltunk fel és egész éjjel mentünk, így érkeztünk meg úgy hajnali 4-5 körül. Még előző este felhívtuk telefonon Lucho-t (“Lucsó”), hogy akkor reggel érkezünk és ez nem gond-e? “Nem, gyertek csak nyugodtan.” Hangzott a válasz. Na de mi is ez a hely? EZ kérem szépen a világ legelső Casa de Ciclistá-ja, vagyis egy olyan ház, ahol a kerékpáros utazókat fogadják és vendégül látják. Ezek a házak ma már egész Latin-Amerikában megtalálhatóak, még az internet előtti hőskorban szerveződött, és tapasztalatunk szerint leginkább az utazás bolondériájával megfertőzött kerékpárszerviz tulajdonosok nyitnak ilyen helyet. Itt is ez a helyzet, Lucho egy kerékpárszervizet üzemeltet majd 30 éve. És ő az alapítója a Casa de Ciclista vendégül látó hálózatnak. 30 éve fogad kerékpárosokat a világ minden pontjáról, és bizony nem is mi vagyunk az első magyarok, akik itt járnak. Amúgy van egy jó nagy listája az összes névvel, nemzetiséggel, újabban email címekkel is.
A járgányról videót is készítettünk, belül is értek minket meglepetések:
Olvass tovább…
Mindenki készüljön fel, sok kép lesz ma is. :))
Este, amikor megéreztünk Tingo Viejoba (Régi Tingo-ba, az új város pár száz méterrel magasabban fekszik), rögtön találtunk szállást, bár én vaciláltam egy kicsit, szeretek mindig legalább két helyet megnézni. Volt is egy másik hely, de akkora sötétség volt a faluban (legalább is azon a részen), hogy feladtam a keresést, pedig ott volt egy köpésre (az egész falu kb 10 ház…) – de ezt már csak reggel vettem észre, nappali világosságnál. Mindegy is, így sikerült elég érdekes élményeket szerezni. Három dolog volt, amin “kiakadtunk”, ezt most leírom sorban, így azt hiszem egyszerűbb. Először is nem volt kulcs a szobához. Azt ígérte a muki, hogy majd másnap hajnalban, amikor mi elindulunk 6-kor Kuelap megnézésére, akkor majd ő kinyit egy másik szobát, ahova van kulcs, és ott biztonságban leszek a cuccaink. Na reggel sehol senki, hova tesszük a táskákat? Kitaláltuk, hogy az ablakok (mindegyik szobán amúgy) úgy vannak kialakítva, hogy nincs zár rajtuk. A középső ablak-elem csúsztatható, így azt fundáltuk ki Árpival, hogy bezárjuk a szobát, és majd az ablakon keresztül visszamászunk. Szoba bezárva, ablak behúzva, irány Kuelap. Mikor visszatértünk, az ajtó nyitva volt. – hmmm – Semmi nem hiányzott, és állítólag senki sem járt a szobában. (Szellemek járnak…) A másik dolog, igazából nem nagy cucc, csak mégis, benne van a szoba árában, meg ilyenek – a meleg zuhany (forróról nem is merek álmodni). Na, az nem működött. Ekkor a muki levitt minket a saját szobájába, hogy ott működik. Ott sem működött. Tudjátok, este, sötétben, hidegben érkeztünk… ilyenkor nagyon morál romboló a hideg víz, de mit lehet tenni? Szívom a fogam és há-ke-egy beugrom alá és igyekszem nem sikítani. :)) A zuhany meg azért kell, mert a napközbeni izzadt-poros-zsíros-naptejes fél centis réteget még morál rombolóbb a bőrön hagyni. A harmadik dolog két részből áll. Az első egy jó adag kommunikációs elcsúszás. A muki mondta, hogy hajnalban 6-kor kell indulni a háztól, 15 perc séta fel Tingo Nuevo-ba az ösvény, ott lesz tourist busz, ami majd jól elvisz minket Kuelap-ba, ami sok-sok kilométerre van innen – mert az autóút kerül egy hatalmasat, vagy fene tudja hány órás gyalogtúra fölfelé. 6 előttre lett ígérve a reggeli (meg az is, hogy a táskáinkat átpakoljuk, ugye), de sehol senki. Senora, Senor! – Kiabáltunk reggel, mire az egyik nő előkerült, és gyorsan összedobott nekünk reggelit. Meg ugye útravalót is, ebédnek, de ezt is csak olyan septében és … jaj, én mondtam nekik, hogy este készítsék el nekünk, de nem akartak már ezzel foglalkozni, “manana” “majd holnap!” – hát nem is lett belőle semmi, csak hideg rizs valami csirkedarabbal.
Naranjitoban töltött nagyszerű este után bringára pattantunk, és ekkor jöttünk rá, hogy tegnap este a szálláskeresésben az egész falut keresztbe-kasul körbekerültük, holott a hídtól alig pár száz méterre volt a ház, ahol végül megszálltunk. De sebaj, legalább láttuk a falut és a helyiek is mind nevetgélhettek egy jót rajtunk. :)
Reggel összekapartuk magunkat, hogy reggel 6-ra be tudjunk még köszönni Miguelnek a másik háznál. Persze még akkor ébredezett a város, meg a családban is mindenki. Végül valahogy 7-fél 8 magasságában sikerült elkészülni, átgurultunk az El Ciclista nevű másik házhoz és Miguellel meg a családdal beszélgettünk egy kicsit, készítettünk pár képet, írtunk a vendégkönyvbe meg ilyenek.
Egy fontos dolgot elfelejtettünk az itt töltött idő alatt: pénzt felvenni az ATM-ből. Illetve tegnap este eszünkbe jutott, de nem akartunk sötétedés után sok pénzzel a zsebünkben lófrálni. Szóval búcsúzáskor Miguel mondta, hogy elkísér minket a város határáig biciklivel, mi pedig kértük, hogy útközben vezessen minket oda egy ATM-hez, ígérjük, gyorsak leszünk. :) Na mi olyan villámgyorsak akartunk lenni, hogy egyszerre ketten lábatlankodunk a pénzfelvétellel, míg ő és a lánya kint őrizték a bicikliket. Már sétáltunk ki a felvett pénzzel, amikor kérdem Árpit, hogy hol van a kártya? Eltenném a helyére. “Nálam nincs.” Na, ne hülyéskedjünk, “akkor hol van?” A nagy zavarban, hogy ketten nyomogattuk a masinát én azt hittem, Árpi vette el a kártyát, ő pedig azt hitte, hogy én. Szaladtunk vissza a géphez, kártya nuku… ÁÁááááááágárrrrrrrrrrrrr!!!
A vacsoránk elfogyasztása után még egy fontos feladatunk volt: keresni egy helyet, ahol álomra hajthatjuk a fejünket. Ez itt nem volt könnyű, mivel a hídépítésen dolgozó munkások az összes szállást elfoglalták, valamint a helyiek sem tűntek túl kedvesnek, hogy befogadjanak egy éjszakára. Amikor ilyesmiről van szó, hogy a helyieknél alszunk, ne arra gondoljatok, hogy baldachinos ágyat remélünk – pusztán arról, hogy valami lehetőleg betonozott talajú és tetővel rendelkező helységben leteríthessük a matracainkat, és ha lehet, válthassunk pár kedves szót egymással (térkép, fotók mutogatása, ilyesmi), hogy a kálcsöröl ekszcséndzs is meglegyen. Na, bocsánat a slendrián fogalmazásért: magyarán hogy megosszuk, megismerjük egy picit egymás kulturáját. Ezen módon keresztül aludtunk már a legkülönfélébb helyeken, ékszerbolton át kisbusz hátuljában, lépcsőfordulóban, cipőtárolóban, garázsban, csak hogy párat említsek. Persze van olyan, hogy a legszebb szobát adják oda, mert ennyire megbecsülik az utazót, sőt, olyan is volt, hogy a házaspár a saját ágyát ajánlotta fel és nem lehetett nemet mondani. Ilyen is van és ilyenkor úgy elszorul a szívem, hogy mennyit kapunk és ezt nem tudjuk nekik megfizetni/visszaadni. De nem is ezért adnak, akik adnak, és ahol tudunk, mi is segítünk. Ez az utazás törvénye: sokkal többet kapsz, mint amennyit vissza tudsz adni. Legalább is most – már várom, hogy mi legyünk szállásadók és vendégül lássuk a sok őrült vagy lökött bringást/utazót.
Hosszas kérdezősködés után egy helyet mutattak a helyiek, a férfi 20 solest akart a szobáért, viszont nem volt víz. “Mas tarde” – “később lesz”, persze ahhoz már túl tapasztaltak vagyunk, hogy ezt el is higgyük neki. Illetve ő nem hazudik, csak ő is azt gondolja, hogy majd később lesz. És ha nem lesz, akkor meg puff, így jártunk, megvonja a vállát és ezzel el van rendezve. Azért vicces volt, hogy milyen bemutatót tartott nekem arról, hogyan kell vödör vízzel leöblíteni a WC-t, mintha sosem csináltam volna még ilyet. :) Ekkor még reménykedtünk egy jobb és/vagy olcsóbb szállásban, és ezt talomba helyezve elkezdtünk másik helyet keresni. Végül egy mobiltelefon és minden egyéb – chipstől kezdve a csavarokon át a fogkrémig mindent árusító – bolt tulajánál akadtunk szállásra. Egy aprócska szoba egy ággyal, funérlapokból tákolt falakkal, 15 sol. Sebaj, van víz, csak egy a gond, az ajtó le van lakatolva és nincs kulcs hozzá. :) Mivel mondtuk nekik, hogy nagyon elszántan szeretnénk ezt a szobát kivenni, mert nincs igazán másik, akkor hozott egy kalapácsot és addig püfölte a lakatot, amíg le nem esett. Ez igen ámulatba ejtő, mennyire kevéstől szétesnek ezek a lakatok. Nem is tudom, létezik egyáltlán olyan lakat, ami biztonságos?
Legutóbbi hozzászólások