Nászút a Föld körül

Miután beléptünk, vagyis begurultunk Nicaraguába, csak pár kilométert kellett megtennünk, és egy kisebb dombot megmászva meg is érkeztünk az aznapi végállomásunkra, a határtól csupán pár kilométerre lévő Somotillo falucskába.

Ez a település egy kellemes csalódást okozott: Rendezett főutat, normális, kövezett utcákat és rengeteg háromkerekű bicikliriksást láttunk

Gallo Pinto con pollo, vagyis Belize nemzeti eledele, a rice & beans csirkével itt is megtalálható, csak itt másképp hívják – és itt it nagyon népszerű étel. Magyarul sült csirkéről és babos rizsről van szó

Hozzák a tortát, valakinek szülinapja volt! :)

Egy kellemes hotelben szálltunk meg, ahol egy közös udvarra nyiltak a szobánk. Voltak itt 15 dollárért légkondis szobák is, de mi persze egy fürdőszoba nélküli, ventiladoros szobában voltunk 8 dollárért :) Itt az udvaron találkoztunk egy másik kerékpáros-párossal is, Jirij és a barátnője 4 hetet bicikliznek Guatemalavárostól San Joséig, Costa Rica fővárosáig.

Hondurasról csak ez az egy bejegyzés lesz. Nem gondoltam, hogy ilyesmi valaha meg fog történni, de ha egyszer csak két napot töltöttünk az országban… :) És most is csak képek lesznek, mert már különben már unalmas lenne ezredszerre is leírni, hogy mennyire nehéz és mennyire szép volt, szóval maradjunk csak a lényegnél. Amit képekekkel és a hozzájuk írt szöveggel tökéletesen vissza tudok adni, mert mindenről készítünk egy-egy fotót, ha másért nem, azért hogy legyen egy pointer az élményhez vagy az érzéshez.

A határtól nem mentünk messze mert az átkeléssel elment az idő és már sötétedett. Pár kilométerre az első templomnál megálltunk, ahol a kertben kerítésvas kovácsok fogadtak minket. Velük vártuk meg, amíg véget ért a mise és engedélyt nem kaptunk a maradásra az atyától. Egyikük hozott nekünk tamalest, mondván, hogy ez a nicaraguai pupusas :) A tamales egyébként banánlevélben kifőzött kukoricadara hússal a közepén, ilyen utoljára Mexikó legelején ettünk, de akkor nem ízlett ennyire. :)

A templom homlokzata

Zita mesélt egy kicsit a lányoknak Olvass tovább…

Oké, induljunk hát el San Miguelből! :) Hohóó, ha az olyan könnyen menne. :) Hajnalban szerettük volna elhagyni a várost, de ebből természetesen végül 11 óra lett… :)

Pakolás közben Zita még nagyon ügyesen lőtt egy képet a várostól délre található vulkánról, amely állítólag a legaktívabb vulkán San Salvadorban. Jövet a városba egész nap uralta a látképet, gyakorlatilag egy napig kerültük a hegyet :)

A posta reggel 8-kor nyitott, és ezt meg kellett várnunk, mert előző két nap hiába jártuk órákig a város utcáit, sehol nem kaptunk képeslapokat, ahogy a postán se, ezért akkor amikor először jártunk itt, még bélyegeket sem vettünk, hiszen nem voltunk benne biztosak, hogy kapunk-e lapokat egyáltalán. Végül Zita szúrt ki egy boltot, ahol profi nyomtatást vállaltak, és itt nyomtattunk ki saját készítésű képeslapokat. Ezeknek a képminősége sajnos bőven hagy kívánni valót maga után, de csak ezt sikerült összehozni. A meglepetés akkor ért minket, amikor most a második látogatásunkkor a postán a néni előkapott egy hatalmas albumot tele képeslapokkal. Hol voltak ezek két napja, mikor egy kollégáját kérdeztük a képeslapokról (postales, vagy tarjeta de postal)?!? Hát, a kolléga nem tudta, hogy vannak képeslapjaink… :o AAuuurgh, ezért jártuk körbe az egész várost? Ezért nyomtattunk saját képeslapot? Némi tanakodás után végül úgy döntöttünk, hogy nem írjuk meg újra a lapokat egy szebb, rendes képeslapra, hanem marad a saját design, mert már így is nagyon késő volt, és reméljük, hogy így is értékelni fogjátok őket. Mikor kitaláltuk ezt a képeslap-kérést, nem gondoltuk, hogy néhol ilyen bonyolult lesz lapokat szerezni, de igazából nem baj, mert jó muri, hogy mindenütt van ez a kis külön küldetésünk. :)

Múlt hét kedden, pontosan egy héttel azelőtt, hogy elkezdtem e sorokat, tovább indultunk San Salvadorból.

Ernesto ekkor már a munkában volt, ezért a búcsúfotón csak a tesója van rajta :) …és az utcájukat őrző biztonsági őr készítette a fotót.

Apropó, egy történet kimaradt az előző bejegyzésből: amikor megérkeztünk Ernestoékhoz, a biztonsági őr annyira megörült nekünk, hogy egyből szólt az egyik szomszédnak is, aki történetesen egy itt élő amerikai. A srácnak be nem állt a szája, 10 percig szóhoz sem jutottunk mellette, ezalatt elmondta, hogy ő is fent van Couchsurfingen, ami azért vicces, mert Ernesto tegnap regisztrált, ma meg kiderült a szomszédjáról, hogy ő is tag, mi meg ugye megérkeztünk. :) A szomszéd még azt is elmesélte, hogy mivel foglalkozik. Gumiabroncsokat exportál az USA-ból El Salvadorba. Azokat a gumikat, amelyeken már olyan kicsi a barázda mélysége, hogy a törvény már nem engedi tovább használni az USA államaiban, itt még el lehet adni, itt ugyanis, ahogy bármelyik másik környező országban is, addig használják a gumikat, amíg azok végleg szét nem robbannak. Több kamionon is láttunk már olyan gumikülsőt, amiből kilátszott a rozsdás fémszál és ezen a napon egy olyat is láttunk, hogy a hátsó tengelyén ahol két-két kerék volt kétoldalt, az egyik ilyen kerék már szét volt roncsolódva, és a sárhányót ütötte minden fordulatnál, illetve folyamatosan foszlott szét és hagyott gumi és fémdarabokat szerte-szét az úton. Ennek megfelelően gumiszerelő műhelyek is szép számmal vannak, kb minden 5 kilométeren a nagyobb utak mentén. Valószínű emberünk is a következő ilyenhez tartott.

Na, de most már tényleg induljunk el San Salvadorból! :) Alig haladtunk pár sarkot, máris egy csoda jött szembe, vagyis inkább keresztbe: Egy 42B járatszámú busz dupla cifra felső uszonyokkal és hátsó légterelővel. :)

Mostanában néha már sikerül teljesen ítéletmentesen, csupán passzív szemlélőként, vagyis inkább csodálóként nézni ezekre az apró csodákra – és ezt igazából nagyon élvezem. Máskor meg még mindig hosszasan elgondolkodom magamban tekerés közben, hogy ez most jó-e vagy sem? És végülis miért lenne olyan rossz? Ha élvezi, csinálja, nem árt vele senkinek, és inkább ilyenekben versenyezzenek, mint mondjuk gyorsaságban vagy hasonlók.

Elefántos állatkert a külvárosban

Miután felkapaszkodtunk 900 méterre 700-ról, egy hosszú lefelé következett az autópályán, ami sokkal barátságosabb volt, mint vártuk. Kevés forgalom, és széles leállósáv, néhol még árnyékot is kaptunk az út menti fák által.

A mai bejegyzésben csak képek lesznek képalákkal.

Santa Anát egy mellékúton hagytuk el, ahol sokáig kapaszkodtunk egy meredek fölfelében, ahol nem voltunk egyedül bringások. Figyeljétek a nem gyenge visszapillantó tükrét! :)

A közép-amerikai országokban elképesztő mértékű a szemetelés. Otthon a Balkán ehhez képest Svájc!

Sarki közért

El Salvador! Felfogni nehéz, de elérkeztünk ide is! :) A határon rögtön meglepetés ért minket, mi pecsétet szerettünk volna kapni a főút mellett (és nem a főúton!) található határátkelő állomáson, de ott csak küldözgettek minket ablaktól ablakig, mígnem végül a kerítés mellett találtunk egy fickót, aki beszélt valamennyire angolul, és elmondta, hogy nem kell belépési pecsétet kapnunk, azt ugyanis Guatemalában már kaptunk. Hallottunk előzőleg erről a vízum unióról, de nem voltunk benne biztosak, hogy ránk is vonatkozik-e, illetve el is feledkeztünk róla. Arról van szó, hogy Guatemala, El Salvador, Honduras és Nicaragua között van egy megállapodás, aminek keretében a guatemalai belépéskor kapott 3 hónapos vízummal szabadon utazhatunk e négy országban, és nincs szükségünk új vízumra közöttük. Majdnem, mint Schengen…

Így néz ki El Salvador. A lakosság 7 millió fő körül van, ezzel a legsűrűbben lakott országnak számít Közép-Amerikában

Ezek után már csak pénzt kellett váltanunk, ezt kialkudtuk 7,5 quetzalra, ennyiért kaptunk meg egy dollárt. Ugyanis El Salvadorban a hivatalos fizetőeszköz az amerikai dollár, nálunk meg még volt vagy ötszáz quetzal Guatemalából. Kiszámoltam, hogy ha a quetzalt 37 forintnak megfelelő belizei dollárért vettük, akkor 7,5 quetzalért vásárolva 277,5 forintba kerül egy dollár számunkra. Ezen nagyon meglepődtem, mert indulás előtt még 230-ért váltottam dollárt, azért először arra gondoltam, hogy valahol átvertek, de aztán megnéztem a neten az árfolyamot, és láttam, hogy az 266. Nem emlékeztem 245-nél rosszabb árfolyamra, ami meglepett, de a netnek már hittem, és bár örültem, hogy nem vertek át, de annak nem, hogy már ilyen gyenge a forint.

Üdv El Salvadorban! :) Az ország neve annyit tesz “A megmentő”, ez egy rövidítése az 1525-ben adott teljes nevének: Provincia de Nuestro Señor Jesus Cristo, el Salvador del Mundo, magyarul valahogy így hangzana: Jézus Krisztus urunk, a világ megmentőjének provinciája – és hát ugye így nem lehet manapság egy országot hívni, ezért lett a rövidítés :)

El Salvador egy brutális fölfelével köszön ránk, amitől meg is makkanok

Van itt minden, jó lesz nekünk! :)

Ez a jó először egy szerény rizses étel formájában jött el fejenként 1 dollárért, aztán nekivágtunk a nagy emelkedőnek. 400 méter szintemelkedés várt ránk, és bár én az elején nem éreztem magamban túl sok erőt hozzá, de aztán miután elindultunk, egész belerázodtam. Kezdetben nem is volt olyan meredek, hamar megtettünk 130 métert, ahol aztán leültünk egy fa alá kekszet enni és folyadékot pótolni, mert ott már úgy éreztem, ha nem állunk meg, leesek a bicikliről. Olvass tovább…

Kezdjük a szörnyűséges dolgokkal, hogy gyorsan túl legyek rajta, mert még gondolni sem akarok rájuk. Legutóbb ugyan nem említettem, de mind a ketten kicsit betegek voltunk a karácsonyi napok alatt. Még Julioékhoz menet, mikor legurultunk a találkahelyre 1800 méterről, megfújt minket a hideg szél, amire nem voltunk felkészülve, hiszen reggel még a meleg tengerszint környékéről ébredtünk és ehhez képest ez a hideg szél nagyon hideg volt, és hát ráment a torkunkra. Kezdődött torokfájással, amire nyomtunk sok mézes teát, de még így is később taknyosak lettünk, először folyt, aztán eldugult, és nálam utóbbi különösen akkor volt kellemetlen, amikor Julio vagy a szülei hoztak-vittek minket a hegyen át és pár perc alatt több száz méter szintet váltottunk, az én fejem meg pattogott belülről és fájt. De ez még mind hagyján, tudom, hogy erről nem illik egy blogon írogatni, főleg ha aztán ebből még egyszer ekönyv formátum is lesz, de ez annyira nem volt hétköznapi, hogy egészen megrémültem, ezért itt is meg kell említenem: zöld köveket székeltem. Nem kicsit, nagyon! Nagyon zöld volt, úgyhogy rögvest meg is gugliztam, mitől lehet ez a nagyon nem normális szín, és kiderült, hogy az antibiotikumnak lehet ilyen mellékhatása, ami valahogy az epével függ össze. Probiotikumot rá, javasoltak! Volt is nálunk pár tasak, amelyek még csak másfél éve jártak le, úgyhogy ezeket be is toltuk. Erre meg visszajött belém a hasmenés. :o Perzse pár nap alatt normalizálódott a helyzet, úgyhogy talán életben maradok. :)

De ezek egyébként kisebb kellemetlenségek voltak a csomagok meg nem érkeztéhez képest, és ezek önmagukban szinte semennyire nem zavarták volna meg ezeket a szép napokat. Viszont az, hogy a csomagok egy része a 10. napon sem érkezett meg az ígért 3 naphoz képest, engem már nagyon kezdett aggasztani. Az meg főleg, hogy azt mondták, hogy a laptop helyett valami kamerát küldött nekik az Amazon ugyanazon a rendelési számon. Akkor meg mi értelme tovább várni, ha egyszer rossz cuccot küldtek, arra ők valószínú utólag sem fognak rájönni, úgyhogy várhatunk itt az idők végezetéig, akkor sem fog megérkezni már a laptop – így gondolkodtam 29-én hétfőn reggel, amit rögtön tett is követett. Julio levitte a városba a spanyol srácot, aki velünk párhuzamosan lakott náluk, és én is velük mentem. Juliot nyomatékosan megkértem, hogy ne jöjjön be velem a Rapidito Expresshez, majd boldogulok, nem szükséges, hogy ő is itt rontsa el a fél napját, mint legutóbb a testvére és az ő családja. Így hát egyedül kopogtam be az ajtón soron kívül, lévén az én csomagom már 7. napja meg kellett volna, hogy érkezzen, és két napja azt mondták, hogy nézzek vissza ezen a napon, szóval akkor nehogy már ezt a több órás sort is végig kelljen állnom. Azért még így is várnom kellett, és míg így tettem, a telefonomon behoztam a google translate-et és lefordítattam vele valami ilyesmit: Ha a csomag ezen a rendelési számon tényleg az én nevemre érkezett, és tényleg egy kamera van benne, akkor szeretném látni, mert ez esetben vissza kell küldenünk az Amazonnak, hogy visszakapjam a pénzem, mert én laptopot rendeltem és nem kamerát. Erre csodák csodájára előkerült egy doboz, amelynek méretei alapján egy ipari tévé kamerát kellett volna rejtenie, vagy legalább 5 nagyméretű laptopot. Ehelyett az ilyen csomagolásokban használt lufikkal volt tele, melyek alatt találtunk egy pici Lenovos dobozt, rajta a nevemmel Olvass tovább…

Na végre, ezt is megéltük, folytatódik az útinapló! :) Sok minden történt, mióta utoljára írtam, ezért nem is biztos, hogy bele fog férni minden egy bejegyzésbe, de majd meglátjuk, kezdjünk is bele!

Reggel Zita besétált a romokhoz, és egy a ceiba fa körül imádkozó maja csoportot talált ott. Nem ment közel hozzájuk, hogy ne zavarja meg a szertartást. Ha emlékeztek, a Tikalról szóló cikkemben írtam, hogy a Ceiba fa mennyire hasonlít az Avatar című film fáihoz és hogy még ma is tartanak e fák alatt szertartásokat a kultúrájukat ma is őrző maják. Bal oldalt a férfi gyertyákat tart a kezében, és bár a képen nem látszik, de jobbra egy kis kőlapon tüzet raktak és a füst valóban átjárta a fa lombjait. Félelmetes belegondolni, hogy egy 2500 éve született kultúra része ez, amelyet, ha a fénykorához képest, csak egy parányit is, de még mindig őriznek.

Visszatekerve a főúthoz az elágazásnál egy ilyen helyen reggeliztünk

Autófelniből készített grillező

Los Amatesbe beérve simán megtaláltuk a buszállomást, a jegyek nekünk 80, a bringáknak 25 Quetzalba kerültek. Ennyi kp. nem volt nálunk, de a buszállomás mellett találtam egy ATM-et. Gyorsan leszedtük az üléseket és lecsatlakoztattuk a kormányokat a villáról, majd az értékeinket egy-egy táskába bepakolva vártuk a buszt. Az persze, mikor megjött 10 perc késéssel, fordítva állt be, mint vártuk, így pakolhattunk át mindent a túloldalára. A raktérbe simán befértek állítva a bringák és magam gumipókozhattam oda őket a busz vázához, így nyugodtan utaztunk. Mikor már közel jártunk a fővároshoz, elővettem a netbookot, és gpsies.com-on megnéztem, mi vár ránk még a címig. Ezt jól tettem, mert kiderült, hogy egy 300+ méteres masszív emelkedőn kell majd felkapaszkodnunk 1500 méterről 1800 fölé, hogy aztán a túloldalán majdnem ugyanennyit leadva megérkezzünk a címhez. Olvass tovább…

Három napja már (többnek tűnik), hogy eljöttünk Belizeből, Punta Gordából Branden és Elizabeth vendégszeretetéből. Azt elfelejtettem a múltkor leírni, hogy náluk egyik éjjel úgy összecsíptek a sandflyok (apró szúnyogok), hogy egy pillanatig azt hittem, megint rühes vagyok, de nem, hála az égnek, nem erről van szó. Mondjuk a sandflyok csoportos csípése se semmi, de ez egy hét után, ha minden igaz el fog múlni. Tele van apró viszkető púpokkal mindkét lábfejem és hullámokban rámtörve annyira viszketnek, hogy ha nem figyelek magamra, akkor véresre is tudom vakarni őket, ahogy ma az egyik csípéssel sajnos meg is történt. Szerintem ebbe egy kevésbé tudatos élőlény, mint pl. egy kutya, aki nem tudja megállni, hogy ne vakaródzon, ha viszket, simán bele is tud halni, ha nem kap kezelést. Pedig ezek a rohadék kis sandflyok nincsenek többek 1mm-nél átmérőben, és mégis… Elképesztő ez a természet. És ha már itt tartunk, essen szó a betegségről is: Jobban vagyunk. :) Bővebben majd ahogy az úttal haladunk, kezdjünk is bele.

Hoppá, most találtam egy hibát az offline guatemala-puerto-barrios-quiriguamben. Eddig, ha a képekre klikkeltetek, azok ugyanakkorában nyíltak meg mint itt láthatóak, vagyis 640×480-ban. Tehát az egész lightboxozsdi (klikkelésre felnyíló, lapozható ablakban a képek) semmi értelme nem volt. Mióta volt ez így? :) Látjátok, ennyire nézem vissza, amit írok és felrakok ide… Mert én ezt eddig észre se vettem, de most javítottam, tehát ha mostantól a képekre klikkeltek, 800×600-ban fognak feljönni. Lenne esetleg igény még nagyobb felbontásra, használja ezt a funkciót valaki? Nem ígérem, hogy nagyobb lesz, mert néha így is sokáig tart őket feltölteni, de majd meglátom. Na de kezdjük már! :)

Elizabeth-tel és a szomszédjukkal együtt indultunk el a hatalmas (falu…) Punta Gorda városközpontjába :) Vagyis a CBD-be, ahogy az oziknál mondanák

Egy búcsúfotó Punta Gorda talán legnagyobb nevezetessége, az óratorony előtt

…éés tényleg elhagytuk Belizet! :)

A hajó a guatemalai Puerto Barriosba 50 belizei dollár volt fejenként, plusz a biciklik 10 dollár darabonként. A bringák a csónak orrába kerültek a többi csomag mellé, mi pedig a tető alatt, a padokon kaptunk helyet. A szél iszonyatosan vágott itt és hamar átfáztunk, jól jött volna az esődzseki, főleg, hogy a végefelé tényleg elkezdett esni az eső. Ekkor fekete ponyvákat adtak nekünk, amit magunk elé húzhattunk a víz ellen. Mondjuk mi Zitával ekkor már rég a padok között a földön ültünk. Olvass tovább…

Még mindig Belizeben vagyunk. Nem így terveztük, de így alakult. Reggel 7-kor keltünk, én kiszaladtam a bankba készpénzt felvenni, addig Zita kását készített reggelire. Már ezt nem bírta megenni, mondta, hogy WC-re kell rohangálnia. Konzultáltunk egymást közt, végül azt beszéltük meg, hogy megpróbáljuk. Elindultunk, lepakoltam mindent az első emeletről, felmálháztam a bringákat, mindent magam, hogy tehermentesítsem a kedvesemet.

A búcsúzkodáskor – Már ekkor is sejtettük, hogy lehet kár volt összepakolni, mert úgy köszöntünk el a barátainktól, hogy viszlát Budapesten – vagy 20 perc múlva…

A “kacsás ház” Punta Godrában

Az egyirányú utcák miatt ki kellett tekernünk a Front Street északi végéhez, ahol ez a tábla fogadott minket, ezúttal világosban

Kitekertünk a hajótársaság irodájához, a nő már megismert tegnapról, rögtön kérte az útleveleinket. Azt nem kapott, sőt, még mi kértünk tőle, elnézést, mert végül azt beszéltük meg Zitával, hogy ez így nem lesz jó. Az út 1 óra 10 perc, a hajón nincs WC, és Zitának már megint mennie kellett. Mentünk is, de vissza Brendanékhez. Olvass tovább…