Szamarkandtól Denau-ig – Egy hosszú napon fél Üzbegisztánon át
Stoppolás és alkudozás a buszállomáson
Már említettem azt hiszem, de a biztonság kedvéért megismétlem: Szamarkandból úgy terveztük, hogy 1-2 nap alatt útjutunk Dushanbe-be, mert úgy voltunk vele, hogy ha már október második felében járunk, jó lenne minél előbb eljutni a Pamírba és inkább ott biciklizni, de ott minél előbb, mert ott novemberben már -10, -20 fokok is repkedhetnek a 4000m magas fennsíkon, na meg aztán ott lesz a KKH is. Szóval ismét úgy döntöttünk, hogy teleportálunk pár száz kilométert, persze ez most nem volt olyan egyszerű, mint eddig, mert Üzbegisztánban a buszmenetrend teljesen ismeretlen fogalom.
Amikor Szamarkandban megérkeztünk a reptér melletti buszállomáshoz, közölték velünk, hogy innen nem indul busz se Termiz, se Denau felé, hanem menjünk ki a várostól keletre található, valamilyen Kanal nevű buszmegállóhoz, onnan indulnak shared taxik, és néha nagybuszok is. Áttekertünk a 10km-re lévő buszmegállóhoz, közben szépen felkelt a nap, vehettük le a lastexeket, mert felmelegedett az idő. A busz- és taxiállomás gyakorlatilag egy nagy, széles és hosszú útszéli parkoló volt, aminek a mentén sok-sok bolt és vendéglő épült ki. Itt kezdtünk el kérdezősködni a busz után. Ez nem volt nehéz, mert persze szokás szerint azonnal egy tucat ember körbeállt minket, és kezdték kérdezni, honnan vagyunk („Átkudá?”) és kik vagyunk. Mi gyorsan válaszoltunk, aztán a lényegre tértünk. Mikor jön busz, illetve ki mennyiért tudna elvinni minket Termizbe, vagy Denauba. 
Utóbbira többen is jelentkeztek, de csak autójuk volt, mindenki Daewoo Nexia-val nyomja, ezek rendes „sedan” személyautók, és persze a csomagtartójukban ott figyel az LPG gáztartály. Ennek ellenére több sofőr is odajött hozzánk, hogy elvisznek minket 100 dollárért, és igen, a bringa is befér vagy felfér a tetőre. Teljesen meg voltak huzatva ezek a csávók, egyrészt azért, mert a 100 dollár fejenként erős túlzás volt, másrészt mert képesek lettek volna megpróbálni betuszkolni a bringákat az autóba – ami számomra az autókat meglátva első pillantásra világos volt, hogy lehetetlen. A tetőre felpakolás még morbidabb ötlet volt, a bringákat és az autókat is tönkrevágták volna vele… Olvass tovább…
A Bahodir udvarán van egy fal, ami tele van ragasztva nagy térképekkel a világról és a környékről. Ez a fal arról híres, hogy mindenki itt hagyja a „névjegyét” rajta, aki itt járt. Megtaláltuk rajta Clement és Emelie kártyáját is, valamint sok másik kerékpárral világot járó pár vagy társaság fényképeit vagy rajzait is. Igazából ez a fal is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a morálom a tízes skálán pár óra alatt -2-ről +12-re ugrott, mert nagyon jó volt látni, hogy mennyi-mennyi hozzánk hasonló utazó van a világon, elég volt csak ránézni néha-néha egyikőjük fotójára a falon, vagy az itt hagyott mondataikat elolvasni, és új erőre kapott bennem a láng, ami az utazás utáni vágyamat fűti. 
Sok nehéz és kemény pillanat van egy ilyen úton, de elnézve ezeket a fényképeket – és a saját élményeinket, ezek mellett is megéri egy ilyen útra felkerekedni, mert eljönnek majd azok a pillanatok is, amik minden addigi nehézségért kárpótolnak.
Szamarkandban eltöltött három napból leginkább a Bahodir-éknál esténként eltöltött percek maradtak meg. A szállónak van egy hátsó udvara, ahol a reggelit és a vacsorát szolgálják fel, és ahol egyébként szinte a nap minden időpontjában találkozhatsz egy érdekes utazóval a világ legkülönbözőbb pontjairól. Mert aki Üzbegisztánba látogat, az már valamennyire szofisztikált utazó kell, hogy legyen, ugyanis ez az ország, noha rengeteg gyönyörű turisztikai célponttal rendelkezik, még nincsen annyira felfedezve, még nem tartozik a legkedveltebb turista desztinációk közé, ugyanakkor már megtalálhatóak a turisták, akik egy része szervezett úttal érkezett, a másik halmazuk viszont kerékpáros, vagy hátizsákos turista, aki magának szervezi az utazását, mint ahogy mi is. Ez utóbbi halmaz legérdekesebb egyénei mind megtalálhatóak voltak Bahodir-ék udvarában, ahol érkezésünkkor legalább 5 túrakerékpár parkolt. Nem csoda hát, hogy ahogy befutottunk a fekvőbringáinkkal, egyből magtalált minket Bridget és Graham, a londoni házaspár, akik most csak egy 8 hónapos útra indultak Almaty-ig otthonról, de 20 évvel ezelőtt körbeutazták a Földet kerékpárral két és fél év alatt, pontosan úgy, ahogy mi is tervezzük most. 
Reggelizni a város után álltunk meg, egy étteremnek hitt helyen. Errefelé sok bolt és étterem nincs kitáblázva, csak akkor jössz rá, hogy hol vagy, amikor belépsz az ajtón. Így történt, hogy mi tea után kérdeztünk, és igenlő válasz után beléptünk egy ajtón, amiről kiderült, hogy két kedves öreg lakhelye, nem pedig teázó, pláne nem étterem. Ellenben a kedvesség az megvolt ezen a helyen is, és eltöltöttünk együtt pár kellemes percet. A tea mellé főztünk magunknak egy kis rizst, Zita a hasmenése miatt ugyanis csak ilyen egyszerű ételeket ehetett, én pedig az egyszerűség kedvéért szolidarítottam vele, és én is natúr rizst reggeliztem. Embereink itt is megkínáltak vodkával, de elsőre könnyedén megértették, hogy nem kérünk, és többet nem is kínálták. Ezt már-már furcsáltuk a tegnap esti „orvosok” után, persze örültünk neki nagyon. A rövid barátságot egy közös fényképezés zárta, majd folytattuk utunkat az egyébként igen üres tájban. 
Az mindenesetre biztató volt, hogy sokan megálltak nekünk, ezért nem csüggedtünk még akkor sem, amikor már több, mint egy órája csak ott álltunk a napon az út szélén. Persze végül nyertünk, jött egy fickó egy kisteherautóval, amibe éppen befértek a bringák. Ezt persze már csak azután tudtuk meg, hogy megbeszéltük vele a fuvart a kb. félúton lévő városig, amiért ő még pénzt sem kért, erre akárhányszor rákérdeztünk, mindig csak legyintett és nevetett. Pár kilométerrel később megtudtuk, miért. Csak pár faluval vitt minket odébb, néhány kilométert, ugyanis ő itt lakik és csak idáig jött, tehát valamit félreértettünk, amikor a térképet mutogattuk neki. Persze mérgesek azért nem voltunk, emberünk jót akart nekünk, szépen megköszöntük a segítségét, aztán újra kiálltunk az útra. Nem jött senki, most alig álltak meg nekünk, aki mégis, az csak a közelbe ment. Már épp elindultunk bringával, amikor 
A különleges az volt benne, hogy az utánfutó tetejére egy hatalmas, vízszintesen elfektetett napcella volt szerelve. Ez a napcella a bringa csomagtartójánál található akkumulátort töltötte, amiről a hátsó kereket lehetett meghajtani, segítve ezzel a haladást. Még nem láttunk ilyen megoldást, pedig életképesnek bizonyult, hiszen a Thibaut Shanghai-ból tervez hazatekerni fél év alatt Franciaországba, és találkozásunkkor jól állt ezzel a projecttel. 
miközben könnyedén téptünk az országúton 20-21km/h-val. Szóval az álmot még nem sikerült kitörölnünk a szemünkből, de máris az országúton találtuk magunkat, a 10 fokos valóságban, a felkelő nap első fényeit lestük, közben duplán boldogok voltunk, egyszer azért, mert mindezt átélhetjük, másodsorban azért, mert nagyon korán az úton voltunk, és jó tempóban suhantunk a célunk felé, ami pedig az volt, hogy teljes egészében saját izomerőnkből keresztezzük Türkmenisztánt az 5 napos tranzitvízumunk ideje alatt. Ez volt az utolsó nap, de ekkor még nem tudtuk azt sem, hogy mikor zár a határ.
egyszer még szembefordított minket a nappal, aztán beállt egyenesbe, egészen Türkmenabadig. Talán háromszor állhattunk meg ezen a 70km-en, leginkább azért, hogy el ne szalajtsuk azt a kamionos pihenőhelyet, ahol a kerékpáros vendégkönyv van. Sajnos nem találtuk meg, pedig az összes kamionos parkolót végigkérdeztük a Mary-Türkmenabad szakaszon (nem volt sok). Az interneten olvastuk egy kerékpártúrázó blogján, hogy ő találkozott egy ilyen könyvel és érdekes beírásokat talált benne. Mi sajnos nem leltünk rá erre a bringás vendégkönyvre. Ha valaki olvassa ezt, és egyszer valamikor majd arra jár, vagy esetleg már járt, és megtalálta a könyvet, kérjük írja meg egy hozzászólásban, merre van! :) 
Legutóbbi hozzászólások