Nászút a Föld körül

A szükségről

Phnom Penhből kifelé menet nem a főúton, hanem egy attól nyugatra lévő alternatív útvonalon, a folyó mellett hajtottunk ki. Ezt az útvonalat Charlie javasolta, ő már többször járt a Phnom Penh – Siem Reap vonalon, ezért nagyon jól tudta, hogy a főutat a főváros közelében érdemes elkerülni, mert nagyon poros és nagyon forgalmas.

Még ki sem értünk a városból, már meg is álltunk egy pagodánál, mert az már az útról is látszott, hogy az épület olyan pompás, hogy azt muszáj közelebbről megnéznünk. Persze odabent az udvaron megjelentek a monkik is (a szerzetesek, saját anglo-magyar elnevezésben), és volt hozzánk egy-két kedves szavuk.

Ahogy visszahajtottunk az útra, máris ránthattam elő újra a fényképezőgépet a kiszsebből, mert felfedeztünk egy biztonsági övet egy motoron. Mert itt Ázsiában még ilyen is van. Az apuka utazott a két gyermekével, a kisebbik fiút egyik kezével fogta maga előtt, a nagyobbik, a leány pedig mögötte ült, de a derekuknál össze voltak kötve egy ruhadarabbal. Tudom, hogy természetesen ez is szükségmegoldás és ez az ember szívesebben furikázná a családját egy kasztnis járgányban igazi biztonsági övvel bekötve őket… De! :) Először is nem tűnik ettől olyan mélyen boldogtalannak, és valószínű azért nem, mert sokkal kevésbé materialista, mint mi azt képzeljük. Olvass tovább…

Pol Pot, aki a saját népét irtotta

Nehéz ezt a bejegyzést elkezdenem, mert olyan témát kívánok érinteni, ami nem könnyű. Kambodzsa a közelmúltban részese volt a világ egyik legnagyobb népirtásának, ahol ráadásul egy agyament vezető, számomra még mindig érthetetlen okokból, eszeveszett ideológiákat követve a saját népét írtotta.

Egyszerűen képtelen vagyok erről írni, úgyhogy ez egyszer engedjétek meg, hogy a Wikipédiát idézzem Pol Pot-al kapcsolatban:

”A későbbi miniszterelnök 1925-ben született Saloth Sar néven egy gazdag parasztcsaládban, részben khmer, részben kínai származású volt. Phnompenben végezte tanulmányait, majd Ho Si Minh Indokínai Kommunista Pártjának lett tagja. 1949-ben Párizsba ment elektrotechnikát tanulni. Miután 1953-ban visszatért, rövid ideig részt vett a franciák ellen vívott indokínai háborúban. 1960-ban az újonnan alakított Kambodzsai Kommunista Párt központi bizottságának tagja, 1963-ban a főtitkára lett. Északra ment, hogy megszervezze a gerillaharcot Norodon Szihanuk rendszere ellen, a Lon Nol rendszere elleni polgárháborúban pedig vörös khmer csapatait vezette. Miután hatalomra jutott 1975. május 13-án (amit hivatalosan 1976-ig nem ismertek el), Vietnammal, mely eddig támogatta gerillaharcát, hamarosan megromlott a viszonya, mivel saját hatalmát függetleníteni akarta Vietnamtól, és Kína felé orientálódott. Hihetetlen brutalitással kezdett neki az „igazi kommunista társadalom” megalakításának. Minden ellenállást le akart törni, így nemcsak a „rendszeridegen” városi polgári lakosságot, valamint a buddhista szerzeteseket tekintette ellenségének, hanem a Vörös Khmer mozgalmon belüli ellenfeleivel is leszámolt. Az országot valódi kommunista országgá kívánta formálni, ezért kíméletlenül pusztította annak kulturális örökségeit, betiltotta a régi népszokásokat (halálbüntetés várt a tradicionális khmer táncosokra is egyebek mellett). Négy évi uralkodása alatt legalább egy-másfél millió ember esett áldozatul a terrornak. (A becslések eltérőek: a korabeli külföldi megfigyelők egymillió áldozatról beszéltek, a vietnamiak három millióról, a Yale Egyetem 1996-os kutatása 2 millióra teszi a halottak számát). A halál okai a kivégzések, a bebörtönzések, a betegségek és az összeomlott gazdaság által okozott éhezések voltak. Az áldozatok többsége a járványok és az éhezés miatt vesztette életét, de több százezerre teszik a kivégzettek számát is. Ismert, hogy Kambodzsát a világ legnagyobb rizstermelő országává akarta tenni és szinte minden polgári lakost rizstermesztő földekre küldött munkatáborokba, ahol nyomorúságos körülmények között, napi 12-15 óra munkát végezve ezrével haltak meg. Olvass tovább…

Motorral buszt húzni? :) Ázsiában minden lehetséges, és mindent meg is csinálnak!

Esik az eső, „kényszersziesztát” tartunk. Rég nem írtam naplót, ezért itt az ideje folytatni a kambodzsai történeteket. Ehhez nagyszerű segítség a sok fotó, mert volt annyi eszünk, hogy folyamatosan fényképeztünk, mindig amikor bármi érdekeset láttunk, azt lencsevégre kaptuk, ha nem szaladt ki a képből, így most bőven van miből visszahívni az emlékeket – amelyek még mindig több, mint egy hónaposak, úgy látszik, hogy már soha nem fogom utolérni magunkat, de ez már egyre kevésbé zavar. :)

A vegyesboltot korán elhagytuk, valamikor 6 óra tájt kelhettünk, mert hét körül már az úton voltunk. Rengeteg iskola és buddhista templom mellett haladtunk el, és felfedeztünk egy újfajta, szuper hatékony közlekedési eszközt. Egy motorral egy hosszabb kétkerekű utánfutót húztak, amire padsorok voltak szerelve. Ugyan teli járgányt nem láttunk, de szerintem 16-an simán felférnek rá, de ha ázsiai módon ülnek rá, akkor még a 32 fő is biztos. Mindegyik ilyen járgányon volt tető, ami előre még a motoron ülő sofőr fölé is benyúlt és persze az utasokat is védte a naptól. Ugyanígy minden ilyen „buszon” láttunk a motor mögött egy nagyobb műanyagtartályt, erre nem jöttem rá pontosan, mi célt szolgál, de talán üzemanyag tárolásra használják, hogy meghosszabbítsák vele jármű a hatótávolságát.

Később láttunk ugyanennek a történetnek a „tehergépjármű” változatát, amikor csak egy platós utánfutó volt a motor mögött, az viszont olyan durván megpakolva, hogy azt el sem akartuk hinni. Nagy asztalszerű lapokat vittek, kettőt egymásba borítva, a tetején még két fickó is ült és igazán az emberekhez mérten lehetett látni igazán, mekkora cuccot húznak el egyetlen motorral. És ha megfigyelitek itt is ott van a plusz tartály! :) Engem folyamatosan lenyűgöz az ázsiai ember találékonysága, pedig ez már nem az első „szegény”, „fejletlen” ország, ahol járunk. Gondoljunk csak bele, mennyivel egyszerűbben megoldják az emberek és az ilyen megoldások nem csak nekik, hanem a környezetüknek is „olcsóbb”, de persze hozzá kell tennünk megint, hogy az ilyen járgányokkal valószínű csak sík terepen lehet elboldogulni, na és az sem mellékes, hogy itt Kambodzsában nincsen nagyon olyan, hogy tél. :)

Miután lenyűgözött minket egy banánfürtöket szállító motoros is, egy furcsa fekete formát vettünk észre jobbra az úttól. Valami szobor lehet, azt kivettük, de nagyon furcsa formája volt, ezért eldöntöttük, hogy közelebbről is szemügyre vesszük. Egy pagodához vezetett minket a mellékút, kaput kereszteztünk, majd két hosszú szoborcsoport között haladtunk el. Az emberszerű kőszobrok valamilyen „kötelet” húztak mind egymás után hosszú sorban, és ez a kötél valamiféle kígyó vagy sárkány volt. Beljebb egy mesterséges tó közepén megtaláltuk azt a fekete szobrot is, amit távolról láttunk, majd beljebb egy hatalmas, díszes pagodát, olyat amit eddig még soha sehol nem láttunk. Ez már az Angkor Wat-ra hajazott, legalábbis nekünk nagyon hasonlítottak a formák ahhoz, amit eddig a híres Angkor Wat-ról láttunk. Ha itt a semmi közepén, csak úgy az út mentén találunk egy ilyen szép, működő pagodát, milyenek lehetnek az Angkor Wat-nál azok az ezer éves romok a dzsungel mélyén? :) Kifelé menet még Zita észrevette a takarékos izzót az egyik szoborra építve, aztán kigurultunk, vissza a főútra, és egyenesen be a fővárosba, Phnom Penh-be. Olvass tovább…

Egy új országba megérkezni mindig izgalmas, mert rögvest a határ után újfajta emberekkel találkozhatunk, és ez egyben akár teljesen újfajta nyelvet, szokásokat, kultúrát, építészetet, viselkedésmintákat, szokásokat és ételeket is jelenthet. Kambodzsába érkezve ugyan nem ért minket óriási kultúrsokk, de az első élményeink mindenképpen nagyszerűre sikeredtek, ezt akkor ott is így éreztük, és a képekből, videókból is ez jön át, amelyeket épp most válogattam ki ehhez a bejegyzéshez. Ez talán azért is volt nagyszerű nekünk, mert 2 és fél hónap Vietnam után már nagyon vágytunk valami változatosságra, ezért Kambodzsának nagy kíváncsisággal és érdeklődéssel vágtunk elébe. Megpróbálom visszaadni, vagyis inkább továbbadni Nektek az élményt, ami az első nap ért minket.

10 dollar beer money for me! – A nagy fenéket!

A legeslegelső élményünk azonban nem pozitív sajnos, de ettől még meg kell, hogy említsem. Először is már megtalálni sem volt egyszerű az „immigration office”-t, mert azt semmi tábla nem jelezte, és nem a főút mellett volt, hanem egy utcával beljebb a folyó felé, bent a faluban. Ide egy valamilyen faültetvényen keresztül egy poros kisúton tudtunk bejutni, de ezt csak sokadjára, sok kérdezősködés után tudtuk megy, ugyanis tábla az nem jelölte az utat a határőrség irodájába. Ide ugye mindenképpen be kellett, hogy térjünk, mert itt kaptuk meg a 30 napos vízumunkat fejenként 20 dollár ellenébe, a belépő becsétekkel együtt.

Csakhogy akadt egy kis bibi, méghozzá, hogy Zita útlevelében már csak egy üres oldal akadt, és ebbe a határőrünk belekötött, mondván, hogy 3 üres oldal kell, hogy legyen az útlevélben, ő csak így adhatja ki a vízumot, különben bajba kerül, és „lefejezik” – ez utóbbit még egy kézmozdulattal is jelezte. Még mielőtt magyarázkodni kezdhettünk volna, hogy de hát Thaiföldön, Bangkokban már vár ránk egy-egy üres új útlevél, ő folytatta, hogy nem az nem jó, vissza kell mennünk Saigonba vagy Hanoi-ba és ott majd a nagykövetségünk ad nekünk új útlevelet. Vaaagy… Vagy ő egy kis „beer money for me”, vagyis 5-5 dollár ellenében szemet huny az üres oldalak száma felett, és átenged minket. Ezen nagyon felbőszültünk, mert ne mondja hogy lefejezik, ha átenged minket teli útlevéllel úgy, hogy aztán rá egy percre pedig a korrumpálhatóságára tesz utalást, ráadásul teljesen nyiltan még azt is közli, hogy sörre kell neki a pénz. Basszus, még én, a „gazdag nyugati” sem költök ennyit sörre egy hónap alatt sem, akkor meg miért adjam oda neki ezt a pénzt, legalább hazudta volna azt, hogy 5 gyereke van és ételre kell… Amúgy meg már messze földről hallottuk mindenkitől és olvastuk mindenhol, Olvass tovább…

Kis utakon, kerülővel

Long Xuyent-ből nem egyenes úton mentünk Chau Doc-ba, mert a főútból már rég elegünk volt, inkább kerültünk és kisebb, hosszabbb utakat válaszottunk. Egy komppal hagytuk el a várost, majd egy kis kanyargó csatorna mentén haladtunk. Ezen az úton újfajta házakat fedeztünk fel, kékre vagy zöldre festett tornácokkal, széles, sok árnyékot nyújtó tetővel, díszes oszlopokkal, na és persze cölöpökkel, amiken az egész ház állt 1-2 méter magasan, hogy ha netán jönne az ár, akkor az a lakást ne árassza el. Ez az első nap Long Xuyen után viszonylag rövid volt, mert hamar megálltunk sziesztázni a nagy hőség miatt. Amíg Zita egy függőágyban olvasott, én megírtam a pamíri cikket az origo utazási rovatába. Mire elindultunk, megéheztünk, ezért hamar újra megálltunk egy helyen valami tésztás történetet enni, amit egy az utcán épp az étterem előtt álló kocsiból árult egy néni. Erre csak a fogyasztás után jöttünk rá, amit persze az étterem asztalainál tettünk meg, de ez senkit nem zavart. A délután már csak néhány óránk maradt, ezalatt megfigyeltük, hogy hogyan takarják le a házaik oldalát a helyiek nagy lepedőkkel, hogy a szél még átjárjon rajtuk, de a nap ne süssön be az amúgy oldalról szinte teljesen nyitott házakba. Egy anyukát is láttunk az úton közlekedni, aki a biciklijén két gyermekét is szállította. Tudjátok, hogy az ilyesmi engem mindig lenyűgöz, hát így volt ez most is. :)

A napot egy Cho Moi nevű helyen fejeztük be, vagyis hogy egész pontosak legyünk, csak a kerékpározást. Ez egy kis település volt, amikor megérkeztünk, abban sem voltunk biztosak, hogy vajon van-e egyáltalán szállodája, ezért aztán amikor megpillantottunk egy angol nyelviskolát, Zita ötletére betértünk, mert ugye ha valahol, hát itt majd biztos beszélnek angolul, és megkérdezhetjük, hogy merre van egy szálloda. Ez különben izgalmas feladat lehet, és könnyen megtörténhet, hogy elküldenek teljesen rossz irányba a helyiek, vagy át egy másik faluba, miközben itt is van szálloda, mindezt merő jóindulatból, mert ugye a „yes-story” itt is működik, még mindig Ázsiában vagyunk, az emberek inkább mondanak valótlant teljes jóindulattal, mint azt, hogy „nem tudom”, vagy hogy „nem tudok segíteni”, „nem értelek”.

Az iskolából Zita izgatottan szaladt vissza hozzám, hogy menjek be én is, mert szereplésünk van a gyermekek előtt az osztályteremben, a tanárnő kérése szerint. Betoltuk a bringákat a recepcióra, levettük az SPD cipőket, majd követtük a keskeny épület lépcsőházában hömpölygő gyermektömeget a második emeleti osztálytermükbe. Még csak kezdetlegesen, de a korukhoz képest ügyesen beszéltek angolul, és hogy feloldjuk kicsit a hangulatot, Zita hozta a táskájából a családi fotóinkat, a Magyarország prospektust és a világtérképet az útvonalunkkal. A gyerekek aranyosak voltak, de néha akkora zsivalyt csaptak, hogy az a mi fülünknek már szinte fizikailag is fájdalmat okozott. :) Olvass tovább…

Naplemente My Tho-ban

Előre leszögezem, hogy elég fáradt és álmos vagyok, ráadásul a hangulatom is elég furcsa, tehát nem tudom, mi lesz ebből az írásból, de azért írok, mert írni azt kell, hisz utol szeretném érni a valóságot az útinaplóval. :) Egyszer fogok tartani egy teljes offline napot, amikor nem nyúlhatok majd semmilyen elektronikus készülékhez. Vagy mondjuk egy kottát a szájharmonikához megnézhetek, vagy beleolvashatok egy könyvbe, de ezeket is csak pusztán és kizárólag ék egyszerű kikapcsolódás céljából. Kezd egy kicsit az agyamra nőni ez az egész, annyi minden szervezni és tenni való van állandóan, és ezek együtt már olyan súlyt tesznek ki, hogy néha már azt érzem, tiszta meló ez az út. Na de mégis, ezt mi választottuk, ez a miénk, mi vagyunk a főnökök ebben a buliban, ezért mi és csak is mi döntjük el, hogy hogyan utazzunk és hogyan éljük meg, szóval szerintem közel sincs veszve minden, pánikra még nincs ok. Csak egy kis pihenő, és igazi pihenő hiányzik már, amikor tényleg mást csinálok, mást a bringázástól, mást az utazástól, mást az utinaplóírástól és a szervezkezdéstől. :)

És most térjünk rá a mi kis Mekong Deltánkra, vagyis arra, hogy nekünk hogyan sikerült azt megélni. Kifelé menet HCMC-ből találtunk egy TechCom bankot, így újra feltöltöttük a készpénz keretünket, most már a közelgő Kambodzsára is gondolva. A város határában pedig egy furcsa kattogásra lettem figyelmes a kerékpáromban. Változó időközönként jött a hátsó kerék tájékáról és később olyan hangos lett, hogy azt még a mellettem guruló Zita is hallotta, sőt én már a hátamban is éreztem, hogy valami nem oké. Először azt hittem, hogy a láncfeszítő akad be néha és az ugrál, szét is szedtem szegénykét, de azt leszámítva, hogy az egyik oldalon a láncvédőn a fekete festés le volt kicsit kopva, semmi rendelleneset nem találtam rajta. Aztán újabb néhány kilométer után rájöttem, hogy a kattogás időköze nem teljesen random, hanem 7 vagy 14 pedálfordulatonként ismétlődik. Na, most krepál be az agyváltóm! – Gondoltam magamban, és már próbálgattam közben különböző fokozatokban is a kattogások közötti „távolságot”. Hamar kiderült, hogy az nem változik, akármelyik sebességben tekerek, a kattogás mindig 7 vagy 14 pedálfordulatonként jön, sőt újabban inkább már csak hét pedálfordulatonként. Az agyváltó megúszta, ez csak a lánc lehet! Így, hogy már tudtam, hol van a bibi gyorsan megtaláltam az egyik oldalán félig már szétszakadt láncszemet. Megálltunk az első árnyékos helyen, ahol történetesen cukornádat is facsartak, és elkezdődött a láncszerelés. Még jó, hogy Da Nang-ban vettem láncbontót, hogy is lehettem olyan felelőtlen, hogy 2000km-t láncbontó nélkül bicikliztünk? (Bangkoktól Da Nang-ig)

A táj közben elég jó volt körülöttünk, bár erre csak akkor jöttünk rá igazán, amikor végre le tudtunk térni a nagy utakról, az utolsó 20-30 kilométeren.

Gyönyörű zöld rizsföldek között haladtunk egy nyílegyenes úton. Ez az egyenes csak néha tört meg, akkor is csak egy pici hupliban, egy-egy hídban, amikor egy csatornát kereszteztünk. A mezők zöldjét síremlékek törték meg, a helyiek ugyanis a rizsföldekre temetik errefelé a szeretteiket.

My Tho-ba a GPS egy kis úton vezetett be minket, Zita nem akarta elhinni, hogy itt egy órán belül fogunk találni wifi-t. Olvass tovább…

Megérkezni Saigonba…

…nem volt egyszerű! :) Ugyanis nem akartunk bebringázni ebbe az őrült nagy városba, bringáztunk már eleget óriásvárosokban, és Saigonról sok rosszat hallottunk a forgalom terén, ezért úgy döntöttünk, vonattal jutunk be a városba. Ez persze nem volt olyan egyszerű, mint gondoltuk. Betekerni reggel Phan Thiet-be nem volt nagy szám, csak egy kisebb emelkedőt kellett leküzdenünk, miután az utunk elvált a gyönyörű tengerparttól. Bent a városban aztán, ahová a térképem jelölte a vasútállomást, nem találtunk semmit. Kérdeztünk pár embert, hogy merre van a vasút, és mind kifelé kezdtek mutogatni a városból, és 4-5 kilométert emlegettek. Megnéztem az útikönyvet is, ott olvastam, hogy a vasútállomás 8km-re van a központtól. Nagy pánikba nem voltunk, mert hagytunk időt a vonat indulásáig, habár aztán kicsit elkevertünk később, mert a térképem már nem volt túl részletes azon a részen, azt ugyanis nem vektorgrafikusan töltöm le, hanem képenként, rétegenként. Ez nagy hátránya a Zita telefonjára telepített RangeViewer-nek. Azért egy kisebb kerülővel meglett a vasútállomás, már nagyon közel voltunk hozzá, mikor rossz irányba kanyarodtunk le, és persze elég sokáig tartott, mire megértettük magunkat, így mire odaértünk, már csak pár percünk maradt. Hamar kiderült, hogy a vonat nem akkor indul, amikor hittük, így fellélegezhettünk, volt még fél óránk.

Ezalatt viszont kiderült, hogy itt nem tudunk jegyet venni a biciklikhez, ahhoz vissza kell mennünk Phan Thietbe, a fő vasútállomásra, ahonnan a vonat indul, mert itt csak megáll! Micsoda? De hát mindenki ide küldött minket a városból, és az útikönyv is azt mondja, innen indulnak a vonatok?! Hát az nem úgy van, még mindig Ázsiában vagytok, ezt sose feledjétek el gyerekek! Persze ekkor visszajutni a városba már nem volt időnk, ráadásul elég gyilok hátszelünk volt idefelé, ami brutális szembeszelet jelentett volna visszafelé. Nem értünk volna már oda a vonat indulásáig, evett minket a fene, és kérleltük a vasútállomásunk személyzetét, hogy könyörüljenek rajtunk és tegyenek velünk kivételt. Úgy tűnt, sikerrel járunk, először 600 ezer dongot akartak kérni, aztán azt mondták, a vonaton majd meg tudjuk venni a jegyet, de ülésünk nem lesz, hanem majd egy kis műanyag sámlira kell ülni. Ekkor fellélegeztünk, még a földön ülve is szívesen fent lettünk volna a vonaton, csak sikerüljön felpakolni azalatt a cuccainkat, amíg a vonat az állomáson áll. Olvass tovább…

Aki a biciklis élményeinket szereti csak olvasni, az most ne olvasson tovább! :) Ugyanis Mui Ne-ben nem bicikliztünk, vagyis igen, de csak helyben, mindig ugyanott, a szállásunk, a piac, és az kedvenc olcsó éttermeink között. Na jó, az odafelé menetet illetően még tartozom pár kilométerrel. Ezalatt megálltunk cukornádszörpözni a turistabuszok forgatagában, és ekkor találkoztunk egy sráccal, aki éppúgy kesztyűben ült és maszkban a motoron, mint a hölgyek túlnyomó többsége Vietnamban. Csakhogy ő srác volt, és még mindig kánikula volt. Azt hittem, legalább a fiúknak van esze. Ha egyszer valaki szembemenne ezzel a trenddel és azt mondaná annak, aki kérdezi: „én lesz@rom…”, szerintem azzal még menőbb lehetne, mint a világos bőrével, de ez csak az én véleményem.

Aztán elhajtottunk néhány homokdűne mellett, amit a turisták úgy élveztek, mint valami látványosságot. Nekünk eszünkbe nem jutott megállni a forró homoknál, de megálltunk közvetlen Mui Ne után. A város maga egy földnyelven helyezkedik el, és egy halászfalu, ez egyértelműen látható volt a csónakok százai végett. Ám a nyaralóhely nem itt van, az csak a nevét kapta a falutól, a vendégházak, szállodák és éttermek végeláthatatlan sora a falutól keletre húzódik és szinte megszakítás nélkül egész 20km-en hosszan tart a következő nagyvárosig, Phan Thiet-ig.

Ezen a szakaszon kellett nekünk olcsó és jó szállást találnunk, és itt nagyon erős szempont volt most, hogy tetszen nekünk a hely és a hangulata, hiszen három napot terveztünk itt eltölteni pihenéssel. A háromból végül öt lett, úgyhogy végül is kijelenthetjük, hogy sikerült megtalálnunk ezt a helyet. Először egy 7 dolláros szobát találtunk, ezt nem is nagyon értettük, hogy miért ilyen olcsó, hisz ráadásul még nagy is volt, három személyes „family room”, itt még egy nagy képernyő is volt, talán tudtam volna rajta dolgozni is, de végül az egész helyről lemondtunk, mert csak elsőre nézett ki nagyon jól, és különben meg hiába volt olcsó, ha egyszer kihalt volt, és a medence felszínén valami furcsa anyag úszott, a szoba szinte az utcára nyílt, és a tengerpart le volt betonozva az erózia megakadályozása végett.

Végül visszamentünk a Nhat Quang családhoz, őket Zita találta még a helykeresési kálváriánk legelején, és én azt hittem, találunk majd jobbat náluk, de nem így volt. Ez persze nem is baj, mert végül ez a hely tökéletes volt nekünk. A 7 dolláros helyet leszámítva mindenütt 4-5-6 százezres árakat kaptunk, itt pedig megkaptuk a legolcsóbb, legkisebb szobát 225 ezerért, sőt aztán a két plusznapnak az árát utólag levitték 200-ra, szóval aranyosak voltak velünk nagyon. Itt étterem nem volt, mert a szakács szabin volt a Tét hétvége miatt. Ugyanezen okból volt sok hely tele vendégekkel. Amit mi találtunk, ez távol volt a főúttól, hosszan be kellett sétálni a part felé egy nagyon kellemes kis udvaron, ami ügyesen volt kialakítva, a sétány folyamatosan kanyargott és pálmafák vették körbe, mígnem megérkeztünk a szobákhoz. Olvass tovább…

Még mielőtt belekezdenék a történtekbe, gyorsan elmesélem, hogy időközben Andree-tól is hírt kaptunk: azon a napon, amikor visszafordítottak minket a rendőrök, őt is megtalálták, de ő először elrejtőzött egy kávéültetvényen, majd másnap újra útnak indult, de ismét elkapták, és vissza kellett mennie Pleiku-ba. Onnan busszal ment vissza Plei Kánba, és onnan már újra bringázott a 20km-re lévő laoszi határhoz. Hogy aztán mi történt vele, még nem tudjuk, de ha egyszer annyi internet közelébe jutok, hogy odáig is maradjon időm, hogy írjak neki, akkor meg fogom tenni. Kár, hogy legalább ő nem jutott el arra az általam kinézett sűrű dzsungeles nemzeti park területére, ahová eredetileg mi is szerettünk volna menni. Apropó, Vietnam, 75%-a dzsungel téma: Lehet, hogy így van, de azok az erdők a hegyekben vannak, az utak meg általában a völgyekben, a lenti síkságokon, és az utak mentén sok ember él, így nekünk a táj inkább rizsföldes, kávéültetvényes volt. Próbálhattunk volna többet „úttalan utakon” hajtani, de így is 2,5 hónapot és több, mint 2000km-t voltunk Vietnamban. Persze az is megoldás lehet, hogy buszra szállunk és az unalmas részek felett így átteleportálunk, mert ahogy Graham is megmondta Szamarkandban, „A jó kerékpárturista azt is nagyon jól tudja, mikor kell buszra szállni!”, de ezen már késő gondolkodni, majd legközelebb. :)

Na, és hogy végre Da Latról is meséljek. Ez az 1500 méter magasan fekvő városka a gyarmatosítók nyári menedékeként kezdte és mára már kinőtte magát az ország elsőszámú nászutas üdülőhelyévé. A közelben vízesések, szép erdő, nemzeti park, és ide nem kell légkondi mert itt nem sül meg az ember, nincs akkora hőség, mint lent tengerszinten. Hát szabad az ilyet nekünk kihagyni, ha már azt mondják rá, hogy „honeymoon destination”? Nem, nem szabad, ugyanakkor annyira nem is voltunk tőle elájulva. A város tény, hogy szép és tisztább, rendezettebb, sőt még nyugodtabb is, mint bármelyik másik vietnami város, ahol jártunk, de mi mégis, annyira nem voltunk tőle elragadtatva. Ehhez nyilván az is hozzájárult, hogy itt minden kicsit drágább volt. Vagy nagyon, attól függően, hol mennyire voltak alkuképesek. Érezni lehetett szinte minden üzletben és étkezdében, hogy ez bizony Da Lat, ez itt kérem a nyaralóhely, ide nyaralni jönnek az emberek, fent vagyunk 1500 méteren, hát azért ennyi mindennek az ára.

De elég ebből, és nézzük, merre jártunk! :) Gyalogszerrel, egy-egy pár papucsban indultunk el felfedezni a várost. Az első állomásunk a bolondok háza volt, de előtte még felfedeztük a sarki pékségben a „dobverő” alakú csirkehússal töltött péksüteményt. :) Ötletes, meg kell hagyni!

A bolondok háza pedig valójában csak az én bolondos fordításom a „Crazy House”-ról, így hívják azt a helyet, ami az útikönyvben az elsők között szerepel Da Lat látnivalói közül.

A helyet először Hang Na Villa-nak hívták, megálmodója és tervezője Dr. Dang Viet Na, egy Moszkvában tanult építész, aki Olvass tovább…

Az iPhone papucs és a vázából kitörő növény reggele

Reggel arra ébredtünk, hogy iszonyú nagy tömeg és zsivaj van a vendégházunk mellett az utcán. A piac élte éppen a reggeli csúcsidejét, ezt kihasználva mi is kimentünk és megreggeliztünk illetve feltankoltunk szendvicsekből, mivel azok itt végre csak 5000 dongba kerültek. Hoi An-ban ugyanezért a szendvicsért 20 ezret kértek indulásnak, és soha senki nem volt hajlandó nekünk 15 ezer alatt adni. Pedig ott se drágább a kifli, csak az a hely tele van turistákkal. Ez a hely meg élettel:

Még két apró csodát felfedeztünk ezen a reggelen. A szobánk egy kis udvarra nyílt, és ezen az udvaron volt két növény, talán bonsai fák, egy-egy nagyobb vázában. No, hát ezek mind a ketten megelégelték a váza bezártságát. Egyikük – a képen a távolabbi – megdöntötte az egész vázát, amikor annak az alján kitörve, a lerakott kövek közötti résen a gyökerei tovább nőttel a föld felé. A másik ennél még sokkal látványosabb volt, ez egy lábakkal ellátott vázában élt, annak az alján valahogy lyukat talált és a lefelé tovább nőve ő is megtalálta a rést a betonlapok között, ahol tovább tört a talaj felé. Ezt hogy csinálják a növények? Honnan tudja, hogy ha ott tovább nő a résben lefelé, akkor majd talajt talál? Honnan tudja, ha a levegőben tovább növekszik a váza alatt a gyökere lefelé, akkor egyszer majd talajt talál? Oké, ez utóbbit még megértem, hát a gyökerek lefelé növekszenek, rendben, de hogy találta meg azt az apró, milliméternyi rést, és hogy fért át rajta? Elképesztő a természet! :)

Meg az ember is az: a szobánkhoz tartozott két pár papucs is, ezek iPhone márkájúak voltak. Nem tudom eldönteni, hogy aranyos-e, vagy szánalmas ez a fajta mindenféle nyugati szuperbrand másolása és utánzata, de ez nagyon jellemző egész Ázsiára. Indiában Nike pipás buszokat láttunk, Nepálban Adidas volt a buszokra festve, Bangladesben láttunk Windows XP pólóban bondukat, és most itt Vietnamban, íme, itt van az iPhone papucs! A Google nevű, az óriáscég logójával azonos stílusú és színű betűkkel fémjelzett Hue-i szállodát sajnos kihagytuk, már Hanoi-ban hallottunk róla, de sajnos aztán elfelejtettük, amikor ott voltunk. Apropó, Hanoi! Ha egyszer egy szálló bekerül a Lonely Planet útikönyvben és ott jókat írnak róla, szinte már trend, hogy a következő évre 2-3 teljesen azonos nevű szálloda is megjelenik ugyanabban, vagy a szomszédos utcákban. És nem azért, mert a szóban forgó szálló terjeszkedik, hanem mert ennyire nincs meg itt az emberekben a „copyright” fogalma, és úgy tűnik, erre nincs is semmilyen szervezet, aki ezt ellenőrizné és adott esetben büntetné. Vagy van, de bőven megéri őket lefizetni, és még ez is belefér a dologba. Már bánom, hogy Hanoiban nem mentem be az azonos nevű szállodákba kicsit kérdezgetni, hogy hogyan is van ez pontosan…? :)

Ja, és a papucsnak nem tudjuk mi sem, miért van így levágva az eleje, de az a tippünk, hogy azért, hogy megjelöljék ezzel és ne vigye el senki a vendégházból. Vagy hogy ne botoljanak el a papucs orrában, mert ugye nekik kisebb a lábuk, de lehet, hogy csak ilyen méretű papucs volt vagy valamiért preferálják a nagyobbat.

Az Agent Orange, a Dragonfruir és a fennsík, ahol az asszonynak kuss a neve

Nong Truongból két út vezet Da Lat-ba, egy alsóbb rendű, kelet felé, és egy főút, dél felé. Az elágazás pont itt van a faluban, ezért is álltunk meg itt az éjszakára. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet bevállalni a kis utat, ezért előtte utána olvastam az interneten. Találtam egy fickót a Crazy Guy on a Bike-on, aki nem is olyan sokkal előttünk járt a kis úton, Da Latból indulva BMT felé. Azt írta, sok nehézsége volt, a helyiek nem bírtak neki sem egyértelmű választ adni, azzal kapcsolatban, hogy merre van az arra, és hogy járható-e az az út, valamint egy hosszabb szakaszt földúton, viszonylag „lakatlan” dzsungelben kellett mennie. Különben lehet, hogy vonzott volna az ilyesmi minket, de így, hogy tudtuk, hogy nincs több fékpofánk és már az is nagyon kopott, amelyeket használunk (mert megint elszállt egy BMT előtt, csak akkor elfelejtettem írni – találtunk a helyére egy régit, ami még használható), így nem mertük ezt a szakaszt bevállalni, inkább mentünk a kicsit hosszabb, de biztosabb úton Olvass tovább…