Nászút a Föld körül

Ma, mikor ezeket a sorokat írom 78km-t tekertem oda-vissza egy nyomorult SIM-kártyáért, hogy amíg a következő két hétben itt vagyunk, akkor és úgy és annyit bírjak posztolni, ahogy és amikor akarok, és ez ne kerüljön alkalmanként 2 euróba. Csak hogy érezzétek, ennyire a lelkemen viselem ezt a közel két hónapos lemaradást, ami a jelen és a blog között van! :) Na de éppen ezért, kár is most minden szóért, csapjunk a lecsóba, ébredjünk fel Checacupében, ahol az előző, ma reggel megírt blogot abbahagytam.

A vendéglátónk kutyái az udvaron.

A konyhában. A tarka terítős asztal alatt a barna foltok rohangáló tengerimalacok. Így vannak szabadon a konyhában, hogy kéznél legyenek, mikor kell egy kis hús az ételhez… :o Armando, a vendéglátónk elmondta nekünk, hogy azért terjedt el errefelé a tengerimalac, mint háztáji állat, mert bundája van, így sokkal jobban bírja az Andok ilyen magasságában gyakran előforduló nagy hidegeket, ellentétben a csirkével, amit ugyanezért ezen a vidékeken már nem nagyon lehet tartani. Végül is valóban, ez tök logikus! :)

Armando egyébként egy biosztanár a helyi iskolában, akit előző este 1 sarokra a lakhelyétől kérdeztünk meg, hogy tud-e valamilyen olcsó helyet éjszakára. Így aludtunk végül náluk 10 solért, vagyis kb. 930 forintért.

Checacupe főutcáján.

A főtéren nem kellett féltenünk a bringákat, egy kíváncsi szem mindig vigyázva csodálta őket! :)

Az ősi inka gyalogoshíd környéke, ez az, amit már előző este kiszúrtunk, de akkor már sötét volt, és fáradtak voltunk, siettünk menedéket találni. Olvass tovább…

Cuczoból Bolívia, az Altiplano nevű fennsík és a Titicaca-tó irányába indultunk tovább.

Az egyetlen főútat néztük ki magunknak erre a célra, melynek szintmetszete ezen a képen látható. A szűk 400km-t 4 nap alatt terveztük megtenni.

Első reggel a nagyszerű cuzcoi szállónkat korán elhagyva egy ilyen utcai árusnál reggeliztünk zsömleszerű pékárút helyi sajttal, és quinoa-italt.

Kifelé menet a városból az út végig lejtett, így gyorsan és könnyedén elhagytuk a kaotikus forgatagot, pláne hogy még Superman is az üldözőink között volt, ezúttal busszal! :)

Először egy benzinkútnál álltunk meg pisilni, ott rögtön körünk gyűlt néhány érdeklődő perui férfi, akikről végül mi is készítettünk egy fotót – azután hogy ők is rólam és a bicikliről. :)

A vastagbetűs részt valahogy úgy lehetne magyarra fordítani, hogy “Gazdag/Finom tengerimalac fesztivál”! :) Merthogy ők ugye megeszik ezt az állatot.

Ahogy elhagytuk a várost, két túrabringást pillantottunk meg szembetekerni velünk. Természetesen vidám csengetések és integetések közepette megálltunk egymásnak, így megtudhattuk, hogy Denise-el és Charlessal (Hogyan kell pontosan leírni az ilyen külföldi tulajdonneveket a -val, -vel ragokkal?) hozott össze minket az út, ők Quebecből valóak és ha jól megnézitek a képet, látható, hogy ők is Take-a-Look márkájú sisakra vagy szemüvegre szerelhető türköket használnak, mint mi, ők is Schwalbe Marathon gumikülsőkön gurulnak, csak ők a Mondial típust használják, ami Charlse elmondása szerint egyszer neki 20 ezer kilométert is kibírt, és ők is Ortlieb táskákban hordják a holmijaikat, amelyek nekünk már 4 éve bizonyítanak, és még mindig garanciálisak! Valamint ők is Rohloff agyváltót használnak, amit állítólag egy életre vesz az ember. :) A vázaik egyébként Surly márkájuak, ez is nagyon népszerű a hosszútávú kerékpártúrázók között, de ez már nem egyezik a miénkkel. :)

Na jó, ideje nekiállni a folytatásnak. Sok idő eltelt, mióta utoljára írtam, azóta meg pláne sok idő, hogy a Machu Picchunál jártunk Peruban. Hogy végleg összezavarjak mindenkit a kis utazásunk rétidő-konténuumban való követésével, elárulom, hogy ezeket a sorokat most Afrikából írom! :) Bizony, már fél lábbal Európában vagyunk, várunk a járatra, ami továbbröpít minket Marokkóból Párizsba! :) Idáig sima volt az út, nem számoltak fel pluszköltséget a csomagjainkért, pedig szinte mind túlméretes volt és az egyik túlsúlyos is. A kijelző szerint járatunk nem Charles de Gualle-ra, hanem Orly-ra fog megérkezni, ami azért nagyszerű, mert a bringák atomjaira vannak szedve, és így az összerakásuk után nem 60km-t kell tekernünk a kedves magyar vendéglátóinkig keresztül az egész városon, hanem csak 8km-t. :) Tegnap pedig egy éjszakai buszozás alkalmával sikerült végre kiválogatnom a képeket ehhez a bejegyzéshez, és hát elég nehezen tudom levenni egyik-másikról a szemem. :) Ezek mind együtt arra késztettek, hogy leüljek megírnia folytatást! Lássuk hát! :)

Hajnalban 4 óra körül keltünk és Aguas Calientesből 2km-t sétálva elérkeztünk az első belépőhelyre, a híd lábához, ahol már néhányan várakoztak. Mire eljött az 5 óra és a nyitás ideje, már szép kis sor gyűlt fel előttünk. 5-kor az őrök odaálltak a gyalogoshíd lábához, és az útlevelünket illetve a belépünket ellenőrízve elkezdtek sorban átengedni mindenkit.

A hídra lépve megcsapott a hűvös levegő, amin meglepődtem, mert különben nem volt hideg, de úgy látszik, az alattunk zubogó patak hideg levegőt is hozott magával. A túloldalt elkezdődött a végtelen lépcsősör, amin kb. 40-45 percig tartott feljutnunk.

Fent az első buszok megérkezése előtt már ekkora tömeg volt a bejáratnál, ami 6-kor nyitott ki. Ekkor érkeztek meg az első buszos csoportok is.

Bejutás után én rögtön fordultam is, ugyanis a WC odakint volt… De ezt már egyszer leírtam, most igyekszem nem ismételni magam.

Bejutás után közvetlenül még tényleg nem lehetett sokat látni.

Néha konkrétan semmit!

…aztán csak elő-elő bújtak a mások fotóján már százszor látott ismerős formák. :)

Mielőtt nekikezdek ennek a beszámolónak, el kell, hogy mondjam, hogy ezekről a napokról már írtam az Origora egy cikket. Tehát itt most ismét csak olyan apró dolgokra fogok kitérni, ami értelemszerűen abba a formátumba már nem férhetett bele. Az odajutás részleteibe, az árakra és a jegyvásárlás mikéntjébe, valamint a mi kalandjainktól eltérő, azoknál kényelmesebb, gyorsabb és/vagy drágább lehetőségekre (pl. Inka-trail, Salkantay-trek, és ugye a vonatozás) itt már nem fogok kitérni külön, tehát annak is érdemes elolvasni az előbb linkelt Origo cikket, aki ezeket a képalákat is végigolvassa! ;)

Cuzcoba azért jöttünk, mert egy nagyváros, egy jó kiindulópont a Machu Picchuhoz, ahová busszal és egyéb motorizált közlekedési eszközökkel, csak két apró hátizsákot cipelve terveztünk eljutni, hogy aztán ide visszatérve innen ismét a bringákon folytassuk majd a Titicaca-tó és Bolívia irányába. A képen nem tudjuk, melyik híres templom látható. Szégyen vagy sem, de amikor egy városhoz 10-nél több látnivalót sorol fel az útikönyv és egyiket sem emeli ki különösen, akkor már végig sem olvassuk, csak bolyongunk a városban, és hagyjuk magunkat elveszni.

Szállásunk a központtól kb. 5 saroknyira délre, a Valenzuela Hospedajeban volt, mint a pályaudvarról kigurulva azonnal, teljesen véletlenül találtunk meg. Tovább nem is kerestünk, a 30-as szobaárat 25-re lealkudva, egy szép kis ablakos, fürdőszobás szobát 1 perc alatt belakva megtaláltuk legújabb otthonunkat, ahol a recepciós srác nagyon kedves volt, és azt is megengedte, hogy hátul a család konyhájának sarkában elraktározzuk a málhánk nagy részét, és a bicikliket, amíg elutazunk a híres inka romokhoz. Érdekes, hogy van, amikor ilyen oltári mázlival azonnal, szinte keresgélés nélkül találunk egy tök jó helyet, máskor meg órákig mászkálunk fel-alá egy olcsó szállásért, amit alig akarunk megtalálni. A 25 egyébként átlag ár Peruban, sőt vidéken átlag felettinek számít, de ugye most egy turistás helyen vagyunk, és itt ez alacsonynak számít. Olvass tovább…

Ideje folytatni az útinaplót! Legutóbb Zita ott fejezte be, hogy Cajacayban egy izgalmas nap után nyugovóra tértünk. Innen az volt a terv, hogy legurulunk Barrancába vissza a Panamerican-Highwayre, ahonnan buszra szállunk a fővárosba, Limába. A fővárost sajnos be kellett áldoznunk, mert ekkor már nagyon szorított minket az idő és ahogy számolgattam a hátralévő távokat, országokat és látnivalókat, kijött, hogy muszáj lóugrásban haladnunk, különben nem érjük el a repülőt. És hát inkább a – majd mindjárt látjátok, milyen szörnyű – parti szakaszokat és azt az állítólag 5 db. 5000 méter környéki hágót hagyjuk ki, mint… Mint az eddig megjárt szakaszokat. :) Ez mindig kicsit fáj nekünk, mármint teleportálni, vagyis buszozni, de be kell látnunk, hogy a világ nem minden része alkalmas, vagy éppen kívánatos a biciklizésre, az időnk pedig azzal végessé vált ezen az utazáson, hogy megvettük a repülőjegyeket haza Európába. De legalább megpróbáltunk úgy okoskodni, hogy a szép, izgalmas és kihívásokban sem szűkölködő szakaszokat a kerékpáron tegyük meg, a kevésbé izgalmas, egyhangú vagy veszélyes szakaszokat pedig átugorjuk. Legalábbis mi most így látjuk, de nyílván, ha ezt máshogy csináltuk volna, lehet annak is éppígy örülnénk. :) Végig bringázni minden egyes szárazföldi méterét ennek az útnak sosem volt célunk, már az elején sem, hiszen az elejétől kezdve úgy hirdetjük az utunkat, hogy (csak!!!:D) 40 ezer kilométer kerékpáron a Föld körül. Ha ezt eddig mind a bringán tettük volna meg, akkor kb. 100000km-es lenne a biciklizés, és az eredetileg nagy naivan tervezett 1,5-2 év helyett nem 4, hanem 10 évig tartana. Ennyire pedig még mi sem vagyunk elvetemültek, ez a 4 év 3 hónap pont elég lesz, ezt már kezdjük érezni így a vége felé, hiszen mikor ezeket a sorokat írom, már csak 2 hónap és 4 nap van hátra a végéig, noha, amiről most fogok írni, az még több mint egy hónappal ezelőtt történt. Na de most már elég a süket szövegből, és csapjunk a lecsóba! :)

Gyerekek a szállodánk előtt. Mindig van néhány kíváncsi szempár, akik a bicikliket csodálják. Már bánjuk, hogy nem kezdtük el őket fotózni a legelejétől, ahogyan a kezükkel mutogatják az elöl való pedálozást egymásnak, vagy vakargatják a fejüket, hogy mi a manó ez, vagy fényképeznek, egymást hivogatják… – Ezekből az állóképen is jól érthető jelenetekből a bicikli körül mára már egészen vicces kis gyűjteményt rakhattunk volna össze. :) Ráadásul mind különböző arcú, börszínű és ruházatú (kultúrájú) emberekből, és csak a bicikli lett volna ugyanaz mindegyik képen! Ajj, de kár, na majd legközelebb, vagy valaki más, aki fekvőbringával indul körbe, majd megcsinálja! :)

A reggelire várva. Csak boltnak tűnik, de a néni főzött is, finom sült halat kaptunk reggelire! :)

Elindultunk lefelé a 2600m-en fekvő faluból, és a következő település határában rögtön zsebtolvajokra figyelmeztető tábla várt ránk! :o :D (Ugye mindenkinek leesett, hogy csak vicceles, és ez csak egy gyalogosátkelő! :) )

Kicsit nehéz felidézni, hogy pontosan hogyan is voltak már a napok, de ha jól emlékszünk, csütörtökre ígérték, hogy most aztán már tényleg de aztán tényleg biztosan muy seguro megérkezik. Mármint a csomagok, amelyekre napok óta várunk. De mi rafináltabbak voltunk ennél, és sejtettük, hogy a muj seguro (ugyan most használták ezt a szókapcsolatot először, eddig csak cisas manana volt), nem jelent 100%-ot. (Mint Pakisztánban a “hundred percent sure InsAllah” is kb a “talán” kategóriát jelentette, haha, ezt még azóta is többször felemlegetjük!) Egy szó mint száz, összepakoltunk indulásra, de nem mentünk oda biciklikkel, és a csomagokat is a szobában hagytuk bezárva, valamint szóltunk reggel mikor kérdezték, hogy megyünk-e vagy maradunk: lehet, hogy maradunk, talán megyünk, 1 óra múlva kiderül.

Az a fránya időjárás is hogy nem akkor volt tiszta, amikor mi túráztunk!

Bebaktattunk a postára, már tudtuk a járást, egyből a csomag részre mentünk. Vittünk nekik ajándékba olyan finom csokigolyót, amit a helyi pékségben lehet kapni, mert nagyon segítőkészek voltak. Be is falták hamar. Itt még a felnőttek is olyanok kissé, mint a gyermekek.. :) “Na, megjött-e a német csomag?” Kérdeztük reménykedve sok buenos dias meg reménykedő mosolygás után. “Noooo, no ay”… (“neeeem, nincs itt”) ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁáááááááááááááÁÁÁÁ! “Manana.” – Na persze, suhantunk a másik irodába, hej, nincs csomag! “Manana, muy seguro!” … Hát most mit csináljunk?

Olvass tovább…

Utolsó, harmadik reggelünkön is kipihenten és viszonylag korán ébredtünk a Santa Cruz túrán

Induláskor kicsit kitisztult az idő, aminek nagyon megörültünk.

A térkép közepén található a Santa Cruz völgy, na azon gyalogoltunk végig keletről nyugatra ezen a napon.

Íme a völgy, ahogy a térképen is látszott, annyira egyenes, hogy így végig látni rajta. Azok a havas hegyek ott szemben már a mai végállomásunk, a Rio Santa völgyének túloldalán vannak, és Cordilleras Negrasnak hívják őket. Ebből következik, hogy igazából nem kéne havasnak lenniük, hiszen ez a név kb. annyit takar, hogy “Fekete-hegység”, de hát a kedvünkért megbolondult mostanság az időjárás, és lehavazta ezt is. :)

Olvass tovább…

Oké, na kezdjük el! :)

Második napunkon a Santa Cruz túrán meglepetten kipihenten ébredtünk, az alvás a sátorban jól, könnyen és pihentetően ment. Csak annyi kényelmetlenségünk volt, hogy a két új matrac – amiből az egyiket épp a képen hajtom össze – teljesen kitöltötte az egész sátorteret, így végül még a cuccunkat is a matracon, magunk mellett tároltuk az éjszaka.

A reggelire rántottát kaptunk kenyérrel és teával, aztán pedig néhány szendvicset, csokikat és narancsos pack-lunchnak vagyis magunkkal cipelős ebédre.

A terv a mai napra az volt, hogy a Huallipampa völgyéből, a térkép jobb alsó sarkából, a H betűtől felmászunk a túránk legmagasabb pontjára, a 4750m magas Punta Union hágóba, majd onnan leereszkedünk a Santa Cruz völgyébe, a Tuallipampa nevű táborhelyre, 4200-ra, ahol ismét éjszakázunk majd, hogy másnap folytathassuk tovább nyugat felé le a völgyben a gyaloglást.

Reggel némileg tisztább volt az idő, mint ahogy este ránkborult az éjszaka, így már láttunk valamit az éjszaka alatt behavazott hegyekből is, és ez némi bizakodással töltött el minket.

A távolban nagy hegyek fehérlettek

Mi pedig elindultunk. Kezdetben még ugyanolyan volt a táj, mint tegnap délután, de érezhetően közeledtünk a nagy hegyekhez, és ez már izgalmasabbá tette az egészet! :)

Az a nagy fehér egy szép kis gleccser, ez mán tud recsegni meg ropogni, esetleg lavinát is indíthat. Később hallottunk is lavinákat morajlani, de ekkor sajnos már a felhőben jártunk és semmit nem láttunk belőlük.

Olvass tovább…

A sátrtunkból írom ezt a bejegyzést, amiből már kitalálhattátok, hogy végül sikerült megkapni a fantasztikus perui postától a holmijainkat. Csakhogy ugye, mint azt már írtam, sajnos nem időben, nekünk pedig utóbbiból ugye már kevés volt, ezért a szervezett túra mellett döntöttünk, valamikor péntek este 8 óra körül. Ezek után még gyorsan vettünk ki pénzt, a CIB-es VISA kártyánkkal egyedül működő ATM-ből, a Globalnetesből, aztán vásároltunk némi nassolnivalót, majd mentünk haza a hotelbe pakolni, és megbeszéltük a házinénikkel, hogy napi 5 solért hagy hagyjuk a bringákat és a maradék holminkat a hotel épületében régen étteremként működő garázshelyiségben. Ezek után már nem maradt más hátra, mint aludni a hátralévő szűk 5 órában.

Reggel hatkor, mikor már mi is készen álltunk, egy fickó jelent meg a szállónk ajtaja előtt, ő volt a vezetünk, akinek a nevét háromszor is megkérdeztem a túra során, ám mindháromszor elfelejtettük. Perui, számunkra nehezen megjegyezhető neve volt, a többiek sem bírták megjegyezni, igaz ők azt hiszem ennyiszer nem is próbálkoztak vele. :) De a lényeg: vezetőnk ezen a hajnalon szakadó esőben köszöntött minket. Mivel szállodánk egy szűk zsákutcában volt, a minket szállító mikrobuszig ki kellett sétálnunk. Ez azzal járt, hogy az én cipőm kb. két lépés után beázott. Váltás ugye nem volt nálam, ilyen egyáltalán nincs, hiszen csak ez a futócipő van nálam meg az SPD, amiben nem lehet túrázni, és egy pár viatnami papucs. Magyarán már a túra legeslegelső pillanatában beáztattam a cipőmet, és ezzek kvázi el is felejthettem a száraz cipőben való sétálást a következő három napra. Zita ennél valamivel jobban járt, neki egy magasszárú túracipője van az SPD-n túl, ő kb. 5 lépés után ázott be. :) A mikrobusz még üres volt, mikor beszálltunk, utánunk vette fel a többi utast, egy angol srácot, Christ, egy Hong Kongi leányzót, Lilit, és két izraeli srácot, akiknek ugyan megvan a neve, de csak online, és most én offline vagyok, mikor ezt írom, szóval ők így sajna maradnak csak izraeli srácok. Rajtuk kívül még fölszállt egy német páros és egy nagyobb perui család is, utóbbinak tagja volt egy kb. 8 éves, pókemberes iskolatáskák kissrác is. Ha ők is velünk fognak jönni ezekben a cipellőkben, akkor jól fogunk kinézni! Valahol Yungay környékén, miután lekanyarodtunk a főútról kelet felé és elindultunk egy földúton fölfelé a hegyekbe, ők aztán egy hajtűkanyarban kiszálltak, hogy egy tóhoz túrázzanak fel, és fellélegezhettünk, mert mi maradtunk csak hatosban: Hong Kong, Anglia, 2x Izreal és 2x Magyarország. Bennük már jóval nagyobb potenciált láttam a közel hatvan kilométeres túra teljesítésére, így némileg megnyugodtam.

Egy ponton megálltunk és mindenki megvette a nemzeti parkba való belépőjét

Aztán mentünk még feljebb, már a völgy aljából is kiléptünk és egy szerpentinen folytattuk

Még feljebb az esőt hó váltotta fel

Olvass tovább…

Carazban ellustálkodtuk a reggelt, ezért végül ott is maradtunk egy egész pihenőnapra. Más bringásoktól hallottuk, hogy Caraz sokkal barátságosabb hely, mint Huaraz, ezért annyira nem is bántuk ezt a dolgot. Azon vaciláltunk kicsit, hogy nem lenne-e jó felmenni busszal Huarazba, ott felkapni a csomagokat, és visszajönni Carazba, majd innen gyalogtúrázni, merthogy a híres Santa Cruz túra igazából sokkal közelebb van Carazhoz, mint Huarazhoz. Ezt végül nem léptük meg, csak egy egyszerű lusta pihenőnapot tartottunk Carazban.

Reggelire egy Panaderiában, vagyis pékségben vettünk magunknak zsömlét, vajat, párizsit és kakaót, mert egy kis hazai ízre vágytunk :)

Carazi utcakép

Egy múzeumnak az udvarán, sajnos tatarozták

…és elindultunk! :) Kalap az persze hogy van a bácsin! :)

Fő a bővíthetőség! Ez nagyon jellemző Peruban, hogy így kiállnak az égbe az házak tetején a betonvasak…