Megérdemled a kávét, mert ma már elgázoltak!
Kariagandiba nem csak azért látogattunk, mert ez volt az út a Char-okhoz, hanem azért is, hogy megkérdezzük a menetrendjét a „launch”-oknak. Ezek azok a 3-4 emeletes hajók, amelyek Bangladesh folyóit szelik utasokat szállítva. Sajnos Kariagandiban semmilyen ilyesfajta hajót nem láttunk, így maradt a következő, délebbre lévő folyóparti város, Sirajganj. Ezt vettük be úti célnak a következő napra, a táv szűk 80km volt.
Mielőtt továbbállunk Bograból, meg kell még, hogy említsem a YMCA-t, vagyis a szállásunkat még egyszer. Rettentő rendesek voltak velünk, és mindenben a segítségünkre voltak.
Mire felmálháztunk és kitoltunk a gépeket az udvarra, már kint várt minket az egész személyzet, hogy elkészítsünk egy közös fényképet.
Borgától délre nagy meglepetés ért minket, ugyanis az út szélén egy kb. 2 méter széles riksa sávot találtunk, ahol csak mi bringások, illetve háromkerekűek közlekedtünk, plusz néhány CNG motoros riksa, akik sajnos előszeretettel használták parkolásra is ezt a sávot. De még ezzel együtt is, ez a sáv nagy kényelmet és könnyebbséget jelentett nekünk. Persze nem ringattuk magunkat naiv álmokba, tudtuk, hogy bármikor véget érhet ez az Ázsiában igen szokatlan luxus, és valóban, 12km után az egyik híd után már nem folytatódott a sávunk.
Viszont a szembeszél az továbbra is úgy tűnt, hogy végre teljesen megszűnt, hosszú hetek óta először tudtunk könnyedén 20km/h-val haladni, és ezt nagyon élveztük, még akkor is, ha közben néha az előző teherautók és buszok leszorítottak minket, vagy éppen a szokásos „zaklatást” kellett elviselnünk a motorosoktól. (Country? és a többi…)
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Zita lemaradt mögöttem, és ahogy figyeltem a visszapillantóban, észrevettem, hogy már áll, a lábai lent vannak a földön, nem pedig a pedálokon, és a jobb oldali táskái nem a bringán, hanem mellette a földön vannak. Ezt meg hogy csinálta ilyen gyorsan? Olvass tovább…
Ahhoz, hogy Bográból kijussunk a Jamuna folyón található Char Battia-hoz, buszra kellett szállnunk. Hogy miért nem bringával mentünk, azt már leírtam, nem hiányzott a bringázás a városok őrült forgatagában, se a furcsa bringáinkért kijáró figyelem. Viszont a riksázás és a buszozás önmagában is egy tapasztalat volt, másképpen élvezhettük a tájat miközben a busz ablakának magasságából úgy tekinthettünk rá, hogy közben nem kellett a pedálokat tekerni, se a forgalomra figyelni. Igaz, erre a megfigyelésre nem volt sok időnk, ugyanis a busz jóval gyorsabban haladt, mint a mi bringás tempónk. Szóval leginkább csak merengtünk, de azt azért észrevettük, hogy itt is kisebb hosszúkás úszó szigeteket építenek a vízre, amit még mindig nem értettünk.
Sariakandiban volt a busz végállomása, innen hajóra kellett szállnunk, hogy eljussunk a szigetekhez. Ez a hajó inkább csak egy csónak volt és kb. a busz teljes társasága felszállt rá, fejenként 2 takáért, vagyis 6 forintért. A túloldalt még csak Sariakandi volt, tehát már maga a folyóparti város is szigeten van, és most még csak egy „aprócska” (közel Duna méretű…) mellékfolyón keltünk át. A túlparton rögtön egy csomó érdekes dolgot láttunk, nem bírtuk kapkodni a fejünket a leszálláskor. Egy sárga kisteherautót mostak éppen tisztára, méghozzá úgy, hogy az autóval beálltak a folyóba! Persze csak hátsótengelyig. :) Aztán a sok felpakolt teherriksát sem tudtuk nem észrevenni, ahogyan egy nagyobb kompszerű hajóhoz igyekeznek. A rakományuk egy furcsa, szürkésfehér felkötegelt anyag volt, ami minket leginkább egy kötél anyagára emlékeztetett. Ilyet sok riksán láttunk és persze mindegyikre hatalmas halmok voltak felpakolva, hogy a riksát hajtó legtöbbször 
már csak a bringáról leszállva, tolva (húzva) tudott haladni a nagy rakománnyal. Ahogy elsétáltunk a kikötőtől, hogy olcsóbb riksást találjunk, egy felpakoló üzemet is találtunk, ahol ugyanezt az anyagot mérték le, illetve kötegelték, feltételezésünk szerint egyenlő súlyú kötegekre. Ezt mind nagyon érdekes volt látni, de a kíváncsiságnál egy még erősebb érzés is ránk tört, ez pedig az éhség volt. Ezért betértünk egy útszéli, lefüggönyözött étterembe, ahol kézmosás után megcsodáltuk a kínálatot. Itt ettünk először halat Bangladesben, és rögtön feltettünk magunknak a kérdést, amit most magatokban valószínűleg Ti is: miért csak most? Amikor a jó kis bangla halacska nagyon finom, tápláló eledel, ráadásul az egyik alapétel itt Bangladesben, ami jóval olcsóbb, mint a csirke. Teli hassal egyből visszatért az életerőnk, és a helyiek tanácsára riksára szálltunk a kikötőig. Ott aztán végre megpillantottuk a Jamuna folyót, aminek innen nem látszott a túloldala. 
A Nevét-se-tudjuk városból hamar elrajtoltunk, és könnyedén szeltük tovább a kilométereket Bogra felé. Mint azt ahogy az elmúlt három országban megszoktuk, a helyiek most is beszélgettek velünk út közben: rendre lelassítottak mellettünk, vagy épp felgyorsítottak, hogy utolérjenek, attól függően, hogy volt-e motor a biciklijükön, vagy sem. A leggyakoribb az egyszerű „Country?” kérdés volt, mint mindig. Persze ezt mi hamar elkezdtük nagyon unni, hiszen ha már fél éve mindig mindenki ugyanezt kérdezgeti tőled, mint ahogy ezen a napon is kb. 5 percenként, akkor egy idő után vagy beleőrülsz, vagy kitalálsz valamit, jól szórakozz ezen a helyzeten, és ne csak ők, de te is élvezd. Mi azt találtuk ki, hogy hülyét játszunk. Ha ők egyszerűen kérdeznek, mi is egyszerűen válaszolunk. Mikor kérdezték, hogy „Country?”, mi a földre mutatva válaszoltunk: „This is Bangladesh!” – és vártuk a reakciókat! :) Persze ezzel a válasszal ők sok újat nem tudtak meg, ami csak tovább zavarta a kíváncsiságukat, és ahogy kivettük, a legtöbben nem néztek minket hülyének a válasz után, sőt inkább tovább próbálkoztak, gondolván, hogy ők tették fel rosszul a kérdést. A következő sokszor adott második válaszra egy „How are you from?” kérdés adta az ötletet. Ezután ahányszor csak újrakérdezték a „Country?”-t (Ország?), azt válaszoltam, hogy „Thank you, I’m fine!” (Köszönöm, jól vagyok!), ám ezután sem adták fel, és az ügyesebbek fel tudták tenni az összetett kérdést: 
„Where are you come from?” (Honnan jöttél?) – Erre persze magától értetődően jött a válasz: We come from Rangpur! – vagyis az előző nagyvárosból, ahonnan tegnap indultunk. Persze még ez sem volt elég senkinek, nem adták fel, félig angolul, félig bengáliul, na meg persze kézzel-lábbal próbálták megtudni, hogy honnan valóak vagyunk. Néhányszor még az Indiát és Siligurit is ellőttem, de miután páran elhitték, hogy Indiából valóak vagyunk, ezzel felhagytam. És persze a jutalma mindenkinek megvolt a végén, mielőtt még feladták volna a kérdezősködést, úgy tettem, mint akinek felgyújtották a villanykörtét a feje felett, és nagy boldogan közöltem velük, hogy „Ámár deser nám Hángeri”, vagyis hogy „Az országom neve Magyarország” – ők így mondják bengáliul. Ha azt is megkérdeztem tőlük, hogy „Kemonacso?”, vagyis hogy hogy vannak, akkor nagyon boldogok lettek, ami sajnos néhányuknál további kérdéseket eredményezett, legtöbbször bengáliul, és ennek viszont már én nem örültem, mert általában jobb szerettem a 3-4 mondatos beszélgetéseket. :)
Persze még így is őrületes riksatömeg mellett haladtunk, de ezt most inkább élveztük, mintsem, hogy zavart volna. Kint a város szélén aztán elbúcsúztunk a srácoktól, és nekivágtunk az útnak, egyenesen le dél felé, Bogra irányába. A terv az volt, hogy minél előbb hajóra szállunk. Ezt azért terveztük így, mert ekkor még 6-7 napig szednem kellett azt a nyavajás antibiotikumot, és így nem akartunk bringázni. Eleve éppen csak meggyógyultam, plusz az antibiotikum méginkább leszívja az erőm… Banglades különben is a folyóiról (is) híres, és az útikönyv is hangsúlyozza, hogy ha itt vagyunk, akkor a hajózást ki kell próbálni. Az ország nagy része amúgy is víz, hát most akkor megjárjuk ezt is, közben pihenünk, és mégis haladunk. Hajóra szállni legközelebb Bogra alatt, Sirajganjnál van esélyünk, innen 2-3 napi bringaföldre. Azt, hogy hová megyünk hajóval, majd eldöntjük ott a kikötőben, amikor kiderül, hogy hová mennek hajók. Megtanultuk már, hogy Ázsiában nem nagyon szabad semmit előre tervezni, mert semmi sem történik úgy, ahogy eltervezzük – ezért már nem is igen tervezünk, csak remélünk, de azt se nagyon, nehogy nagyot csalódjunk! :)
Nem gondoltuk volna, de az időközben elkezdődött ramadán is segítségünkre volt. A kis teázók és éttermek ugyanis nem zárnak be ekkor, csak egy ponyvát húznak az utcafront felőli oldalára a vendéglőjüknek. Ennek színe általában fekete, és bentről kifelé, a fény felé mindig kilátni picit ezen keresztül, viszont befelé, a sötét helyiségbe nem látnak be. És ami még jobb, nem is jönnek be, mivel ugye ramazan van! Vagy legalábbis nem annyian! :) Így viszonylag nyugalomban tudunk üldögélni odabent, és a bringákra is rálátunk. Ennek köszönhetően csak 5 percenként kell kirohangálnom, nyomatékosítani a tömegben, hogy a vonal még mindig létezik, és ne lépjék át, pláne ne nyúljanak a kerékpárokhoz. 
Nekünk fogalmunk nem volt, miről beszél, de számára a dzsu az valami triviális szó lehetett, mert meglepődött rajta, hogy nem ismerjük, és nem tudjuk, miről beszél. Csak mondta, és nézett nagy szemekkel, hogy értetlenkedünk. Ő csak folytatta: „You know, dzsu, the dzsu…” Még mindig nem értettük, mire végre elkezdte körbeírni, miről beszél: „You know, the Dzsu, where the animals are gathering!” – Tudod, a dzsu, ahol állatok összegyűlnek! Ekkor esett le, először Zitának, hogy a Zoo(ejtsd: Zú)-ba, vagyis az állatkertbe akarnak elvinni minket! :) A bangladesieknek van egy sajátságos kiejtésük az angolban, és azt, ami helyesen valami Z közeli hang lenne, ők Dzs-nek ejtik, így Zitát is először Dzsitának hívták – igaz, erről sikerült gyorsan leszokniuk aztán, hogy Zita csúnyán nézett rájuk, és kijavította őket. :) De a Zoo-t ezután is többször Dzsúnak mondták, és ezen mi rettentő jól mulattunk, sőt Mahid ezen elszólása azóta is szállóige nálunk. The Dzsu – Where the animals are gathering! :D
Patgramból csak délután indultunk tovább, mert ugye leszakadt az ég, és ott ragadtunk ebédre is, amit egyébként nem bántunk, ámbár amikor elindultunk, már sejtettük, hogy nem fogunk túl messze jutni. Ahogy kikanyarodtunk a városból, úgy kezdett újra szemerkélni az eső, de eleinte csak ijesztgetett minket. Aztán egy jó húsz kilométerrel később egyszer csak tényleg rákezdett. Gyorsan behúzódtunk valami félig nyitott szerelőműhely teteje alá. Mások is így tettek, nem voltunk itt egyedül. Pár percre el is tűnt a forgalom az útról, aztán ahogy újra alábbhagyott, ismét előkerültek a riksák és a bringások. Merthogy a közlekedők nagy részét ők alkották, a motorizált jármű ritka volt az úton.
de valójában könnyű holmit cipeltek, látszott, hogy ennek van súlya, valószínű valami magféle lehetett a zsákokban, mert volt, hogy leszálltak, és tolták-húzták a gépeket, pedig a terep igazán nem emelkedett.
a szomszédos Banglalink irodából, és segített mindenben, így aztán a boltban részünkről már nagyjából simán ment minden. Igen ám, de odakint eközben soha nem látott tömeg (és ez nagy dolog India és Nepál után!) gyűlt össze a kerékpárok körül, sőt a boltba is bejöttek néhányan, akik minden szavunkat és mozdulatunkat lesték. Nem lehetett kizárni őket, mert akkor megsültünk volna a csukott ajtók mögött, ha pedig nyitva hagytuk az ajtókat, akkor egyszerűen bejöttek. Nem számított, hogy nem vesznek semmit, tucatjával jöttek be a boltba, azután is, hogy többször kizavartuk őket. Odakint pedig ugye próbálkoztunk a vonallal, de hiába… Valószínű az emberek lassan cserélődtek és (nem értem, miért, de valahogy) rövidtávú volt a memóriájuk. Hiába húztunk a földre újabb és újabb vonalakat, nem telt bele 5 perc, és ismét a kerékpárok közvetlen közelében álltak, és igen, hiába volt rajtuk két-két tábla, és hiába mondtuk el nekik a saját nyelvükön többször, hogy „Please Don’t Touch” (Hát dibenná!), nem ért az egész semmit, folyamatosan fogdosták a bringákat, rátámaszkodtak az első lámpatestre, mintha csak egy korlát lenne az utcán, ami azért van, hogy pihenjen rajta a kezük. Talán a mondataimból is érezni, hogy mi mindennek bizony nem örültünk, nagyon nem. És nem tudtunk mit csinálni, mert ha kimentünk, és rájuk szóltunk, vagy odébbtereltük őket, aztán vonalat húztunk, mindezt ők élvezték, és kiváncsian szemlélték – de semmit nem használt hosszútávon.
Ezt nem tudtuk visszacsinálni végül, ezért másnap felajánlottam, hogy kifizetek még 200-at, hisz annyit azért tuti lebeszélünk az 1-1,5 hónap alatt, amíg Bangladesben vagyunk, és 500-at pedig majd átküldök a srácnak, amint lebeszéltem a pénzküldéshez szükséges 500 takát a kártyámról – így ő csak 300 bukik a hibájából kifolyólag, ami mindjárt nem 1000 taka. Gondoltam, hogy segítek rajta, mert sejtettem, hogy ez a 3300 forint itt jóval többet ér, mint nálunk. Érdekes, de végül nem élt ezzel az ajánlatommal. Persze attól én még át tudom majd küldeni a pénzt, ha akarom, inkább, mint hogy kárba vesszen, amikor átlépünk majd Mianmarba… Ha így lesz, amit nagyon remélünk, de ez még a jövő zenéje, most maradjunk még csak Patgramban, és csikizzük meg a Grameenphone iroda előtti gyerekek hasát:
leszívott minket a tömeg, és különben is már bőven a délutánban jártunk. Ezért elhatároztuk, hogy itt maradunk Patgramban, hogy másnap pihenten folytathassuk. Bappi segített nekünk szállót találni, rögtön a Grameenphone iroda mellett a kis utcában találtunk egy helyet, ahol sikerült lealkudni 260 takára egy 2. emeleti szobát. Ahogy pakoltuk fel a táskáinkat, kintről az utca felől egyszer csak egy nagy robajt hallottunk. Az egyik fáról egy hatalmas ág leszakadt, rá az úttestre. Rohantam le megnézni, hogy mi van, nem esett-e valakinek baja, de hála az égnek épp nem volt alatta senki. Viszont a tömeg egy szempillantás alatt eltűnt a bringáink körül – mindenki kiszaladt megnézni, mi történt. Ezt kihasználva bepakoltuk a gépeket egy használaton kívüli, fürdőszoba nélküli földszinti szobába, aminek a kulcsát is megkaptuk.
Este Bappi mutatott nekünk egy helyet, ahol finomat vacsorázhattunk, ez egy 0-24 nyitva tartó étterem volt, aminek az ajtaja mellett sütötték a paratát, és a különböző egyéb finomságokat, a másik oldalt pedig egy bangladesi Tom Cruise alteregó árulta a pánt, vagyis másik nevén (most, hogy már tudjuk a Kedves Olvasóktól – köszönjük!) 
tésztával körbecsavarva. Magyarországon biztos Rántottás Táskának hívnák! :) Mi ezt mindig csili nélkül (No Morisz! / Morisz Nái!) kértük, mert nem szeretjük, amikor a csípős íztől semmi mást nem érzünk. Mind emellé még uborkát és hagymát is kaptunk mindig, méghozzá ingyen! :) A kedvenc desszertünk pedig ismét a dáhi lett, amit itt Bangladesben egyébként már dohinak hívnak. A bograi dohi országszerte híres, ez látható a képen jobb oldalt cserépedényben, barna színben. Ez egy kicsit édesebb, ízesebb, míg a másik, műanyagban, fehér színnel a helyi dohi. Ez egyfajta joghurt, amit nagyon szeretünk, különösen, ha be van hűtve. Gyakorlatilag egy fagyi-szerű, az otthoni joghurtnál sokkal természetesebb történetet kaptunk, 
amit minden étkezés végén örömmel fogyasztottunk 12 (helyi), illetve 15 (bograi) takáért. Ezen kívül a szokásos dál bhát – lencse rizs kombinációt ettük, néha csirkét, zöldségfasirtot, vagy valami zöldséges egyveleget, de ezek nem ragadtak úgy meg az emlékeinkben, mint a mogláj, és a dohi. Moglájt egyébként csak a késő délutáni, esti órákban kapni, reggel nekünk magunknak kellett hajtogatni rántottából (Momlett) és paratából. A nagy konyha egyébként hátul volt, a vendégtér mögött egy annál sokkal puritánabb és koszosabb helyiségben, ahol úgy főztek, ahogy azt akár talán több száz évvel ezelőtt is tették: fatüzelésű agyagkemencék lyukas tetejére pakolt lábosokban.
Az egy éjszakás pihenőből végül három teljes nap lett, mivel az első reggelen azt vettük észre, hogy igen csipás a szemem, és ez nem csak a reggeli csipa. Fájt is a fejem, akkor még bal oldalt, álltól a homlokomig sajgott, az összes csontom, néha még a fogsorom is. Lázat is mértünk, és jól éreztem, hőemelkedésem volt, 37-38 között mozgott egész nap a hőmérsékletem. Ez nem volt vicces, különösen az állandó hőemelkedés és váladék a szememből volt rémisztő, mert amióta az eszemet tudom, nem emlékszem rá, hogy valaha is lett volna ilyen bajom. Az egész még Nepálban kezdődött, amikor Sindhulimadhiban az áramszünetek miatt megállt ventilátor végett leizzadtam naplóírás közben, és annyira belefeledkeztem a történetírásba, hogy amikor visszajött az áram, az újrainduló ventilátor rámfagyasztotta az izzadtságot, és jó taknyos lettem az ezt követő napokra. Ez javulni látszott, ám aztán valószínű Arupnál sem tett jót nekem a ventilátor, se a légkondi, 
és már ott kezdtem érezni, hogy mocorog bennem valami, de úgy voltam vele, hogy rendbe jövök. Aztán sajnos nem így lett, mert a takony mellé jöttek ezek a még rémisztőbb tünetek, és éreztük, hogy ez már nem vicc, ez nem sima megfázás.
rögtön a doki parányi rendelője mellett volt, ilyenből egyébként rengeteg volt a környező utcákon, mind ajtó nélkül, csak úgy, mint a többi bolt, egyenesen az utcára nyílt a pult, ami mögött ezerszámra, látszólag teljesen trehányul összehányva a gyógyszeres dobozok! És mindent, de mindent, még antibiotikumokat is megkapsz recept nélkül, pár száz forintnyi takáért! Ez így van Pakisztán óta mindenütt, a különbség talán csak annyi, hogy itt Bangladesben még nem láttunk „vegyesbolt-gyógyszertárat”, itt még senki nem árulta a gyógyszereket a csokoládéval, a dohányárúval és a chipsekkel vegyítve. Persze a kapott gyógyszereket is először a google-ba vertük bele, és nem a számba, utánanéztünk mindennek, és Klárával is konzultáltunk skype-on. A vége az lett, hogy tényleg elkezdtem az antibiotikum kúrát. Bár nagyon nem volt hozzá kedvem, de gyorsan meg akartam gyógyulni, és túllenni ezen az egészen, hogy aztán újra százasan élvezhessük Bangladest.
Bappiról még nem sokat írtam, csak azt emlegettem, hogy mennyi mindenben segített minket, amíg Patgramban voltunk. Ha jól emlékszem, minden este összejöttünk vele, és hosszú órákat beszélgettünk. Bappi elmesélte, hogy Rangpurban járt egyetemre, majd miután végzett, felvételizett a Banglalinkhez, meghallgatták Dhakában, a fővárosban, és egy több körös interjúztatás után őt választották a sok közül, így most itt a szülővárosában dolgozhat, Patgramban. Egy pici, talán 3nm-es irodája van, ahol a Banglalink-es panaszokat és kérelmeket fogadja, számletiltásokat, SIM kártya elhagyásokat, és hasonlókat. Viszont van perspektívája a cégnél, van előrelépési lehetőség, ami nagyon jó. Bappi jól beszél angolul (ő tanított minket meg egy csomó szóra), és nagyon korrekt, értelmes, csupa szív, segítőkész srác, ezért mi is nagyon szurkolunk neki, és biztattam rá, hogy 
tanuljon meg gyorsgépírni, mert az egy olyan tudás, amit teljesen magától el tud sajátítani, és sok időt spórolhat vele, ráadásul egy ilyen országban, mint Banglades, simán egy ütőképes sor lehet az önéletrajzában! Ehhez persze még várnia kell három hónapot, ugyanis ekkor fogja megvásárolni élete első saját számítógépét, egy laptopot, aminek kiválasztásában utolsó este mi is segédkeztünk, leginkább általános tanácsokkal, hogy mire kell figyelni (2GB RAM, gari, és hogy kérje ki egy olyan barátja véleményét az adott márkáról, típusról, akinek már van olyan, és használja, lehetőleg már évek óta) A jó gépek 30 ezer takától kezdődtek, vagyis 90 ezer forinttól. Felemlegettem Bappinak, hogy én anno mekkora balga voltam, 5 havi gyakornoki fizetésemet elköltöttem egy notebookra, ami 1 évvel a vásárlás után, éppen a gari lejárta után pár nappal alaplaphibás lett.
és jó bér a havi 20 ezer taka, vagyis 60 ezer forint! Ha ezt eléri Bappi, kezdhetik szervezni a lagzit! :) Erre, ha minden jól alakul, simán esélye van Bappinak, és én ki is nézem belőle, hogy sikerülni fog! Egy nagyszerű embert ismertünk meg benne, akitől tényleg úgy búcsúztunk el, mint a jó barátunktól. Még apró ajándékot is vettünk neki, és aztán tőle is kaptunk, persze csak pici, jelképes dolgokat. Bappi néhány zacskó 3in1 Nescafét adott Zitának (Zita imádja a kávét és itt alig kapni), illetve egy-egy tollat mindkettőnknek, amire rá is írta a neveinket. Azóta ezzel a névre szóló tollal írtam le minden új tanult bangla szót a noteszembe. Ezek a szavak, ahogy eddig is, külön össze lesznek gyűjtve és fel lesznek téve a 
és annyira csúszik a kezem, hogy máskülönben kesztyű nélkül nem tudnék váltani a Rohloff markolatváltójával.
A délután jól és viszonylag könnyedén haladtunk, noha még mindig volt egy kisebb szembeszelünk, mert a 20km/h-t még most is csak nagy ritkán érte el a sebességünk. Éreztük, hogy most sokkal pihentebbek vagyunk, mint a Kathmandu – Siliguri szakasz végén voltunk, és leginkább ez a kipihentség tette könnyűvé és élvezetessé ezen a napon az utat. Először egy tábla miatt álltunk meg, amin egy kürt volt áthúzva, és aláírva, hogy „NO HORN” – ezt mi hangosan, és nagy örömmel, na meg néhány fotóval üdvözöltük, noha tudtuk, hogy a helyiek, akik a közlekedésben részt vesznek, ügyet sem vetnek az ilyesmire, mint pl. a közlekedési táblák. Talán nem is tudják, hogy nekik szólnak… De legalább mi jól szórakoztunk néhány percre. 
Legutóbbi hozzászólások