Nászút a Föld körül

Tom, akinél az indulás előtti este laktunk La Penitában, egy amerikai expat, vagyis egy külföldön – esetünkben Mexikóban – élő amerikai. A szobája falán ott lógott egy gyönyörű mountain bike, de ettől még nem fogtam gyanút.

Never Believe a Mountainbiker (if you are a cycle tourer)!

Amikor először néztem ezt az alternatív útvonalat, hamar lemondtam róla, mikor láttam, hogy részben földútról van szó. Aztán mikor előző délután megérkeztünk Las Varasban a forgalmas, keskeny főútra, ahol folyton hangos, nagy teherautók előzgettek, újra elgondolkodtam, hogy inkább a kisebb, nehezebb, de kevésbé forgalmas és feltehetően kalandosabb útvonalat kéne választanunk. Ebben Tom is megerősített, ahogy abban is, hogy hol murvás, hol köves az út, és nagyon szép. Ezért végül hosszas vacilálás után úgy döntöttünk, hogy reggel a hosszabb, nehezebb, szintesebb, de kevésbé forgalmasabb és valószínű kalandosabb utat választjuk Puerto Vallarta felé. Fogalmunk sem volt, mire vállalkozunk…

Az első tíz kilométer nem hogy kalandos, hanem egyenesen dögunalmas volt. Persze csak azért, mert ugyanott tekertünk, ahol előző nap délután, hogy elérjük a földút – a régi főút – kezdetét.

Ezen a szakaszon csak egy érdekes dolgot láttunk: a helyi temetőt

Nézzétek ezt a sírt! Igen, ez a sír, egy kis ablakos, ajtós helyiség.

…és most nézzétek ezt! Másik elhunytak, feltehetőleg szegényebb családoktól. A társadalmi különbségek még a temetőkben is láthatóak. Na nem mintha az elhunytaknak nem lenne már mindegy… Ezt érdekes volt látni.

És most érkezzünk meg arra a bizonyos “alternatív útvonalra”. :)

Kezdetben egyáltalán nem volt nehéz dolgunk, kemény murvás úton haladtunk, széles volt, forgalom pedig szinte semmi nem járt rajta

Sajnos néha már kezd kicsit terhessé válni ez a blogolás, de általában csak elkezdeni nehéz, de amint megtaláltam rá a megfelelő alkalmat (asztalt, széket, elektromos áramot) és időt rá, már csak egy kis motiváció kell, és ha ez is megvan, és végre nekiállok, ahogy most is, utána beindul a motor, és belelkesedve írom le a soron következő élményeket. Amelyek sajnos már több mint egy hónapja történtek, de jobb később, mint soha. :)
Szóval lássuk mi történt Guaymasból dél felé menet! :)

A parttól a főút felé menet – Később 90 fokot jobbra fordultunk és elkerültük a hegyeket, a partmenti út már lapos volt

Ne sétálj gyorsabban, mint 20km/h! :)

Nincs semmi köze a hegyhez vagy a szigethez, de ezt hallgatom írás közben, és ha gondoljátok hallgassátok Ti is olvasás közben. Illetve nézzétek meg a Walter Mitty filmet, ha még nem láttátok, mert nagyon jó! :) Most pedig irány fel a Mauna Keára! :)

A felkészülés

Mindenkinek megvannak a saját „hülyeségei”. Én a hegyeket szeretem. Mi több, rajongom, imádom, élvezem őket. Szeretem csodálni, na és megmászni őket. Amikor meghallottam, hogy a lábától mérve számolva itt Hawaii Nagy Szigetén van a világ legmagasabb hegye, egyből tudtam, hogy nekünk dolgunk lesz vele.

“Az őrült férjem ötlete volt!”

Aztán ahogy közeledett a szigetre érkezésünk időpontja, majd azon belül a „csúcstámadás” napja, próbáltam egyre inkább tájékozódni, minél többet megtudni és minél jobban felkészülni a nagy eseményre. A hegy, a lábától számolva 10100m magas, de ebből persze közel 6km a tengerszint alatt van, tehát a tengerszinttől nézve „csak” 4207m magas. Ez a víz alatti és feletti vulkánóriás alkotja Hawaii szigetét. Illetve ez nem teljesen pontos, mert igazából a sziget vulkánok halmaza, de ezek közül a legmagasabb a Mauna Kea. Tőle csak éppen pár méterrel alacsonyabb a nagyszomszédja, a tőle délre található és nála sokkal terpeszkedőbb Mauna Loa, ami egyébként 1984-ben tört ki utoljára, és az ezt kísérő lávafolyam kis híján elöntötte a hegytámadásunk kiinduló pontját, vagyis a sziget keleti aljában található Hilo városát. Olvass tovább…

Először is, mielőtt nekiálltok olvasni az első igazi Hawai’i, nagyszigeti élményeinket, indítsátok el a Somewhere over the rainbow című dalt az örök optimista, ’97-ben 343kg-os súllyal elhunyt Israel Iz Kamakawiwo’ole-től, hogy igazán autentikus legyen az élmény! :) A túlsúlyáról nem kell, de az életszemléletéről lehet példát venni! ;)

Reptér tető nélkül és bicikliszerelés árnyék nélkül

Konába menet már a repülőn elkezdtük nézni a GPS térképét, és emlékszem, Zita rákérdezett, hogy mi az a nagy szürke folt rajta, az lenne Kona városa, ilyen nagy? Hát nem, az a szürke folt egy egykori lávafolyamot jelölt. Ezt leszállás közben már nagyon jól lehetett látni, hatalmas szürkés-fekete kősivatag közepén volt a leszállópálya. Aztán a reptér terminálja se volt semmi, hiszen elmaradtak a hipermodern óriási légkondicionált terminálok, helyette az aszfalton sétáltunk be néhány, csak tetővel bíró épület alá. Itt még Hula táncosokkal is találkoztunk, és hiába sétáltunk tovább és tovább, a repülőtér épületébe sosem érkeztünk meg.

Hula táncosok fogadták az utasokat a konai repülőtéren

Kissé fáradtan, de boldogan, hisz megérkeztünk! :)

Ez a repülőtér maga

Az ugyanis ez a félig nyitott terület volt maga. Erre már csak akkor jöttünk rá, amikor a csomagfelvételnél álltunk, pár méterre az utcától és az ott utasaikra váró taxisoktól.

A biciklik nem érkeztek meg azzal a repülővel, amelyiken mi repültünk Olvass tovább…

Emlékeztek Henry-re és Jamie-re? Na, ezt a bejegyzést most Henry-nek köszönhetjük, legalábbis azt, hogy legjobb reményeim szerint ma meg fog születni és a magyar reggel 8-ig még fel is fogom tölteni. Itt már 8:33 van, de ez kész lesz 8-ig! :) Szóval Henry-ék Londonból Sydney-be tekertek és bár én anno fekvő gipszel voltam otthon miközben, ha jól emlékszem, Zita a Camino-t járta, de még így is, mikor megláttam, hogy Henry-ék jönnek Budapestre, írtam nekik, hogy fekvőgipsszel, és nagy szeretettel várom őket, és ők eljöttek. :) Micsoda szerencse, mert így nem csak, hogy akkor kaptam tőlük egy nagy adag inspirációt amiből még most is van, hanem tegnap este meg tudtam kérdezni mailen Henry-t, hogy mennyire szigorúak a Darwin-i leszálláskor a vámosok a kerékpárok tisztaságát illetően. Motor és autó Ausztráliába való bevitelekor a kerekeknek és az egész motortérnek, az egész járgánynak tökéletesen tisztának kell lennie, se por, se olaj nem lehet rajta sehol, mert azzal nem őshonos életfajták juthatnak be a szigetre. Ezért hát tegnap nekiálltunk Zitával, ő cipőket, táskákat mosott, én elkezdtem szétkapni a bringám, de miután már órák óta sikáltam a hosszú láncomat és beáztattuk dízelbe is hogy leoldjuk róla a sok gempát, rájöttem, hogy ha ezt tényleg teljesen ki akarom sikálni a láncszemek között is, az beletelhet akár egy napba is, hiszen a mi láncunk háromszor hosszabb, mint egy normál kerékpáré. Ahelyett, hogy nekiestem volna az amúgy szükségesnél még jobban megtisztítani ezeket az olajos részeket (a lánckerekek már készen, csillognak), írtam Henry-nek és megkérdeztem, mi volt a tapasztalatuk. Ő ma reggelre válaszolt, hogy még mindig Sydney-ben van és majd megihatunk egy sört, na meg hogy semmi gáz nem volt a bringákkal, ők koszosan be tudtak jutni velük. Mi azért még folytatjuk a mosást és a pakolást, de most azzal, hogy nem kell egész nap a láncot pucolnom, nyertem egy kis időt, amit felhasználok írásra, hogy ne csak mi, hanem az útinapló is haladjon kicsit.

Eső, pokol és vonatjegyvásárlás

Jakartában második nap reggel a hosszú hajóút és az előző esti, ha jól emlékszem olyan éjfélkörülig tartó közös „fun-ride” után érthető okokból elég fáradtak voltunk, ezért csendes pihenőnk volt egész délelőtt. Délután leszakadt az ég, pont úgy ahogy Bintanban pár nappal ezelőtt, itt is úsztak az utcák… Ezt a szomszéd gyerekek szemmel láthatóan nagyon élvezték, játszottak, ugráltak a vízben.

Miután elállt az eső, Andi-vel bementünk a motorján a városba, hogy megvegyük a vonatjegyeket, gondolván, hogy mégse olyan jó ötlet azt az utolsó pillanatra hagyni. Ezt jól gondoltuk, mert ahogy odaértünk egy óra óriási dugókban való csalinkázás után a vasútállomásra, kezdődtek a bajok. Először is nem volt vonat a nekünk legjobb időpontban, másodszor sorban állni kellett egy előre kitöltött jegyigénylő lapocskával, harmadszor, mikor sorra kerültünk, kiderült, hogy arra a vonatra, és úgy alcuzammen semmilyen vonatra nem lehet feltenni biciklit, vagy ha mégis, azt nem náluk kell intézni, hanem a kargó osztályon. Magyarán, ha sikerül is feljuttatni a bringákat egy vonatra, esélytelen, hogy egy térben, vagy legalább egy vonaton utazzunk velük. :( Andi átszaladt a kargósokhoz, megkérdezte, mik a lehetőségek, és azzal a hírrel jött vissza, hogy másnap este mégis van egy vonat, amivel mi is, és a kargó vagonban a bringák is el tudnak utazni Yogyakartába! Remek, megvettük hozzá a jegyeket a pénztárnál, majd mentünk a kargósokhoz is jegyet venni a bringákhoz. Öööö, mégsem jó az a vonat, holnap nem jár! – közölték velünk. Áááááááááááá, embör, most vettem rá jegyet félmillió rúpiáért (10e Forint), ezt miért nem tudtad előbb mondani?! A jegyet visszaváltani már nem tudtuk, evett minket a fene, vagyis inkább engem és a pénzünket. A bicikli tuti nem utazik tőlünk külön vonaton, mert hogy itt Indonéziában nem tudnának rá kellőképpen vigyázni és megsérülne vagy elkeveredne, az tuti. Bicikli nélkül vagy sérült biciklivel meg ugye meg vagyunk lőve. Annyira élvezzük és szeretjük a bringázást, hogy hosszútávon enélkül utazni nem is nagyon szeretnénk. Az, hogy bringával vagyunk, annyit ad az élményekhez, hogy még most, közel két év után is úgy éreztük, bringázva akarjuk felfedezni Indonézia szigetét, amennyire csak lehetséges. A vonatra most azért volt szükség, mert Jáva hosszú sziget (NY-K irányban), és a keleti vége, ami Balival szomszédos, innen még nagyon messze van, az igazi látnivalók pedig csak Yogya környékén kezdődnek (Borobudur, Prambanan, Bromo), a sziget amúgy nagyon zsúfolt is, a legsűrűbben lakott az összes közül, ezért aztán úgy voltunk, hogy a rendelkezésre álló két hónapban inkább itt bringázunk kevesebbet, és majd Balin meg a Balitól keletebbre lévő, csendesebb szigeteken töltünk el több időt Pápua felé menet. Olvass tovább…

Megkérdeztem a tengerész barátainkat és elmondták, hogy még két órát megyünk Kupang-ig, éjfélkor fogunk megérkezni, ezért úgy döntöttem, hogy írok még, és belekezdtek Indonéziába. Elvégre most egy pont ugyanolyan hajón vagyunk, mint amin az első indonéz napokban utaztunk. És ezzel már le is lőttem egy poént, majd mindjárt meglátjátok, miért. Amúgy közben már eljöttem a dajdaj-ból, míg az előző bejegyzést írtam, 100%-ra töltött a netbook, én pedig már nem bírtam tovább magam körül azt a ricsajt a táncoló indonézekkel, ezért lejöttem a nagy közös alvós helyiségbe Zita mellé. Itt most csak két mobilból szól egyszerre zene, és talán 15 méteres körzetben épp senki sem dohányzik. :)

Na de ne csapongjunk a tér idő konténumban, hanem ugorjunk a történetünkben oda, ahol legutóbb abbahagytuk. Szóval a hajón voltunk, amely talán ha másfél órát száguldott Bintan szigetéig. Ott aztán kirámoltunk egy stégre, ahol összeraktuk a bringákat a táskákkal, de sajnos csak néhány méter erejéig, mert a vámon újra le kellett málházni és mindent rádobni egy hatalmas röntgengépre (vagy a jó ég tudja, mi az a nagy átvilágító doboz). Persze nem volt nálunk semmi, aminek nem kellett volna, ki se kellett nyitni egy táskát sem, málházhattuk fel újra, pecsét az aznap reggel kapott friss vízumunk mellé az útlevelünkbe és már mehettünk is ki azt utcára, ami a hosszú móló végén kezdődött. Új ország, új káosz, új utcakép, de mégis valahogy ugyanaz az ázsiai feeling, kicsit koszos, kicsit zajos, kicsit összevissza, de mindenképpen telis-tele színekkel, szagokkal és mindenekfelett az orrunk és a szemünk előtt zajló élettel – legyen az kellemes, érdekes, vagy kellemetlen és akár borzalmas.

Hát mi most kaptunk rendesen, na nem, még nem az indonézektől, hanem a nyakunkba, esőt és méghozzá olyat, amilyet ezen az úton még eddig nem. Úgy, de úgy szakadt, hogy én ezt nem is tudom szavakkal leírni, brutálisan esett, szerintem. amíg kint voltunk az esőben, annyi víz leszakadt az égből, amennyi Magyarország bizonyos vidékein talán évek alatt sem. Az út hamar hömpölygő barna folyóvá változott, és a hullámvölgyek alján bizony navigálni kellett, hogy el ne tűnjünk az árban és figyelni, hogy az előttünk lévő járművek hol próbálnak átjutni a vízen és hol sikerül nekik. Volt egy hely, ahol a szembejövő sávban akkora víz volt, hogy ott egyszerűen nem tudtunk volna áthajtani. Féltünk is kicsit, hogy mi lesz, ha ez így megy tovább és valahol akkora tengerrel találkozunk magunk előtt, amin egyszerűen nem tudunk átkelni. Nem egész 18 kilométert kellett megtennünk a sziget DK-i csücskében található Kijang nevű kikötőig így, ahonnan délután indult a hajónk. Erre kevesebb, mint két óránk maradt, ami azért volt aggasztó, mert közben Olvass tovább…

A Sam Poh Tong templom óriás füstölőspiráljai és teknősei

Nehezen kezdek neki a mai bejegyzésnek, mert ez a rész már nagyon rég várat magára, ráadásul erről egyszer már írtam az Origo-ra, igaz, akkor nem olyan szabadjára engedve és részletesen, ahogy azt szoktam és igazán szeretem. Ezért van létjogosultsága ennek a bejegyzésnek is, ami előreláthatólag hosszabb lesz (vagy több bejegyzés, nem csak egy), és az már most biztos, hogy több kép és videó is lesz. :)

Szóval ez a Cameron Highlands Sir William Cameron-ról kapta a nevét, aki 1885-ben első nyugatiként járt itt és feltérképezte a környéket. Rá nem sokkal megjelentek az első indiai teaültetvényesek, aztán az angol gyarmatosítók menekültek ide fel a meleg elől, majd jöttek a turisták, és végül mi is úgy döntöttünk, hogy megnézzük, mi van odafent ezen a kb. 1500 méter magasan húzódó dombos-hegyes, dzsungeles, teaültetvényes vidéken, amit annyira emleget minden úti beszámoló, útikönyv és helyi barát is.

Ehhez Ipohban hagytuk a málhánk nagy részét és csak egy-egy táskával indultunk el a pihenőnapunkat követően, miután reggel bedobtuk Aldrian lakáskulcsát a postaládájába, hogy ha előbb visszaérne a Kuala Lumpur-i kiküldetéséből, akkor be tudjon lépni az otthonába. :) Ja, és még indulás előtt előző nap a kerekemet is kicentríroztattuk egy általa javasolt kerékpárszervizben, ahol a girbegurba küllő helyére szépen befűztek egy még otthonról hozott másik tartalékküllőt. A kerék újra tökéletes lett mindössze 20 perc alatt, míg mi szemközt egy sarki étkezdében reggeliztünk.

Na, de most már induljunk el! :) A kora reggeli indulást persze megint sikerült ellustulnunk, de azért olyan későn sem indultunk. A nagyobb „időveszteséget” a Sam Poh Tong kínai buddhista templom adta, amely egyszer csak ott termett az út bal szélén, egy hatalmas sziklafal aljában, és ez a látvány olyan volt, amely mellett nem bírtunk csak úgy elhajtani.

Az előbb veszteséget írtam, de igazából sokat nyertünk itt, mert egy gyönyörű és érdekes hely volt a templom, amely igazán megérte azt a pár percet, amit ott töltöttünk. Olvass tovább…

Buddha(?) reggelije

A túránk második napjának reggelén a szoba közepén a kis asztalra már meg volt terítve, amikor én magamhoz tértem a matracon. Reggeliztünk egy nagyon finomat, a néni, aki valószínű az amúgy a házban lakó család asszonysága, hozott nekünk rizst, zöldségeket, gyümölcsöket és egy érdekes állagú fehér valamit, amit talán rizspudingnak tippelnék. Aztán nem csak minket, hanem az isteneket is megetette, vagy inkább Buddhát, vagy én nem is tudom, kit vagy mit, mert ugye a buddhizmusban, ha jól tévedek, nincsenek istenek… Szóval a néni hozott a szobába egy tálkában mindenféle finomságot, ám ezt már sajnos nem mi kaptuk, hanem elhelyezte a kis szentélyben, mint áldozatot, vagy felajánlást, és aztán letérdelve még imádkozott is. Ebben nem zavartatta magát, közben mi még a kis asztalnál reggeliztünk.

Eztán következett a nap fénypontja, igen, már így rögtön az elején: a vizes cipők felhúzása! :) Aki csinált már ilyet, az tudja, milyen nagyszerű érzés, de csak az első néhány percig, amíg meg nem szokja az ember. Amúgy meg, ha van újságpapír a háznál, akkor éjszakára ki kell bélelni velük a cipőt, és akármilyen nedves is legyen az idő, azért a sok begyűrt papír mindig kiszívja valamennyire a nedvességet a cipőből, és ha ezt még megspékeljük egy száraz zokni alá vételével is, akkor szinte már elértük a „tisztább, szárazabb érzés”-t. :)

Virágok, vízcseppek és pillangók

A túra szépen indult, annak ellenére, hogy veszettül csúszkáltunk a sáros utakon, és az elején kicsit fel-le/oda-vissza mászkáltunk, mert először rábólintottunk Mon Szán ötletére, miszerint tegyünk fél órás kitérőt a falujába, majd látva, hogy milyen út vezet oda, azt mondtuk, hogy inkább menjünk egyenesen a normálúton, hogy talán ma megérkezzünk sötétedés előtt a napi célunkhoz, a kolostorhoz, ahol aludni fogunk.

A gerincekkel és a völgyekkel merőlegesen haladtunk, magyarán fel, majd le, aztán újra fel, és le, és így talán négy-öt gerincet is, de mindez nem volt különösebben fárasztó, mert se a gerincek nem voltak magasan, se a hegyoldalak nem voltak nagyon meredekek. Ellenben mindeközben a kis csodák ma is szembejöttek, először főleg a vízcseppek formájában. Ezt én nagyon élveztem, és persze fényképeztem, na meg aztán rohanhattam a csoport után, mert amíg én a makróval bűvészkedtem egy virág, egy pillangó vagy egy vizes pókháló előtt addig engem szépen otthagytak. :) Az egyik völgy aljában egy patakon kellett átkelnünk, egy talán 20cm széles pallón, 2-3m magasságban. Ez izgalmas volt, hát még utána a sárfalon való felkapaszkodás… Olvass tovább…

Eid-el-Iftar és eső az utakon

Labre-éktől második próbálkozásra is csak dél körül tudtunk elindulni, és ez hiba volt abból a szempontból, hogy az esőt így megint kikaptuk. Épp mikor már toltuk ki a kapujukon a bringákat, elkezdett szemerkélni az eső. Aztán amikor még a főúton sem jártunk, rákezdett úgy igazán. Ekkor felöltöztünk esőruhába, de mire ezzel végeztünk, ismét csak szemerkélt. Mire kiértünk a faluból, vetkőzhettünk. Még mindig jobb kívülről megázni az esőtől, mint beleizzadni a dzsekibe, mert akármilyen vékony is az és akármilyen szuper szellőző, attól még trópusi éghajlaton vagyunk, relatív melegben, még akkor is, ha közben szakad az eső. Szóval sok értelme itt nincs a vízálló dzsekinek és nadrágnak, mert ha felvesszük és úgy hajtunk benne, akkor belülről ázunk meg.

Erre a napra nem terveztünk sokat menni, épp csak ki akartuk próbálni, hogy mennyire bírja Zita a bringázást. A csomagjait átvettem, átpakoltam az én bringámra, ezzel már tegnap végeztem, át kellett állítani az Ortlieb táskák csatjait, hogy felférjenek az én első csomagtartóimra. Szóval így tekertünk, Zita táskák nélkül, én négy táskával. És jöttek a dombok, és jött az eső, még ezzel a 21km-el Kagrachuri-ig is meg kellett küzdenünk. Valamit félreolvashattam anno a térképen, amikor ezt az útvonalat terveztem, mert a Kagrachuri előtti „hágó” nem 180m magas volt, hanem 320m, persze ez az egészen nem sokat osztott-szorzott, mert az út folyamatosan hullámzott, és a legnagyobb nehézséget ez okozta. Ezen a szakaszon Samiultól tudtuk, hogy több érdekes dolog is van. Ha egy bizonyos ponton bevágunk egy mellékúton a dzsungelba, akkor egy kis gyaloglással (mert az utolsó pár km-en már képtelenség bringázni) megérkezhetünk egy vízeséshez és egy kilátóhelyhez a dzsungel közepén. Végül ezeket a helyeket nem kerestük fel, ennek több oka volt. Egyrészt azon a helyen, ahol az elágazást feltételeztük, rengeteg volt a helyi, vagyis inkább a bangladesi, az őslakos, azok közül is a fiatalabb suhanc fajta. Biztos, hogy követtek volna, és megkeserítik a kirándulásunkat, de ez még mindig csak a legkisebb baj lett volna, mert ezen felül nem tudtuk volna hová tenni a bringákat a gyalogtúra idejére, na meg aztán az eső is esett, és teljesen borús is volt az idő, tehát a kilátópont így eleve elvesztette az értelmét számunkra ezen a napon. Hagytunk hát mindent magunk mögött, és elengedtük őket, ahogy magunkat is a lejtőn, merthogy végre túljutottunk a hágón. Vagy legalábbis azt hittük, amíg pár dombbal később szembe nem találtuk magunkat ismét egy meredek emelkedővel. :) Olvass tovább…

Szeretjük a ramadánt, a monszunt, és leginkább Bangladest :)

Rangpurból egy vidám rajtot vettünk, ez részben Shah Alamnak és Mahidnak volt köszönhető. Kivezettek minket a városból, így az irányra nem kellett figyelnem, csak a forgalomra, és valahogy az sem volt olyan szörnyű, mint vártuk. Persze még így is őrületes riksatömeg mellett haladtunk, de ezt most inkább élveztük, mintsem, hogy zavart volna. Kint a város szélén aztán elbúcsúztunk a srácoktól, és nekivágtunk az útnak, egyenesen le dél felé, Bogra irányába. A terv az volt, hogy minél előbb hajóra szállunk. Ezt azért terveztük így, mert ekkor még 6-7 napig szednem kellett azt a nyavajás antibiotikumot, és így nem akartunk bringázni. Eleve éppen csak meggyógyultam, plusz az antibiotikum méginkább leszívja az erőm… Banglades különben is a folyóiról (is) híres, és az útikönyv is hangsúlyozza, hogy ha itt vagyunk, akkor a hajózást ki kell próbálni. Az ország nagy része amúgy is víz, hát most akkor megjárjuk ezt is, közben pihenünk, és mégis haladunk. Hajóra szállni legközelebb Bogra alatt, Sirajganjnál van esélyünk, innen 2-3 napi bringaföldre. Azt, hogy hová megyünk hajóval, majd eldöntjük ott a kikötőben, amikor kiderül, hogy hová mennek hajók. Megtanultuk már, hogy Ázsiában nem nagyon szabad semmit előre tervezni, mert semmi sem történik úgy, ahogy eltervezzük – ezért már nem is igen tervezünk, csak remélünk, de azt se nagyon, nehogy nagyot csalódjunk! :)

Az út délnek jó minőségű volt, igaz, itt már kicsit nagyobb forgalommal találkoztunk, mint korábban, de ez még mindig elviselhető volt. Amikor megálltunk, egykettőre tömeg vett minket körül, és ez még mindig zavart minket egy kicsit. A rövidebb megállóknál nem volt különösebben baj, hogy páran bámulnak minket, de amikor ebédelni szerettünk volna, akkor annyira nem tetszett, hogy körénkgyűlnek. Először csak egy teára és süteményre álltunk meg, ekkor vonalat húztunk a sárba a bringák körül, és ez nagyjából működött ezúttal. Nem gondoltuk volna, de az időközben elkezdődött ramadán is segítségünkre volt. A kis teázók és éttermek ugyanis nem zárnak be ekkor, csak egy ponyvát húznak az utcafront felőli oldalára a vendéglőjüknek. Ennek színe általában fekete, és bentről kifelé, a fény felé mindig kilátni picit ezen keresztül, viszont befelé, a sötét helyiségbe nem látnak be. És ami még jobb, nem is jönnek be, mivel ugye ramazan van! Vagy legalábbis nem annyian! :) Így viszonylag nyugalomban tudunk üldögélni odabent, és a bringákra is rálátunk. Ennek köszönhetően csak 5 percenként kell kirohangálnom, nyomatékosítani a tömegben, hogy a vonal még mindig létezik, és ne lépjék át, pláne ne nyúljanak a kerékpárokhoz. Olvass tovább…