Sok mindenről írtam már a jereváni tartózkodásunkkal kapcsolatban, de magáról a városról még nem. Szándékosan hagytam a legizgalmasabb részt a végére. Előzőleg másoktól azt hallottuk, hogy az országhoz képest Jereván nem akkora nagy durranás, mert a városban hőség van és megáll a medencéjében a szmog. Mi ilyesmit nem tapasztaltunk, se büdös, se hőség nem volt az örmény fővárosban ott jártunkkor, sőt, szerintünk Jereván egy nagyon jó, élhető város, ami nagyon tetszett mind a kettőnknek.
Kezdjük a város meghatározó elemével, a közlekedéssel. Van metró, amit a magyar metrókhoz hasonlóan szintén az oroszok építettek, állítólag ugyanazok a vagonok, csak éppen az állomások vannak 2-3km-re egymástól, ezért nem is sikerült egyszer se beiktatni egy metrózást. Pedig nemrégiben még árat is emeltek, a régi 100 Dram helyett már 200-ba kerül a metró. A metrón kívül van még néhány trolibusz járat, de ez nem számottevő. Viszont Marschutkából százszámra közlekednek a városban. Ezek lepukkant mikrobuszok, amelyeket belül átalakítottak, hogy minél többen elférjenek benne. A hátsó ajtó mellett van egy kisebb állórész is, de ott persze csak a 160cm alattiak tudnak állni, magasak pedig csak görnyedni. Olvass tovább…
Az utolsó Jerevánban töltött napjaink valamelyikén végre sikerült meglátogatnunk Ejmiatsin-t (ejtsd: Ecsmiadzin), az „örmény Vatikánt”, a fő-fő-fő látnivalót, amit semmiképpen nem volt szabad kihagynunk. Lezörgettük magunkat a hegyről Lacitól, majd átsétáltunk az operához, ahonnan tudtuk, hogy mennek marschutkák a Kilikia buszállomáshoz. Innen indult a távolsági marschutka, ami kitett minket Vagharsapat központjába, közvetlenül az Ejmiatsin-t képező templom és épületegyüttes bejarátánál. A bejárat után egy kisebb parkos rész következett, ahol kicsit eltévedtünk, rossz felé vettük az irányt, és nem a templomnál, hanem egy vendéglőnél lyukadtunk ki. 
Annyira kétségbe nem estünk, mivel már éhesek is voltunk, hát gyorsan megebédeltünk. Than-t, az ayran helyi megfelelőjét és szendvicseket rendeltünk, ezekért összesen 1050 Dram-ot fizettünk, vagyis kicsit több mint 500 Forintot. A számla mellé némi útbaigazítást is kértünk, hogy mégis megtaláljuk azt, amiért jöttünk, az Ejmiatsin-t. Persze kiderült, hogy rögtön a bejáratnál csak kicsit tovább kellett volna mennünk egyenesen, és megleltük volna, amiért jöttünk. Megtaláltuk a templomot, és megcsodáltuk kívülről-belülről. Olvass tovább…
Egy nap Jerevánban, amikor szokás szerint késő délelőtt ébredtünk, egyszer csak érkezett egy sms-em. Édesanyám volt a feladó, azt írta s.o.s. azonnal menjek netközelbe és olvassak e-mailt. Hát így történt, hogy már sokadjára, ezen a napon se sikerült megnéznünk az Ecsmiadzint, az „örmény vatikánt”. Felpattantunk a marschutkára, és leszáguldottunk Jereván központjába. Közben egy sms váltással már azt is sikerült megtudni, hogy egy meghatalmazás kell az adóm reálhozamának felvételéhez, amit a nagykövet tud majd hitelesíteni nekünk. Ne kérdezzétek mi az a reálhozam, mert én se tudom, csak annyit, hogy visszakapok egy egész jó kis összeget az állambácsitól, ami több heti utazásra elegendő lesz nekünk. 
Ezt a pénzt azonban már csak szeptember 16-ig lehet felvenni a kerületi postán, és ha addig nem vesszük fel, utána visszakerül az állambácsihoz, én soha nem láthatom. A postán viszont nem fogadták el azt az általános meghatalmazást, amit az elindulásunk előtt otthon hagytunk. Otthon ment a nagy gondolkodás, és végül arra jutottak, hogy egy a nagykövettel hitelesített meghatalmazást kell készítenünk és hazajuttatnunk, mert volt már ilyenre példa, hogy ezt így elfogadták.
Na igen ám, csakhogy jöttek a problémák, vagyis inkább nevezzük őket kicsit pozitívabban kihívásoknak. Olvass tovább…
Egy napot Jerevánban arra szántunk, hogy meglátogassunk két, Jerevántól keletre található templomot, Garnit és Geghardot. Nem sokat tudtunk róluk, csak azt, hogy a térkép sárga keretben pirossal jelölte őket, vagyis, hogy nagyon nagy turistalátványosságok. Ez még önmagában nem biztos, hogy okot adott volt a látogatásra, de Geghardról Laci is csupa jókat mondott, ezért elhatároztuk, hogy felkeressük a helyet – és mivel Garni is útba esett, azt sem hagytuk ki.
Panoráma Garni-ból dél felé - klikk a képre a nagyobb felbontásért
Reggel szokás szerint nem sikerült túl koraira az ébredés, de egy késői reggeli után már azon kaptuk magunkat, hogy sétálunk le a Komitas útra, és próbálunk stoppolni. Olvass tovább…
Röviden: véletlenek sorozata folytán. :)
Bővebben: Emlékeztek még a magyar lakókocsis családra? Na, hát ahogy anno említettem, utazott velük két örmény nő, Nelli, és a lánya, Diana. Illetve ott volt velük Kitti és a barátja, Gergő, ők ketten stoppolva jutottak el Grúziáig (és azóta még tovább). Mikor mi megérkeztünk Jerevánba, Gergő írt nekem egy sms-t, hogy nincs-e kedvünk összefutni, mert ők is épp a városban tanyáznak. Persze, hogy volt hozzá kedvünk, leegyeztettük egy találkát sms-ben, és még Lacival is oda beszéltük meg a találkozást, hiszen vele is össze akartunk futni a városban ezen a délutánon. 
Pár órával a találka előtt Gergő írt még egy sms-t, hogy éhgyomorral érkezzünk, mert vendégségbe megyünk. Mint a találkozás után kiderült, Gergőék Nelliéknél laknak, és oda vagyunk hivatalosak vendégségbe. Nelli nagy terülj-terülj asztalkámat csapott, hatalmasat lakomáztunk, közben nagyokat nevettünk és Gergőék mesélték az elképesztőbbnél elképesztőbb stoppolós sztorikat. A pálmát talán a repülős történet vitte: egy gazdag fickó vette fel őket, aki aztán annyira benyesett, hogy Kittinek kellett vezetnie, de a csávó házát nem találták meg sehogy, és végül egy nem túl bizalomgerjesztő helyen kifogyott a benzin a kocsiból. 
A csávó, amíg mélykómába nem esett, addig folyamatosan azt hajtogatta, hogy következő nap szerez Gergőéknek egy repülőgépet, ami elviszi őket Samsunba. Erre persze aztán nem került sor, de azt hiszem a történet így is elég kerek. Na de térjünk vissza a vacsorára, ahol Nelli nagyon fellelkesült azon, hogy beajánl minket egy TV-be. Lacival telefonszámot cseréltek, és pár nap elteltével már le is volt rendezve, hogy megyünk az ArmeniaTV (örmény RTL Klub „színvonalú” csatorna) Jó reggelt örmények! (Bari Luys Hayastan) című műsorába. Olvass tovább…
Látogatás a Matenadaranban
A Matenadaran, és elötte az örmény ábécé megalkotója, valamint tanítványa
Az első napunkon Jerevánban bementünk a városba, Laci munkahelyére a Matenadaran-ba, ahol a világ legrégebbi kéziratait őrzik, archiválják, és állítanak ki néhányat közülük. Volt szerencsénk a kiállítást is meglesni és valóban nagyon érdekes volt, nekem leginkább a réges-régi világtérképek tetszettek, percekig el tudtam őket nézegetni. A „percekig” nálam már rengeteg időt jelent egy ilyen múzeumban. Laci kollégái nagyon kedvesek voltak velünk, azonnal kaptunk egy-egy kávét, és le tudtunk ülni néhány órára internetezni, amíg egy áramszünet meg nem állította a routert. Laci az otthonról küldött csomagot is átadta nekünk, így boldog tulajdonosai lehettünk több kiló kolbásznak, csokoládénak és két hatalmas rúd téliszaláminak, na és persze a legfontosabbat nem hagyhatom ki, egy vadonás új, 8 órás akkumulátoridővel bíró, 1,2kg-os netbooknak. Olvass tovább…
A Sevan-félszigeten nem keltünk túl korán. Főztünk egy teát a kis lakórészünkben, megreggeliztünk, aztán kimentünk, megnéztük a bringákat, hogy megvannak-e még. Három kutya őrizte őket, nagyobb biztonságban nem is lehetettek volna. Megkerestem a vendéglős embert, akinek tegnap fizettünk, hogy megkérdezzem, nem maradhatnánk-e délután is itt, hogy gyalog tudjuk felfedezni a félszigetet. Sajnos ebbe csak pénz ellenében ment volna bele, így maradt a gyors pakolás, és egy fél órán belül már gurultunk is be a sziget belseje felé a felpakolt bringákkal. A sevani kolostor alatti parkolóban aztán megtaláltuk Ando-t, a srácot, akivel még Grúziában futottunk össze. Nem úgy tűnt, mint akinek szállodája lenne, inkább a sok utcai árus egyikének nézett ki.
A Sevanavank kolostorhoz különl mentünk fel, először Zita kezdte a rövid lépcsős gyalogtúrát fel a domb tetejére. Amíg ő fent járt, én a netbookot búgattam és naplót írtam. Zita kb. 20 perc után tért vissza, két új baráttal. Olvass tovább…
Aygut-ból nagy lendülettel indultunk el, de hamarosan megálltunk, először felöltözni, mert az előző napi időjáráshoz öltöztünk, ezen a napon azonban hűvösebb, felhős idő volt, és ez 1400m felett már hatványozottabban érződött. Aztán fogat mosni álltunk meg egy sziklaomlásnál, mert ez a délelőtti, családdal töltött élmények közepette elfelejtődött. Ez a hely elég komolyan nézett ki, mert az út mellett, a felszínen haladó gázvezetéket betemették a kövek. Eleve ez a vezeték már nagyon fura látvány nekünk, persze ezt még értettük, hiszen nyilván 
nem volt pénz és idő elásni, de ugyanakkor azért odafigyelhetnének rá, akár a helyiek, hogy ha ilyen történik, azt nem kéne így itt hagyni. A cső ki volt ugorva a helyéről, és jó fél méterrel odébb, a leomlott sziklák alatt futott. Azon is gondolkodtam, hogy mi van, ha egy autó lehajt az útról és nekihajt a csőnek, ami így léket kap? Robbanás, tűz? Na mindegy, mi nem robbantunk, ellenben hajtottunk tovább, és szépen haladtunk fölfelé, 20-30 perc alatt felszedtünk 100m-t, és ahogy emelkedtünk, úgy lett egyre hidegebb és egyre ködösebb az idő. Néha az eső is eleredt egy kicsit, ezért magunkra húztuk az esőruhát is.
Ijevanból alaposan felpakolva indultunk tovább. Volt nálunk több tekercs rizses lavas és vagy egy kiló főtt krumpli. Sokkal jobb erőben voltam végre, mint az előző napokon, aminek igazán örültem. Kifelé menet a városból láttunk egy régi orosz óriáskereket, amit persze már csak a rozsda evett, látszott rajta, hogy hosszú évek óta csak áll.
Ahogy elhagytuk a várost, a táj egyre varázslatosabbá vált, egy sziklás völgyben haladtunk, körben erdő, mellettünk patak, odafent pedig, a hegy peremén vagy sziklák, vagy zöld mezők. Öröm volt itt tekerni, különösen, hogy végre nem volt meredek, 12-15km/h-val tudtunk hajtani, úgy, hogy közben azért szépen vettük fel a szintet is. Az út mentén néha hagyott némi helyet a hegy egy-két takaros kis mezőnek is a völgyben. Ezeken a mezőkön rendszerint katonák gyakorlatoznak, igen vicces látvány volt a légvédelmi ágyuk között legelésző tehéncsorda. A katonák persze integettek, hogy menjünk, igyunk velük valamit, de minket ekkor nem lehetett kizökkenteni az útból.
A térkép nagyítható változatához klikkelj rá!
Legutóbbi hozzászólások