Cuzco – Puno #1 – 101 kilométernyi újabb betekintés az inka kultúrába és a helyiek életébe
Cuczoból Bolívia, az Altiplano nevű fennsík és a Titicaca-tó irányába indultunk tovább.
Olvass tovább…
Cuczoból Bolívia, az Altiplano nevű fennsík és a Titicaca-tó irányába indultunk tovább.
Olvass tovább…
Na jó, ideje nekiállni a folytatásnak. Sok idő eltelt, mióta utoljára írtam, azóta meg pláne sok idő, hogy a Machu Picchunál jártunk Peruban. Hogy végleg összezavarjak mindenkit a kis utazásunk rétidő-konténuumban való követésével, elárulom, hogy ezeket a sorokat most Afrikából írom! :) Bizony, már fél lábbal Európában vagyunk, várunk a járatra, ami továbbröpít minket Marokkóból Párizsba! :) Idáig sima volt az út, nem számoltak fel pluszköltséget a csomagjainkért, pedig szinte mind túlméretes volt és az egyik túlsúlyos is. A kijelző szerint járatunk nem Charles de Gualle-ra, hanem Orly-ra fog megérkezni, ami azért nagyszerű, mert a bringák atomjaira vannak szedve, és így az összerakásuk után nem 60km-t kell tekernünk a kedves magyar vendéglátóinkig keresztül az egész városon, hanem csak 8km-t. :) Tegnap pedig egy éjszakai buszozás alkalmával sikerült végre kiválogatnom a képeket ehhez a bejegyzéshez, és hát elég nehezen tudom levenni egyik-másikról a szemem. :) Ezek mind együtt arra késztettek, hogy leüljek megírnia folytatást! Lássuk hát! :)
A hídra lépve megcsapott a hűvös levegő, amin meglepődtem, mert különben nem volt hideg, de úgy látszik, az alattunk zubogó patak hideg levegőt is hozott magával. A túloldalt elkezdődött a végtelen lépcsősör, amin kb. 40-45 percig tartott feljutnunk.
Bejutás után én rögtön fordultam is, ugyanis a WC odakint volt… De ezt már egyszer leírtam, most igyekszem nem ismételni magam.
Olvass tovább…
Mielőtt nekikezdek ennek a beszámolónak, el kell, hogy mondjam, hogy ezekről a napokról már írtam az Origora egy cikket. Tehát itt most ismét csak olyan apró dolgokra fogok kitérni, ami értelemszerűen abba a formátumba már nem férhetett bele. Az odajutás részleteibe, az árakra és a jegyvásárlás mikéntjébe, valamint a mi kalandjainktól eltérő, azoknál kényelmesebb, gyorsabb és/vagy drágább lehetőségekre (pl. Inka-trail, Salkantay-trek, és ugye a vonatozás) itt már nem fogok kitérni külön, tehát annak is érdemes elolvasni az előbb linkelt Origo cikket, aki ezeket a képalákat is végigolvassa! ;)
Szállásunk a központtól kb. 5 saroknyira délre, a Valenzuela Hospedajeban volt, mint a pályaudvarról kigurulva azonnal, teljesen véletlenül találtunk meg. Tovább nem is kerestünk, a 30-as szobaárat 25-re lealkudva, egy szép kis ablakos, fürdőszobás szobát 1 perc alatt belakva megtaláltuk legújabb otthonunkat, ahol a recepciós srác nagyon kedves volt, és azt is megengedte, hogy hátul a család konyhájának sarkában elraktározzuk a málhánk nagy részét, és a bicikliket, amíg elutazunk a híres inka romokhoz. Érdekes, hogy van, amikor ilyen oltári mázlival azonnal, szinte keresgélés nélkül találunk egy tök jó helyet, máskor meg órákig mászkálunk fel-alá egy olcsó szállásért, amit alig akarunk megtalálni. A 25 egyébként átlag ár Peruban, sőt vidéken átlag felettinek számít, de ugye most egy turistás helyen vagyunk, és itt ez alacsonynak számít. Olvass tovább…
Ideje folytatni az útinaplót! Legutóbb Zita ott fejezte be, hogy Cajacayban egy izgalmas nap után nyugovóra tértünk. Innen az volt a terv, hogy legurulunk Barrancába vissza a Panamerican-Highwayre, ahonnan buszra szállunk a fővárosba, Limába. A fővárost sajnos be kellett áldoznunk, mert ekkor már nagyon szorított minket az idő és ahogy számolgattam a hátralévő távokat, országokat és látnivalókat, kijött, hogy muszáj lóugrásban haladnunk, különben nem érjük el a repülőt. És hát inkább a – majd mindjárt látjátok, milyen szörnyű – parti szakaszokat és azt az állítólag 5 db. 5000 méter környéki hágót hagyjuk ki, mint… Mint az eddig megjárt szakaszokat. :) Ez mindig kicsit fáj nekünk, mármint teleportálni, vagyis buszozni, de be kell látnunk, hogy a világ nem minden része alkalmas, vagy éppen kívánatos a biciklizésre, az időnk pedig azzal végessé vált ezen az utazáson, hogy megvettük a repülőjegyeket haza Európába. De legalább megpróbáltunk úgy okoskodni, hogy a szép, izgalmas és kihívásokban sem szűkölködő szakaszokat a kerékpáron tegyük meg, a kevésbé izgalmas, egyhangú vagy veszélyes szakaszokat pedig átugorjuk. Legalábbis mi most így látjuk, de nyílván, ha ezt máshogy csináltuk volna, lehet annak is éppígy örülnénk. :) Végig bringázni minden egyes szárazföldi méterét ennek az útnak sosem volt célunk, már az elején sem, hiszen az elejétől kezdve úgy hirdetjük az utunkat, hogy (csak!!!:D) 40 ezer kilométer kerékpáron a Föld körül. Ha ezt eddig mind a bringán tettük volna meg, akkor kb. 100000km-es lenne a biciklizés, és az eredetileg nagy naivan tervezett 1,5-2 év helyett nem 4, hanem 10 évig tartana. Ennyire pedig még mi sem vagyunk elvetemültek, ez a 4 év 3 hónap pont elég lesz, ezt már kezdjük érezni így a vége felé, hiszen mikor ezeket a sorokat írom, már csak 2 hónap és 4 nap van hátra a végéig, noha, amiről most fogok írni, az még több mint egy hónappal ezelőtt történt. Na de most már elég a süket szövegből, és csapjunk a lecsóba! :)
Olvass tovább…Kicsit nehéz felidézni, hogy pontosan hogyan is voltak már a napok, de ha jól emlékszünk, csütörtökre ígérték, hogy most aztán már tényleg de aztán tényleg biztosan muy seguro megérkezik. Mármint a csomagok, amelyekre napok óta várunk. De mi rafináltabbak voltunk ennél, és sejtettük, hogy a muj seguro (ugyan most használták ezt a szókapcsolatot először, eddig csak cisas manana volt), nem jelent 100%-ot. (Mint Pakisztánban a “hundred percent sure InsAllah” is kb a “talán” kategóriát jelentette, haha, ezt még azóta is többször felemlegetjük!) Egy szó mint száz, összepakoltunk indulásra, de nem mentünk oda biciklikkel, és a csomagokat is a szobában hagytuk bezárva, valamint szóltunk reggel mikor kérdezték, hogy megyünk-e vagy maradunk: lehet, hogy maradunk, talán megyünk, 1 óra múlva kiderül.
Bebaktattunk a postára, már tudtuk a járást, egyből a csomag részre mentünk. Vittünk nekik ajándékba olyan finom csokigolyót, amit a helyi pékségben lehet kapni, mert nagyon segítőkészek voltak. Be is falták hamar. Itt még a felnőttek is olyanok kissé, mint a gyermekek.. :) “Na, megjött-e a német csomag?” Kérdeztük reménykedve sok buenos dias meg reménykedő mosolygás után. “Noooo, no ay”… (“neeeem, nincs itt”) ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁáááááááááááááÁÁÁÁ! “Manana.” – Na persze, suhantunk a másik irodába, hej, nincs csomag! “Manana, muy seguro!” … Hát most mit csináljunk?
Utolsó, harmadik reggelünkön is kipihenten és viszonylag korán ébredtünk a Santa Cruz túrán
Oké, na kezdjük el! :)
A reggelire rántottát kaptunk kenyérrel és teával, aztán pedig néhány szendvicset, csokikat és narancsos pack-lunchnak vagyis magunkkal cipelős ebédre.
A sátrtunkból írom ezt a bejegyzést, amiből már kitalálhattátok, hogy végül sikerült megkapni a fantasztikus perui postától a holmijainkat. Csakhogy ugye, mint azt már írtam, sajnos nem időben, nekünk pedig utóbbiból ugye már kevés volt, ezért a szervezett túra mellett döntöttünk, valamikor péntek este 8 óra körül. Ezek után még gyorsan vettünk ki pénzt, a CIB-es VISA kártyánkkal egyedül működő ATM-ből, a Globalnetesből, aztán vásároltunk némi nassolnivalót, majd mentünk haza a hotelbe pakolni, és megbeszéltük a házinénikkel, hogy napi 5 solért hagy hagyjuk a bringákat és a maradék holminkat a hotel épületében régen étteremként működő garázshelyiségben. Ezek után már nem maradt más hátra, mint aludni a hátralévő szűk 5 órában.
Reggel hatkor, mikor már mi is készen álltunk, egy fickó jelent meg a szállónk ajtaja előtt, ő volt a vezetünk, akinek a nevét háromszor is megkérdeztem a túra során, ám mindháromszor elfelejtettük. Perui, számunkra nehezen megjegyezhető neve volt, a többiek sem bírták megjegyezni, igaz ők azt hiszem ennyiszer nem is próbálkoztak vele. :) De a lényeg: vezetőnk ezen a hajnalon szakadó esőben köszöntött minket. Mivel szállodánk egy szűk zsákutcában volt, a minket szállító mikrobuszig ki kellett sétálnunk. Ez azzal járt, hogy az én cipőm kb. két lépés után beázott. Váltás ugye nem volt nálam, ilyen egyáltalán nincs, hiszen csak ez a futócipő van nálam meg az SPD, amiben nem lehet túrázni, és egy pár viatnami papucs. Magyarán már a túra legeslegelső pillanatában beáztattam a cipőmet, és ezzek kvázi el is felejthettem a száraz cipőben való sétálást a következő három napra. Zita ennél valamivel jobban járt, neki egy magasszárú túracipője van az SPD-n túl, ő kb. 5 lépés után ázott be. :) A mikrobusz még üres volt, mikor beszálltunk, utánunk vette fel a többi utast, egy angol srácot, Christ, egy Hong Kongi leányzót, Lilit, és két izraeli srácot, akiknek ugyan megvan a neve, de csak online, és most én offline vagyok, mikor ezt írom, szóval ők így sajna maradnak csak izraeli srácok. Rajtuk kívül még fölszállt egy német páros és egy nagyobb perui család is, utóbbinak tagja volt egy kb. 8 éves, pókemberes iskolatáskák kissrác is. Ha ők is velünk fognak jönni ezekben a cipellőkben, akkor jól fogunk kinézni! Valahol Yungay környékén, miután lekanyarodtunk a főútról kelet felé és elindultunk egy földúton fölfelé a hegyekbe, ők aztán egy hajtűkanyarban kiszálltak, hogy egy tóhoz túrázzanak fel, és fellélegezhettünk, mert mi maradtunk csak hatosban: Hong Kong, Anglia, 2x Izreal és 2x Magyarország. Bennük már jóval nagyobb potenciált láttam a közel hatvan kilométeres túra teljesítésére, így némileg megnyugodtam.
Carazban ellustálkodtuk a reggelt, ezért végül ott is maradtunk egy egész pihenőnapra. Más bringásoktól hallottuk, hogy Caraz sokkal barátságosabb hely, mint Huaraz, ezért annyira nem is bántuk ezt a dolgot. Azon vaciláltunk kicsit, hogy nem lenne-e jó felmenni busszal Huarazba, ott felkapni a csomagokat, és visszajönni Carazba, majd innen gyalogtúrázni, merthogy a híres Santa Cruz túra igazából sokkal közelebb van Carazhoz, mint Huarazhoz. Ezt végül nem léptük meg, csak egy egyszerű lusta pihenőnapot tartottunk Carazban.
Olvass tovább…
Olvass tovább…
Legutóbbi hozzászólások