Nászút a Föld körül

Uncle Meng és a legmagasabb hágó

Kuala Lumpurban még ilyen késői órában is vártak ránk, igazából még hallottam is, ahogy Meng utánam kiáltja, hogy Árpi, de mivel nem akartam hinni a fülemnek (azt hittem csak véletlen egybeesés), ezért mentünk tovább a még pár utcányira lévő címre. Amit elnéztünk és a szomszéd utcában kötöttünk ki, de amikor hívtuk Meng-et, a barátja fél percen belül mellettünk termett egy motorral és két perc múlva már velük ültünk egy indiai étterem teraszán, amely mellett nemrég elhajtottunk.

Meng egy nyugdíjazott kínai malajziai, aki nagyon szeret kerékpártúrázni, rengeteg helyen járt már a világban, eltekert Európáig és volt Taiwan-on és Japánban is. Taiwan egyébként nagy kedvence az itteni kerékpártúrázóknak, mert állítólag gyönyörű és nagyon fejlett az infrastruktúrája, a klímája pedig nagyon kellemes, négy évszakos. Na, de visszatérve Meng-re, vagyis inkább Uncle Meng-re, mert errefelé így szólítják az idősebb embereket illendőségből. Szóval Uncle Meng nagy bringás, közismert malajziai kerékpártúrázó, akinek egyébként még az is a specialitása, hogy fekvőkerékpárral utazik, mint mi. Na nem pont olyannal, mert a fekvőkerékpárok között még nagyobb különbségek tudnak lenni mint a hagyományos „upright” kerékpárok között. Az övé kisebb és elöl a kerék nem 26-os méretű, csak, ha jól tudom, 20-as. Sifu Meng (Meng Mester – így hívják a barátai) kalandjairól itt olvashattok, persze csak angolul. Idén a világ legmagasabb „motorozható” útjára készül Indiába. 5602 méter magasra tervez felkerekezni a Khardung La hágóba!

James Bond kütyük és a légkondis felüljáró

Kuala Lumpur-i napjaink alatt Meng szerény kis otthonában laktunk, és mivel hamar túl akartuk lenni a sokat szidni hallott (ott csak dugók vannak és szmog, egy zsúfolt város) város „kipipálásán”, ezért rögtön első reggel buszra szálltunk és berobogtunk a központba. A busz Chinatown-ba vitt minket, ahol végigjártunk egy hatalmas fedett bazársoros utcát tele mindenféle kacat- és ruhaárussal. Itt mi is vettünk egy kacatot, egy „gorillapod”-ot a fényképezőgépeinkhez, vagyis egy hajtogatható karú kis háromlábú állványt. Itt láttunk még egy nagyon érdekes dolgot, apró tollakat, kulcstartókat, amelyekbe rejtett kamera és mikrofon volt szerelve. Olvass tovább…

Mikor végre elhatároztuk, hogy nem várunk tovább Frankáékra (=hogy nem lazsálunk tovább, hanem elindulunk útra ismét, Frankáék csak alibi voltak a pihenésre), összepakoltunk és leszállítottuk egyesével a bringákat, majd a csomagokat a lifttel, ami emlékszem, nagyon idegesítően, minden második percben ránk akarta csukni az ajtaját, ezért ki kellett támasztani valamivel. Aldriannál ahogy az a képen is látszik úgy volt kialakítva az épület és az oda való behajtás, hogy folyamatos tekeréssel egészen a liftig tudtunk menni, át a portán, fel a rámpán az épületbe, majdhogynem a nagylábujjammal nyomtam meg a lift hívógombját, amikor strandpapucsban tekertünk. :) Volt ilyen, azokon a napokon amikor csak a városba csavarogtunk…

Hát ezt a kényelmes jó helyet most önként otthagytuk, hogy új kalandok után nézzünk. Ez az új kaland Andi (ejtsd: Endi, férfinév!) és a Pangkor-sziget volt. Ez teljesen spontán jött be az útitervünkbe, ugyanis Andi-nak a leendő Kuala Lumpur-i tartózkodásunk kapcsán írtam Warmshowers-en, és ő azt válaszolta, hogy vasárnaptól szerdáig nincs a városban, hanem Pangkor szigetén van, KL-től északra, de ott is nagy szeretettel lát minket, ha úgy gondoljuk, hogy meglátogatjuk. Megnéztem a térképen, hol van ez a hely és utána olvastam, hívogató volt, csak épp a napok nem stimmeltek kezdetben – erre volt jó a 4 napos pihenés Ipohban, így már beleestünk ezekbe a napokba, ezért vasárnap felhívtam Andi-t, hogy mehetünk-e. Ő azt válaszolta, hogy persze, vár minket, mi pedig másnap elindultunk.

Az odaútról igazán nem tudok sokat mesélni. Mentünk a nagy, helyenként kétszer két sávos út leállósávjában, mert nem volt más. Vagyis ha lett volna, az kb. kétszer ilyen hosszú lett volna, ezért szóba se jöhetett. A forgalom nem volt vészes, viszont minket az unalom az mardalt. Egy-két házat meg egy mecsetet tudtam fotózni azért, és egy benzinkútnál megálltunk egy bő fél órára, hogy légkondicionált helyen elfalatozzunk egy kicsit pihenés képpen, de különben tényleg semmi érdemleges nem történt, csak faltuk a kilométereket, számszerint 86-ot ezen a napon. Olvass tovább…

Politika és ökológia

A dzsungeltúrát követő nap reggelén összepakoltuk a cuccainkat a Daniel’s Lodge-ban, és elindultunk lefelé Tana Ratah-ból. Erről az útról azt mondták nekünk a helyiek, hogy sokkal rosszabb, mint az új út, ahol feljöttünk, mert keskenyebb, rosszabb minőségű és tele van nagy dög teherautókkal. Ugyanakkor olvastam egy beszámolót a Crazy Guy on a Bike-on, nem is olyan régről, ahol a fickó azt írta, Yunnan óta ez a szakasz volt a legszebb, legélvezetesebb lefeléje. Hát most akkor mi van? :) Mentünk, és kiderítettük! Kezdetben csak élveztük a kanyarokat, a bedőlést, és hogy nem kell tekerni, hanem gurul magától a gép. Tényleg jó volt, de semmi különös. Megálltunk egy teaültetvény felett fényképezni, aztán pedig a víztározó előtti falu főút felöli boltsorának egyik éttermében enni. Finom kínai tésztát ettünk jeges teával, közben az étterem előtti teraszon beszélgető-veszekedő emberekkel is szóba elegyedtünk. Megkérdeztem, min megy annyira a vita – hát persze hogy a politikán ment, ahogy sejtettem, hiszen előző nap volt választás. Az ősz úr szemben a most leváltott területi vezetőjük volt, tehát valami fejes, akinek ezzel a választásokkal most leáldozott. Ők ezen „szomorkodtak”, de nem úgy, ahogy vártam. Nem voltak se mérgesek, se elkeseredettek, azt mondták, most már ez van, és remélik, hogy az új vezetés is olyan jó lesz, mint amilyen a barátjuk volt, mert ő nagyon sokat tett a régióért. És különben is, csak az a lényeg, hogy békesség van és mindenki békességben él egymással, maláj, kínai, indiai. Ez mind szépen hangzott és így testközelből nem is tűnt olyan büdösnek a politika, a bácsiról tényleg el tudtam ezek alapján képzelni hogy egy normális ember. Lehet, hogy mégis vannak „jó politikusok?” :) Bár mostanában már azt is olvasom, hogy igazából van egy még a nagyvállalatoknál is nagyobb háttérhatalom, és a politikusok valójában csak bábok mind, de olyan bábok, akik ezt nem is tudják magukról, hogy jól és lelkesen végezzék a dolgukat. Innen nézve megint nem létezik jó politikus. :) A fene rúgja meg az egészet, mi csak guruljunk most tovább, elvégre ma még tekerni sem kell hozzá, az első 50 kilométer majdhogynem tiszta lejtő! :) Olvass tovább…

Miután betankoltunk fokhagymás rutiból, nekiláttunk az aznapi adagnak, ami nem volt sok, de azt is sejtettük, hogy ez a kevés nem lesz könnyű. Ez már csak abból is látszott, hogy egy meredek lefelén kezdtünk a tekeréssel, amit aztán, ahogyan azt vártuk, ugyanilyen meredek felfelé követett. Ez már végképp sok lett volna előző nap este – konstatáltuk, hogy jól döntöttünk, amikor megálltunk. A fölfelé kemény volt, hiába csak néhány kilométer volt az egész. Útközben láttunk egy gyönyörű sast a völgyünk felett körözni, aztán pedig, amikor megérkeztünk végre az emelkedő tetejére – ami tényleg a teteje volt, mert előtte már néhányszor azt hittük, hogy a következő hajtűkanyar után vége – Zita nagy örömére árusok sorát találtuk ott, akik ráadásul még epret is árultak. Zitának kijárt már a jutalom, feljött velem 1500 méterre tűző napsütésben és esőben, másfél napon át, ráadásul a végén még ezt a hullámvasutat is ki kellett állnia. Nagy örömmel felfalt egy egész doboz epret, majd gurultunk tovább, mert már nagyon vártuk a tegnap este az útikönyvből kinézett pillangófarmot, ami a GPS szerint már csak egy kanyarra volt tőlünk.

A pillangófarmon

Valóban, egy nagy balkanyarban megpillantottuk a pillangófarm bejáratát. Leláncoltuk a bringákat, magunkhoz vettük a fényképezőgépeket, és a jegyvásárlást követően nagy kiváncsisággal bementünk. Persze az ilyen helyen szokásos zsilipes-függönyös rendszeren keresztül tudtunk besétálni az állatok közé, hogy azok nehogy ki tudjanak szökni.

Bent mindenütt lepkéket láttunk, a tető hálóján, a rengeteg virágon, de még a lábunk alatt a földön is. Köztük mászkálhattunk szabadon és annyi makro fotót készíthettünk róluk, amennyit csak akartunk. Ennek mi eleget is tettünk, sőt még videókat is készítettünk.

Az új Canon fényképezőt használtuk leginkább a fényképezéshez, és meglepett minket a közeli fényképek minősége. Ez a kis fényképező (Ami egyébként nem volt 50 ezer forint és a naptárbevételekből vettük!) olyat is lát, amit mi az emberi szemünkkel már nem és mindezt nem csak állóképeken, hanem videón is képes rögzíteni.

A pillangók mellett mindenféle kígyók, teknősök és gyíkok is voltak, persze őket külön elzárták, a teknősök egy elkülönített részen, ahonnan nem tudtak kimászni, a többiek pedig terráriumban. Az egyik ilyen üvegkalitkában voltak az én nagy kedvenceim, a „Horned Tree Lizards”-ok, vagyis a „szarvas fa gyíkok”, persze a magyar tükörfordítás hülyén hangzik és nekem most nincs netem Wikipédiával, hogy utánanézzek az igazi nevüknek. Ezek a kis állatok úgy feküdtek egymáson, hogy az kész kabaré volt. Mozdulatlanul voltak, mindenféle csuda pózokban leginkább egymáson és egymást átkarolva, miközben azért figyeltek ki az amúgy igen mókás „figyellek ám Téged!” tekintettel a fejükből, és csak nagy ritkán mozdultak meg Olvass tovább…

A Sam Poh Tong templom óriás füstölőspiráljai és teknősei

Nehezen kezdek neki a mai bejegyzésnek, mert ez a rész már nagyon rég várat magára, ráadásul erről egyszer már írtam az Origo-ra, igaz, akkor nem olyan szabadjára engedve és részletesen, ahogy azt szoktam és igazán szeretem. Ezért van létjogosultsága ennek a bejegyzésnek is, ami előreláthatólag hosszabb lesz (vagy több bejegyzés, nem csak egy), és az már most biztos, hogy több kép és videó is lesz. :)

Szóval ez a Cameron Highlands Sir William Cameron-ról kapta a nevét, aki 1885-ben első nyugatiként járt itt és feltérképezte a környéket. Rá nem sokkal megjelentek az első indiai teaültetvényesek, aztán az angol gyarmatosítók menekültek ide fel a meleg elől, majd jöttek a turisták, és végül mi is úgy döntöttünk, hogy megnézzük, mi van odafent ezen a kb. 1500 méter magasan húzódó dombos-hegyes, dzsungeles, teaültetvényes vidéken, amit annyira emleget minden úti beszámoló, útikönyv és helyi barát is.

Ehhez Ipohban hagytuk a málhánk nagy részét és csak egy-egy táskával indultunk el a pihenőnapunkat követően, miután reggel bedobtuk Aldrian lakáskulcsát a postaládájába, hogy ha előbb visszaérne a Kuala Lumpur-i kiküldetéséből, akkor be tudjon lépni az otthonába. :) Ja, és még indulás előtt előző nap a kerekemet is kicentríroztattuk egy általa javasolt kerékpárszervizben, ahol a girbegurba küllő helyére szépen befűztek egy még otthonról hozott másik tartalékküllőt. A kerék újra tökéletes lett mindössze 20 perc alatt, míg mi szemközt egy sarki étkezdében reggeliztünk.

Na, de most már induljunk el! :) A kora reggeli indulást persze megint sikerült ellustulnunk, de azért olyan későn sem indultunk. A nagyobb „időveszteséget” a Sam Poh Tong kínai buddhista templom adta, amely egyszer csak ott termett az út bal szélén, egy hatalmas sziklafal aljában, és ez a látvány olyan volt, amely mellett nem bírtunk csak úgy elhajtani.

Az előbb veszteséget írtam, de igazából sokat nyertünk itt, mert egy gyönyörű és érdekes hely volt a templom, amely igazán megérte azt a pár percet, amit ott töltöttünk. Olvass tovább…

Egy kis összefoglaló arról, hogy merre megyünk tovább, és hogy éppen mik járnak a fejemben, hogyan tervezzük tovább az utat, hogyan érezzük magunkat. Ez nem átgondolt írás, nincs eleje se vége, nem mesél el megtörtént napokat, se kilométereket, csak úgy kiszaladt belőlem, mert jólesett. Mert ez legalább kijött, ha már a naplót nem sikerült ma folytatnom ott ahol abbamaradt Malajziában, örüljünk ennek is! :)

Hát először is holnap elindulunk fel a Bromo nevű vulkánra. Fuvart a cuccainknak nem találtunk, de azt kitaláltuk, hogy nem muszáj egy nap alatt felvennünk azt a 2000m szintet a peremig, hogy aztán az utolsó 12km utána még a homoktengerben (sand of sea, ami valójában nem is homok, hanem vulkáni hamu) hullafáradtan elsüllyedjünk. Helyette inkább megyünk lassan, valahol útközben egy faluban a helyieknél megszállva, élvezve az egészet… Fent pedig majd felmegyünk egy kilátópontra, ahonnan remélem majd sikerül egy jó kis napfelkeltés timelapse videót készíteni és szép fotókat. Ha kivulkánoztuk magunkat, onnan egyenesen irány Bali, ahol Kláriék és egy árvaháznyi gyerek állítólag már nagyon várnak ránk. Itt két hetet pihenni fogunk, majd irány tovább Lombok, felmászunk a Rinjani vulkánra, majd Sumbawa és Flores szigete, sok sznorkellingezéssel, mert addigra már nálunk lesz egy vízálló fényképezőgép tok és sznorkelling maszkok is. Aztán valószínű idő hiányában lemondunk Kelet-Timorról és helyette egyenest Pápuára megyünk, Jayapurába, ahonnan szárazföldön átmegyünk majd Pápua Új-Guineába. Ezt még leírni is félelmetes számunkra. Egyikünk sem gondolta volna, hogy egyszer eljutunk ilyen távoli országokba, ráadásul így. Minden ország egy új csoda számunkra, még mindig, és mégis, még mindig nem, (Vagy talán már nem? Vagy mindkettő kicsit?) képtelenek vagyunk igazán mélyen felfogni azt, hogy ilyen helyeken vagyunk. Még mindig, újra és újra rádöbbenek, újra és újra elképedek a már több mint egy éves fotóinkon is a nepáli Himalájából, amikor ezeket a kisebb-nagyobb élménybeszámolóinkat tartjuk. Annyi élmény ért minket és még most is minden nap annyi új élményt kapunk, hogy ez tényleg szinte már felfoghatatlan. Most Indonézia is annyira érdekes és színes, hogy minden nap, mikor kerékpározunk, percenként húznak el mellettünk a naptárfotótémák. Ez egyrészt baromi jó és erre vágytunk amikor Thaiföld után Malajziát is kicsit számunkra már túl nyugatinak, túl sterilnek találtuk a sok igazán „szegény” (vagyis igazán igazi!) ázsiai ország után. Hát most megkaptuk, jönnek újra a nyakunkba az igazi élmények! Fel se fogtam még, hogy itt vagyunk, de már holnap menni kell fel a vulkánra, ami ha tényleg olyan szép lesz, amilyen a képeken… :) Az megint csak hihetetlen lesz, de nem baj, a timelapse videóhoz úgyis idő kell, majd jól leülünk és csak nézünk ki a fejünkből másfél órát, amíg a gép kattogtatja magát, hogy minél inkább képesek legyünk felfogni, átélni azt, ami történik velünk. Ennyit bír a fényképezőgép a vadi új aksikkal (Sanyo Eneloop), amiket ma vettünk neki, a délután leteszteltem.

Szóval tényleg jól fog jönni az a két hét pihenő Balin és meg kell majd próbálnom tényleg pihenni is, mert abszurd, de ez a legnagyobb problémám jelenleg ezen az úton. Nem tudok kikapcsolni. Ha van egy nap, amikor nem csinálunk semmit, akkor az jár a fejemben, hogy ezen a napon mennyi mindent befejezhettem volna, válaszolhattam volna a sok válaszolatlan e-mailre, frissíthettem volna az útvonalunkat és úgy egyáltalán a weboldalon lévő dolgokat, írhattam volna külsős cikkeket, a blogot, tervezhettem volna tovább az útvonalat, ezek mind-mind bennem van, de ezeket nem tudom mindig csak úgy csettintésre csinálni, mert ha erőltetve csinálnám, nem lenne jó a végeredmény. (Hiányzik a hétfő-péntek / szombat-vasánap, “5 nap gálya, aztán 2 nap totál mást csinálunk végre” váltakozása) Most se az elmaradt bejegyzést írom, mert ahhoz semmi kedvem nem volt, ahogy az egyik cikket sem volt kedvem a végső formájába hoznom hogy elküldhessem a szerkesztőnek, helyette csak leültem írni ezt a bejegyzést, aminek egyelőre még se füle, se farka, de nem baj, mert legalább írok, és már ez is nagy szó egy olyan napon, amikor amúgy végig az volt bennem, hogy írni kéne, de nincs kedvem. Igen, ilyen is van, nem is kevésszer, nem akarok vele egy törzsolvasót sem megijeszteni. :) De én még mindig bizakodó vagyok, egyszer csak behozom ezt a másfél hónapos lemaradást! :) Majd biztos lesznek hosszú hajóutak, vagy unalmas ausztrál szakaszok, amiről nem lesz mit írni annyit, akkor majd sikerül behozni magunkat.

De hagy folytassam az útitervünket a következőkre: szóval augusztus 3-án lejár az indonéz vízumunk, addig jó lenne átérni PNG-re, de ez egyelőre neccesnek tűnik, mert a hajó kéthetente megy és augusztus 5-én érkezik meg Jayapurába, ahol még vízumot is szereznünk kell az új országba, ami állítólag akár egy hétig is eltarthat, ha épp megint bénáznak a konzulátuson, ahogy egyesekkel (http://www.theodysseyexpedition.com/tag/jayapura).

…és Kelet-Timorról ma mondtunk le… Persze még minden változhat minden ahogy azt szokott is, majd meglátjuk. Csak egy biztos, hogy szeptember elejére meg kell érkeznünk Ausztráliába, mert ott majd egy pozible.com kampányt indítunk az angol naptárnak. Ez jó lesz, újra alkotni valami kézzel foghatót is, ebben nagyon bízom, ahogy a magyar naptár sikerében is, mert ezeken sok minden múlik majd az utunk jövőjét illetően. Sok az ötletem, általában nagyon lelkes vagyok ezt illetően, egyelőre nem írom le a részleteket, hagy maradjon meglepetés. A kampány keretében sorra járjunk majd a városokat, és előadásokat tartunk majd az eddigi élményeinkből, hol bringásoknak, hol magyaroknak, hol csak úgy az utcán, vagy ahol sikerül – ez a terv. :) Aztán majd meglátjuk, mi sül ki belőle. Két hónap alatt jó lenne abszolválni a 3500 kilométert Cairns-től Melbourne-ig a keleti part mentén, az előadásokkal együtt. Ez lenne szeptember-október. November elején már a nyomdába kell lennie a cuccnak, akkor megint lesz egy csomó feladat, és addig még (sőt szeptemberig, mert addigra ki kell találni az árakat) ki kell találni hogy van az adózás és a postaköltség. A naptárak jó eséllyel megint Magyarországon fognak készülni, az angol is. Szóval mondjuk, hogy a november elmegy majd a naptárra és remélhetőleg némi pihenésre is, hogy a decembert már Új-Zélandon töltsük el, az Északi-szigeten lesznek barátaink, akikkel a Karácsonyt fogjuk eltölteni, majd január-február a Déli-szigeten, aztán irány Patagónia, Dél-Amerika! :)

Hát ennyi! :) Ha valaki jártas az ilyen nemzetközi csoportos postázásban (biztos van a DHL-nek meg ezeknek ilyen „csomagja”), vagy az adózásban, vagy abban, hogy miért fáj a fejünk minden hosszabb, több napos bringázást követő pihenőnap délutánján minden egyes alkalommal, amikor megállunk, mindkettőnknek, hogy majd szét akar robbanni a homlokunk… – akkor ezeket az infókat nagy örömmel és köszönettel vennénk! :)

Amúgy jól vagyunk, néha ugyan nagyon el tudunk fáradni, inkább talán már mentálisan is kicsit, de még mindig nagyon tudjuk élvezni az egészet, az utat, az úton levést, a találkozásokat, az emberek kedvességét, a világ sokszínűségét, az ázsiaiak vidámságát, és a táj szépségét, meg úgy általában mindent. És azt vettük észre, hogy India és Banglades után már nem tudnak annyira kihozni itt a sodrunkból, pedig azért itt is megy a helló miszter meg a dudálás meg minden ilyen amúgy idegesítő dolog. Lehet azért kellett, hogy olyan mélyen legyünk Bangladesben, hogy most annyira nagyon tudjuk élvezni Indonéziát?! :) Hogy ne egy elmegyógyintézetben töltsük a nászút igazi nászút részét majd Balin (most már alig 10 nap és ott vagyunk, elhiszitek? Mi nem… :D), hanem 100% ki tudjuk azt is élvezni? :) Banglades bizonyos szempontból egy mélypont volt, ám most már semmiért nem adnám cserébe azt a két és fél hónapot.

Georgetown – Jalan Banjer

A penangi szigertől kifelé menet meglepve tapasztaltuk, hogy a komp árát már idefelé kifizettük, vagyis hogy csak az egyik irányba kellett fizetnünk és abban az árban már benne volt a visszaút is. De mi van, ha soha nem hagyom el a szigetet, mert mondjuk kiúszom vagy továbbhajózom róla Szumátra felé? :)

A kompon elbeszélgettünk egy pakisztáni férfival, aki tradicionális muszlim ruhákat és vallási kellékeket árul itt Malajziában. Ez végülis okos tőle, mert odahaza olcsóbban elő tudja állítani, itt meg van néhány muszlim ebben az országban, akik potenciális vevői, de már egy felsőbb anyagi szintről.

Butterworth-ben megebédeltünk egy indiai étteremben, majd indultunk tovább Ipoh felé. Kanyargós felüljárókon haladtunk át, fentről látszott a Penangra vezető híd, egy érdekes mecset, és persze a háttérben maga a sziget Georgetown felhőkarcolóival. Ja, és el ne felejtsem a „Penang International Dental Collage” hatalmas épületét, ami a szigeten történt élményeink után nekem felettébb érdekes látvány volt. :)

Egy nagyobb folyón átkelve egy kínai temető mellett lyukadtunk ki, majd következett a végeláthatatlan, egyenes országút. Pálmaültetvények, települések, pálmaültetvények, települések… Ez váltakozott. Az ember a leginvázívabb faj ezen a bolygón, ehhez kétség nem fér. Mondták nekünk ugyan a malajziai barátaink, hogy de hát ez legalább erdő, és oxigént termel, széndioxidot köt meg, stb, de magyarázzák ezt annak a rengeteg növényi és állati fajnak, akik eredetileg itt éltek, ahol 100 éve még érintetlen dzsungel volt – amíg meg nem érkezett ide is a „fejlődés”. Az őserdő elképesztő diverzitását alkotó fajok eltűntek, van helyettük ugyanazon pálmaolaj termelő fáknak a sora, meg van az ember a pálmaolajával. És ez van kb. egész Borneon is, csak ott még a talajerózia is sokkal látványosabb, mert az dombosabb vidék, mint ez most, ahol mi épp hajtunk.

Délután sok érdekes dolog már nem történt, kivéve egyetlen alkalmat, amikor is leintegettünk egy parkolóból induló autót, mert annak a hátsó szélvédőjén ugyanis egy hatalmas Couchsurfing matrica díszelgett. Már nem emlékszem a lány nevére fejből és ezért most nem is kezdek el keresni a FB üzeneteink között, mert akkor tuti ott ragadok és nem lesz ebből kerek bejegyzés e szieszta alatt. A lényeg, hogy nagyon megörültünk egymásnak, és a lány felajánlotta, hogy ha bármi segítség kell, hívjuk fel KL-ben (Kuala Lumpurban), mert ő oda valósi, igaz az elmúlt hónapokban nem látott vendégül senkit. Kérdeztük, hogy miért, és a válasz sokkoló volt: agydaganattal műtötték, ezért van rajta most a napszemüveg és ezért vezeti más a kocsit. Még a vágás is látszott a lány fején, de ő vidám volt. Ott az út szélén nem mentünk ebbe bele mélyebben, csak utána a bicikliben ülve gondolkodtam rajta, hogy ezt bizony kemény lehetett neki megélni, ilyen fiatalon ilyen durva betegséggel küzdeni. Olvass tovább…

Újra biciklisáv!

Georgetown nagy meglepetést okozott nekünk. Ez a város egy Pulau Penang nevű szigeten található, ezért a helyiek sokszor csak egyszerűen Penangnak hívják. A hely angol gyarmat volt, és stratégiai fontosságú kikötő. Ma az üzleti élet egyik kisebb központja, Malajzia egyik legkellemesebb városa, a tourist-trail egyik gyöngyszeme és az expatrioták nagy kedvence. A szigetet körbebringázni kb. 80-100km-rel lehet, attól függ, merre tekereg az ember. De van itt nemzeti park is, és innen át lehet hajózni Szumátrára is, Indonéziába. A szigetet vagy egy hídon, vagy ha motorral, biciklivel van az ember, akkor komppal lehet megközelíteni (terveznek alagutat is, de a lakosság a felől megosztott, hogy ez jó ötlet-e), és a felhőkarcolókkal teli városban természetesen van repülőtér is. Igen, felhőkarcolók, mert azok is vannak, ilyen közelről ilyen magas épületeket, mint Georgetown-ban eddig még nem láttunk. Igaz, meglepettek emiatt már nem voltunk, csak előzőleg, amikor az egyik Couchsurfing profilon olvastuk, hogy a tag a 34. emeleten lakik. Ennyi még palacsintából is sok, mi van, ha elromlik a lift? A város mögött egyébként még egy közel ezer méter magas domb is magasodik.

Ahogy tekertünk Alex-hez, csak ámultunk, a város annyira szépen rendezett és tiszta volt körülöttünk, amilyet még talán soha nem is láttunk ezen az úton. Még egy biciklisáv felfestést is láttunk magunk alatt az aszfalton! A forgalom az mérsékelt volt, és ha be is állt az autósor egy-egy piros lámpánál, nekünk mindig akadt bőven hely kielőzni őket.

Alex, a vendéglátónk nagy figura, igazi nagy partiarc, sokan ismerik a szigeten a Couchsurfing-en és a Warmshower-ön keresztül. Autómosókat üzemeltet, de hamarosan készül nyitni egy vendégházat is a belvárosban. Az ötlet onnan jött, hogy az utóbbi időben mindig ő szervezi a CS bulikat, de nincs igazán hely, ahol lehetnének. Az autómosójának, ahol mi is laktunk, van ugyan egy kisebb légkondicionált, biliárdasztalos váróterme, de a helyszín nem teljesen ideális, mert kint van a városból, annak északnyugati csücskében, a parttól nem messze.
A parton egyébként pont olyan kis rákok laknak, mint amilyeneket St. Martin szigetén is megfigyeltünk Bangladesben, és most Zita még azt is észrevette, hogy a kis golyókat nem a barlangjukból görgetik ki, hogy odabent helyet csináljanak a plazmatévének, hanem holmi heccből, a felszíni homokot használva. Hogy csajozásból, vagy nagyzolásból építik-e, vagy mert szegénykék azt hiszik, így védve lesz az odújuk a tenger hullámainak végtelen erejétől, azt nem tudjuk, de talán lesz aki elárulja nekünk. (?) :D

Olvass tovább…

A határátkelés és az új országbeli teendők

Az alcímmel már el is árultam, hogy végül semmi gond nem volt a thai-maláj határon. A thai oldalon a határőr észre se vette, hogy ki vannak lyukasztva az útleveleink, csak beleverte a pecséteket, és már mehettünk is tovább. Ehhez képest a maláj oldal már kicsit izgalmasabb volt, mert ott az első ablaknál értetlenkedve vette tudomásul az ablak mögött ülő határőr, hogy nincs kilépési pecsét abban az útlevelünkben, amelyben a maláj pecsétet szeretnénk – mert az teljesen üres. Most dobtak le minket ide a két határ közé ejtőernyővel, egyenesen Magyarországról!? :) Bezavart minket az épületbe, egy másik ablakhoz, ahol már egy egész csapat kedves határőr várt ránk. Elmeséltük nekik az új útlevelünk történetét, majd néhány jó maláj szó (Selamat Datang – Jó napot! ; Selamat Jalan – Viszlát! ; Trimákászé – Köszönöm!) megkaptuk a belépési pecséteket, és már mehettünk is.

Malajzia a 23. országa az utazásunknak. Be kell valljuk őszintén, nem volt nagyon időnk felkészülni belőle, ezért amikor beléptünk, még nem sokat tudtunk róla. Nem tudtuk, hogy két nagy része van, a „Peninsular Malaysia”, vagyis ez a félsziget, aminek most épp a nyakán állunk, és a Borneó északi részét található területek. Azt sem tudtuk, hogy a lakossága 28 millió fő, és ennek kb. 70%-a muszlim. Annyit tudtunk, hogy egy „liberate muslim” országgal lesz dolgunk Thaiföld és Szingapúr között, és mindennek örömmel és várakozással néztünk elébe az eddigi tapasztalataink alapján.

Ahogy elhagytuk a határállomást, egyből rákezdett az eső. Hamarosan szakadni kezdett, mintha dézsából öntenék. Ezt hála az égnek, vagyis inkább egy benzinkútnak, csak pár percig kellett tűrnünk, mert jött a tető (alatta a kúttal), ami alá be tudtunk állni. Odabent légkondi volt, jéghideg levegő, és ATM sehol. Helyi pénzünk még nem volt, így csak azt ettük, ami nálunk volt. Odakint nem csak mi vártunk az eső elálltára, hanem néhány motoros is. Kuala Lumpurból valók, most hajtanak haza Phuket-ből, egy motoros találkozóról. Mikor kérdeztem, hogy hány nap alatt, csodálkoztak. Mindössze egy nap alatt hajtják le a (ha jól emlékszem) 600km-es távot. Hogy mi ebben az öröm, azt én nem érthetem, de ők bizonyára tudják, érzik – különben nem csinálnák. :)

Az első kisebb településen megálltunk, és itt az út jobb oldalán találtunk egy hosszabb üzletsort. A banknál kezdtünk, felvettünk pénzt, majd abból rögvest megebédeltünk egy sarki vendéglőben. Az étel más volt, mint Thaiföldön, indiaira hasonlított. Eztán jött a posta. Feladtunk Kati néninek innen is gyorsan egy képeslapot, hogy összemérjük a thai és a maláj posta gyorsaságát. Eztán jött a nagy pakolás! A netes ár valósnak bizonyult: innen Ausztráliába feladni egy max. 10kg-os csomag 51 ringgit-be kerül, + 2 ringgit a papírdoboz, de ez együtt még mindig nincs 4000 forint. A csomag állítólag két hónap alatt ér oda, de ez nekünk még teljesen megfelelő, hiszen mi ennél sokkal lassabban érünk oda. És hogy mit pakoltunk a csomagba? Sydney-ig szinte biztos, hogy nem sok szükségünk lesz két hálózsákra, pulóverekre, több réteg nadrágra, vastag kesztyűre, sálra és ehhez hasonló meleg holmikra. Már jó ideje meleg trópusi éghajlaton kerekezünk, semmi értelme ezeket tovább cipelnünk, csak a helyet foglalják a táskákban és lassítják az utunkat. Ennyi pénzért érdemesnek találtuk feladni őket Sydney-be, és ezt most meg is tettük. Egy szép doboznyi cuccot tudtunk kigyűjteni a táskáinkból, összesen 6kg-t nyomtak. Persze még ezután is maradt nálunk hosszúnadrág, túracipő, hosszú ujjú felső és esőruha, na és az egyik hálózsákunkat is megtartottuk.

Ezt az első napot Alor Ster nevű város előtt fejeztünk be. Az eső később többször is eleredt, ilyenkor mindig megálltunk, és megvártuk, amíg alábbhagy. Olvass tovább…

Surathani – Siwat, Nakon Si Thammarat: 107,7km

A hajó, ahogy meg volt beszélve, reggel hétkor kikötött, és mi ekkor már ébren voltunk, pakolásztunk, ébredeztünk a rövid éjszaka után. Az első élelmiszerbolt előtt megálltunk, Zita hozott egy kakaót, én pedig nekiálltam megszerelni a beragadt markolatváltómat. Miközben felszörpintettük a reggeli kakaót és én nekiálltam szerelni, a mellettünk parkoló, gyárilag hello kitty-s robogót is megcsodáltuk. Erről inkább most magamban tartom a véleményem…

Kiderült, hogy nem is a markolatváltóval volt a baj, hanem valami a bowdenekkel, mert mikor lent az agyváltó mellett meglazítottam azokat, utána már egyből simán és könnyen ment a váltás. Ugyanilyen jól haladtunk a kilométerekkel is.

Széles úton, néha sziklás hegyek között haladtunk, egészen a déli sziesztánkig, amit pont a legjobbkor ejtettünk meg, ugyanis ahogy beálltunk az útszéli kis vendéglő teteje alá, rákezdett szakadni az eső. A gombás-rizses történet felfalása és a macskás kislány lefényképezése után még egy teljes bejegyzést is megírtam, de az a nyavalyás eső csak nem akart elállni. Zita tanácsára elmentem hát zuhanyozni (nem az esőbe, hanem a család fürdőszobájába), és ezzel végezve rögtön meg is bántam, hogy ezt nem akkor csináltam, amikor Zita is, a sziesztánk elején. A zuhany ugyanis nem kicsit felfrissített. Igaz, erre aztán nem volt szükség, mert odakint is jól eláztunk. Amikor elindultunk, épp csak szemerkélt, de azért elővigyázatosan esőruházatot húztunk. Hamarosan úgy rákezdett, hogy mindegy volt. Olvass tovább…