Nászút a Föld körül

Amikor elindultunk erre az utazásra, nem tudtuk biztosan, csak reméltük, hogy eljutunk idáig. Abban sem voltunk biztosak, hogy a pénzünk elegendő lesz-e, mivel arról sem volt tapasztalatunk, milyen ütemben, milyen büdzsével lehetséges, érdemes és jó ilyen hosszú időn át, ilyen távoli országokban utaznunk.
A publicitást mindig is fontosnak tartottuk, mert azt viszont tudtuk, sejtettük már a kezdetektől, hogy nem akármilyen élmények és tapasztalatok várnak ránk, és ezek biztosan érdemesek lesznek a megosztásra, hiszen anno mi is pontosan így kaptuk az inspirációt, a szikrát, ami elindított minket ezen az úton.
Mára a blogunknak  és a Facebook oldalunknak annyi olvasója, annyi “rajongója” lett, amennyiről a kezdetekkor nem is mertünk álmodni. Persze ezt magunktól is nagyon jól tudjuk, de Ti tovább inspiráltok és biztosítotok minket abban, hogy jó dolog az amit csinálunk, és rengeteg segítséget és biztatást is kaptunk Tőletek. Így születhetett csak meg a falinaptár és az e-könyv, Veletek együtt.
Szóval ez út noha sohasem indult egyszerű nászútnak vagy kerékpártúrának, mára szinte már hivatássá nőtte ki magát. Megyünk a világban, nyitott szemmel és szívvel a környezetünk és az embertársaink iránt, és figyelünk, tapasztalunk, tanulunk és közben mi magunk is mesélünk, írunk, megosztunk. Mert az ember teremtő lény, akkor is, ha nem tud róla! Még ha nem ismerjük fel, akkor is minden cselekedetünkkel, minden szavunkkal teremtünk.

Így teltek a hetek, a hónapok, az országok, sőt, lassan már mondhatjuk, hogy a kontinensek és az évek is. Egy szép napon aztán termett egy e-mail a postaládánkban a MagNet Banktól, amelyet kitörő örömmel fogadtunk. A támogatók, partnerek megtalálása és meggyőzése sosem volt könnyű feladat, pláne nem kezdetekkor. Most azonban minket kerestek meg, és ez merőben új volt számunkra, főleg, hogy egy bank keresett meg bennünket, ráadásul pont az a magyar bank, amihez örömmel és tiszta lelkiismerettel adjuk a nevünket, mert közös értékeket tartunk fontosnak Velük. A MagNet Bankról van szó.
A GreenR-en megjelent vendégposztomban írtam arról, hogy mi teremtjük meg a világunkat. Valahogy így születhetett meg a közösségi bank is, mi, emberek hívtuk életre, ha nem is vagyunk az alapító tulajdonosai között, de attól még mi teremtettük meg azzal, hogy tudatosabban kezdtünk gondolkodni és cselekedni, és igényünk lett egy újfajta, a közösség és a fenntarthatóság felé is elkötelezett bankra.
Ugyanígy teremhetnénk még, és szerintem szükség is van rá, hogy teremtsünk rengeteg fenntartható vállalkozást, szolgáltatást és terméket. A MagNet Bank az én szememben ezek úttörője, és nagyszerű érzés, hogy létre jött. Így nagy örömmel tölt el az is, hogy most együttműködő partnerünk lett.

Na, de hogy ne csak áradozzak, válaszolok egy kérdésre, ami már biztos a fejetekben van, hogy most akkor mi lesz, mostantól nem fogjátok azt olvasni a bejegyzésekben, hogy a legolcsóbb szálló után kutakodunk, és a legkedvesebb család kis “koszos” utcai, családi vendéglőben étkezünk?! Hát, elárulom, hogy pontosan ugyan az lesz, mint eddig, ugyanolyan szerényen és tudatosan fogunk vásárolni és költekezni, mint eddig, minden marad a régiben, csak esetleg a mosolyunk szélesebb lesz, a lelkünk meg egy kicsit könnyebb, amikor az anyagiakon gondolkodunk.

Aki követi az utunkat számokban és olvasta a kezdeti terveinket, az sejtheti, hogy lassan már a múlté az az éveken át gyűjtött és félretett pénzösszeg, amivel kezdetekkor elindultunk. Lassan már teljes egészében az útból élünk, így jól jött a MagNet támogatása, amely csupán akkora összeget tartalmaz, amellyel együtt, ha szorgalmasan írjuk és publikáljuk tovább a cikkeket hétről hétre és hónapról hónapra mind a három különböző helyre, akkor pontosan nullszalldósra jön ki a bevétel-kiadási mérlegünk az eddigi havi költségeinkkel számolva, amelyek azonban még így sem érik el két magyar minimálbér összegét.

A világ drágábbik fele és egy csendes-óceáni átkelés még hátravan, ráadásul, ha az élet épp úgy hozza, forrásaink elapadhatnak bármikor., így koránt sincsen szó arról, hogy hátradőlhetőnk és most elindulhat egy lazább, dőzsölősebb utazási forma.

De ha még úgy is lenne, hogy mostantól bő lére ereszthetnénk, ezt akkor sem tennénk meg. Mert ahogy a Fair Trade képen látható Anna Lappe idézet is mondja Józsi bácsi fordításában: “Minden egyes alkalommal, amikor pénzt költesz, arra a világra adod le a szavazatodat, amelyben élni akarsz.”, és mi szeretnénk ezeket a szavazatokat okosan, tudatosan felhasználni, ami itt Ázsiában elég könnyű, hiszen a kis családi vállalkozásban működtetett étkezdék és vendégházak általában a legolcsóbbak. De bízom benne, hogy ha “fejlettebb” országokba érünk, akkor is sikerül majd kellő körültekintéssel és tudatossággal megtalálni egy fenntartható formáját az utazásunknak és a létünknek. Hogy most ne kanyarodjunk el a lényegtől, ez azért is fontos, mert “A pénzem épít”, ami nem csak zseniális szlogen a MagNettől, hanem valójában a fenti idézet egy rövidebb, lényegre törőbb összefoglalása. És mivel ahogy azt már gondolom minden olvasónk nagyon jól tudja, mi egy emberibb, igazságosabb, tudatosabb és fenntarthatóbb világot szeretnénk teremteni a közvetlen környezetünkben és amennyire tőlünk telik az egész világban is.

Persze most bizonyosan néhányotok talán felhördül magában, hogy “Mit vagy úgy oda Árpi, ez is csak egy másik bank, amely elsősorban a profit maximalizálására van berendezkedve, mint bármelyik másik vállalkozás a világban!” – és valóban, ebben is van igazság, csakhogy, nem mindegy, hogy ezt hogyan teszi, milyen hatással van közben az emberekre, a közösségekre és a környezetre. És itt jön vissza a teremtés és a voksolás! Mi a voksunkkal most már választhatunk egy tudatosabb bankot is, sőt azon belül azt is, hogy hová fektessék be az ott tartott pénzünket és hogy a nyereség 10%-ából milyen társadalmi szervezetek részesüljenek. Igen, mindezt mi hívtuk életre, és remélem a jövőben még rengeteg ilyet teremtünk még! Ezzel zárva a mi mondandónkat most átadom a szót a MagNet Banknak:

A MagNet Bank munkatársai közül többen is lelkes olvasói vagyunk Árpi és Zita blogjának, nyomon követjük kalandos utazásukat, és minket is nagy örömmel tölt el, hogy napról-napra fantasztikus új élményekkel gazdagodnak – és gazdagítanak minket is, az olvasókat. Igen, a blog írása nélkül valószínű nem ismerhettük volna meg őket, pedig valójában nagyon értékes emberekről van szó, akik figyelnek környezetükre, szerényen és tudatosan élnek, és felelősnek érzik magunkat mindazért, ami körülveszi őket. Hiszen a világ körülöttünk olyan lesz, amilyenek mi magunk is vagyunk. A MagNet Bank közösségi pénzintézetként tudatosan épít kapcsolatot felelős betét- és hiteloldali célok, társadalmi és kisközösségi érdekek között. A MagNet forrást biztosít olyan kezdeményezések számára, amelyek pozitívan hatnak környezetünkre, és társadalmunkra, amelyek közös jövőnk biztosítékai lehetnek. Ami megváltoztatja azt a helyet ahol élünk, az a felelősség és a tudatosság. Az emberek a mindennapos, hétköznapi döntéseiken keresztül jelentős változást érhetnek el. Ebben kívánunk partner lenni, mert együtt, közösen többet érhetünk el. Árpi és Zita az általunk is követett értékek mentén élik életüket, céljaink azonosak.
Ha hazaérnek igazán különleges nászútjukról, bízunk benne, hogy sort keríthetünk egy személyes találkozásra is. Egyelőre azt kívánjuk, hogy útjuk sokáig tartson, és még rengeteg újabb élménnyel gazdagodhassanak!

Vissza az emberhez! Pénzintézet a közös értékteremtésért.

Az ember bonyolult lény. Miközben egyre fejlettebb világot épít maga körül, lassan, észrevétlenül, de határozottan eltávolodik saját emberi természetének egyszerű, ám annál lényegibb vonásaitól, például a közösségi létezés törvényszerűségeitől, attól az igazságtól, hogy együtt biztonságosabb az életünk, hogy együtt minden cél könnyebben elérhető. Napjainkban azonban egyre jobban kirajzolódnak egy új, közösségi reneszánsz körvonalai. Mi lehetne ennek ékesebb bizonyítéka, minthogy mára már a pénzügyi világban is megjelent a közösségi gondolat, sőt 2010 óta magyar bank is van, amely a közös értékteremtést tűzte zászlajára? A MagNet Magyar Közösségi Bank a profitot új megközelítésben, az ökoszféra és a jövő generációk érdekeit szem előtt tartva értelmezi.

Közösségi újjászületés a bankban

A MagNet Bank már tizenöt éve jelen volt a piacon, előbb takarékszövetkezetként, majd HBW Express Bank néven, amikor vezetői felismerték, itt az idő a változtatásra, a hagyományos bankolás újragondolására. Céljuk volt, hogy a biztonság és a stabilitás megtartása mellett a bank működésében nagyobb hangsúlyt kaphasson a társadalmi felelősségvállalás és az átláthatóság. Tisztában voltak vele, hogy e célok megvalósítása csak úgy lehetséges, ha hatékonyabban vonják be az ügyfeleket, ha valódi közösségként tekintenek rájuk, ha jobban kihasználják a közösségekben rejlő erőket.

Mit jelent az, hogy egy bank újbank?

Az európai újbankok (etikus, közösségi, öko-, zöld-, vagy alternatív bankok) működését jellemzi:

• a felelős hitelezési és befektetési szabályok (pozitív és negatív szűrők) alkalmazása
• a nagyfokú átláthatóságra való törekvés (banktitok megsértése nélkül)
• aktív társadalmi szerepvállalás
• mérsékeltebb gazdasági profitelvárások, és a társadalmi és környezeti profit szempontok megjelenése már az alap banki szolgáltatások területén

„Az újbank nem azt jelenti, hogy újak lennénk a banki palettán! Azért vagyunk újbank, mert velünk gyökeresen megváltoztathatja a pénzhez és környezethez fűződő viszonyát!”

Közösségi bankként a MagNet számára a közös fejlődéshez kiemelt fontosságú az egyének és a közösségek szerepe, pénzügyi tudatossága és felelősségvállalása.

A közösségi banki modellben a betétesek és a hitelesek érdekközösséget alkothatnak, „láthatják”, segíthetik egymást. Az ügyfelek, munkatársak, civil partnerek, érintettek közös értékek mentén találkozhatnak és támogathatják egymás munkáját.

A legátlátszóbb pénzintézet

Hogy az ügyfelek átláthassák, a bank profitmaximalizálás helyett a felelősségteljes, fenntartható fejlődést tekinti céljának, a MagNet Bank kiszámítja és ügyfelei tudomására hozza, mennyivel járultak hozzá a bank éves eredményéhez. A MagNet Banknál minden lakossági ügyfél saját maga határozhatja meg havi számlavezetési díjának mértékét is. (Becsületkasszás számlavezetési díj)

“Luxusprofit” helyett “KAP” (Közösségi Adományozási Program)

A bank részvényesei minden évben lemondanak az éves nyereség 10%-áról, és az ügyfeleknek ajánlják fel a lehetőséget, döntsék el, mely társadalmi szervezetek részesüljenek ebből az összegből.

Betétes és hiteles egy közösségben

A ún. közösségi termékeken keresztül az ügyfelek maguk határozhatják meg azt is, hogy betétben elhelyezett pénzükből milyen hitelcélt, vagy akár mely hitelfelvevőt támogasson a bank. Olyan hitelek, projektek, ügyféligények finanszírozására nyílik lehetőség, amelyek a fenntartható fejlődést, a környezet megóvását, az általános életfeltételeket, a természeti és alkotott értékek védelmét, bővítését és fenntartását szolgálják. A betétes egy meghatározott sávon belül dönthet betétjének kamatáról is, akár a piaci kamatoktól alacsonyabbat is választhat, ha azt szeretné, hogy az adott hitelfelvevő hitele még olcsóbb legyen.

A MagNet Bank a jövőbe tekint

A MagNet Bank közösségi pénzügyi gondolkodása remélhetőleg egyre szélesebb kör számára jelent követendő utat a bankolásban. Hogy mindez nem csak hiú remény, azt az is jelzi, hogy a bank 2012-ben több jelentős szakmai díjat is begyűjtött. A szakmai zsűri nem csupán az év társadalmilag felelős bankja címet ítélte a pénzintézetnek, de a Mentor Hitel elnyerte az év lakossági hitelterméke címet, és a Mentor Betét is dobogós helyen végzett a megtakarítási termékek kategóriájában. Az elismerések a MagNet Bank számára is azt jelzik, hogy érdemes ezen az úton tovább haladni – a közösségi banki, etikus működés nagy jövő előtt áll.

Egy új országba megérkezni mindig izgalmas, mert rögvest a határ után újfajta emberekkel találkozhatunk, és ez egyben akár teljesen újfajta nyelvet, szokásokat, kultúrát, építészetet, viselkedésmintákat, szokásokat és ételeket is jelenthet. Kambodzsába érkezve ugyan nem ért minket óriási kultúrsokk, de az első élményeink mindenképpen nagyszerűre sikeredtek, ezt akkor ott is így éreztük, és a képekből, videókból is ez jön át, amelyeket épp most válogattam ki ehhez a bejegyzéshez. Ez talán azért is volt nagyszerű nekünk, mert 2 és fél hónap Vietnam után már nagyon vágytunk valami változatosságra, ezért Kambodzsának nagy kíváncsisággal és érdeklődéssel vágtunk elébe. Megpróbálom visszaadni, vagyis inkább továbbadni Nektek az élményt, ami az első nap ért minket.

10 dollar beer money for me! – A nagy fenéket!

A legeslegelső élményünk azonban nem pozitív sajnos, de ettől még meg kell, hogy említsem. Először is már megtalálni sem volt egyszerű az „immigration office”-t, mert azt semmi tábla nem jelezte, és nem a főút mellett volt, hanem egy utcával beljebb a folyó felé, bent a faluban. Ide egy valamilyen faültetvényen keresztül egy poros kisúton tudtunk bejutni, de ezt csak sokadjára, sok kérdezősködés után tudtuk megy, ugyanis tábla az nem jelölte az utat a határőrség irodájába. Ide ugye mindenképpen be kellett, hogy térjünk, mert itt kaptuk meg a 30 napos vízumunkat fejenként 20 dollár ellenébe, a belépő becsétekkel együtt.

Csakhogy akadt egy kis bibi, méghozzá, hogy Zita útlevelében már csak egy üres oldal akadt, és ebbe a határőrünk belekötött, mondván, hogy 3 üres oldal kell, hogy legyen az útlevélben, ő csak így adhatja ki a vízumot, különben bajba kerül, és „lefejezik” – ez utóbbit még egy kézmozdulattal is jelezte. Még mielőtt magyarázkodni kezdhettünk volna, hogy de hát Thaiföldön, Bangkokban már vár ránk egy-egy üres új útlevél, ő folytatta, hogy nem az nem jó, vissza kell mennünk Saigonba vagy Hanoi-ba és ott majd a nagykövetségünk ad nekünk új útlevelet. Vaaagy… Vagy ő egy kis „beer money for me”, vagyis 5-5 dollár ellenében szemet huny az üres oldalak száma felett, és átenged minket. Ezen nagyon felbőszültünk, mert ne mondja hogy lefejezik, ha átenged minket teli útlevéllel úgy, hogy aztán rá egy percre pedig a korrumpálhatóságára tesz utalást, ráadásul teljesen nyiltan még azt is közli, hogy sörre kell neki a pénz. Basszus, még én, a „gazdag nyugati” sem költök ennyit sörre egy hónap alatt sem, akkor meg miért adjam oda neki ezt a pénzt, legalább hazudta volna azt, hogy 5 gyereke van és ételre kell… Amúgy meg már messze földről hallottuk mindenkitől és olvastuk mindenhol, Olvass tovább…

Kis utakon, kerülővel

Long Xuyent-ből nem egyenes úton mentünk Chau Doc-ba, mert a főútból már rég elegünk volt, inkább kerültünk és kisebb, hosszabbb utakat válaszottunk. Egy komppal hagytuk el a várost, majd egy kis kanyargó csatorna mentén haladtunk. Ezen az úton újfajta házakat fedeztünk fel, kékre vagy zöldre festett tornácokkal, széles, sok árnyékot nyújtó tetővel, díszes oszlopokkal, na és persze cölöpökkel, amiken az egész ház állt 1-2 méter magasan, hogy ha netán jönne az ár, akkor az a lakást ne árassza el. Ez az első nap Long Xuyen után viszonylag rövid volt, mert hamar megálltunk sziesztázni a nagy hőség miatt. Amíg Zita egy függőágyban olvasott, én megírtam a pamíri cikket az origo utazási rovatába. Mire elindultunk, megéheztünk, ezért hamar újra megálltunk egy helyen valami tésztás történetet enni, amit egy az utcán épp az étterem előtt álló kocsiból árult egy néni. Erre csak a fogyasztás után jöttünk rá, amit persze az étterem asztalainál tettünk meg, de ez senkit nem zavart. A délután már csak néhány óránk maradt, ezalatt megfigyeltük, hogy hogyan takarják le a házaik oldalát a helyiek nagy lepedőkkel, hogy a szél még átjárjon rajtuk, de a nap ne süssön be az amúgy oldalról szinte teljesen nyitott házakba. Egy anyukát is láttunk az úton közlekedni, aki a biciklijén két gyermekét is szállította. Tudjátok, hogy az ilyesmi engem mindig lenyűgöz, hát így volt ez most is. :)

A napot egy Cho Moi nevű helyen fejeztük be, vagyis hogy egész pontosak legyünk, csak a kerékpározást. Ez egy kis település volt, amikor megérkeztünk, abban sem voltunk biztosak, hogy vajon van-e egyáltalán szállodája, ezért aztán amikor megpillantottunk egy angol nyelviskolát, Zita ötletére betértünk, mert ugye ha valahol, hát itt majd biztos beszélnek angolul, és megkérdezhetjük, hogy merre van egy szálloda. Ez különben izgalmas feladat lehet, és könnyen megtörténhet, hogy elküldenek teljesen rossz irányba a helyiek, vagy át egy másik faluba, miközben itt is van szálloda, mindezt merő jóindulatból, mert ugye a „yes-story” itt is működik, még mindig Ázsiában vagyunk, az emberek inkább mondanak valótlant teljes jóindulattal, mint azt, hogy „nem tudom”, vagy hogy „nem tudok segíteni”, „nem értelek”.

Az iskolából Zita izgatottan szaladt vissza hozzám, hogy menjek be én is, mert szereplésünk van a gyermekek előtt az osztályteremben, a tanárnő kérése szerint. Betoltuk a bringákat a recepcióra, levettük az SPD cipőket, majd követtük a keskeny épület lépcsőházában hömpölygő gyermektömeget a második emeleti osztálytermükbe. Még csak kezdetlegesen, de a korukhoz képest ügyesen beszéltek angolul, és hogy feloldjuk kicsit a hangulatot, Zita hozta a táskájából a családi fotóinkat, a Magyarország prospektust és a világtérképet az útvonalunkkal. A gyerekek aranyosak voltak, de néha akkora zsivalyt csaptak, hogy az a mi fülünknek már szinte fizikailag is fájdalmat okozott. :) Olvass tovább…

Naplemente My Tho-ban

Előre leszögezem, hogy elég fáradt és álmos vagyok, ráadásul a hangulatom is elég furcsa, tehát nem tudom, mi lesz ebből az írásból, de azért írok, mert írni azt kell, hisz utol szeretném érni a valóságot az útinaplóval. :) Egyszer fogok tartani egy teljes offline napot, amikor nem nyúlhatok majd semmilyen elektronikus készülékhez. Vagy mondjuk egy kottát a szájharmonikához megnézhetek, vagy beleolvashatok egy könyvbe, de ezeket is csak pusztán és kizárólag ék egyszerű kikapcsolódás céljából. Kezd egy kicsit az agyamra nőni ez az egész, annyi minden szervezni és tenni való van állandóan, és ezek együtt már olyan súlyt tesznek ki, hogy néha már azt érzem, tiszta meló ez az út. Na de mégis, ezt mi választottuk, ez a miénk, mi vagyunk a főnökök ebben a buliban, ezért mi és csak is mi döntjük el, hogy hogyan utazzunk és hogyan éljük meg, szóval szerintem közel sincs veszve minden, pánikra még nincs ok. Csak egy kis pihenő, és igazi pihenő hiányzik már, amikor tényleg mást csinálok, mást a bringázástól, mást az utazástól, mást az utinaplóírástól és a szervezkezdéstől. :)

És most térjünk rá a mi kis Mekong Deltánkra, vagyis arra, hogy nekünk hogyan sikerült azt megélni. Kifelé menet HCMC-ből találtunk egy TechCom bankot, így újra feltöltöttük a készpénz keretünket, most már a közelgő Kambodzsára is gondolva. A város határában pedig egy furcsa kattogásra lettem figyelmes a kerékpáromban. Változó időközönként jött a hátsó kerék tájékáról és később olyan hangos lett, hogy azt még a mellettem guruló Zita is hallotta, sőt én már a hátamban is éreztem, hogy valami nem oké. Először azt hittem, hogy a láncfeszítő akad be néha és az ugrál, szét is szedtem szegénykét, de azt leszámítva, hogy az egyik oldalon a láncvédőn a fekete festés le volt kicsit kopva, semmi rendelleneset nem találtam rajta. Aztán újabb néhány kilométer után rájöttem, hogy a kattogás időköze nem teljesen random, hanem 7 vagy 14 pedálfordulatonként ismétlődik. Na, most krepál be az agyváltóm! – Gondoltam magamban, és már próbálgattam közben különböző fokozatokban is a kattogások közötti „távolságot”. Hamar kiderült, hogy az nem változik, akármelyik sebességben tekerek, a kattogás mindig 7 vagy 14 pedálfordulatonként jön, sőt újabban inkább már csak hét pedálfordulatonként. Az agyváltó megúszta, ez csak a lánc lehet! Így, hogy már tudtam, hol van a bibi gyorsan megtaláltam az egyik oldalán félig már szétszakadt láncszemet. Megálltunk az első árnyékos helyen, ahol történetesen cukornádat is facsartak, és elkezdődött a láncszerelés. Még jó, hogy Da Nang-ban vettem láncbontót, hogy is lehettem olyan felelőtlen, hogy 2000km-t láncbontó nélkül bicikliztünk? (Bangkoktól Da Nang-ig)

A táj közben elég jó volt körülöttünk, bár erre csak akkor jöttünk rá igazán, amikor végre le tudtunk térni a nagy utakról, az utolsó 20-30 kilométeren.

Gyönyörű zöld rizsföldek között haladtunk egy nyílegyenes úton. Ez az egyenes csak néha tört meg, akkor is csak egy pici hupliban, egy-egy hídban, amikor egy csatornát kereszteztünk. A mezők zöldjét síremlékek törték meg, a helyiek ugyanis a rizsföldekre temetik errefelé a szeretteiket.

My Tho-ba a GPS egy kis úton vezetett be minket, Zita nem akarta elhinni, hogy itt egy órán belül fogunk találni wifi-t. Olvass tovább…

Megérkezni Saigonba…

…nem volt egyszerű! :) Ugyanis nem akartunk bebringázni ebbe az őrült nagy városba, bringáztunk már eleget óriásvárosokban, és Saigonról sok rosszat hallottunk a forgalom terén, ezért úgy döntöttünk, vonattal jutunk be a városba. Ez persze nem volt olyan egyszerű, mint gondoltuk. Betekerni reggel Phan Thiet-be nem volt nagy szám, csak egy kisebb emelkedőt kellett leküzdenünk, miután az utunk elvált a gyönyörű tengerparttól. Bent a városban aztán, ahová a térképem jelölte a vasútállomást, nem találtunk semmit. Kérdeztünk pár embert, hogy merre van a vasút, és mind kifelé kezdtek mutogatni a városból, és 4-5 kilométert emlegettek. Megnéztem az útikönyvet is, ott olvastam, hogy a vasútállomás 8km-re van a központtól. Nagy pánikba nem voltunk, mert hagytunk időt a vonat indulásáig, habár aztán kicsit elkevertünk később, mert a térképem már nem volt túl részletes azon a részen, azt ugyanis nem vektorgrafikusan töltöm le, hanem képenként, rétegenként. Ez nagy hátránya a Zita telefonjára telepített RangeViewer-nek. Azért egy kisebb kerülővel meglett a vasútállomás, már nagyon közel voltunk hozzá, mikor rossz irányba kanyarodtunk le, és persze elég sokáig tartott, mire megértettük magunkat, így mire odaértünk, már csak pár percünk maradt. Hamar kiderült, hogy a vonat nem akkor indul, amikor hittük, így fellélegezhettünk, volt még fél óránk.

Ezalatt viszont kiderült, hogy itt nem tudunk jegyet venni a biciklikhez, ahhoz vissza kell mennünk Phan Thietbe, a fő vasútállomásra, ahonnan a vonat indul, mert itt csak megáll! Micsoda? De hát mindenki ide küldött minket a városból, és az útikönyv is azt mondja, innen indulnak a vonatok?! Hát az nem úgy van, még mindig Ázsiában vagytok, ezt sose feledjétek el gyerekek! Persze ekkor visszajutni a városba már nem volt időnk, ráadásul elég gyilok hátszelünk volt idefelé, ami brutális szembeszelet jelentett volna visszafelé. Nem értünk volna már oda a vonat indulásáig, evett minket a fene, és kérleltük a vasútállomásunk személyzetét, hogy könyörüljenek rajtunk és tegyenek velünk kivételt. Úgy tűnt, sikerrel járunk, először 600 ezer dongot akartak kérni, aztán azt mondták, a vonaton majd meg tudjuk venni a jegyet, de ülésünk nem lesz, hanem majd egy kis műanyag sámlira kell ülni. Ekkor fellélegeztünk, még a földön ülve is szívesen fent lettünk volna a vonaton, csak sikerüljön felpakolni azalatt a cuccainkat, amíg a vonat az állomáson áll. Olvass tovább…

Aki a biciklis élményeinket szereti csak olvasni, az most ne olvasson tovább! :) Ugyanis Mui Ne-ben nem bicikliztünk, vagyis igen, de csak helyben, mindig ugyanott, a szállásunk, a piac, és az kedvenc olcsó éttermeink között. Na jó, az odafelé menetet illetően még tartozom pár kilométerrel. Ezalatt megálltunk cukornádszörpözni a turistabuszok forgatagában, és ekkor találkoztunk egy sráccal, aki éppúgy kesztyűben ült és maszkban a motoron, mint a hölgyek túlnyomó többsége Vietnamban. Csakhogy ő srác volt, és még mindig kánikula volt. Azt hittem, legalább a fiúknak van esze. Ha egyszer valaki szembemenne ezzel a trenddel és azt mondaná annak, aki kérdezi: „én lesz@rom…”, szerintem azzal még menőbb lehetne, mint a világos bőrével, de ez csak az én véleményem.

Aztán elhajtottunk néhány homokdűne mellett, amit a turisták úgy élveztek, mint valami látványosságot. Nekünk eszünkbe nem jutott megállni a forró homoknál, de megálltunk közvetlen Mui Ne után. A város maga egy földnyelven helyezkedik el, és egy halászfalu, ez egyértelműen látható volt a csónakok százai végett. Ám a nyaralóhely nem itt van, az csak a nevét kapta a falutól, a vendégházak, szállodák és éttermek végeláthatatlan sora a falutól keletre húzódik és szinte megszakítás nélkül egész 20km-en hosszan tart a következő nagyvárosig, Phan Thiet-ig.

Ezen a szakaszon kellett nekünk olcsó és jó szállást találnunk, és itt nagyon erős szempont volt most, hogy tetszen nekünk a hely és a hangulata, hiszen három napot terveztünk itt eltölteni pihenéssel. A háromból végül öt lett, úgyhogy végül is kijelenthetjük, hogy sikerült megtalálnunk ezt a helyet. Először egy 7 dolláros szobát találtunk, ezt nem is nagyon értettük, hogy miért ilyen olcsó, hisz ráadásul még nagy is volt, három személyes „family room”, itt még egy nagy képernyő is volt, talán tudtam volna rajta dolgozni is, de végül az egész helyről lemondtunk, mert csak elsőre nézett ki nagyon jól, és különben meg hiába volt olcsó, ha egyszer kihalt volt, és a medence felszínén valami furcsa anyag úszott, a szoba szinte az utcára nyílt, és a tengerpart le volt betonozva az erózia megakadályozása végett.

Végül visszamentünk a Nhat Quang családhoz, őket Zita találta még a helykeresési kálváriánk legelején, és én azt hittem, találunk majd jobbat náluk, de nem így volt. Ez persze nem is baj, mert végül ez a hely tökéletes volt nekünk. A 7 dolláros helyet leszámítva mindenütt 4-5-6 százezres árakat kaptunk, itt pedig megkaptuk a legolcsóbb, legkisebb szobát 225 ezerért, sőt aztán a két plusznapnak az árát utólag levitték 200-ra, szóval aranyosak voltak velünk nagyon. Itt étterem nem volt, mert a szakács szabin volt a Tét hétvége miatt. Ugyanezen okból volt sok hely tele vendégekkel. Amit mi találtunk, ez távol volt a főúttól, hosszan be kellett sétálni a part felé egy nagyon kellemes kis udvaron, ami ügyesen volt kialakítva, a sétány folyamatosan kanyargott és pálmafák vették körbe, mígnem megérkeztünk a szobákhoz. Olvass tovább…

Még mielőtt belekezdenék a történtekbe, gyorsan elmesélem, hogy időközben Andree-tól is hírt kaptunk: azon a napon, amikor visszafordítottak minket a rendőrök, őt is megtalálták, de ő először elrejtőzött egy kávéültetvényen, majd másnap újra útnak indult, de ismét elkapták, és vissza kellett mennie Pleiku-ba. Onnan busszal ment vissza Plei Kánba, és onnan már újra bringázott a 20km-re lévő laoszi határhoz. Hogy aztán mi történt vele, még nem tudjuk, de ha egyszer annyi internet közelébe jutok, hogy odáig is maradjon időm, hogy írjak neki, akkor meg fogom tenni. Kár, hogy legalább ő nem jutott el arra az általam kinézett sűrű dzsungeles nemzeti park területére, ahová eredetileg mi is szerettünk volna menni. Apropó, Vietnam, 75%-a dzsungel téma: Lehet, hogy így van, de azok az erdők a hegyekben vannak, az utak meg általában a völgyekben, a lenti síkságokon, és az utak mentén sok ember él, így nekünk a táj inkább rizsföldes, kávéültetvényes volt. Próbálhattunk volna többet „úttalan utakon” hajtani, de így is 2,5 hónapot és több, mint 2000km-t voltunk Vietnamban. Persze az is megoldás lehet, hogy buszra szállunk és az unalmas részek felett így átteleportálunk, mert ahogy Graham is megmondta Szamarkandban, „A jó kerékpárturista azt is nagyon jól tudja, mikor kell buszra szállni!”, de ezen már késő gondolkodni, majd legközelebb. :)

Na, és hogy végre Da Latról is meséljek. Ez az 1500 méter magasan fekvő városka a gyarmatosítók nyári menedékeként kezdte és mára már kinőtte magát az ország elsőszámú nászutas üdülőhelyévé. A közelben vízesések, szép erdő, nemzeti park, és ide nem kell légkondi mert itt nem sül meg az ember, nincs akkora hőség, mint lent tengerszinten. Hát szabad az ilyet nekünk kihagyni, ha már azt mondják rá, hogy „honeymoon destination”? Nem, nem szabad, ugyanakkor annyira nem is voltunk tőle elájulva. A város tény, hogy szép és tisztább, rendezettebb, sőt még nyugodtabb is, mint bármelyik másik vietnami város, ahol jártunk, de mi mégis, annyira nem voltunk tőle elragadtatva. Ehhez nyilván az is hozzájárult, hogy itt minden kicsit drágább volt. Vagy nagyon, attól függően, hol mennyire voltak alkuképesek. Érezni lehetett szinte minden üzletben és étkezdében, hogy ez bizony Da Lat, ez itt kérem a nyaralóhely, ide nyaralni jönnek az emberek, fent vagyunk 1500 méteren, hát azért ennyi mindennek az ára.

De elég ebből, és nézzük, merre jártunk! :) Gyalogszerrel, egy-egy pár papucsban indultunk el felfedezni a várost. Az első állomásunk a bolondok háza volt, de előtte még felfedeztük a sarki pékségben a „dobverő” alakú csirkehússal töltött péksüteményt. :) Ötletes, meg kell hagyni!

A bolondok háza pedig valójában csak az én bolondos fordításom a „Crazy House”-ról, így hívják azt a helyet, ami az útikönyvben az elsők között szerepel Da Lat látnivalói közül.

A helyet először Hang Na Villa-nak hívták, megálmodója és tervezője Dr. Dang Viet Na, egy Moszkvában tanult építész, aki Olvass tovább…

Az iPhone papucs és a vázából kitörő növény reggele

Reggel arra ébredtünk, hogy iszonyú nagy tömeg és zsivaj van a vendégházunk mellett az utcán. A piac élte éppen a reggeli csúcsidejét, ezt kihasználva mi is kimentünk és megreggeliztünk illetve feltankoltunk szendvicsekből, mivel azok itt végre csak 5000 dongba kerültek. Hoi An-ban ugyanezért a szendvicsért 20 ezret kértek indulásnak, és soha senki nem volt hajlandó nekünk 15 ezer alatt adni. Pedig ott se drágább a kifli, csak az a hely tele van turistákkal. Ez a hely meg élettel:

Még két apró csodát felfedeztünk ezen a reggelen. A szobánk egy kis udvarra nyílt, és ezen az udvaron volt két növény, talán bonsai fák, egy-egy nagyobb vázában. No, hát ezek mind a ketten megelégelték a váza bezártságát. Egyikük – a képen a távolabbi – megdöntötte az egész vázát, amikor annak az alján kitörve, a lerakott kövek közötti résen a gyökerei tovább nőttel a föld felé. A másik ennél még sokkal látványosabb volt, ez egy lábakkal ellátott vázában élt, annak az alján valahogy lyukat talált és a lefelé tovább nőve ő is megtalálta a rést a betonlapok között, ahol tovább tört a talaj felé. Ezt hogy csinálják a növények? Honnan tudja, hogy ha ott tovább nő a résben lefelé, akkor majd talajt talál? Honnan tudja, ha a levegőben tovább növekszik a váza alatt a gyökere lefelé, akkor egyszer majd talajt talál? Oké, ez utóbbit még megértem, hát a gyökerek lefelé növekszenek, rendben, de hogy találta meg azt az apró, milliméternyi rést, és hogy fért át rajta? Elképesztő a természet! :)

Meg az ember is az: a szobánkhoz tartozott két pár papucs is, ezek iPhone márkájúak voltak. Nem tudom eldönteni, hogy aranyos-e, vagy szánalmas ez a fajta mindenféle nyugati szuperbrand másolása és utánzata, de ez nagyon jellemző egész Ázsiára. Indiában Nike pipás buszokat láttunk, Nepálban Adidas volt a buszokra festve, Bangladesben láttunk Windows XP pólóban bondukat, és most itt Vietnamban, íme, itt van az iPhone papucs! A Google nevű, az óriáscég logójával azonos stílusú és színű betűkkel fémjelzett Hue-i szállodát sajnos kihagytuk, már Hanoi-ban hallottunk róla, de sajnos aztán elfelejtettük, amikor ott voltunk. Apropó, Hanoi! Ha egyszer egy szálló bekerül a Lonely Planet útikönyvben és ott jókat írnak róla, szinte már trend, hogy a következő évre 2-3 teljesen azonos nevű szálloda is megjelenik ugyanabban, vagy a szomszédos utcákban. És nem azért, mert a szóban forgó szálló terjeszkedik, hanem mert ennyire nincs meg itt az emberekben a „copyright” fogalma, és úgy tűnik, erre nincs is semmilyen szervezet, aki ezt ellenőrizné és adott esetben büntetné. Vagy van, de bőven megéri őket lefizetni, és még ez is belefér a dologba. Már bánom, hogy Hanoiban nem mentem be az azonos nevű szállodákba kicsit kérdezgetni, hogy hogyan is van ez pontosan…? :)

Ja, és a papucsnak nem tudjuk mi sem, miért van így levágva az eleje, de az a tippünk, hogy azért, hogy megjelöljék ezzel és ne vigye el senki a vendégházból. Vagy hogy ne botoljanak el a papucs orrában, mert ugye nekik kisebb a lábuk, de lehet, hogy csak ilyen méretű papucs volt vagy valamiért preferálják a nagyobbat.

Az Agent Orange, a Dragonfruir és a fennsík, ahol az asszonynak kuss a neve

Nong Truongból két út vezet Da Lat-ba, egy alsóbb rendű, kelet felé, és egy főút, dél felé. Az elágazás pont itt van a faluban, ezért is álltunk meg itt az éjszakára. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet bevállalni a kis utat, ezért előtte utána olvastam az interneten. Találtam egy fickót a Crazy Guy on a Bike-on, aki nem is olyan sokkal előttünk járt a kis úton, Da Latból indulva BMT felé. Azt írta, sok nehézsége volt, a helyiek nem bírtak neki sem egyértelmű választ adni, azzal kapcsolatban, hogy merre van az arra, és hogy járható-e az az út, valamint egy hosszabb szakaszt földúton, viszonylag „lakatlan” dzsungelben kellett mennie. Különben lehet, hogy vonzott volna az ilyesmi minket, de így, hogy tudtuk, hogy nincs több fékpofánk és már az is nagyon kopott, amelyeket használunk (mert megint elszállt egy BMT előtt, csak akkor elfelejtettem írni – találtunk a helyére egy régit, ami még használható), így nem mertük ezt a szakaszt bevállalni, inkább mentünk a kicsit hosszabb, de biztosabb úton Olvass tovább…

Vendégségben egy szállodában!?

Boun Ma Thoutban egy napot pihentünk, ezalatt nem terveztünk semmit csinálni, csak pihenni, feltöltődni és naplót írni, azonban a dolgok még így is történtek velünk, méghozzá olyan mennyiségben és minőségben, hogy az már említésre érdemes. Reggel arra lettünk figyelmesek, hogy a szállodánk utca szintjén, a kocsibejáróban (ami egyébként opcionálisan, éppen mikor mire van szükség, bármilyen más szerepet is betölthet) egy asztalra rengeteg étel volt kipakolva és az ételek fölött néhány buddhista szerzetes imádkozott nagy szorgalmasan, füstölők sűrű füstje közt. Nem volt teljesen tiszta a szállósok megkérdezése után sem, hogy ezt most a Tét vagy a telihold alkalmából teszik-e, vagy esetleg a kettő ezúttal egy és ugyanaz.

Azt hittük, hogy valamiféle ételáldozatról van szó Buddha számára, de hála az égnek, azért ennyire nem logikátlanok még itt sem a hithű emberek, az ételt utána egy nagy közös ebéd keretében elfogyasztottuk, igen mi is, ugyanis erre az ebédre minket is nagyon kedvesen meghívtak. Néha úgy éreztük itt magunkat, mintha nem is egy szállodában lennénk, hanem egy családnál, és ebben valószínű volt is igazság, nagy szerencsénk volt ezúttal a szállásunk megválasztásával. Emlékszem, mikor megérkeztünk, olyan gyorsan és könnyen beleegyeztek a 150 ezres szobaárba, hogy rögtön elkezdtem sajnálni, hogy nem mondtam 100-at vagy 120-at, de aztán erre később már csak legyintettem, hogy ez már tényleg túlzás lenne, ha ilyesmin gondolkodnék és bosszankodnék. Mint ahogy azon sem érdemes, hogy a gyerekek nem velünk ülnek az asztalnál, hanem egy pókember jelmezben nézik a nagy síkképernyős, hangosan bömbölő tévét. :o Olvass tovább…

Kis utakon, kis pénzzel

Pleiku-t elhagyni nem volt egyszerű, ugyanis fogytán voltunk már a készpénznek és hiába jártunk végig fél tucat pénzautomatát indulás előtt, aztán kifelé menet a városból, egyik sem akart nekünk pénzt adni, pedig próbáltam egy forint alapú mastercard-al és egy dollár alapú visa-val is, és előtte mindkettőn ellenőriztem az egyenleget és a napi limitet is. Tudtam, hogy a hiba nem nálam van, hanem ezeknél a helyi bankoknál, de ez csak tovább bosszantott, egy csomó időnk elment ezzel és csak felborzolta a kedélyeimet az egész eset. Végül hagytuk a francba az egészet és elindultunk a megmaradt, 1-2 napra, szűkösen 2-3 napra elegendő készpénzünkkel. Lesz ami lesz alapon, bele az ismeretlenbe, remélve, hogy majd minden kialakul, és aztán meg is oldódik magától. Ez egyszerre volt egy kicsit őrült, és egy kicsit felszabadító érzés. Hogy nem érdekel a pénz, tudjuk, hogy anélkül is meg tudjuk csinálni! Anélkül is el tudunk jutni a következő nagyvárosig, Buon Ma Thout-ig, hogy nincs nálunk elég pénz esti szállásra, csak éppen annyi, amennyi elegendő élelemre, de arra is csak úgy, ha a legolcsóbb útszéli étkezdékben esszük a legolcsóbb ételeket.

Ebben az érzésben az is közrejátszott, hogy kieszeltem egy alternatív útvonalat Pleiku és BMT között, ez alig volt 200km, és mivel végre ebben a szintemelkedés is kevesebb volt, úgy számoltam, hogy ezt két nap alatt kényelmesen teljesítjük. Alig vártuk, hogy letérjünk a főútról és végre ne csak az főút mentén kiépült, az utazókat kiszolgáló infrastruktúrát és az főút menti drágább telkekre építkező „gazdagabb” réteg életét lássuk, hanem újra az igazi vidéket is. Tudom, hogy mindig túlidealizálom a vidéki, tradicionális életet a modern városival szemben, és tudom, hogy mind a kettőnek megvannak az értékei és a pozitív oldalai, de az is igaz, hogy valami eltűnik, valami megszűnik akkor, amikor a vidéki kis útból nagy aszfaltozott sztráda lesz és buszok, kamionok kezdenek döngetni rajta és megjelennek a sokemeletes betonépületek. Ezzel együtt valami elpusztul, és bár a néhány méter széles, hátrafelé hosszúkás és akár 3-4 emeletes betonépületek sorának is megvan a maga szépsége, nekünk ebből már elegünk volt. Olvass tovább…