Nászút a Föld körül

Kalawban, amikor lesétáltunk a Sztupához tényleg ott várt minket a szakállas sikh barátunk (vagy a bátyja, mert a pár perc ismeretség alatt nem sikerült megtanulnunk megkülönböztetni őket), ám a túrát nem ő vezette, hanem átadott minket egy Mola nevű helyinek, akiről annyit kellett tudni, hogy ő még nem a vezetőnk, csak egy segéd, aki amúgy a kukta is. Mi a manó, még saját séfünk is van? Azért arra haragudtunk kicsit, hogy nem a sikh testvérpár valamelyike vezet minket, ahogy a reggelinél ígérték. Ha felfogadott vezetőjük van, az azt jelenti, hogy nekik már jól megy a biznisz, ők csak szervezkednek, és leadják a melót alvállalkozóknak, ergo az igazi melót nem ők végzik már, csak lefölözik a hasznot. Ez azért nem tetszett, mert így ergo hazudtak nekünk, és mert nem szeretjük azoknak adni a kevés pénzünket, akiknek már eleve van, jobbszeretjük azt azoknak adni, akik inkább szűkölködnek benne. Akik maguk építették a kis szállodájukat, vagy akik maguk vezetik a túrájukat. Úgy látszik Harri és Rambo Singh (mert frankón így hívják őket!), már nem ezek az emberek, ezért túravezetésre nem tudom tiszta szívvel ajánlani őket annak ellenére, hogy az útikönyv nagyon dicséri őket. A szállójuk viszont tényleg nagyon király, 12 dollárért már olyan szobát ajánlottak, hogy ihajj-csuhajj, csak ne hagyjátok magatokat bepalizni a túrára náluk. Mondjuk én is buta voltam, az lehetett volna gyanús, hogy a túráról azt mondták, hogy azonnal indul, és hogy külön kértek minket, hogy ha a lent ólálkodó zöld turbános fickó kérdezi, hogy hová megyünk, mondjuk azt, hogy a buszhoz megyünk. Ezt az egészet még így utólag sem értem, ha az az ürge rontja az üzletüket, akkor miért hagyják, hogy a szállodájuk körül ólálkodjon, és miért nem beszélhetek vele? Mit ajánlana, egy olcsóbb, de rosszabb túrát? Vagy ugyanazt a túrát, alvállalkozók beiktatása nélkül, olcsóbban? A válaszokat még most se tudom.

Ez most már mindegy is, kifizettük az egész túra árát, ezen már mind kár rágódni, főleg, hogy nem volt drága, még így is jutányos üzlet volt. Amit ezek után tehetünk, az az, hogy nem gondolkodunk azon, hogy hogyan lehetett volna nekünk jobb vagy olcsóbb, hanem csak megyünk, és élvezzük, amit kapunk, ami szembejön velünk. Azért a minket ért disznóságok sorát még befejezem, csak hogy tanulhassunk belőle mind. 12km-el később, egy szép nyeregben, összetalálkoztunk az igazi vezetőnkkel, Mon Szan-al, és a csoport többi tagjával, egy német párral, Johanna-val és Sebastian-al. Mikor beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy Nekik is azt mondták, hogy a sikh testvérek valamelyike fogja vezetni a túrát, és ami még felháborítóbb (vagy viccesebb – felfogás kérdése :D), hogy eredetileg ők is egy nappal később szerettek volna indulni, pont azon a napon, mint mi, de nekik is azt mondták, hogy holnap (vagyis ma) indul egy csoport, és csak velük áll az ajánlat, a 12 ezer / fő / nap, amit ők még nem tudtak, vagy nem is próbáltak lejjebb alkudni. Szóval jól bepaliztak mindnyájunkat, és amikor azon gondolkodtunk, hogy ez vajon miért történt, két lehetőség merült fel bennünk: valakik lemondták, és mi Zitával az ő helyükre érkeztünk meg pont időben, vagy egyszerűen csak úgy kombináltak az amúgy elsőre nagyon szimpatikus sikh testvéreink, hogy minél előbb elstartoljunk mindannyian Kalaw-ból, nehogy megtaláljon másvalaki az olcsóbb/jobb/szebb, vagy annak tűnőbb ajánlataival és ők elessenek az üzlettől. A kép még most sem világos, de igazából mindegy is, mert a túrával és a vezetőnkkel, Mon Szan-al, mint ahogy azt olvasni is fogjátok mindjárt, végül nagyon elégedettek voltunk, csak azt sajnáltuk kicsit, hogy nem Mon Szan kapta a pénz nagy részét, holott azt ő érdemelte volna. Ezen utólag már csak úgy segíthetünk, hogy én most megadom Nektek Mon Szan „közvetlen” elérhetőségét: 09-493-84903, itt állítólag nem beszélnek, de értenek angolul(?!? :D), és ha itt a kalaw-i guide-ot, Mon Szan kéritek, akkor eljuttok hozzá. Ezt a számot egyébként nem ő adta meg, hanem mi kértük tőle, hogy így segítsük őt hozzá közvetlenül, a túraszervezők bevonása nélkül hozzá a jövőbeni vendégeihez. Hogy a számot tudjátok-e hívni külföldről, mianmar előhívóját elé téve (ha egyáltalán van ebben az országban olyan…?), azt nem tudom, de ki tudjátok próbálni!

Námádöme Barátom! – Burmai nyelvleckék

Na, de most már jöjjön a konkrét túra, és annak a története végre! Szóval az első 12km-en még csak Molával, a kuktával sétáltunk, ő is nagyon jó fej volt, sokat beszélgettünk vele és sok új szóra megtanított minket. A nagy kedvencünk a NámáDöme lett, ami annyit jelent „See You Later”, vagyis hogy viszlát / remélem, később még látjuk egymást. Ez a Námá Döme olyan jól hangzik, hogy tovább is költöttük, biztos a magyarból jött „Ne má Döme, ne hagyj itt, ne menj el, maradjunk még együtt!” :) El is határoztuk, hogy a mianmariak gyűjtőneve nem Géza és nem is Sanyi lesz, mint az előző országok lakóié, hanem ők mostantól Dömék lesznek mind! :) NámáDöme: Viszlát Döme! :D

Aztán egy másik érdekes dologra is megtanított minket Mola, méghozzá, hogy a „Mennyibe kerül?”-t, nem úgy mondják, hogy „Eu’lálé?”, mint ahogy azt mi eddig tudtuk, és használtuk, hanem úgy, hogy „D’ou Lá Lé?”. Ezen megint nagyon jókat mulattunk, mert Mola azt is elmondta, hogy mit jelent az „Eu’lálé”: valami olyasmit, hogy „Gyere át az én otthonomba, meghívlak egy teára!” :) Ó, ezt jól félreértettük, biztosan valaki nagyon meg akart hívni magához, akitől mi csak annyit akartunk megtudni, hogyan mondják errefelé, hogy „Mennyibe kerül?”, mi pedig jól leírtuk az „Eu’lálé”-t, és azóta mindenütt mondogattuk, és csodálkoztunk, hogy csak sokadjára, nagyon nehezen kaptunk rá árakat. Mennyi utcai árust, és éttermest meghívhattunk magunkhoz teázni, Te jó ég… :)))

Tengelyig a sárban, mosolyogva

A nagy nyelvtanulás közben azért nem felejtettük el megcsodálni a külső környezetet is. Még a faluban voltunk, amikor egy hosszú sor bordó ruhás szerzetes kígyózott végig mellettünk. Mindennapi élelemgyűjtő kőrútjukra indultak, ez így megy errefelé, ilyet már láttunk Bago-ban is, a helyiek kiállnak az útra, és egy-egy pohár rizzsel vagy egyéb élelemmel tömik meg a szerzetesek ételhordó edényeit.

Az útról később végre eltűnt az aszfalt, és szép szerpentinben kanyargott a domboldalban, gyönyörű kilátást nyújtva a környező dombokra, és mezőkre. A rizsmezők élénkzöldbe fedték a völgyek teraszos, lapos alját, és ez a zöld olyan erős volt, hogy szinte már elütött a természetes környezettől, a domboldal bokros-fás részeitől. Egy helyen egy nagyobb földcsuszamlás nyomait is felfedeztük, amit valószínű maga az út okozott, amin épp álltunk, na meg persze az errefelé gyakori nagy esőzések együttesen. Az úton nem csak mi közlekedtünk, hanem nyakig sáros mocsarasok, akarom írni motorosok is. Először még nem értettük, hogy hogyan lettek ennyire nagyon sárosak és csak reméltük, hogy mi nem megyünk majd arra, amerről ők jöttek, de aztán végül persze megérkeztünk a sáros szakaszokhoz Olvass tovább…

Negyed óra múlva…

Kinpunból Kyaikto-ba két időpontban járnak pickup-ok: „negyed óra múlva”, és „most”. Ha még nem teltek meg utassal, akkor a kérdésünkre, hogy mikor indulnak „negyed óra múlva” a válasz. Ha pedig a plató megtelt emberekkel, akkor azonnal elindulnak. A kettő között lehet, hogy csak 5 perc a különbség, és így volt ez velünk is: az útszéli étteremben reggeliztük a rántott karfiol rúdjainkat az ingyenes zöld teával, amikor a pickup-os srác intett, hogy indulnak. Az autó már elindult az „állomásáról”, amikor felugrottunk rá. Hiába próbáltam alkudni, hogy de hát mi nem az állomástól utazunk, hisz 30m-el később szálltunk fel, nem engedtek az 1000 kyat-os árból. :)

Az út Kyaikto-ig rövid volt és közben velünk utazott egy kis pöttöm is az anyukájával. Kyaikto-ból Bago-ba eredetileg úgy terveztük, hogy megpróbáljuk ismét a pickup-ot, mert a kinpuni szállásadónk azt mondta, a busz 5000 kyat (1350 Ft) lesz, míg a pickup, mint azt már tudjuk, csak 2000. Amint leszálltunk a pickupról, körbeálltak minket a buszjegy üzérek, és mivel eleve nem akartunk busszal menni, rögtön kőkeményen alkudni kezdtem: mondtam, hogy 2000-ért elmegyünk busszal. Mondták, hogy az lehetetlen, mert 3000 a jegy rendes ára (persze először ők is 5000-el jöttek), ennyiért utaznak a helyiek is, és ennyiért megkapjuk mi is a jegyet. Tyű, ez gyorsan ment, pár másodperc alatt megérkeztünk a normál, helyi árhoz, persze csak ha nem hazudnak az embereink – ami utólag bebizonyosodott. Ez már tetszett, főleg, hogy azt mondták, hogy másfél-két óra alatt odaér a busz Bago-ba. Ez a 2-3 órás időkülönbség már megért nekünk fejenként 270 forint többletet az 5 órás, négyszeri átszállásos és még ki tudja, milyen kalandokat magában tartalmazó pickup-ozással szemben, ezért aztán befizettünk a buszozásra, és nem bántuk meg. Nem várt kényelemben volt részünk, az ülések között elfértek a lábaink, és útközben tudtuk csodálni a tájat – na meg a mianmari mozifilmek csodálatos világát, kihangosítva a busz összes belső hangszórójába. :) …és a busz tényleg odaért Bago-ba két óra alatt. Olvass tovább…

Vigyázat, ezt olvasni is hosszú lesz! Közben ne felejtsetek el a képekre klikkelni, ez már a 3. bejegyzés, amiben minden kép nagyban is megtekinthető! Elnézést, hogy csak most jött ki és nem magyar reggel 8-kor, bicikliztünk, s nem volt net egy bokor mögött sem! :O Az útinapló ott és akkor íródott:

Ma fantasztikus napunk volt! Reggel ugyanitt ébredtünk, Kinpunban ahonnan a nap végén most a beszámolót írom. Szóval reggel már 7 előtt kikászálódtunk nagy nehezen az ágyból, és Zita eldöntötte, hogy ő is gyalog jön a hegyre, fel a Golden Rock-hoz. Hogy ez mekkora távot és szintemelkedést jelent, akkor még nem tudtuk, mert az okos Lonely Planet csak annyit említ, hogy kemény, és hogy készülni kell rá, mert 4-6 óra az út fölfelé, és a teherautó parkolóból még 45 perc „or so”, vagyis vagy még több… A kanadai szállótársaink azt mesélték, hogy ők 4 óra alatt felértek, de nagyon kemény volt, és többet nem akarnak túrázni, pláne nem fel hegyre. Én mondtam Nekik, hogy márpedig ha 4 óra alatt felértek, akkor bizony kemények, mire ők elárulták, hogy persze, mert rohantak, meg akarták csinálni 4 óra alatt. Én erre diszkréten hallgattam, de magamban mondtam, hogy „Ááááááá, miért rohantatok? Megpurcantatok és most még hegyet sem akartok többé látni, hát kellett ez?”. Akárhogy is, én örültem, hogy Zita is velem jön és nem a teherautót választja 1500 kyat-ért, hogy aztán egy platón zötyögve egy műúton tegye meg az út nagy részét, és nem az erdő mélyén, leszámítva persze az utolsó 45 percet, ahol már nincs mese, gyalogolni kell, és állítólag nagyon meredek és kemény, az útikönyv, és a kanadai barátaink szerint.

Tanakha az arcra és thámenphju az arcba

Indulás előtt még mi is, ahogy tegnap a kanadaiak, kértünk tanakha-t az arcunkra. Ez az a világosbarna porszerű anyag, amit majdnem minden mianmari arcán látunk, vagy legalábbis minden nő és gyermek arcán. A tanakha-t a vendéglátónk készítette el: egy nagy, barna kőszerű valamit kezdett el villámgyorsan körkörösen súrolni egy lapon, ami vagy eleve vizes volt, vagy a kő eresztett meg, de a végén a lényeg, hogy kaptunk egy világosbarna sárszerű valamit, amit ők szépen szétkentek először Zita, majd az én arcomon. Még egy kis ecsetük is volt, azzal kenték szét mindenütt a nyakunktól a homlokunkig és a két fülünkig, majd egy-két helyen még vastagabb, látható foltokat is hagytak. Ezek után kb. 8 óra körül elindultunk, és rögtön az utcánkban, ami egyébként egy nagy bazársor, megreggeliztünk. Én valami furcsa levest kaptam, Zitának pedig kértünk Thámen-phju-t, vagyis üres, „fehér”(=phju) rizst. Ugyanígy a fokhagyma csetonphju, vagyis fehérhagyma, a vöröshagyma meg pont úgy, mint nálunk, vörös: csetoni – a ni jelenti a vöröset burmaiul. Szóval már tanulgatunk, de a kiejtésekkel még erőst bajban vagyunk. A natúr rizs pedig azért kellett, mert Zitának 2 napja még 38,9 fokos láza volt, és nagyon durva hasmenése. Egy ideje már nem volt vécén, igaz, nem is evett sokat, de tegnap szinte jobban viselte a bagoi körsétát hajnali 6-tól, mint én, ezért lettünk ilyen bizakodóak, és ezért mert elindulni velem erre a nagy útra. Én persze cserébe megígértem, hogy nem leszek hajcsár, hanem helyette most türelmes, amennyire tudok. Olvass tovább…

Bagoba, mint már írtam, busszal mentünk, és ez kb. két óráig tartott. Ez egy helyi, méghozzá nagyon helyi busz volt, ez nem csak a lepukkantságából látszott (amihez egyébként már rég hozzászoktunk Ázsiában és ez most sem zavart, sőt Banglades után ez a busz még kulturáltabb volt, majdnem elérte a legkoszosabb BKV busz állagát), valamint az árból, ugyanis sokkal kevesebből utaztunk, mint amit az útikönyv írt erre a szakaszra.

Bago „2 órányi buszozásra” északra található Yangontól, az északi országrész (Mandalay, Bagan, Inle-tó, és a főváros) felé tartó út mentén, és ugyaninnen lehet kitérőt tenni a híres Golden Rock felé is, keletre, a DK-i országrészbe. Pontosan ez volt a tervünk, hogy egy nap, vagy fél nap alatt megnézzük Bago-n a látnivalókat, és másnap már megyünk is tovább a Golden Rock-hoz, majd vissza Bago-n át az északi látnivalókhoz.

Betegek vagyunk: hasmenés, láz, 38,9°c

Ám az élet, mint a legtöbbször, mást hozott. Zitára nagyon kemény hasmenés tört rá, vagyis inkább valami súlyosabbnak, talán ételmérgezésnek nevezném. Azt most hagyjuk, hogyan élte túl a busz utat, a lényeg, hogy Bago-ban gyorsan tábort kellett vernünk, mert Zita addigra már nagyon rosszul volt, és be is lázasodott. A lázát már a San Francisco Hotel nevű szálló egy kellemes, első emeleti, faborítású szobájában mértük meg, és az 38,9 volt, ami nagyon nem volt vicces. Zitát azonnal a hidegzuhany alá küldtem, aztán borogattuk, és délutánra valamelyest lejjebb ment a hőmérséklete. Az azért komoly, hogy bármi bajunk van, az itt ezen az éghajlaton rögtön lázzal is jár. Délután aztán nekiestem a Yangonról szóló Origo-s cikk megírásának. Durva, de az inspiráció erre onnan jött, hogy a szállásunkra nagyon sokaltam a 10 ezer kyat-ot, ami egy napi kitűzött büdzsénknek, 2700 forintnak felelt meg. Ezen bosszankodtam pár percig, majd fordítottam a dolgon egyet, és úgy kezdtem el gondolkodni, hogy mivel most úgyis kénytelenek vagyunk megállni egy kicsit az országjárásban, amíg Zita jobban nem lesz, fordítsuk ezt az időt cikkírásra, pénzkeresésre, ahelyett, hogy bosszankodnánk, hogy jajj, de drága itt lakni. A lehetőség adott volt, ami már önmagában nagyszerű, én pedig éltem vele, és elkezdtem írni. A nap végén jóleső érzéssel küldtem el az írást a legjobb fotóinkkal együtt csatolva. Ezzel megkerestük néhány éjszaka árát itt Bago-ban, a San Francisco Hotelben! :) Szeretem, amikor egy elsőre negatív helyzetet át tudok úgy fordítani, hogy az motiváló legyen valami jóra. Ez most sikerült, és mivel nem messze a szállónktól még egy igen kulturált, légkondicionált és olcsó netcafét is találtam 400 kyat-ért (~100 forint) óránként, így el is tudtam küldeni a cikket – na meg néhány bejegyzést is ide a blogra. :)

A bajnak ezzel azonban nem volt vége, mert Zita láza visszakúszott 38 fok fölé estére, és szegény nem volt túl jól, hisz reggel óta koplalt, csak folyadékot ivott, de nem evett semmi mást, mert egész nap a WC-re járt, elég sűrűn, és elég „hirtelen”. Egyértelmű volt, hogy így nem szabad folytatnunk az utazást, hanem azt most el kell engedni kicsit, egyhelyben lenni, pihenni és csak arra koncentrálni, hogy Zita mielőbb jobban legyen. Lehetne erőltetni így az utazást, de sok értelme nincs, mert ha Zita nem élvezi, mert fáradt, éhes, és beteg, akkor én sem élvezem, és nincs értelme az egésznek.

Végül további borogatásokkal és lázcsillapítóval, na meg a hidegzuhannyal lejjebb tudtuk nyomni a lázat, és elaludt. Másnap úgy döntöttünk, felkeresünk egy dokit, meg is találtuk az egyik kis utcában, a szerény kis rendelőben hamar sorra kerültünk, beszélt angolul, kedves volt, megvizsgálta Zitát, elmondta, amit már tudtunk, és hogy nem kell aggódnunk, ez itt általános. Az útikönyv is azt írta, hogy az országba látogatók 2/3-nál az első héten jelentkezik valami hasonló betegség. A vizsgálatért, valamint a gyógyszerekért (újabb láz- és fájdalomcsillapítók, amiket megvettünk, de nem kezdte már el szedni őket Zita) összesen 4250 kyat-ot fizettünk, és ebben már benne volt jó néhány új csomag „Electrolite” is, vagy mi a szösz. Ez az a zacskó por, ami vízbe szórva visszaállítja a hasmenés által kiürült szervezetben a fontos dolgokat. Zita ezen a napon is csak ezt itta, és persze rengeteg folyadékot. Estére átvonult rajta a láz, és igaz, nagyon lassan, de lekúszott a hőmérséklete 37 fok alá, és ott is maradt.

Hosszú, bordó libasor: A vonuló szerzetesek

Zita hőmérsékletét hajnalban is megmértük, és akkor is 37 alatt volt, ezért végre felkerekedtünk, hogy felfedezzük Bago-t! Azért hajnalban, mert a San Francisco Hotel-es házigazdáink, a két hölgy nagyon kedvesen felhívta rá a figyelmünket, hogy ha nem szeretnénk az állam bácsinak fejenként kifizetni a 10-10 dollárt a főbb látnivalók látogatásáért, akkor induljunk el korán, és még látogassuk sorra őket reggel 9 előtt, amíg még nincsenek ott a jegyszedők, és ingyenes a belépő. Ennek az infónak rettentően örültünk, mert így rengeteg pénzt megspóroltunk, és ehhez nem kellett mást tennünk, mint reggel 6-kor kelni, és elindulni.

Rögtön ahogy kiértünk az utcára, már egy érdekes dolgot láttunk, Mianmar egyik nagy jellegzetességét, a libasorban vonuló szerzeteseket. Az ételhordó táljaikkal a kezükben ők is épp indultak a nap kezdetén – csak ők más célból, mint mi: étel formájában adományokat gyűjteni a helyi lakosságtól. Olvass tovább…

Egy éjszaka megint kimarad

Már-már tradíció, hogy ha repülünk, akkor én előző éjjel nem alszom. Így történt most is ez, az utolsó pillanatban befutott az e-mailembe egy cikkírási lehetőség a Velo.hu magazinba, és ennek a határideje hétfő este volt, mi pedig következő reggel, szombaton, 7:15-kor felszálltunk az égbe, hogy átrepüljünk Bangkokból Yangonba, Mianmarba. Szóval mire mindent elintéztem a nap elszállt, elmúlt éjfél, és mire felvánszorogtam a hálószobába Zita mellé, nem maradt már idő aludni, hamar csörgött az ébresztő 2:45-kor, mi pedig pakolhattuk össze a maradék pakolnivalót, és mehettünk le reggelizni. Aztán Attilát felvertük legmélyebb álmából, hogy engedjen ki minket, elköszöntünk, és lementünk felkelteni szegény portást is, aki volt oly rendes, és fogott nekünk egy taxit az utcán. A taxisnak csak a reptér nevét (Suvardrabum, vagy valami ilyesmi) kellett mondani, és hogy „no highway”, így mindössze 221 bhatért, vagyis kb. 1500 forintért kivitt minket a reptérre. Ez nem sok, főleg, ha azt nézzük, hogy hajnal volt, reptérre mentünk, és vagy fél órán keresztül, 30km-t. A reptéren self check-in, baggage drop, immigration, és a szokásos többi kör, és mire a repülőhöz értünk, már felkelt a nap, hét óra volt, nekünk pedig volt két francia barátunk, egy idős házaspár, és Victor, egy az 50-es éveiben járó ausztrál férfi, aki hamarosan Bangladesbe is utazik majd, így sok hasznos infót meg tudtunk vele osztani. A 80 perces repülőút végeztével ugyanaz a kör ment végbe, mint felszálláskor, csak visszafelé, egy sokkal kisebb, puritánabb repülőtéren, pénzváltással is fűszerezve. Ja igen, még Bangkokban felvettünk még 150 dollárt hajnalban, amit sikerült átváltanunk egyes, ötös és tízes bankjegyekbe, ezek még jól jöhetnek itt Mianmarban, mert itt a szállásért és a belépőkért dollárban szokás fizetni, és csak az ételért, a közlekedésért fogadnak el tőlünk kyat-ot, a helyi pénzt, ami egyébként valahogy úgy váltódik, hogy 100 forint 27 kyat (ejtsd: dzsátt), tehát mi kb. 10 ezret költhetünk minden nap, ha ragaszkodni szeretnénk a kitűzött 10 eurós napi álombüdzsénkhez. Persze ez ma nem sikerült, mert rögtön a reptéri minibuszért ki kellett fizetnünk 2-2 dollárt fejenként, hiába szálltunk be összesen hatan a barátainkkal egy buszba.

A sofőr amúgy jó arc volt, jól beszélt angolul, mutogatott magáról referenciákat, mennyire meg voltak elégedve vele más utazók, és segített újra megtanulni az alapszavakat, vagyis a helló-köszönöm-viszlát-hogy-vagy-hogy-hívnak, és a mennyibe-kerül-sok-1-2-3-100-10000 számokat bámárul, vagy mianmariul, vagy én nem is tudom hogy kéne ezt helyesen mondani magyarul. Mi itt úgy mondjuk egymást közt utazók angolul, hogy bámár lengvidzs or burméz méjbi, de ez mind nagyon hülyén hangzik magyarul, ráadásul a word is mind aláhuzigálja, ez mind sületlenség, úgyhogy ezt hagyjuk is és szálljunk ki a minibuszból a downtown, vagyis a belváros közepén, a Sule Paya-nál. Olvass tovább…

A repülőtéren

Bangkok Suvarnabhumi repülőtérre az éjszaka közepén szállt le a gépünk. A bringástáskáinkat kihozta a futószalag, de az már kezdett gyanús lenni, hogy a hozzájuk kötözött sátorcövekes zsák külön jött. Szétbontották az előzőleg általunk összekötözött táskákat, és külön-külön utaztak. Szerencsére nem veszett el semmink. A bringákat egy külön helyen, a túlméretes csomagoknál kellett felvennünk. Ide Zita először simán besétált, úgy szóltam rá, hogy „Hé, ne menj be, ez már nem az a hely!” – Itt nem szabad mindent, új országban vagyunk, ahol új szokások vannak, ez már Thaiföld. Ez egyébként a csilivili, óriási repülőtéren is látszott, enni lehetett volna a padlóról és futószalagon vittek minket mindenhová. A bringákról is hiányzott egy-két papírdoboz, de hála az égnek nem esett bajuk. Persze erre már csak akkor jöttünk rá, amikor órákkal később a váróban összeraktuk őket. Sok meló volt ezzel, mert nem csak a táskákban kellett elrendezni a cuccainkat, azokra még a pántokat és akasztókat is vissza kellett szerelni. Mert azokat Dhakában leszereltük róluk, nehogy letörjenek a repülőút során. Nem is tört el egy sem, mert benne voltak a táskában. :) A biciklikkel a szokásos meló volt, a kormányt összecsavarozni és csavarragasztózni a villával, az üléseket, pedálokat visszaszerelni, kerekeket felfújni, fejtámlát visszarakni az ülés tetejére. Ez persze mind együtt hosszú órákig eltartott. Közben a bengáliaktól teljesen eltérő kinézetű muki odajött minket csodálni. Biztonsági őr volt, nem szólt egy szót sem, csak távolról nézett, majd mikor ránéztem, egy olyan hangot adott ki, mint amikor rálépünk egy macskára, majd nevetni kezdett. :-o Tényleg más országban vagyunk.

Én közben már nagyon fáradt, vagyis inkább álmos voltam, ugyanis egy percet nem hunytam az egész éjjel. De mivel még csak a reptéren voltunk, nem volt mit tenni, menni kellett. Levittük a bringákat a földszintre egy futószalagon, majd kitoltuk őket az óriási ajtón. Odakint soksávos utak kanyarogtak a felüljárókon, és a széles járdát keresztezve mi magunk is hat sáv aszfalton találtuk magunkat.

Biciklivel Bangkokban – Könnyű és egyszerű, vannak szabályok és be is tartják őket!

Makulátlan volt az út, és így kora reggel még üres. Köd volt, a táblákat csak közelről láttuk, érzésre mentünk, mert a GPS alapján nem mentünk semmire. Kilométereket hajtottunk csak mire kiértünk a repülőtér kihajtóján. Itt lekanyarodtunk egy alsóbbrendű útra, ez nem volt egyszerű, mert többször be kellett sorolnunk balra több sávot, de mivel a forgalom még enyhe volt, ezért sikerült. Utoljára a párizsi repülőtérre menet csináltunk ilyet a Dúdékkal, amikor kikísértem őket a repülőtérre. Persze akkor ott a jobb oldalt közlekedtünk, és jobbra kellett átsorolni vagy 5 sávot, hogy újra az út szélén tekerhessünk.

Az alsóbbrendű út is volt vagy négy sávos, és itt már találkoztuk forgalommal is. Teljesen valótlan volt az egész. Sávok voltak felfestve az útra, és mindenki a sávokban hajtott. Olvass tovább…

Pár napja volt, hogy 500 napja indultunk Budapestről, a Hősök teréről. Most elkezdhetném taglalni, hogy azóta mennyi mindenen mentünk keresztül, és micsoda fantasztikus, elementális, kegyetlen, gyönyörű, stb. élményeken mentünk keresztül, de ezt már megtettem néhány száz, illetve talán most már talán néhány ezer oldalon keresztül is az előző 286 bejegyzésben itt a blogon.

Ezért ezt most nem folytatnám, de a számolósdit igen, mert érdekesek és tanulságosak ezek a számok, és jó alapul szolgálhatnak azoknak, akik esetleg terveznek utazni azokba az országokba, ahol mi eddig jártunk, és ők is olyan szűkre szabott pénztárcával szeretnék azt tenni, ahogy mi is.

Itt van a 2011 év utáni összefoglaló, ahogy belepislogtam, nem sokat változtak az átlagok(és ez jó, mert azt hittem, magasabbak lettek, hogy azóta sokkal többet költöttünk átlagban), annak ellenére, hogy azért közbe meg kellett vennünk egy-két vízumot, engedélyt, belépőt, és a végén még ezeket a fránya repülőjegyeket is. A táblázat felépítését és azt, hogy mik tartoznak az egyes költségkategóriákba, ebben az előző összefoglalóban már leírtam, ezért ezt most nem is ismételném meg.

A táblázat, benne minden szám

Ugyanez önálló ablakban, teljes képernyőn

Ennek a táblázatnak az aljára görgetve látható, hogy az 500 nap, vagyis az 1 év, 4 hónap és 11 nap alatt már elköltöttünk 2,4 millió forintot. Ez 4800 forint naponta, 2400 forint fejenként naponta. Ez 17,8 euró per nap, jóval több az indulás előtt kitűzött 10 eurós napi álombüdzsénél, de még mindig nem a világ vége, ez még mindig kevesebb, mint 5 ezer forint naponta. És ebben minden benne van, az összes vízum, a százezres repülőjegyek, a kórházdíjak, minden. Jól látható, hogy rohadt sok pénzt elköltöttünk. Ez elsőre minket is megrémített, főleg, amikor belegondoltunk, hogy már jócskán több, mint a felét elköltöttük annak, amennyivel elindultunk.

A torta, rajta a költségeink kategóriák szerinti eloszlása

Ugyanez önálló ablakban, teljes képernyőn

Ebből a diagramból az látszik, hogy mire mennyit költöttünk, az is főleg arányaiban. Indulás előtt volt bennünk egy nagyon naiv gondolat – és innen jött a 10 euró / nap – , hogy majd a kiadások nagy része az étel és a szállás lesz, másra alig fogunk költeni. Hát, ez nem így lett, az étel és a szállás együtt még mindig csak 47,2%-a az összes költségünknek. Ha csak ezeket nézzük, bizony beleférnénk még éppen a 10 euróba, csakhogy az élet nem ilyen egyszerű, sok minden másra is kellett költenünk.

Az oszlopok, benne a tüskékkel, amelyekbe a pénzünk nagyja ment

Ugyanez önálló ablakban, teljes képernyőn

Ez egy érdekes diagram, és megszenvedtem vele mire ilyen formátumba hoztam a Google Docs-ban. Azt mutatja, hogy az egyes napokon mennyit költöttünk (az oszlopok magassága) és hogy mire (az oszlopok színei). Látható, hogy vannak kiugrások, méghozzá nagyon nagy kiugrások (a repülőjegyek ide ki se fértek mert 50000 Ft a diagram teteje), ezek azok a költségek, amelyek miatt nem sikerült tartani a 10 euró napi büdzsét. Egy vízum, egy kórház, egy vonatjegy, egy repülőjegy, egy hátizsák, egy pár belépő a Taj Mahalhoz, ha visszakeresnénk a táblázatba ezeknek a kiugrásoknak az okait, ilyeneket találnánk. Persze nem írtam oda mindig, hogy konkrétan mire költöttünk (de ezentúl majd igyekszem ezt is feltüntetni!), de mi emlékszünk, illetve aki figyelmesen olvasta az útinaplót, az is kapásból ki tudja találni.

Ha ráviszitek az egeret a nagyobb tüskék színeire, kiírja, hogy hányadik napon történt az a kiadás, és hogy mekkora, és milyen kategóriába esik, így azt vissza lehet keresni a nap alaján a táblázatban, és abból már nagyjából ki is lehet találni, mi történt akkor, ami ekkora kiadásba került.

Mi van a bevételi oldalon?

A bevételi oldalt nem kezdtük el ilyen halál pontosan vezetni, amit már bánunk, mert már nem is tudjuk ezt pótolni, mert ez is nagyon érdekes lenne.

Képeslapok

A képeslapokért cserébe a legtöbben küldtök egy kis extra elemózsiára valót. Ennek a mértéke eddig pár száz forinttól 15 ezer forintig terjedt, az utóbbi nagyságrend láttán mindig nagy-nagy zavarba jövünk, és ezek után nem csak a továbbutazáshoz, hanem én személy szerint az íráshoz is újabb nagy löketet kapok, már-már küldetésemnek, kötelességemnek érzem, hogy tovább írjak, és fotózzunk és videózzunk és mindent, ami ér minket, megosszuk Veletek, ezzel viszonozva a segítségeteket. És ez arra is ösztönöz minket, hogy okosan és felelősen költsük el azt a pénzt, amit Tőletek kaptunk.

Ugyanakkor azt is el kell mondjuk, ugyanígy értékeljük és nagyra becsüljük azokat is, akik pár száz forintot küldenek, és ugyanolyan szép képeslapos választunk Nekik és ugyanolyan nagy lelkesedéssel írjuk és címezzük meg, mint annak, aki ennél többet küldött. A bélyeg és képeslap ára ebből is kijön, és mindig marad is még egy ebédre való. Az pedig, hogy ki mennyit küld, nagyban attól is függ, ki milyen anyagi- és élethelyzetben van éppen, meglehet, hogy valakinek az 500 forint nagyobb „áldozat”, mint másnak a 15 ezer, ezért sose becsüljük le azokat, akik „csak” ennyit küldenek. Minden kicsinek örülünk.

Olyan is van, aki (még?) nem küldött pénzt, Nekik is küldünk lapot, mert ez nem csak ilyen egyszerű adok-kapok. Sok olyan szituáció lehet, amikor egy ember nem engedhet meg magának ennyi kiadást, de ő, vagy egy hozzátartozója nagyon örülne egy általunk küldött üzenetnek. Vagy az is lehet, hogy csak arra vár valaki, hogy kézhez kapja a lapot, és utána küld majd bélyegre, lapra valót. Na, de ezt most ne folytassuk, mert a Képeslap küldésekről is szeretnék majd egy külön bejegyzést, mert megérdemli a téma! :)

Cikkírások

Nem titok, hogy elkezdtünk írni az Origo utazási rovatába is, illetve hamarosan a Népszabadság egy mellékletében is fognak megjelenni írásaink. Ezekért az írásokért sem kapunk nagy összegeket, ám azt hiszem Magyarországon már az is nagy szó, hogy ilyen szabadúszó újságírónak felcsaphattunk a blogoszférából feltörve, és hogy egyáltalán pénzt kapunk a cikkekért. Tehát ezt a lehetőséget megbecsüljük, és nagyon nagyra értékeljük, mert ha jön az ihlet, akkor ezen cikkek megírása megvan 2-3 óra alatt a képek kiválogatásával és az egész e-mail-en való feladásával együtt, az értük kapott pénzből pedig simán elvagyunk újabb 2-3 napot, szóval megéri a befektetett idő és az energia.

A falinaptár

A naptár project még nem zárult le, de jelenleg úgy néz ki, hogy 800 példány fog készülni a naptárból, és ha tényleg minden összejön ami kilátásban van és sikerül minden példányt eladnunk Karácsonyig, akkor akár 3 hónapnyi utazásra elegendő bevételünk is lehet a naptárból, és ez nagyszerű, még akkor is, ha már hetekben mérhetjük azt az időt, amit a naptárral kapcsolatban eltöltöttem. Ez a project még nem futott le, és mindez nekünk egyelőre még túl szépen hangzik, hogy igaz legyen. Ennek a naptárnak nagyon örülünk, sokat beleraktunk, örömöt, időt, és úgy gondoljuk, nagyon szép lett, és már ez önmagában nagy dolog, hát még, hogy összejött az előrendeléseitekből (amit nagyon, nagyon köszönünk!) a szükséges darabszám. A naptárral kapcsolatban is rengeteg gondolatom van, amit le szeretnék írni, ezért most ebbe a témába se mennék bele jobban, mert ennek is szeretnék majd egy külön bejegyzést szentelni.

Egy pluszinfó, aktuális kulisszatitok, azon olvasóknak, akik itt jártok a sorok között: mivel otthon most hosszúhétvége van (de én kivételes most ezalatt is posztolok, hogy megérkezzünk végre Mianmarba!), megállt az élet a kiadónál, a papírgyárban, és a nyomdában is, ezért egyelőre hagyom az előrendelést úgy ahogy van, és majd hétfőn lesz belőle már csak visszaszámlálós-darabszámos rendes rendelés, de addig is jó, ha tudjátok, hogy már csak 121 darab van eladó a naptárból (2012.10.31. 21:31-kor a jómagyar idő szerint)! Ezek azok a naptárak, amelyekre még nem érkezett előrendelés, vagyis ha már rendeltél, nem kell izgulnod, félre van téve számodra a kért darabszám! ;)A postázásról, átvételről és fizetésről hamarosan (hétfőn, legkésőbb kedden) küldünk részletes, egyértelmű e-mailt mindenkinek, aki rendelt, és rendel majd. Jelenleg a posta áraira várunk.

Az idő pénz, és a pénz idő, de nem mindegy, hogy váltják – váltod, magadnak!

Mint láthatjátok, ez az út arra is jó, hogy máshogy lássuk a pénzt. Már nem is inkább pénzben, hanem időben számolunk. Hogy hány napra elegendő átlagban az a pénz, amennyit kapunk. Ha tehát valakitől kapunk 3000 forintot, akkor az nekünk egy nap a nászutunkhoz. Ha kapunk egy cikkért 10 ezer forintot, az három nap az utazásunkhoz. :)

…és ez otthon még nem ment. Simán elmentünk egy „nem a legolcsóbb” étterembe otthon egy hosszú, fárasztó nap után, hogy legalább este legyen jó a nap végén. És otthagytunk akár 4000 forintot is, egy sima hétköznapon, mert egyszerűen még nem ment ez a fajta gondolkodás. De most, az úton, képesek vagyunk végigjárni egy egész városrészt, csak hogy megtaláljuk a legolcsóbb szállás-, és étkezési lehetőséget. Vagy képesek vagyunk beköszönni egy egész utcának a kertjébe, hogy sátrazhatunk-e, mígnem valaki van olyan jófej, és megszán minket.

Mi lesz Ausztráliában, ahol minden sokkal drágább?

Életmód, vagyis utazási mód váltás: újra előkerül a sátor, a matrac, a hálózsák, ahogyan a tábori főző is. Nem fogunk utcai étkezdékben és éttermekben többet enni, hanem főzünk magunkra. Ugyanígy CS-vel is többet fogunk lakni, illetve számítunk a ökofarmerek és az ott élő magyarok vendégszeretetére is. Cserébe majd önmagunkat, és egy kis házi/kerti munkát ajánlunk fel majd. :)

11 ezer méter magasból írom ezt a bejegyzést, tetőtől talpig pokrócokban, mert ezek az okosok kitalálták, hogy ha van „éjszi” (AC – Air Conditioner – légkondi) a repülőn, akkor azt használni kell, méghozzá maximumon, hagy szóljon! Szóval van vagy 17 fok, és repülünk Dhakából Bangkokba. Nem így terveztük elhagyni Bangladest, de így sikerült, tehát ennek kell örülni.

Na de nézzük, mi történt velünk a több mint két hónapban az országban, illetve foglaljuk össze, miért érdemes Bangladesbe látogatni, és ha már itt vagyunk, akkor merre mit érdemes megnézni, megtapasztalni. Hát először is, semmiképpen ne fekvőbringával gyere ide, viszont ebbe az országba is hozz magaddal végtelen türelmet és humorérzéket, de azt hiszem ez utóbbit mintha már írtam volna az előző országok (India, Nepál) összefoglalóiban is. :) Szóval Banglades sem egy könnyű ország, sőt talán eddig itt ért minket a legtöbb nehézség és kihívás. Ennek ellenére, vagy talán részben ezért is, Banglades rengeteg felejthetetlen élményt adott nekünk, és tudom, ezt talán furcsálljátok, de hiányozni fog sok dolog Bangladesből.

A klímaváltozásban jártasok azt mondják, Banglades az első ország lesz (vagy már az…?) ahol nagymértékben és drasztikusan kifejti majd a hatását az éghajlatváltozás, hisz az ország lakossága 155 millió, és az emberek nagy része a folyók deltái környékén, a tengerhez közel, tengerszint közeli sík vidéken él, amit már egy-két méteres tengerszint emelkedés esetén ellep a víz. (lásd az árapály jelenség alatt dagálykor, „high-tide”-nál Mongla utcáin már csónakázni is lehetett volna, mikor megérkeztünk oda) Ha ez valóban meg fog történni (de ne így legyen!!!), akkor az számunkra már nem csak egy szomorú hír lesz egy távoli, nehéz sorsú, sűrűn lakott ország lakosságáról.

Breaking News! A hőmérséklet 16 fok alá süllyedt, a sztjuárdeszek elbújtak a sötétben, ezért kénytelen voltam a netbook neoprén tokját a fejemre húzni, így védekezve egy jó kis arcüreggyuszi ellen. Látnotok kéne, fantasztikus látvány lehetek, Zita hangosan nevet… :)

Szóval, ha valami baj történik Bangladesben, akkor mi aggódva fogunk gondolni Bappira Patgramból, Pallabra, Shihabra, Shah Alamra és Mahidra Rangpurból, a YMCA dolgozóira Bográból, a Char Battia lakóira, a sirajganji hindu családra, a nővérekre Barisalból, Propidra és családjára Dhakából, valamint David Bondu Tin Dinre, és Paulra, illetve a többi World Concern-es dolgozóra. Rafiqulra, Didarulra és Anikra Chittagongból, Labrére és a családjára Kagrachuriból, Ismail-ékre Rangamatiból, Harunra Teknafból, és a kis Sukurra a St. Martin szigeteről, a kedves határőrökre Teknafból és Gundumból. Nekik mind-mind sokat köszönhetünk, nekünk Ők jelentik Bangladest, rengeteget segítséget és szeretetet kaptunk tőlük, és ők tehetnek arról, hogy Bangladesben minden nehézség ellenére ilyen nagyon jól éreztük magunkat.

Ahogy visszanézem, ez egy elég hosszú lista, pedig sokakat biztosan ki is hagytam, de ennek ellenére ez talán a leghosszabb lista az egy országban szerzett barátok terén, pedig Banglades már nem az első ország, ahol két hónapnál több időt töltöttünk, és azt, hogy mindenütt nagyon kedvesek és segítőkészek voltak velünk, Irán óta szinte majd minden országra mondhatjuk, szóval ez egy nagy szó! Olvass tovább…

Érkezés

Dhakába ha jól emlékszem, hajnali négykor érkezett meg a buszunk. Szerencsénk volt, mert Prodipék irodájától csupán néhány kilométerre rakott ki minket. Következett a mutatvány visszafelé: Bringákat a tetőn eloldozni, leadni, alulról kipakolni a táskákat. Majd összeszerelés, lelkes nézőközönség közepette, aztán végre sisak, kesztyű felvesz, lámpák felkapcsolva, ééés indulás bele a dhakai éjszakába. Azért az valahol „csodás”, hogy egy város még ilyen hajnali órában is képes büdös lenni – és erre nem számítottunk, mert a maszkokat nem vettük elő. A World Concern irodája nem volt elmentve a GPS-ben, ezért csak emlékezetből kezdtük végigjárni az utcákat a környéken, de hamar ismerős helyen találtuk magunkat és ráleltünk a kapualjra is. A biztonsági őr már megismert minket, kinyitotta a kaput, mi pedig behajtottunk. Hát újra itt vagyunk! A második emeleti tárgyalóba pakoltunk fel, de aludni lent aludtunk egy földszinti nagy előadóteremben. Szűk két órát aludhattunk, mert 7 után felkeltettek minket mivel minden munkanap reggelén 8 órakor a lenti teremben reggeli ima kezdődött. Én ezen a reggelen már nem aludtam tovább, csak felköltözve a fenti tárgyalóba nekiálltam intézkedni. Sok dolgunk lesz, nagy és drága döntéseket kell meghoznunk. De mindenek előtt egy kérvényt írtam meg az itt állomásozó mianmari nagykövetségre, és előkészítettünk mindent a vízumhosszabbításhoz.

Tudtuk, hogy bringával kell mennünk mind a két helyre, mert csak úgy érhetjük el a „maximális hatást”. Ehhez sok kedvünk nem volt, bringázni Dhakában egy ilyen átbuszozott éjszaka után. Tegnap is kemény napunk volt, az este nagyrészét a buszon töltöttük és utána is alig aludtunk. De nem volt mit tenni, menni kellett, mert tudtuk, hogy minden nap drága most nekünk, hisz a vízumunk már több mint 15 napja lejárt.

A Passport Office-ban pofonként ér minket a hír…

Először a vízumirodába, a „Passport Office”-ba mentünk, csak hogy megtudjuk, mi a helyzet. Ez hála az égnek csupán három kilométerre volt az irodától, ráadásul majdnem teljesen útba esett a mianmari nagykövetség felé, ami viszont már több, mint 10km-re volt. Bringával viszonylag sima ügy volt, amin mi is meglepődtünk. Szerencsére egész úton végig „soksávos”, széles sugárúton kellett haladnunk, ahol elfértünk a forgalomban. Az iroda egy sokemeletes épület volt, aminek az aljában már kígyózó embertömeg állt sorba.

A negyedik emeletre kellett mennünk, ahová én már lungiban érkeztem meg, szintén a „maximuális hatás” érdekében. Igaz, ez sokat nem számított, mert csak ablakok voltak, ahol elmondhattuk a problémánkat, mire az illető átnyújtott egy csomó kitöltendő papírt, és közölte az összeget. 17×500 vagyis 8500 taka, tehát 23 ezer forint fejenként, és ez még csak a napi bírság, ezen felül még meg kell fizetnünk a vízumhosszabbítási díjat, ami 55 dollár fejenként! Micsoda? Miért 500 taka minden napra a bírság? Nem arról volt szó, hogy 200 taka a bírság az első 15 napra, és csak utána 500? De, de ez így van, de a 15 nap lejárta után már az első 15 napra is az 500 taka a bírság. Az fejenként 35600 forint, kettőnkre összesen 73200! Te jó ég, mennyi pénz, ezt jól megcsináltunk magunknak! Máskor ennyi elég lehetne egy hónapra, és most sutty, kifizetjük a bürokráciának, mert hülyék voltunk. Ez nagyon fájt nekünk. Próbáltunk hatni az ablakban ülő emberre, de teljesen reménytelen volt a helyzet, ő csak egy hivatali alkalmazott volt. Olvass tovább…

Hamarosan eldől a sorsunk

Ma a betervezett 5:30 helyett 6:20-kor keltünk, mert hajnalban szakadt az eső, és ez jó okot adott nekünk még egy kis lustálkodásra. Reggelire csak bekaptunk egyet-egyet a tegnap elvitelre vásárolt Harun féle parothából, majd elbúcsúztunk a szállásadóinktól, és a kedvességüket megköszönve kitoltuk a bringákat az esőbe. Kezdetben még az esődzsekikben tekertünk, de aztán jobb lett az idő, és levettük őket.

A második, igazi reggelinket már egy útszéli kis koszos vendéglőben fogyasztottuk, olajban kisütött parothát, rántottát és teát, összesen 75 takáért. Közben a helyiek persze jól körbeálltak minket, ahogy szokták. Szóval minden olyan volt, mint bármikor máskor Bangladesben, de ez csak a kívülállóknak (annak a több tucatnak) tűnhetett így, valójában mind a ketten kicsit izgultunk, hiszen tudtuk, hogy még pár kilométer, és megérkezünk a gundumi határátkelőhöz, ahol eldőlt a sorsunk, ha a következő hetekre véglegesen még nem is, de a következő napokra biztosan. Ha beengednek Mianmarba, akkor boldogság van, és megoldódott a 15 napja túllépett bangladesi vízumunk problémája. Ha nem engednek be, akkor még van egy dobásunk a dhakai nagykövetségen, és ha valamilyen csoda folytán kapunk tőlük engedélyt a bondor-nasaka belépésre Teknaf mellett, akkor királyság van. De ehhez már valószínű vízumot kell hosszabbítanunk, ami még plusz nyűg, a Dhakába való utazásról nem is beszélve. És ha ez se jön össze, akkor nem marad más lehetőség, mint repülőre szállni, ráadásul nem is Yangonba (Mianmar régi fővárosa), hanem Thaiföldre, Bangkokba, mert csak oda van legközelebb közvetlen járat, ami szóba jöhet.

Szóval tudtuk, hogy hamarosan eldől a sorsunk, és ezért volt bennünk egy kis majré. Vagy talán annyira nem is kicsi, mert én személy szerint eléggé izgultam, kb. annyira, mint mondjuk az érettségi, vagy a főiskola vizsgák, vagy azok eredményhirdetései előtt. Most nem is a tájról és nem is a bengáliakról beszélgettünk Zitával az úton, hanem pontosan erről. Azon gondolkodtunk, hogy hogyan kéne majd tárgyalnunk a határőrökkel, és rávezetnünk őket, hogy engedjenek át. Zita ötletére, tanulva az eddigi hibáinkból, azt találtuk ki, hogy megpróbáljuk őket nem hagyni eszkalálni. Vagyis legalább az első főnökhöz való telefonálás előtt megemlíteni valami „Exit Fee”-t, amit kifizetnénk közvetlenül nekik is, ha átengednek. Mindezt persze ugyanígy a túloldalt is Mianmarban, csak ott „Entry Fee”-vel.

Izgatottan vártam, hogy mikor érünk arra a pontra a GPS kijelzőjén, ahol majd le kell kanyarodnunk a főútról, és ahonnan már csak kb. 1km a határvonal. Vajon mi lesz ott? Lesz egyáltalán valami, vagy esetleg csak simán át tudunk suhanni, mert ez az út a zöldhatáron át visz, és az illető is, aki feltrackelte és töltötte az OSM-re, úgy kell át?

Ilyen gondolatok jártak a fejemben, amikor végre tényleg eljött az a bizonyos elágazás. Egy saras kis utcán hajtottunk keresztül egy rövid bazársoron, majd egy keskenyebb kis aszfaltúton folytattuk falusi házak között. Pár kilométerrel ezelőtt már láttunk határőrséget jelző táblákat (már jól ismerjük a jelüket…), ezért sejtettük, hogy nem zöldhatár lesz. Már csak azért sem, mert ezt a kis utat a Google Maps is jelöli amúgy. És ez a kis út mellesleg igen gyönyörű, ezért már önmagában megérte a főútról letérni: gyönyörű dombok között, rizsföldek oldalában kanyarogtunk, a fás, bokros, emberek és állatok által lakott dombok és a sík, élénkzöldben tündöklő rizsmezők között éles volt a kontraszt, az összhatás pedig szemet gyönyörködtető. Ebben a környezetben tekertünk, amikor végre az utolsó kettő minket üvöltve-sikítva üldöző kisgyerek is lekopott. Magunk maradtunk, más ember nem volt az úton, se körülöttünk, csak néhányan dolgoztak a rizsföldeken, de ők ügyet sem vetettek ránk – valószínű észre sem vettek minket. Eddig minden tökéletes! Olvass tovább…