Nászút a Föld körül

Vendégségben egy szállodában!?

Boun Ma Thoutban egy napot pihentünk, ezalatt nem terveztünk semmit csinálni, csak pihenni, feltöltődni és naplót írni, azonban a dolgok még így is történtek velünk, méghozzá olyan mennyiségben és minőségben, hogy az már említésre érdemes. Reggel arra lettünk figyelmesek, hogy a szállodánk utca szintjén, a kocsibejáróban (ami egyébként opcionálisan, éppen mikor mire van szükség, bármilyen más szerepet is betölthet) egy asztalra rengeteg étel volt kipakolva és az ételek fölött néhány buddhista szerzetes imádkozott nagy szorgalmasan, füstölők sűrű füstje közt. Nem volt teljesen tiszta a szállósok megkérdezése után sem, hogy ezt most a Tét vagy a telihold alkalmából teszik-e, vagy esetleg a kettő ezúttal egy és ugyanaz.

Azt hittük, hogy valamiféle ételáldozatról van szó Buddha számára, de hála az égnek, azért ennyire nem logikátlanok még itt sem a hithű emberek, az ételt utána egy nagy közös ebéd keretében elfogyasztottuk, igen mi is, ugyanis erre az ebédre minket is nagyon kedvesen meghívtak. Néha úgy éreztük itt magunkat, mintha nem is egy szállodában lennénk, hanem egy családnál, és ebben valószínű volt is igazság, nagy szerencsénk volt ezúttal a szállásunk megválasztásával. Emlékszem, mikor megérkeztünk, olyan gyorsan és könnyen beleegyeztek a 150 ezres szobaárba, hogy rögtön elkezdtem sajnálni, hogy nem mondtam 100-at vagy 120-at, de aztán erre később már csak legyintettem, hogy ez már tényleg túlzás lenne, ha ilyesmin gondolkodnék és bosszankodnék. Mint ahogy azon sem érdemes, hogy a gyerekek nem velünk ülnek az asztalnál, hanem egy pókember jelmezben nézik a nagy síkképernyős, hangosan bömbölő tévét. :o Olvass tovább…

Kis utakon, kis pénzzel

Pleiku-t elhagyni nem volt egyszerű, ugyanis fogytán voltunk már a készpénznek és hiába jártunk végig fél tucat pénzautomatát indulás előtt, aztán kifelé menet a városból, egyik sem akart nekünk pénzt adni, pedig próbáltam egy forint alapú mastercard-al és egy dollár alapú visa-val is, és előtte mindkettőn ellenőriztem az egyenleget és a napi limitet is. Tudtam, hogy a hiba nem nálam van, hanem ezeknél a helyi bankoknál, de ez csak tovább bosszantott, egy csomó időnk elment ezzel és csak felborzolta a kedélyeimet az egész eset. Végül hagytuk a francba az egészet és elindultunk a megmaradt, 1-2 napra, szűkösen 2-3 napra elegendő készpénzünkkel. Lesz ami lesz alapon, bele az ismeretlenbe, remélve, hogy majd minden kialakul, és aztán meg is oldódik magától. Ez egyszerre volt egy kicsit őrült, és egy kicsit felszabadító érzés. Hogy nem érdekel a pénz, tudjuk, hogy anélkül is meg tudjuk csinálni! Anélkül is el tudunk jutni a következő nagyvárosig, Buon Ma Thout-ig, hogy nincs nálunk elég pénz esti szállásra, csak éppen annyi, amennyi elegendő élelemre, de arra is csak úgy, ha a legolcsóbb útszéli étkezdékben esszük a legolcsóbb ételeket.

Ebben az érzésben az is közrejátszott, hogy kieszeltem egy alternatív útvonalat Pleiku és BMT között, ez alig volt 200km, és mivel végre ebben a szintemelkedés is kevesebb volt, úgy számoltam, hogy ezt két nap alatt kényelmesen teljesítjük. Alig vártuk, hogy letérjünk a főútról és végre ne csak az főút mentén kiépült, az utazókat kiszolgáló infrastruktúrát és az főút menti drágább telkekre építkező „gazdagabb” réteg életét lássuk, hanem újra az igazi vidéket is. Tudom, hogy mindig túlidealizálom a vidéki, tradicionális életet a modern városival szemben, és tudom, hogy mind a kettőnek megvannak az értékei és a pozitív oldalai, de az is igaz, hogy valami eltűnik, valami megszűnik akkor, amikor a vidéki kis útból nagy aszfaltozott sztráda lesz és buszok, kamionok kezdenek döngetni rajta és megjelennek a sokemeletes betonépületek. Ezzel együtt valami elpusztul, és bár a néhány méter széles, hátrafelé hosszúkás és akár 3-4 emeletes betonépületek sorának is megvan a maga szépsége, nekünk ebből már elegünk volt. Olvass tovább…

Plei Kán után sajnos újra egy nagy, forgalmas úton találtuk magunkat, ahol már közel sem ért minket annyi élmény, mint az elmúlt napokon. Ezért aztán nem is tudok minden napról egy-egy bejegyzést írni.

Plei Kánt túl későn hagytuk el, vagyis inkább az időjárás lett ezen a vidéken túl forró, mert az első emelkedőkön bizony arra lettünk figyelmesek, hogy majd megdöglünk a hőségtől. Ezért, és mivel már tegnap is nagyon szerettünk volna egy fürdést a folyóban, erre végre most lehetőséget is kerítettünk. Egy lejtő aljában egy lehajtót fedeztem fel a folyó melletti lapos részre. Itt még egy patak is beömlött a folyóba, így tényleg ideális volt a hely a fürdőzésre.

Érdekes, hogy a kis pataknak érezhetően sokkal melegebb vize volt, mint a nagy folyónak. Fordítva gondoltuk volna, de végül is ezt meg lehet magyarázni: a nagyobb vizet nehezebben, lassabban melegíti fel a nap, talán a nagy folyó mélyebb is, vagy messzebbről jön, ahol fák és hegygerincek takarják el előle a napot. Azon persze már nem lepődtünk meg, hogy a nagy folyó sokkal sárgább, hordalékosabb volt.

Mivel tegnap délután már átléptük a 14 ezredik kilométert a Hősök teréről számolva, de akkor nem találtunk megfelelő helyet az „ünneplésre”, már itt volt az ideje. Zita és Andree reggel már készített egy-egy táblát, szépen megfestették a számokat filccel a kartonpapírokra. Azért a többes szám, mert Hanoi óta bizony Andree is túl volt már az ezer kilométeren. Olvass tovább…

A harmadik nap gyönyörű volt a Central Highland-en. Már rögtön ahogy elindultunk, gyönyörű vidéken találtuk magunkat, Andree el is húzott tőlünk hamar, mert állandóan megálltunk fényképezni. Egy viszonylag lapos völgy jobb oldalán haladtunk lefelé, kis falvakon át. Itt a dzsungel már eltűnt körülöttünk, de néha leláttunk a folyóhoz, és ez mindig szép látvány volt. Sok függőhidat is láttunk a víz felett, ezek csak apró, keskeny tákolmányok voltak, amelyeken egy motorkerékpárral még éppen el lehetett jutni a másik oldalra.

A házak a falvakban általában valamilyen sárból voltak ragasztva, bambusz veszőkből készített hálóra felhordva az anyagot. Mint majdnem mindenütt Vietnamban, itt is sok gyereket láttunk. Egy kisebb csoportjuk nagy nevetve üldözni kezdett minket, úgy rötyögtek, ahogy azt egy gyereknek kell. Én is csak akkor vettem észre, hogy egyikük igazából már vagy 100 méter óta tolja a biciklimet, amikor ezt a felvételt indítottam:

Pár kilométerrel később egy nagyon érdekes dologra lettünk figyelmesek. Az előttünk bicikliző kissrác hóna alatt két kicsi talp lógott ki hátrafelé. Nem akartam elhinni, hogy az egy gyermeké, de amikor mellé értünk, láttuk, hogy valóban a hasára van kötözve egy kisgyerek, valószínűleg az öccse. Néha elmegyünk érdekes dolgok mellett, hogy jobban megnéznénk és lefényképeznénk őket, és éreztem, hogy ez is egy ilyen. Ezért aztán fordultunk, és mentünk vissza, köszöntünk a gyermekeknek – akik időközben többen lettek – és lefényképeztük őket. Persze a pedálért most is odavoltak, de most nem zavart minket, hogy a bringához nyúlkálnak. Sőt, mi mutattuk meg nekik, mit kell tekerni: Olvass tovább…

Mint azt már az előző napi képeken is láthattátok, a táj eléggé dzsungel jellegű. Ez ezen a napon sem változott meg, sőt ha lehet ilyet mondani, még dzsungelesebb lett, mint azelőtt. És, nagy örömünkre délelőtt egy kis napsütésünk is volt. Aztán elmúlt, aminek szintén örültünk, merthogy szinte az egész napot egy kiadós emelkedőn töltöttük. 1100 méterre kellett felmásznunk. Igen, Andree-nek is, az egysebességes Asama bringájával! :)

Ő ma is előbb rajtolt, hiszen mint már írtam, ő egy olyan állatfajtába tartozik, aki nem szokott reggelizni. Ahogy ő mondja, ő egy android. Ebben tényleg lehet valami, mert amióta úton van, tegnap volt az első nap, hogy napközben megállt enni. Eddig csak este étkezett, napközben csak falatozott néha, de nem állt meg kiadósabbat enni. Mi vagyunk rá „rossz hatással”, tegnap is csak azért állt meg ebédelni, mert mi tanácsoltuk neki. Nem értem egyébként, hogy bírja, de tény, hogy bírja, és innen nézve lehet, hogy mi vagyunk a gyengék, akik hamar eléhezünk, ha nem tömjük meg a bendőnket napközben. Biztos erre is lehet edzeni és mi e téren jól elkényeztettük a testünket, hogy mindig adtunk neki enni. Ezért nem is bírjuk úgy, mint Andree. :) Hogy ebben mennyi az igazság, nem tudom, ahogy azt sem, melyik „módszer” az egészségesebb, és hogy mennyire bírná ugyanezt Andree, ha olyan nehéz lenne a bringája és rajta a holmi, mint a miénk.

Az mindenesetre csodálatraméltó, hogy ő 49 évesen ilyet gondolt, és most itt nyomja ezzel az egysebességessel, fölfelé 1100 méterre. :)

Hamar utolértük Andree-t, és innentől az egész mászást együtt küzdöttük végig. A meredekebb részeken neki vagy ki kellett állnia a nyeregből és úgy lendületből megtekernie amíg az véget nem ért, vagy amíg bírta szusszal, vagy le kellett szállnia tolni az Asama-t. Előbbi esetben elhúzott mellettünk, utóbbi esetben pedig kicsit lemaradt, különben meg, ha lankás volt, nagyjából együtt tudtunk haladni. És ezt így is tettük, nem volt miért sietni, már csak azért sem, mert bőven volt látnivaló az út mentén.

Gyönyörű dzsungelben haladtunk, hol a szemközti erdőt, hol odalent a völgyet, hol pedig egy vízesést álltunk meg csodálni. Zita és Andree egyszer a susnyásba is belevesztek pillangók után kutatva, máskor meg azt vettük észre, hogy épp egy vizibivaly néz ki ránk az ágak közül egykedvűen nyammogva. Olvass tovább…

Reggel Andree előttünk elstartolt, lévén ő nem szokott reggelizni. Mi még visszakanyarodtunk a városba, és kértünk egy-egy tál ételt a tegnapival szomszédos helyen. Miközben ezt faltuk, megcsodáltuk a szemközti asztalnál ülő férfi párost, egyikük esőköpenyben volt, a másik pedig a műanyag sámli tetején guggolt. Hiába, ez itt Ázsia, szeretnek guggolni az emberek. De ez nekünk még most is vicces, ennyi idő után is meg tudnak lepni minket a guggolással. Azt ugye meséltük már, hogy Indiában a férfiak szeretnek guggolva pisilni? A kíváncsiság kedvéért én is kipróbáltam, de nem nagyon ment. :)

Apropó, esőköpeny! Ezen a reggelen esőt kaptunk. Hol jobban, hol kevésbé esett, amíg reggeliztünk, leszakadt az ég, aztán meg úgy elállt, hogy mire befejeztük, vehettük le a dzsekit. Szegény Andree-ra gondoltunk, pont a legrosszabbkor indult el, rögtön rászakadt az ég. Reméltük, hogy majd utolérjük, de ez nem történt meg.

Az út szolidan emelkedett, rizsföldek és gumifa(?) ültetvények között haladtunk. Utóbbi ültetett erdőt jelent, ahol a fák törzsét bevágják (láttunk már ilyesmit Bangladesben, a Chittagong Hill Track-en), hogy kifolyjon belőle valami fehér lé, amit kis edénykékben gyűjtenek és a vágásnál még kis tetőket is odaépítenek a fatörzshöz, kátránnyal szigetelve, hogy ha netán esne, ne keveredjen a fehér anyag az esővízzel. Ami azt illeti, abban nem vagyok biztos, hogy ez gumi, vagy egyéb anyag, csak valaki vietnami névvel egyszer ezt írta a FB falunkra, ezért gondolom. De ha valaki jobban tudja, az megírhatja, pontosan mit is láttunk.

Az idő egyébként elég szürkés volt ezen a délelőttön, ezért nem sok jó fotót sikerült készítenünk, legalább az eső nem esett már és ennek is nagyon örültünk. Néha szembejött egy-egy meredekebb emelkedő, de ezek sosem tartottak kifullasztóan sokáig. Egy nagy T-elágazásban értünk, ahol az utunk széles aszfaltsávvá alakult, és derékszögben kettévált. Erről semmit nem jelölt a térképünk, de azt azért ki tudtam venni belőle, hogy nekünk jobbra kell menni. Ha nincs a GPS, kérdezősködni kellett volna, mert tábla az sehol nem volt a környéken.

Valahol 30km környékén megálltunk ebédelni. Com Bo-t, vagyis marhahúst rizzsel ettünk 20 ezerért. Ebéd után még kicsit pihentünk, aztán Zita felfestett az útra egy feliratot, mert úgy gondoltuk, hogy Andree talán mögöttünk lehet, biztos megállt valahol, ahol nem vettük észre. Mert különben már utol kellett volna, hogy érjük. Olvass tovább…

Hoi An, az ingázó kínai kereskedők kikötője

Hoi An érdekes városka, először is manapság egy nagy turistagettó, az egyik legnagyobb az egész országban, ennyi külföldit ilyen sűrűségben talán sehol máshol nem láttunk Vietnamban. Minket persze ez egyáltalán nem vonzott, de az, ami a sok turistát idevonzotta, az már annál inkább. :) Hoi An-nak ma van egy gyönyörű kis óvárosa, hangulatos utcácskákkal, pagodákkal, és a különböző nemzetségű kínai kereskedők közösségi házaival. Ezekhez csoportos belépő van, tehát megveszel egy jegyet, és azzal bemehetsz mindenhová. Mivel ez a jegy drága volt és egy nagy csomó helyre nem is volt hozzá szükség, mi nem vettük meg, csak sétálgattunk az utcákon, be-be kukucskálva a fizetős helyekre és végigjárva azokat, amelyek ingyenesek voltak. Az óvárosnak egy nagyon szép folyópartja is van, ahol pénzért megmutatják nekünk, hogyan engedik le azt a bizonyos hálót, amit már Dong Hoi óta látunk az utak mentén a vizeken. Na ezt már nem vártuk meg potyára, inkább csak figyeltük az igazi életet a vízen és az utcákon, már amennyire az látható volt a külföldiek hordájától. :)

Hoi An a régi időkben nagy kikötőváros volt, ennek köszönheti a máig is megmaradt gazdag és sokszínű kultúráját. Kína különböző vidékeiről jöttek ide hajón a kereskedők, egyik szezonban az északról dél felé tartó áramlatokkal, majd hónapokkal később, ahogy az áramlatok megfordultak, visszahajóztak Kína felé, de a két hajóút között itt vertek tábort, és ahogy kiépültek a kereskedelmi vonalak, többen végleg itt telepedtek le, ezért van ma annyiféle pagoda és közösségi ház itt a folyó menti utcák környékén. Nagyon híres látnivaló a japán fedett híd („Japanese Covered Bridge”), az óváros keleti csücskében, egy szép kis díszes hidacska. Olvass tovább…

Da Nang-ban egy küldetésünk volt csupán, fékpofákat szerezni. Ezen kívül nem is akartunk több időt eltölteni a városban, csak egy napot. Ezen a napon, délelőtt elindultunk a bringákon, be a városba. Még mielőtt bárhová is mentünk volna, a belvárosban kerestünk egy Pho-st, ahol felfaltunk egy-egy marhahúsos tésztalevest, természetesen rengeteg zöldséggel, ahogy kell:

Tudtuk, hogy egy utcát kell keresnünk, ahol több kerékpárbolt is van. Ez meg is lett, az utcában 3-4 kerékpárbolt üzemelt, ám egyikben sem találtuk meg a nekünk megfelelő, BB7-es fékpofákat. Tovább irányítottak minket egy reptér melletti útra, ahol egy Shimano márkaboltot találtunk. Itt már voltak olyan holmik, amelyek egy nyugati kerékpárboltban, ám csak Shimano, nekünk meg ugye Avid fékeink vannak.

Ennek ellenére a tulaj nagyon segítőkész volt, először telefonon, majd fél órával később személyesen is a segítségünkre volt. Ez a fél óra vicces volt, mert a két pénztáros csaj ezalatt próbálta megtalálni a polcokon azt, amire nekünk szükségünk volt, de annyira nem beszéltek angolul és annyira nagyon nem értettek a kerékpárokhoz és azok részeihez, hogy az egész csak egy kabaré volt. Gyakorlatilag mindent előpakoltak nekünk, és nem voltak képesek felfogni, hogy nekünk mi is kell valójában, és hogy csak az. A türelmünket azért nem vesztettük el, inkább nevettünk csak (velük), aztán amikor megérkezett a tulaj, végre tisztába tettük a dolgokat, és végül még azt is megértették, hogy még nincs baj, a bringában lévő fékpofáink még rendben vannak, azonban már egyetlen egy tartalékunk sincs. Nekik sem volt, de azt mondták, hogy Ho Chi Minh City-ben lesz, és meg is adták egy embernek az elérhetőségét, akiről azt ígérték, hogy később akár még el is tudja nekünk küldeni, ha mondunk neki egy szállodacímet, a Central Highland-en, ahová majd megérkezünk a jövőben. Ez jól hangzott, ezzel már megnyugodtunk, de később kiderült, hogy hiába, mert amikor pár nappal később újra hívtam az illetőt, azt mondta, hogy mégsincs nekik raktáron, és mivel ők a legnagyobb bolt HCMC-ben, másoknak sem lesz. De ne aggódjak, ne dobjuk el az elhasznált fékpofákat (nem is tettünk velük így) majd ha HCMC-be érünk, akkor ő csinál nekünk új fékpofákat! :O

Ezen nagyon néztünk, és ebben a megoldásban már nem nagyon bíztunk. Csak hogy rövidre zárjam ezt a fékpofa történetet, elmondom, hogy néhány héttel később egy barátommal (BanziG, 100napbringa, Bp-Párizs útitárs, volt kolléga) chateltem, amikor szóba hozta, hogy egy másik volt kolléga következő héten indul DK-Ázsiába. Ezt a lehetőséget meglovagoltuk, és G volt olyan rendes, körbe is rohangált Budapesten nekünk néhány fékpofákért (odahaza se volt mindenütt), és a csomag aztán eljutott hozzánk. Ez kellett is, mert később még két fékpofát ki kellett cserélnünk menet, egyet nálam, egyet Zitánál. Ezek helyére már régen elhasznált, elkopott fékpofákat raktunk be, amelyek azért még mindig jobban néztek ki, mint amelyeket le kellett cserélnünk. Szóval kicentiztük, de sikerült, most már nálunk vannak az így utánunk küldött fékpofák, és ebay-en rendeltem előre Bangkokba másik 10 párat (5-5 dollárért párját), hogy többé ne kelljen ilyesmi miatt aggódnunk. Ezeket csak azért mesélem el, hogy lássátok, néha komoly szervezkedés és logisztika is van az utunk mögött. És sok-sok segítséget kapunk, amit ezúton is nagyon köszönünk, BanziG, nagyok voltatok, hogy ezt összehoztátok nekünk! :)

Na, de térjünk vissza Da Nang-ba, mert bár Da Nang „csak egy nagyváros”, és tényleg csak a fékpofákért indultunk, és annak ellenére, hogy azokat végül nem kaptunk, egy eseménydús nap volt, ahol élmények azért értek minket. Visszafelé a bringaboltos utcába menet Olvass tovább…

Hue-ből Da Nang-ba a táv 130km, és mert van útközben egy-két kisebb és egy nagyobb hágó és egy híresen szép partszakasz egy laguna mellett Lang Co-nál, ezért ezt a távot úgy terveztük, két nap alatt tesszük meg. Az első nap persze most sem sikerült korán elhagynunk Hue-t, de legalább még délelőtt volt, amikor kigurultunk a városból. Ez a nap lassan indult be, de aztán annál eseménydúsabb és érdekesebb lett a vége. Kezdetben csak gurultunk a nagy út szélén, és azt éreztük, hogy itt valami más. Egyrészt sütött a nap, végre, és ilyet bringázás közben sem éltünk meg már egy ideje. Talán ez is hozzájátszott ahhoz az érzéshez, amit átéltünk, valahogy itt minden kicsit mintha nyugodtabb lett volna. Persze vasárnap is volt, bizonyosan ez is közrejátszott, igaz, mi inkább úgy éreztük, végre „megérkeztünk Dél-Vietnamba!”, ahol állítólag nyugodtabbak, lazábbak az emberek. Erre Minh-nek volt egy elmélete, amit később a saját tapasztalatunk és a megkérdezett emberek is igazoltak: Míg északon télen hideg van és ebben a hidegben is keményen kell dolgozni a földeken, hogy megteremjen az életet jelentő termés, addig délen elég szó szerint csak széthinteni a magokat, mert azok a melegebb, napsütésesebb éghajlat miatt sokkal jobban és könnyebben nőnek.

Azért annyira nem lett minden rögtön derűs, például a váltókarom nem javult meg magától, azt ebédszünet alatt ismét szétkaptam, és ekkor rögtön fényderült rá, miért kezdett el újra szorulni olyan nagyon hirtelen. A Rohloff bowdenekben van belül egy tefloncső, ebben fut a szál, és ez a kis cső kicsúszott a külső gumiköpenyből bele egyenesen a váltókar belsejébe, ahol feltekeredett abba a vájatba, amiben csak a bowdennek lett volna szabad lennie. Persze elég hely nem volt neki, így az egész elkezdett piszkosul szorulni – amíg vissza nem toltam a helyére és le nem vágtam belőle, miközben vártunk a finom levesre. :)

Az út mentén találtunk egy nagyon érdekes, színes táblát, egy félkör alakú ábrán a tortaszeletek színnel voltak jelölve, rajtuk ismeretlen szöveg. A képen egy kopott példány látszik, de azokon, amelyeket még nem evett meg a rozsda, általában egy mutató is van, valamelyik szeletre fordítva. Nem tudjuk, csak sejtjük, hogy ezzel valószínű azt jelzik, hogy mennyire szabad vagy épp nem szabad tüzet gyűjtani a környéken – mennyira van szárazság és tűzveszély. De ez csak tipp! :) Aztán láttunk egy nagyon érdekes fát, a törzse egy kis betonépület köré volt növé, rajta bejárattal egy síremlékhez. Vagyis a sír így gyakorlatilag a fa törzsének a közepében volt. Elképesztő, mikre képes a természet! :) Olvass tovább…

Hue-ban összesen öt napot töltöttünk, ezek a napok gyorsan elrepültek. Krisz írta meg nekünk a „66 Le Hoi” nevű kis zsákutcát a Perfume folyó mellett, és igaza volt, tényleg itt találtuk a legolcsóbb szállásokat, a „legalja” 6 dollár volt, egy apró szoba egy ággyal egy elég lepukkant kis szállóban. Mi mégsem ezt választottuk, hanem ennél az egy dollárral drágább szomszédos szállót, ahol ezért a kicsit több pénzért már sokkal jobb helyet találtunk, egy nagyobb szobát, és ami a lényeg, az udvaron egy gyönyörű, feszített víztükrös kis medencét! És nem hiszitek el, de ahogy megérkeztünk, másnap végre kisütött a Nap! Vagy egy hónapja nem láttunk már ekkor Napot, talán csak az első vietnami napjainkon és a Ha Long öbölben sütött egy-egy percre a délután a Nap, de egyébként már-már nyomasztó volt ez az állandó szürkeség. Azért a medencének volt némi „szépséghibája”, a vize olyan hideg volt, hogy én ugyan egyszer megpróbáltam, de különben nem bírtunk belemenni. Zita azért így is nagyon élvezte a vízparton való olvasgatást, és a kert különben nagyon kellemes volt, tele növényekkel, és az egyik erre a célra kialakított kis medencéből néha-néha még egy kis teknős is előmászott. Nagyon élveztünk itt lenni, én sok naplót írtam, Zita kiolvasott néhány könyvet és nagyokat pihentünk. Nem vagyunk büszkék rá, de egyik nap még a BigC nevű „szupermarket”-be is elmentünk és bevásároltunk sajtból, fokhagymás felvágottból és kockakenyérből. Ezekből aztán este nagyon finom melegszendvicseket csináltunk, vásároltunk hozzá újhagymát, és a vacsora mellé megnéztünk egy filmet. Szóval így pihentünk, de gondolom ez annyira nem érdekes Nektek, úgyhogy térjünk most rá a városra magára, lássuk Hue-t.

Ahogy valamelyikőtök írta is FB-on, a városban van egy Google Hotel nevű szálloda, azonos karakterszínekkel és típussal, mint az óriáscég logójában. Ez itt tök normális, az ilyesmi a kutyát sem érdekli, láttunk már iPhone feliratú papucsokat is, és Hanoi-ban van egy háztömb, ahol ugyanolyan nevű hotelből három különböző is van, és nincs köztük ezen túl kapcsolat, csak kettő másik lemásolta az eredetinek a nevét, mert az sok dícséretet kapott a TripAdvisor-on és a Lonely Planetben. Így megy ez itt Ázsiában! :) Olvass tovább…