Archívum

‘összefoglaló’ cimkével ellátott bejegyzés

Ázsia összefoglaló, köszönet és néhány gondolat

augusztus 27th, 2013 14 hozzászólás



Na, kiküldtem a soknyelvű köszönömöt Facebook-ra, lekapcsolódtam a Dili-i reptér csigalassú (de létező és működő) wifijéről, leültem törökülésben a földre, a netbookot a váró székére tettem és elkezdtem rajta pötyögni, elvégre hamarosan repülünk, és ez mindig nagy dolgot jelent nekünk, most éppen azt, hogy 2 év és 42 nap után elhagyjuk Ázsia kontinensét. Hogy miért nem ül le rajtam kívül senki a földre így pötyögni, amikor sokan mások is pötyögnek, nem tudom… Pedig így a legkényelmesebb. Talán egy kicsit ázsiai lettem, vagy csak praktikus és szabad.

Egyszer félálomban már megfogalmaztam, mit akarok ide írni, de most csak nem akar jönni. Talán nem a reptéri váró a megfelelő környezet az írásra, de sebaj, volt már rosszabb is, ez a napló már csak ilyen szedett-vedett. Kicsit ázsiai. :)

Először is meg szeretnénk köszönni azt a rengeteg sok, mérhetetlen, leírhatatlan élményt, kedvességet, barátságot, amit kaptunk Ázsiától, az ázsiai emberektől! Ti megmutattátok, hogy az igazi értékek nem azok, amelyeket sokan annak hiszünk nyugaton. Hogy annyi sok materiális dolog nélkül is lehet valaki nagyon boldog, vidám, és igen, még gazdag is. Ti gazdagok vagytok szeretetben, összetartozásban, családban, emberi értékekben. Mi tele vagyunk tárgyakkal és kényelemmel, valóban könnyebb, jobb és látszólag boldogabb életet élünk nyugaton, amire Ti is annyira vágyakoztok, törekedtek. Ez rendben is van, de közbe ne feledjétek el a gyökereiteket, az értékeiteket, és azt, hogy amire vágyakoztok, annak legalább a fele csak ábránd. Ne az élvezeteket hajszoljátok, hanem az igazi boldogságot és az értékeket!

Mi most hamarosan világot váltunk, 50 perc múlva felszáll a repülőnk és 75 perccel később egy másik világban fog letenni minket. Remélem, hogy ott is ilyen sok közvetlen, érdeklődő, kedves emberrel fogunk találkozni. Na jó, mivel Ausztrália lakossága csak egy kisebb ázsiai országnak felel meg és közben egy hatalmas terület, a mennyiséget inkább hagyjuk, mondjuk hogy reméljük, hogy arányaiban nagyon sok jó emberrel fog összehozni minket az út.

Itt most elnézést is kell kérnem az ázsiai emberektől, mert néha bizony kicsit türelmetlenek, sőt esetenként mogorvák is lehettünk Veletek, ezt ne vegyétek magatokra és nézzétek el nekünk, nem Nektek szólt, csak az olykor köztünk lévő Grand-kanyon méretű kulturális szakadék okozta e problémákat. Nálunk sok mindent nem illik, és sok minden nem esett jól nekünk, ami Nektek természetes, és hiába kerültünk idővel ennek tudatában, ezek a dolgok olyan mértékben jöttek szembe velünk, hogy néha átcsaptak fejünk fölött a hullámok. Tudom, hogy nagyon kevesen fogjátok ezt lefordítani google translate-el egy számotokra érthető nyelvre, és aki ezt megteszi, annak ezeket talán már nem is kell elmondanom, de azért elmondom. :) Ha egy külföldivel találkoztok és azt szeretnétek, hogy őszintén örüljön Nektek, ne dudáljatok rá csak akkor, ha különben életveszélybe sodornátok! Ne kiabáljatok rá semmit hangosan, ne nevessetek túlságosan őrülten, ha ők nem mosolyognak vagy nevetnek Veletek! Ne álljátok körbe több százan, ne bámuljátok hosszasan és leplezetlenül, és ha ezen dolgok valamelyike mégis megtörténik, nézzétek el neki, ha ingerülté válik, nem az ő hibája, és nem is a Tiétek, hanem a Grand-kanyoné, de javíthattok a helyzeten, ha ezeket a „Do not” szabályokat betartjátok, mert különben mindent nagyon jól csináltatok, olyannyira nagyon jól, hogy abból még mi is sokat tanultunk. Sok mosolyt, nevetést, szeretetet, törődést és gondviselést kaptunk tőletek. Elénk tárult a világotok, egy olyan világ, amit előtte nemigen tudtunk elképzelni. Megmutattátok, hogy még a semmiből is lehet rengeteget adni, hogy az igazi értékek nem kézzel foghatóak, hogy a boldogság nem a külső körülményekben gyökeredzik, hanem önmagunkban, legbelül.

Még egyszer, remélem és kívánom Nektek, hogy jöjjön el egy jobb világ számotokra, de az tényleg legyen jobb, ne csak egy jobbnak tűnő világ legyen a Tiétek jövőre.

Számunkra ez a két év volt életünk legszebb, legszínesebb, legmozgalmasabb, legizgalmasabb, legérdekesebb és legnehezebb két éve. Kereszteztük Törökországot, ahol meglátogattuk Kappadókiát, tekertünk a Fekete-tenger partján, majd jött Grúzia és Örményország, aztán Irán, majd 5 nap Türkmenisztánban, keresztül a Karakorum-sivatagon, aztán Üzbegisztán a selyem út csodáival, Bukharával és Szamarkandal, majd Tádzsikisztán a csodás Pamírral, ahol átkeltünk egy 4500 méter magas hágón Tél kezdetén, mínuszokban, jégen és hóviharban, de ahogy mindenütt, itt is példa értékű vendégszeretetben. Azok a pamíri napok mostanáig a legizgalmasabbak közé tartoznak, pedig aztán még jött egy-két fantasztikus élmény a sorban. Kirgizisztánban kivártunk, hogy bejuthassunk végre Kínába, ahonnan Pakisztán jött, a Karakorum Highway-el, és a Hunzákkal, akik a legközvetlenebb, legnyitottabb, legizgalmasabb népcsoport, akikkel eddig ezen az úton találkoztunk. Nem elég, hogy egy meseszép helyen élnek, az életük is, noha nehézségben nincs híján, de csodálatos. Az első Karácsonyunk és Újévünk Iszlámábádban volt, innen folytattunk az őrületes India felé, ami egyszerre volt színes és csodálatos, és őrjítően borzalmas. Itt három hónapot töltöttünk (utólag kicsit soknak véljük, de ezt nem láthattuk előre), egyet biciklizve, kettőt „hello journey”-vel hátizsákozva, vonatozva. Mind a kétfajta módja nehéz volt az utazásnak, a bringával a forgalom őrülete vett minket körül, a turistaösvények állomásain pedig a nekünk mindenáron valamit eladni próbáló helyiek tömege, akik minden méteren követtek, leszólítottak és néha szinte már követelték a zsebeinkből a pénzünket. Persze az élmények többnyire itt is kompenzálták mindezt, de azért már alig vártuk, hogy megérkezzünk a következő országba. Nepálban ennek az ellenkezője fogadott minket, mert épp országos sztrájk volt, mikor megérkeztünk, így az utakról ki volt tiltva minden motorizált forgalom. Élveztük a nyugalmat, ugyanakkor még éreztük, hogy nagyon is Ázsia szívében vagyunk, és ez persze szerettük nagyon. Miután a Bardia Nemzeti Parkban meglestünk egy orrszarvú kölyköt, jött a híres vesekövem, amiről először nem tudtuk, hogy micsoda, és nagyon megijedtünk, bennem az is megfordult, hogy itt a vég, valamivel megmérgeztem magam és most áll le egy létfontosságú szervem. Másnapra a földöntúli fájdalom nem hagy alábbhagyott, hanem teljesen el is hagyott engem, de az ijedtség persze még nem, hiszen ekkor még nem tudtuk, mi volt ez, ezért stoppolva elindultunk a legközelebbi kórházba, Pokhára. Mire odaértünk 3 nappal később, már ismét gazdagabbak voltunk néhány életre szóló élménnyel. Köszönhetően a vesekőnek, amit végül egy nagyon kedves magyar vesespecialista doktornő diagnosztizált nálam Pokharában, nem csak Klárával hozott össze minket az út, hanem Buddha születésnapján, Buddha szülőhelyén, Lumbiniben találkozhattunk Pushkar Shah-al, aki 11 év alatt 150 országban kerékpározott a világ körül, hogy a békét hirdesse. Auckland-ban kirabolták őt az utazása alatt, így találkozott Sir Edmund Hillary-vel, az akkor még köztünk élő hegymászóval, aki arról híres, hogy Tenzing serpával együtt ők mászták meg elsőként a földünk legmagasabb csúcsát, a Mount Everestet. Hála a kezdetben óriási fájdalmakat és ijedtséget okozó vesekőnek, találkozhattunk ezzel a nagyszerű emberrel, aki mellesleg kezet rázott gyermekkorom egyik legnagyobb hősével, Hillary-vel, akinek az életrajzi könyvét tizenévesen hatalmas élvezettel bújtam végig.

Hamarosan egy sokkal közelebbi hőssel, Erőss Zsolttal is találkoztunk, mert a magyar hegymászók ekkor tértek vissza az Annapurnáról, ahol sajnos megtörtént Horváth Tibor tragédiája. Ez árnyékot vetett mindenre, még a mi kedvünkre is, de azért a találkozás a hegymászókkal még így is adott nekünk annyi inspirációt, hogy végül nem a rövidebb Annapurna Sanctuary trekkingre indultunk el, hanem a hosszabb és több kalandot ígérő Annapurna Circuit-re. 27 napot és 326 kilométert gyalogoltunk a Himalája hét-nyolcezres hócukor födte hegyei, meseszép kultúrájú falvak és emberek között. Amikor Malangban kiléptünk a magashegyi mozi ajtaján, a 7 év Tibetben után, úgy éreztük, hogy szinte ugyanott vagyunk, ahol a film játszódik. Jakokat láttunk, 4-5 ezer méter magasban túráztunk, és ezt 17 napig semmilyen motorizált jármű zaja nem zavarta meg, csak teherhordók és szamarak járták a hegyi ösvényeket rajtunk, turistákon kívül. Ahogy átértünk az útvonal legmagasabb hágóján, az 5461 méter magas Thorung La hágón, úgy ért véget a varázs, valóban ez volt a tetőpontja a túrának, mert a túloldalt, már újra hallottuk a motorzajt és ezzel minden megváltozott.

Na, közben felszálltunk a gépre. Egy képet még lőttünk a repülőgép előtt, de különben tényleg nem izgat fel túlságosan a repülés, nem csodálom, hogy így az egyenlítőn való átkelést sem lehet igazán megünnepelni, főleg hogy még rövidebb, hiszen megyünk majd mindjárt vagy 700km/h-val. Majd jól megnézem a gépészen, pedig nem is lenne szabad.

A felsorolást most inkább nem folytatom, úgyis olvastátok már, vagy ha nem, talán fogjátok. Hogy nagyszerű és elgondolkodtató élmény volt még így kapkodva, bringa nélkül is meglátogatni Kőrösi Csoma Sándor sírját, és hogy utána majd meg őrültünk Bangladesben és nem tudtunk bejutni Burmába csak repülve, egy Bangkoki kitérővel. Délkelet-Ázsiába nagyon vágytunk, de amikor megérkeztünk és itt voltunk már egy ideje, rádöbbentünk, hogy miért. Mert ide sokan nagyon vágynak, mert ez turizmus szempontból egy nagyon felkapott hely, ezért természetszerűen előzőleg sokat hallottunk és láttunk ezen országokról. És tényleg van itt mit látni, de közben rádöbbentünk arra is, hogy a legérdekesebb, legizgalmasabb országok számunkra nem azok voltak, amelyekről a legtöbbet hallani (Thaiföld pl.), hanem azok, ahol valamilyen oknál fogva szinte egyáltalán nem volt turizmus, és rajtunk kívül csak néhány hozzánk hasonló őrülttel, vagy senki más külföldi emberfiával nem találkoztunk (pl. Türkmenisztán). Ez nem azt jelenti, hogy a délkelet-ázsiai országok nem voltak oltári jók, mert azok voltak és abszolút ott vannak a kedvenceink között, a csendes Laosz, a fejlett Malajzia, Szingapúr, hogy Indonéziáról most ne is meséljek előre… Szóval szuper volt, de megint kell, hogy kicsit lovagoljak még ezen a gondolaton: azért, mert mi annak akartuk! :) Mert továbbra sem csüggedtünk és mentünk az új élmények után, behajóztunk Koh Tao szigetére, ahol új szerelembe estünk, a víz alatti világ felfedezésébe, a sznorkellingezésbe és a búvárkodásba. Odalent egy sok helyen szinte teljesen érintetlen, számunkra teljesen új, sokszínű élővilág fogadott minket, amelytől ámulatból ámulatba estünk, majd Balitól kezdve – onnantól van maszkunk, sznorkellünk és vízálló tokunk a kamerához – Indonézia különböző szigeteinek korallzátonyain át remélhetőleg még sokkal tovább fel fogjuk fedezni itt-ott a víz alatti szépségeket is, a büdzsénkből következően legfőképpen sznorkellingezve (ami nem baj, így is elképesztően szép).

Hogy elcserélnénk-e a 2 év Ázsiát egy az utazás árával, 4 millió forinttal azonos értékű autóval? Tudjátok a választ: nem! :) Semmi másra sem, ahogy egyetlen percét sem bánjuk az utazásnak. Voltak gyönyörű pillanatok, soha nem érzett érzések, soha nem látott tájak, soha nem álmodott élmények, dolgok, helyzetek és emberek, amelyekről előtte még mi sem mertünk álmodni. És saját magunk új oldalait is megismertük, nem untunk rá egymásra, és ugyanolyan jól kijövünk, mint az elején vagy a házasság előtt, emellett pedig olyan „én”-jeink is előbújtak belőlünk, amelyekről szintén nem gondoltuk volna, hogy léteznek, és ez szerintem azért jó, mert ezeket átélve mélyebben megérthettük (főleg) önmagunkat és másokat.

Legyőzni sem akarunk senkit, legfeljebb saját körlátainkat. Jobbak sem akarunk lenni senkinél, talán csak a tegnapi énünknél. Guiness rekordot sem akarunk dönteni, de azért abba a könyvbe poén lenne bekerülni, már ha létezhet náluk olyan kategória, hogy „a leghosszabb fekvőkerékpáros nászút a világ körül”. :) Ha ilyen létezik, ide beadjuk majd a jelentkezésünk, ha hazaértünk! :)

És ne higgyétek, hogy amikor annyiszor jövünk a sok számmal, ahogy már azt hiszem itt az elején is leírtam, hogy két év, 41 nap, nem is tudom, hány ország, és 19.840 km, hogy ezeket azért írjuk le, hogy hencegjünk vagy felvágjunk. Akar a fene hencegni, mi ünnepelünk és csak megosztjuk az örömeinket. :) Szerettük volna egyébként, hogy a 20 ezer még Ázsiában legyen meg, de csak ezért nem akartuk a pakolás, mosás-tisztítás és készülődés helyett a kánikulában tekeregni Kelet-Timor úttalan útjain, hogy aztán a végén valami kimaradjon vagy visszafordítsák a bringákat, ne adja az ég lemosassák 1000 dollárért darabját az ausztrál vámnál. Ez egyébként még így is fennállhat, ha kifogunk valami hülyét. De a lényegnél maradva: sok lemondást is tanultunk, lemondtunk Pápuáról is és még annyi mindenről, de most hirtelen nem jut eszembe semmi (utólag ideírva: karrier, sok pénz, család még pár évig), persze mindenért százszorosan megérte. Ha nem így gondolnánk, az baj lenne és el kéne gondolkodni valami máson az utazás folytatása helyett.

De így gondoljuk, és bőven van még bennünk lendület. :) Persze ha most valamilyen oknál fogva haza kéne mennünk, vagy ez a gép egy csoda folytán Budapesten szállna le és onnan érthetetlen okokból már nem is folytathatnánk… Ezek furcsa képzelgések, de az utazás minden pillanatában benne van az, hogy egyszer vége lesz. Erre gondolni kell, és ha eljön ez a pillanat, akkor el kell fogadni, és közben együtt kell élni ezzel, de pozitívan: ha ezt tudom, az segít minden pillanat, minden nap megélésében. Így élveztem az előbb a reptér környékén az utolsó pillanatokat, ahogy 5 meg 10 Centavo-sokat kunyeráltam, hogy legyen több teljes kollekciónk, ahogy figyeltem a helyieket, élveztem a zenét, az egész légkört, Ázsiát. Mert tudtam, hogy hamarosan elhagyjuk és számunkra most vége lesz, nincs több Ázsia. Bármelyik nap történhet valami, akár velünk, akár az otthoniakkal, ami miatt az a nap lesz az utolsó az utunkban. Ezt tudatosítva (és azt hiszem már erről is írtam), bár furcsán hangzik, de jobban lehet élvezni az egészet. :) Persze nem siránkozni kell, hogy jajj, mindjárt vége, hanem örülni, hogy van. Ázsia volt nekünk, két évig, és nagyon jó volt, el nem felejtjük soha, két év Ázsia már a miénk, bennünk van, a részünké vált. Hogy is jöhettem autós hasonlattal, hisz a két dolog köszönőviszonyban sincs egymással.



A továbbiakról

Kicsit még írok a továbbiakról, mert hosszú az út (75 perc Dili és Darwin között) a Timor-tenger felett. :) Szóval leszállunk mindjárt Darwinban, ott egy nagyon kedves család, Hajni, Feri, Bence és Bogáncs vár már minket, igaz Bogáncs fajtáját meghagyták nekünk rejtélynek, de most az a tippünk, hogy puli! :D Darwinban leszünk ma este és aztán még három teljes napot, lesznek elintézni valók, a magyar naptárrendelés lehetőségét is szeretném most majd feltenni a webre, és több vendégségünk is lesz, Erikáéknál és Barbara testvérénél, Boglárkáéknál is, magyarul összeverődik majd a darwini magyar társaság. Csütörtök átmegyünk majd Palmerstonba ami a szomszéd város, itt kaptunk Chris-től CS-n egy meghívást, ő majd bevezet minket a Dumpster Diving világába, aztán meglátjuk, hogy fogunk-e még lejárt, kidobott, de még jó minőségű étel után kukázni, vagy sem. :) Szerintem jó buli, valamitől kell majd hogy menjen a hasunk Ausztráliában is és így a környezetünkre is kisebb teherrel leszünk, persze be kell valljam, a méregdrága ausztrál árak miatti spórolásunk sokkal inkább kényszerít majd minket erre a „freegen” vagy hogy is mondják életre. :) Új tapasztalok jönnek! Palmerstonból már csak 297km Katherine, ezt lehet egy kis kitérővel, de mindenképpen biciklizni fogjuk 3 nap alatt, hogy mégse teleporttal kezdjük az új kontinensen. Katherine-ben már vár ránk Ashley Warmshowers-el, innen stoppal megyünk tovább még 700km-t délnek, Tennant Creek-ig. Itt feltankolunk majd a helyi Coles vagy Woolworth szupermarketekben (vagy azok mögül, a kidobott cuccokból :D) a legolcsóbb kapható élelmiszerekből egy hétre valót, és nekivágunk egy 650km-es „unserviced”, vagyis települések nélküli szakasznak. Erről korábban azt hittem, hogy teljesen üres lesz egy-két vendéglőt leszámítva, de aztán olvastam egy crazy guy on a bike-os beszámolóban, hogy útközben van olyan „Road Station”, ahol 300-an élnek. Akkor miért nem hívják egyszerűen falunak? És hol itt a nagy kihaltság? Na majd meglátjuk… Ázsia zsúfoltsága után ez mindenesetre biztosan nagyon más lesz, végtelen sivatag, semmi a láthatárig. Itt nem fognak körülállni 300-an, az tuti :) Itt a repülőn közben most megy le a nap, de a fényképezőt a táskában hagytam ahogy a GPS-t is, így fotó nincs és ne kérdezzétek, hogy milyen magasan, és mennyivel megyünk. :) Gyorsan és szépen, higgyétek el! :)

Mount Isa-ban ér véget az „üres” 650km, innentől megint stoppolunk egészen a keleti partig, Brisbane-ig. Brisbane, Sydney és Melbourne városok között 2-2 hétig fogunk biciklizni, és a városokban illetve környékükön kb. 1-1 hetet leszünk. Brisbane-ben még nem tudjuk, hol, Sydney-ben Elizabeth-nél, Melbourne-ben pedig Joe-val és Bea-val lakunk majd, akiknek addigra megszületik a kisbabájuk. Ők egyébként tizen-néhány éve körbejárták terepjáróval a világot, anno a főiskolán tanulás helyett olvastam is a blogjukat. Ez csak a második e-mailjük után esett le, mert ők kerestek meg ám a felajánlással minket. Így végül velük is találkozunk majd ebben a kicsi világban, elképesztő. :)

Melbourne-ből, ha marad még rá idő, erő és pénz, átugrunk egy-két hétre Tazmániába novemberben, és aztán irány Új-Zéland, a Karácsonyt már ott töltjük majd Zita volt évfolyamtársánál, Jánosnál és a feleségénél, Máriánál.

Miért ez a rohanás Ausztráliában, miért stoppolunk? Mert csak 3 hónapos vízumunk van, csak ezt adták ingyen és biztosítás felmutatása nélkül. A pénzünk pedig igen csak fogytán, ezért hamarosan elindítjuk a nemzetközi naptárunk kampányát is, aminek vázlatát egyébként már láthatjátok a http://pozible.com/cyclingthe360 oldal előnézetén. Ezzel főleg az „ausztrál piacra” (phujj, de utálom leírni, de hát ha így van) koncentrálunk majd, és ha sikerül eladni eleget és összejön a limit, és a magyar naptár is a tavaly után a várakozásoknak megfelelően fogy majd, akkor kint leszünk a mélyből és a szorgos cikkírások és okos spórolások mellett 2014 Karácsonyig nem kell többet nagyon a pénzen aggódnunk. Ez a terv, és már csodaszép képeket és nagyszerű idézeteket is válogattunk hozzájuk. :) Az újdonság mindkét naptárban, a tartalmán túl (új országok, új képek) az lesz, hogy minden oldalon lesz egy rövid url illetve annak a QR-kódos (2D vonalkód, „kockakód”) változata, amely alatt az adott hónap első napjától élni fog egy 360fokbringa aloldal, extra tartalmakkal, timelapse videókkal, rövid, de velős, izgalmas leírásokkal az adott országról, a képekről, a környékről. :) Vegyétek majd és hirdessétek, hogy folytathassuk és Ti is kicsit részeseivé váljatok az utazásnak! :)

Tengerszem Túrafelszerelés

Az utolsó napok Malajziában – A világ végén, és Johor Bahruban

július 29th, 2013 16 hozzászólás

Melaka – Batu Pahat


Alig hagytuk el Melakát, máris olyat láttunk az út szélén, ami miatt megálltunk. Egy óriási, nagyjából méretarányos oldalbiciklis riksa állt az út mentén. Jól elszórakoztattuk magunkat itt, mígnem megérkezett egy maláj család is, és így meg tudtuk kérni az egyikőjüket, hogy fényképezzen le minket, hogy olyan képünk is legyen az óriás riksáról, amin mind a ketten rajta vagyunk.


Pár kilométer múlva egy kisebb dolog késztetett minket megállásra. A bringából csak annyit láttam, hogy valami nagy és hosszú eltűnik az útmenti betonkorlát mögött, aztán amikor odaértünk a bekötőúthoz, láttuk, hogy nem káprázott a szemem, valóban egy hatalmas sárkánygyík – Varánus? Nem tudom a pontos nevét… – sétált le előttünk az útról. Persze ekkor még volt sebességünk, de lélekjelenlétünk is, ezért sikítozás és hirtelen fékezés nélkül továbbgurultunk 20 métert, majd nagy csendben visszaosontunk, így még épp sikerült lefényképezni ezt a számunkra oly különös állatot, mielőtt eltűnt volna az út menti erdőben. Errefelé sok ilyen élhet, mert később sajnos láttunk még többet belőlük, de azok már mind az út közepén voltak, nem mozogtak és laposabbak is voltak… Olvass tovább…

Tengerszem Túrafelszerelés

Dél-Thaiföldi kilométerek

május 30th, 2013 Nincsenek hozzászólások

Surathani – Siwat, Nakon Si Thammarat: 107,7km

A hajó, ahogy meg volt beszélve, reggel hétkor kikötött, és mi ekkor már ébren voltunk, pakolásztunk, ébredeztünk a rövid éjszaka után. Az első élelmiszerbolt előtt megálltunk, Zita hozott egy kakaót, én pedig nekiálltam megszerelni a beragadt markolatváltómat. Miközben felszörpintettük a reggeli kakaót és én nekiálltam szerelni, a mellettünk parkoló, gyárilag hello kitty-s robogót is megcsodáltuk. Erről inkább most magamban tartom a véleményem…

Kiderült, hogy nem is a markolatváltóval volt a baj, hanem valami a bowdenekkel, mert mikor lent az agyváltó mellett meglazítottam azokat, utána már egyből simán és könnyen ment a váltás. Ugyanilyen jól haladtunk a kilométerekkel is.

Széles úton, néha sziklás hegyek között haladtunk, egészen a déli sziesztánkig, amit pont a legjobbkor ejtettünk meg, ugyanis ahogy beálltunk az útszéli kis vendéglő teteje alá, rákezdett szakadni az eső. A gombás-rizses történet felfalása és a macskás kislány lefényképezése után még egy teljes bejegyzést is megírtam, de az a nyavalyás eső csak nem akart elállni. Zita tanácsára elmentem hát zuhanyozni (nem az esőbe, hanem a család fürdőszobájába), és ezzel végezve rögtön meg is bántam, hogy ezt nem akkor csináltam, amikor Zita is, a sziesztánk elején. A zuhany ugyanis nem kicsit felfrissített. Igaz, erre aztán nem volt szükség, mert odakint is jól eláztunk. Amikor elindultunk, épp csak szemerkélt, de azért elővigyázatosan esőruházatot húztunk. Hamarosan úgy rákezdett, hogy mindegy volt. Olvass tovább…

Tengerszem Túrafelszerelés

Az utolsó Vietnami napjaink – Összefoglaló

április 9th, 2013 4 hozzászólás

Kis utakon, kerülővel

Long Xuyent-ből nem egyenes úton mentünk Chau Doc-ba, mert a főútból már rég elegünk volt, inkább kerültünk és kisebb, hosszabbb utakat válaszottunk. Egy komppal hagytuk el a várost, majd egy kis kanyargó csatorna mentén haladtunk. Ezen az úton újfajta házakat fedeztünk fel, kékre vagy zöldre festett tornácokkal, széles, sok árnyékot nyújtó tetővel, díszes oszlopokkal, na és persze cölöpökkel, amiken az egész ház állt 1-2 méter magasan, hogy ha netán jönne az ár, akkor az a lakást ne árassza el. Ez az első nap Long Xuyen után viszonylag rövid volt, mert hamar megálltunk sziesztázni a nagy hőség miatt. Amíg Zita egy függőágyban olvasott, én megírtam a pamíri cikket az origo utazási rovatába. Mire elindultunk, megéheztünk, ezért hamar újra megálltunk egy helyen valami tésztás történetet enni, amit egy az utcán épp az étterem előtt álló kocsiból árult egy néni. Erre csak a fogyasztás után jöttünk rá, amit persze az étterem asztalainál tettünk meg, de ez senkit nem zavart. A délután már csak néhány óránk maradt, ezalatt megfigyeltük, hogy hogyan takarják le a házaik oldalát a helyiek nagy lepedőkkel, hogy a szél még átjárjon rajtuk, de a nap ne süssön be az amúgy oldalról szinte teljesen nyitott házakba. Egy anyukát is láttunk az úton közlekedni, aki a biciklijén két gyermekét is szállította. Tudjátok, hogy az ilyesmi engem mindig lenyűgöz, hát így volt ez most is. :)

A napot egy Cho Moi nevű helyen fejeztük be, vagyis hogy egész pontosak legyünk, csak a kerékpározást. Ez egy kis település volt, amikor megérkeztünk, abban sem voltunk biztosak, hogy vajon van-e egyáltalán szállodája, ezért aztán amikor megpillantottunk egy angol nyelviskolát, Zita ötletére betértünk, mert ugye ha valahol, hát itt majd biztos beszélnek angolul, és megkérdezhetjük, hogy merre van egy szálloda. Ez különben izgalmas feladat lehet, és könnyen megtörténhet, hogy elküldenek teljesen rossz irányba a helyiek, vagy át egy másik faluba, miközben itt is van szálloda, mindezt merő jóindulatból, mert ugye a „yes-story” itt is működik, még mindig Ázsiában vagyunk, az emberek inkább mondanak valótlant teljes jóindulattal, mint azt, hogy „nem tudom”, vagy hogy „nem tudok segíteni”, „nem értelek”.

Az iskolából Zita izgatottan szaladt vissza hozzám, hogy menjek be én is, mert szereplésünk van a gyermekek előtt az osztályteremben, a tanárnő kérése szerint. Betoltuk a bringákat a recepcióra, levettük az SPD cipőket, majd követtük a keskeny épület lépcsőházában hömpölygő gyermektömeget a második emeleti osztálytermükbe. Még csak kezdetlegesen, de a korukhoz képest ügyesen beszéltek angolul, és hogy feloldjuk kicsit a hangulatot, Zita hozta a táskájából a családi fotóinkat, a Magyarország prospektust és a világtérképet az útvonalunkkal. A gyerekek aranyosak voltak, de néha akkora zsivalyt csaptak, hogy az a mi fülünknek már szinte fizikailag is fájdalmat okozott. :) Olvass tovább…

Az utolsó napunk Csodaországban – Viszlát Laosz és köszönjük!

február 13th, 2013 1 hozzászólás

Hmong újévi labdajáték

Az utolsó, 30. napunk Laoszban talán az egyik legszebb volt. Csak azért nem a legszebb, mert nem szeretek ilyen jelzőket használni, hogy legszebb, meg legjobb, mert annyi szép napunk és annyi szép élményünk van, hogy méltánytalan lenne egyet megkülönböztetni így a többi rovására. Szóval maradjunk csak annyiban, hogy az utolsó napunk Laoszban csodaszép volt, és nem csak azért, mert ez volt az utolsó, és csak 60km volt, az is majdnem végig lefelé. Ez a kis szeretni való ország tényleg parádézott nekünk a búcsú alatt, annyi szépet és érdekeset láttunk egyetlen nap és 60km alatt, amennyit máskor napok alatt sem. Pedig itt aztán minden nap történik valami felejthetetlen az emberrel.

Reggel Zita még kisütött egy óriási adag tojásos-hagymás melegszendvicset a túlélő-szendvics sütőjével, és eközben kitalált egy újítást: Mivel asztalfelületünk nagyon kevés volt a szobában, most a zacskót, amelybe a tojásokat beleütötte és elkeverte, a sisakjába tette. :) A szendvicsekből annyi készült, hogy azok már az egész hátralévő szakaszra elegendők voltak. Induláskor még odagurultunk elköszönni az odesszai éttermes barátunkhoz, akinek ekkor sikerült eltennünk egy fotón az e-mail címét is, mert az szerepelt a reklámtáblán, ami valamiért le volt emelve és a sarokba volt állítva.

Vieng Xai városkáját két bekötőút köti össze a főúttal, és most a másikon hajtottunk ki. Így nappal sokkal barátságosabb volt a táj, mint az éjszaka sötétjében két nappal ezelőtt, amikor megérkeztünk. Noha még ködben ültek a mészkősziklák, mégis nagyon kedvesek voltak nekünk, nagyszerű pihenőnapot töltöttünk itt előző nap. Alig fordultunk ki a főútra, máris megálltunk, mert egy kis földúton megpillantottunk egy tradícionális, vidám színes ruhába öltözött hmong leányzót, aki kérésünkre megengedte, hogy lefényképezzük.

Az út meredek, szűk völgyben kezdte, először dzsungelben haladtunk de alig telt el pár kilométer és hamar egy széles, lapos, középen rizsteraszokkal teli völgyben találtuk magunkat. Ennek a völgynek először a bal szélén haladtunk, itt sorakoztak a hegyoldal aljában az utunk mellett a házak is. Némelyik udvara sziklafallal végződött és még olyat is láttunk aminek kapuja is volt hátrafelé, méghozzá egy barlangba! :) Ez mekkora már, hogy van egy barlangjuk a kert végében? Persze okosan kialakították az állatoknak, így az üreg istállóként szolgált. Mint valami mesében, nem? :)

Talán még ugyanebben a faluban ismét megálltunk, mert a házak mellett, egy kis üres földdarabon gyerekek sorakoztak fel, egytől egyig színes, tarka ruhákban, mindegyikük tradícionális hmong ünneplőt öltött. Ahogy közelebb értünk, megértettük, mi történik: a hmong újévet ünnepelték labdadobálással. Ez egy ismerkedési játék, rengetegszer hallottunk már róla, nem csak itt, hanem a környező országokban is, először a Chittagong Hill Tracks-en, Bangladesben meséltek róla Labre-ék, majd többször hallottuk ugyanezt vizeslabda verzióban Mianmarban, és most végre a saját szemünkkel is láthattuk. A fiúk és lányok (elvileg külön-külön) egy-egy oszlopba felsorakozva labdákat dobáltak egymásnak. Ez egy ismerkedésre és párválasztásra kitalált játék, persze nincsen semmilyen szigorú szabály és a gyerekek abszolút nem voltak szégyenlősek, nem ment semmi pironkodás és nem is csak fiúk-lányok dobálták egymásnak a labdákat, hanem volt nagy keveredés fiú, lány, kicsi és nagy között. Ami még nagyon tetszett, hogy egyetlen felnőtt sem volt a színen. A gyerekek maguktól játszották ezt a tradicionális játékot, nem kényszerítette őket senki, nem volt megrendezve az egész, nem volt erőltetett, mégis ott volt és működött.

A vizibivalyok, a gyerekek, a halász és a bombaharang

Később valahogy átkeveredtünk a völgy jobb oldalára, és fújtunk egy rövid pihenőt egy kis faluban. A bácsika, aki mellé leültünk az asztalhoz, nagyon aranyos volt, próbált velünk beszélgetni és amikor már az összes ismert laoszi szavunkat elmondtuk neki, hátulról előhozott egy angol nyelvkönyvet – ekkor elkezdődött a lapozgatás és a mutogatás a könyvben! :) Megkínáltuk a bőségesen rendelkezésre álló szendvicseinkből, de nem kért. :)

Az út a völgy oldalában hullámzott és a hullámok tetejére sokszor fel tudtunk jutni lendületből, ha azt az út minősége és a hullám magassága megengedte. Föntről mindig gyönyörű kilátás nyílt a rizsmezőkre, és a mészkőhegyekre. Egy ponton ez a fajta útvezetés végetért, és kb. egy órára újra féldzsungelben találtuk magunkat, meredek szerpentinen. Olvass tovább…

Yangon, a Swedagon Paya, és Mianmar összefoglaló

december 27th, 2012 1 hozzászólás

Yangon, a Swedagon Paya, és Mianmar összefoglaló

Yangonba végre nem hajnali 3-kor, csak 5-kor érkeztünk meg. Persze erre a buszra is azt ígérték, hogy 6-kor érkezik meg, én ezért aztán végül majdnem elkezdtem hőzöngeni a yangoni buszpályaudvaron, hogy nekünk ezt mondták, ezt ígérték, ezért most hagyjanak minket békén aludni tovább, Zitát a dupla ülésen, engem pedig a busz padlóján.

Ez már csak azért is ésszerű lett volna, mert az első busz 6-kor indult, és 6 előtt semelyik taxis nem volt hajlandó minket elvinni 7000 kyat alatt. Ezért aztán megvártuk a buszt, ami fejenként 500 kyat-ért, vagyis nem egész 140 forintért bevitt minket a Sule Paya-hoz.

Itt kerestünk egy olcsó szállót és eldőltünk az ágyon.
Hogy pontosan mikor, melyik nap, mi történt velünk, arra már nem is emlékszem, és talán nem is lényeges.

A helyi teherlift és gépírók az utcán

A lényeg, hogy újra bejártuk kicsit a downtown-t, vagyis a belvárost, de már nem tetszett annyira, mint elsőre. Ahogy a munka lehetősége sem, mármint az IT, hálózatos meló gondolata. Már csak azért sem, mert ezerrel a naptárra voltam rápörögve, ezt fontosabbnak tartottam, mint itt is építeni egy birodalmat, amelynek az elveivel nem értek egyet, és amely munka közben csak részben érzem jól magam, és csak bizonyos napokon tartom értelmes feladatnak és kihívásnak.

Az utcákon azonban még így is találtunk sok érdekes dolgot, amely lekötötte a figyelmünket, és örömmel töltött el minket. Ilyen volt például az a pillanat, amikor rájöttünk, hogy mire valók azok a színes kis kötelek, amelyek az erkélyekről lógnak le, és iratcsíptető van a végükön. Első yangoni napjainkon azt hittük, csak csengő helyett használják ezeket, de nem, az igazi céljuk a „teherlift”. Vagyis az iratcsíptető azért van a végükön, hogy a nejlonzacskót, benne a felküldendő holmikkal rá lehessen fogatni a kötélre, majd fel lehessen húzni azt. Zseniális, és zseniálisan egyszerű, nem is értem, ez elsőre hogy nem esett le egyből nekünk.

Aztán a fűszeres húsfondűt is újracsodáltuk és én most sem tudtam dűlőre jutni vele, hogy bírják a helyiek megenni ezeket a mindenféle – számomra igen gusztustalan – állati belsőségeket. Ezek apró kis pálcikákra vannak felfűzve, ezeket lehet belemártogatni a forró, bugyogó fűszeres löttybe, majd fogyasztani. Már akinek van gusztusa hozzá… :) Nekünk nincs, de azért valahol csodálatos, hogy másoknak meg ehhez van.

Egy másik érdekes dolog, amit megfigyeltünk a postára menet, az a gépírók utcája volt. Egy egész hosszú járdaszakaszt elfoglaltak, mögöttük a falra ki volt akasztva mindenféle hivatalos minta, amit egy kisebb összegért a te nevedre és a te adataiddal legépelnek. Ebben itt még mindig van üzlet, hiszen az embereknek nincsen otthon számítógépe, se nyomtatója, de ha hivatalba kell menni mindenféle levelekkel és kérvényekkel, akkor azt itt előállítják nekik. Még Bangladesben láttam, ahogy egy férfi begépelteti valakivel az önéletrajzát egy nyomtatókkal és számítógépekkel felvértezett kis boltban. Ugyanezen boltban történt, hogy megtanítottam a rohingya menekült Harunt e-mailezni a telefonján. Így tudtam meg tőle azóta, hogy megszűnt a munkahelye. :( Hogy most mihez kezd, menekültként egy országban, ahol nincs állampolgársága, nem tudom, mint ahogy azt sem, hogyan segíthetnénk rajta hosszútávon. Olvass tovább…

BREAKING NEWS – Két őrült megszökött Bangladesből! – Összefoglaló

október 31st, 2012 Nincsenek hozzászólások

11 ezer méter magasból írom ezt a bejegyzést, tetőtől talpig pokrócokban, mert ezek az okosok kitalálták, hogy ha van „éjszi” (AC – Air Conditioner – légkondi) a repülőn, akkor azt használni kell, méghozzá maximumon, hagy szóljon! Szóval van vagy 17 fok, és repülünk Dhakából Bangkokba. Nem így terveztük elhagyni Bangladest, de így sikerült, tehát ennek kell örülni.

Na de nézzük, mi történt velünk a több mint két hónapban az országban, illetve foglaljuk össze, miért érdemes Bangladesbe látogatni, és ha már itt vagyunk, akkor merre mit érdemes megnézni, megtapasztalni. Hát először is, semmiképpen ne fekvőbringával gyere ide, viszont ebbe az országba is hozz magaddal végtelen türelmet és humorérzéket, de azt hiszem ez utóbbit mintha már írtam volna az előző országok (India, Nepál) összefoglalóiban is. :) Szóval Banglades sem egy könnyű ország, sőt talán eddig itt ért minket a legtöbb nehézség és kihívás. Ennek ellenére, vagy talán részben ezért is, Banglades rengeteg felejthetetlen élményt adott nekünk, és tudom, ezt talán furcsálljátok, de hiányozni fog sok dolog Bangladesből.

A klímaváltozásban jártasok azt mondják, Banglades az első ország lesz (vagy már az…?) ahol nagymértékben és drasztikusan kifejti majd a hatását az éghajlatváltozás, hisz az ország lakossága 155 millió, és az emberek nagy része a folyók deltái környékén, a tengerhez közel, tengerszint közeli sík vidéken él, amit már egy-két méteres tengerszint emelkedés esetén ellep a víz. (lásd az árapály jelenség alatt dagálykor, „high-tide”-nál Mongla utcáin már csónakázni is lehetett volna, mikor megérkeztünk oda) Ha ez valóban meg fog történni (de ne így legyen!!!), akkor az számunkra már nem csak egy szomorú hír lesz egy távoli, nehéz sorsú, sűrűn lakott ország lakosságáról.

Breaking News! A hőmérséklet 16 fok alá süllyedt, a sztjuárdeszek elbújtak a sötétben, ezért kénytelen voltam a netbook neoprén tokját a fejemre húzni, így védekezve egy jó kis arcüreggyuszi ellen. Látnotok kéne, fantasztikus látvány lehetek, Zita hangosan nevet… :)

Szóval, ha valami baj történik Bangladesben, akkor mi aggódva fogunk gondolni Bappira Patgramból, Pallabra, Shihabra, Shah Alamra és Mahidra Rangpurból, a YMCA dolgozóira Bográból, a Char Battia lakóira, a sirajganji hindu családra, a nővérekre Barisalból, Propidra és családjára Dhakából, valamint David Bondu Tin Dinre, és Paulra, illetve a többi World Concern-es dolgozóra. Rafiqulra, Didarulra és Anikra Chittagongból, Labrére és a családjára Kagrachuriból, Ismail-ékre Rangamatiból, Harunra Teknafból, és a kis Sukurra a St. Martin szigeteről, a kedves határőrökre Teknafból és Gundumból. Nekik mind-mind sokat köszönhetünk, nekünk Ők jelentik Bangladest, rengeteget segítséget és szeretetet kaptunk tőlük, és ők tehetnek arról, hogy Bangladesben minden nehézség ellenére ilyen nagyon jól éreztük magunkat.

Ahogy visszanézem, ez egy elég hosszú lista, pedig sokakat biztosan ki is hagytam, de ennek ellenére ez talán a leghosszabb lista az egy országban szerzett barátok terén, pedig Banglades már nem az első ország, ahol két hónapnál több időt töltöttünk, és azt, hogy mindenütt nagyon kedvesek és segítőkészek voltak velünk, Irán óta szinte majd minden országra mondhatjuk, szóval ez egy nagy szó! Olvass tovább…

Túrázz Te is az Annapurna körül! – Összefoglaló

július 9th, 2012 8 hozzászólás

A bátyám kérdezte, hogy mi kell ahhoz, hogy ők is ilyen helyen túrázhassanak? Ez a bejegyzés most Neki szól, és mindenkinek, aki komolyan gondol egy nepáli látogatást. Addig is amíg álmodoztok és tervezgettek, itt van egy térkép az általunk trackelt útvonallal.

A jobb alsó sarokban lévő boci kiteszi Nektek teljes képernyőre a térképet, és ha a kis házikókra vagy egyéb ikonokra klikkeltek, a felnyíló ablakban találtok két linket, az egyik az adott nap képgalériájára, a másik az adott napról szóló blogbejegyzésre mutat.

Itt van két összefogó link:

Az Annapurna körtúránk összes fényképe
Az Annapurna körtúránk összes blogbejegyzése

Ha ennél még jobbat szeretnétek, nézzétek meg ugyanezt a Google Földben 3D-ben, és kapcsoljátok még rá a Zita által készített geotaggel is ellátott fotók közül a legjobb 173-at, amit a nászajándékba kapott GPS-el is megáldott Panasonic gépünkkel készített, hogy repkedhessetek a hét-nyolcezres hegyek között, úgy ahogy ezen a képen is látszik:



Táblázat távokkal, magasságokkal és összegekkel

Az alábbi táblázatban látható a napokra lebontva a megtett táv, az össztáv, az aznapi alvási és maximális magasságunk, az elköltött pénzösszeg Forintban és Euróban, és ha lent jobbra görgettek, akkor utóbbinak a kategóriánkénti lebontása.

Nagyon fontos hozzáfűzni az összegekhez, hogy mi a tavaszi, kisebb szezon legvégén, vagy inkább utána voltunk, tehát emiatt a szállóárak alacsonyabbak voltak. Az sem mellékes, hogy én 1 év Ázsia alatt igen pofátlanul megtanultam alkudni, amit néha használtam is, amikor úgy éreztem, hogy az árak is pofátlanul magasak. Sokáig csak a legolcsóbb kajákat ettük (Dal Bhat a rátöltés miatt, Veg. Fried Rice, Veg. Fried Potato), ezekből is sokszor csak ketten egyet, és ezt is csak azért, hogy ne kelljen többet fizetnünk a szállásért, ha nem eszünk ott. Tehát már akkor is főztünk, amikor amúgy egy tál étel ára még nem volt több, mint mondjuk otthon egy menzán. És amivel még rengeteg pénzt – és a Bolygónktól műanyagot – megmentettünk, az a vízszűrő mindennapi használata volt. A palackos víz odafent aranyárban megy, és vannak ugyan tisztavíz állomások, ahol megtöltheted a palackjaidat, de még így is 40 rupi, azaz több, mint 100 forint egy liter, ami elég horror, mert simán megiszol egy kemény nap 5-6 liter folyadékot. Ha csak rövid időre utazol, és nem évekre, mint mi, érdemesebb Pokharában vagy Kathmanduban olcsón megvenni a víztisztító tablettákból egy nagy szettet, és azt használni. Lesz egy kis mellékíze a víznek, de túl lehet élni, na meg ha igazán szomjas vagy, megiszod! :)

Ugyanakkor továbbá az is igaz, hogy valahol félúton elromlott a benzinfőzőnk, és ezután már csak ritkábban és keveset főztünk, a hágó után pedig végleg elengedtük magunkat és szinte csak éttermeztünk, na és volt itt még közben szülinapunk, meg évfordulónk is, és ezen alkalmakkor sem a büdzsék volt a 1st priority. :) Szóval csak oda akarok kilyukadni, hogy ennél ki lehet még egy kicsit olcsóbban is jönni. Vagy drágábban, akár sokkal drágábban is. A másik irányban a határ a csillagos ég! Még a legmagasabb helyeken is kínáltak nyugati(nak tűnő – az étlapon) ételeket, pizzákat és egyéb finomságokat, persze csillagászati áron. Mi csak a lentebbi helyeken csábultunk el ilyeneknek, akkor is ritkán. Persze bámulatosan tudják ugyanazokat az alapanyagokat használni mindenhez, szóval igazából bármit is rendelsz az étlapról, biztos, hogy ugyanabból a 10-12 alapanyagból készültek! :) Maradj a Veg. Fried Potato-nál, úgysem arra fogsz aztán emlékezni, hogy milyen jókat ettél, ezen a túrán nem ez a lényeg, ez csak a pillanatnyi vágyak lecsillapítása.

A költségeloszlás és a napi magasságok grafikonja

Az alábbi két grafikonon az előbb említett költségek lebontása látható. Sajnos a dolog egy kicsit a kék és a világoszöld szín között csalóka, ugyanis ha nem ettünk volna ott a vendéglőkben legalább valami olcsót (ahogy tettük) az étlapról, a szállás ára 100-200 rupiról 300-400-ra ugrott volna a legtöbb helyen.

A második grafikon azt mutatja be, hogy az egyes napokon milyen magasságokban aludtunk (kék) és milyen legnagyobb magasságban jártunk (piros). Egyszóval, hogy hogyan akklimatizálódtunk. :) Talán túlzás volt ennyit felmászkálni, de ugye jobb félni, mint megijedni, na meg csodaszép volt, és élveztük is nagyon.

“Oké-oké, de mennyibe kerülne ez Nekem?”

Amit a táblázatban láttok végösszeget, ahhoz még mindenképp hozzájön a repülőjegy, és a vízum ára. Előbbiről azt hallottuk, hogy a Budapest – Moszkva – Doha – Kathmandu vonalon repülve meg lehet úszni 90 ezer forintból. A vízum egy hónapra 40 dollár, háromra pedig 100 dollár. Számoljunk csak a mi költségeinkkel (benne kis felszerelés vásárlás, engedélyek, és a 27 nap összes minden költsége): 80(egy főre a mi költségeink)+2×90(repülő oda-vissza)+9(vízum egy hónapra), az annyi mint 269 ezer forint, de kerekítsük fel 300-ra, mert ha Te egy hónapra jössz ki, akkor talán nem akarsz majd főzőcskézni annyit mint mi és talán ha ez az egy hónap, amit pihensz egész évben, akkor majd le akarsz gurítani egy-egy sört is néha, kerül, amibe kerül! Szóval háromszázezer Forint, ez elsőre elég vad, de ha azt veszed, hogy a világ másik felére utaztál 4 hétre, és 7-8000 ezres hegyek között kirándultál, olyan kultúrák között sétálva, ami szinte mesebeli az otthoni ratrace után, akkor… Akkor értem, miért jöttek ide többször a TIPO-s klubtársaim! :) Számoljuk ki, per napra lebontva: 300/27 az 11,1111111…, de legyen 11.200 forint, mert a végén megiszol még egy sört az egészségedre! :) Szóval:

4 hét magashegyi kikapcsolódás luxus körülmények között, repülőjeggyel, all inclusive csak 11,200 Ft / nap! :) Ezért minden nap étteremben ettél, lámát látogattál, friss levegőn voltál, gyönyörű emberek, és hegyek között… Egy ilyen móka ki tud mosni minden sz@rt az emberből, bármit is csinált előtte, bármennyire is stresszes volt a melóhelye. Bár azt is el tudom képzelni, hogy ha nagyon vacak volt a melód, és a szezonjában jössz, itt maradsz ercu gumbut szedni! :) Áhh, de kell még ezt magyaráznom? :) Egy hónap szabi és 300 ezer forint – ez kevés embernek adatik meg, tudom. De olyanok is vannak, akik megtehetik! Szóval ha össze tudsz kuporgatni ennyi pénzt és szabaddá tudod tenni magad a mókuskerékből ennyi időre, szereted a hegyeket, és kedvet kaptál a Himalájához a beszámolónk alapjánk, akkor bátran ajánljuk, hogy kezdj el álmodni, tervezni, aztán indulj! :) Nem kaptunk egy büdös petákot sem az ACAP-tól ezért! :D Csak azt szeretnénk, hogy Ti is hasonló élményekkel gazdagodjatok!

Ha még további kérdésetek van, akkor itt kommentben feltehetitek és válaszolunk, vagy ha szégyenlősek vagytok, írhattok a 360fokbringa [Qkkacc] gmail [p0nt] com-ra is!

#1 – Európa – Összefoglaló

július 22nd, 2011 6 hozzászólás

Mivel végére értünk az első “rövid” szakaszunknak, Európának, célszerűnek láttuk egy összefoglaló bejegyzés elkészítését. Itt nem csak sorrendbe raktuk a beszámolókat, hanem azt is melléjük írtuk, melyik hány napot és hány kilométert mutatnak be.

Utunk szöveges beszámolókban

1-5. nap, 0-387km – Budapest – Temesvár, a Kezdet (English version)

6-9. nap, 387km-750km – Utunk Szerbiában – Első balkáni benyomások (English version)

9-12. nap, 750-909km – Negotintól a kanyonig – Az első napok Bulgáriában

13-16. nap, 909-1040km – Utunk az Iskar völgyében Szófiába

17. nap – 1040-1127km – Szófia után, a hegyek mögött – Szeretet vár

18. nap – 1127-1213km – Утунк Пловдивба – Egy rövid hosszú nap története (English version)

19-20. nap – 1213-1317km – Plovdiv-tól a Templomkertig

21. nap – 1317-1414km – Megérkeztünk Törökországba

22-23. nap – 1414-1425km – Két nap török kultúrsokk Edirnében

24-27. nap – 1425-1701km – Edirnétől Isztambulig – Az első négy nap török vidéken

28-34. nap – 1701-1726km – Egy hét Isztambulban – 1. rész, 2. rész

Térképen


Ez az útvonal kézzel lett berajzolva, nem GPS track, de talán használható egy kerékpártúrán – ha a nyomunkba erednétek, örömmel ajánljuk, könnyű és élvezetes volt. :) A térkép jobb alsó sarkában található kis tehénre kattintva meg tudjátok nyitni teljes képernyőn is.

Táblázatban

Nézzük a számokat! Ebben a táblázatban látható, hogy melyik nap hány km-t haladtunk, mennyi idő alatt és milyen átlaggal. Továbbá látható, hogy az egyes napokon mennyit költöttünk ételre, kommunikációra, felszerelésre, közlekedésre és szállásra.

Ami a kilométereket illeti, 1726km-t tettünk meg összesen a bringákon Isztambulig, ez egy bruttó 50km-es napi átlag. Ezzel elégedettek vagyunk, nem rohanunk sehová, csak egyszer élünk, egyszer vagyunk nászúton az életben. Ez nem egy két hetes és nem is 3 hónapos bringatúra, az úton kell kipihennünk magunkat, útközben kell feltöltődnünk, feldolgoznunk az élményeket, most ez az út az életünk néhány évig. Ez más mint eddig bármelyik kerékpártúránk, és mindketten úgy érezzük, ha ennél gyorsabban haladnánk, azzal nem több, hanem kevesebb lenne ez az utazás.

Ha az anyagiakat nézzük, látszik, hogy az étkezésre költöttünk a legtöbbet, 68%-a a kiadásainknak ételre ment el. Ezután ~10-10%-ot kapott a kommunikáció és a Szórakozás/Kultúra. Érdekes megfigyelni, hogy Isztambulig épp sikerült tartanunk egy 10 Euros napi átlagot, 27 nap alatt költöttünk 72 ezer forintot, amivel nagyon elégedettek lennénk, ha utána nem költöttünk volna el egy hét alatt 50 ezret Isztambulban… :( A sok buli, meg a kultúrálódás drága dolog! :) Dehát ez van, levontuk a tanulságokat. Egy 20 milliós városban tartózkodni drágább dolog, mint vidéken.

Ez a táblázat egyébként nem összekeverendő a kerékpártúrázó pénztárcája rovatban látható táblázattal. Abban a táblázatban láthatóak a felkészülés költségei és minden olyan költség, ami nem napi kiadás: vízumok, meghívólevelek, oltások. Az a táblázat olyan rémisztő számokat tartalmaz, hogy jobbnak láttuk egy új inditását. Ha a kettőt összehasonlítjátok, látható, hogy onnantól, hogy elindultunk, jóval olcsóbb lett az élet – talán még olcsóbb, mint otthon. :)

Categories: Európa Tags: ,