Zermattban reggel felhős-napos időre ébredtünk.
Egy az erkélyünkkel szemközti, Zermattól délre lévő csúcs.
Sajnos elég hamar felkúsztak a felhők a völgyben, így már reggel sem láthattuk a Matterhornt, ami egyébként innen nézve a hátunk mögött magasodott, valahol a felhők között.
Itt már Zermatt utcáin.
Azért volt mit nézni így is, ezért nem szomorkodtunk sokáig a felhőkön.
Utolsó, harmadik reggelünkön is kipihenten és viszonylag korán ébredtünk a Santa Cruz túrán
Induláskor kicsit kitisztult az idő, aminek nagyon megörültünk.
A térkép közepén található a Santa Cruz völgy, na azon gyalogoltunk végig keletről nyugatra ezen a napon.
Íme a völgy, ahogy a térképen is látszott, annyira egyenes, hogy így végig látni rajta. Azok a havas hegyek ott szemben már a mai végállomásunk, a Rio Santa völgyének túloldalán vannak, és Cordilleras Negrasnak hívják őket. Ebből következik, hogy igazából nem kéne havasnak lenniük, hiszen ez a név kb. annyit takar, hogy “Fekete-hegység”, de hát a kedvünkért megbolondult mostanság az időjárás, és lehavazta ezt is. :)
Oké, na kezdjük el! :)
Második napunkon a Santa Cruz túrán meglepetten kipihenten ébredtünk, az alvás a sátorban jól, könnyen és pihentetően ment. Csak annyi kényelmetlenségünk volt, hogy a két új matrac – amiből az egyiket épp a képen hajtom össze – teljesen kitöltötte az egész sátorteret, így végül még a cuccunkat is a matracon, magunk mellett tároltuk az éjszaka.
A reggelire rántottát kaptunk kenyérrel és teával, aztán pedig néhány szendvicset, csokikat és narancsos pack-lunchnak vagyis magunkkal cipelős ebédre.
A terv a mai napra az volt, hogy a Huallipampa völgyéből, a térkép jobb alsó sarkából, a H betűtől felmászunk a túránk legmagasabb pontjára, a 4750m magas Punta Union hágóba, majd onnan leereszkedünk a Santa Cruz völgyébe, a Tuallipampa nevű táborhelyre, 4200-ra, ahol ismét éjszakázunk majd, hogy másnap folytathassuk tovább nyugat felé le a völgyben a gyaloglást.
Reggel némileg tisztább volt az idő, mint ahogy este ránkborult az éjszaka, így már láttunk valamit az éjszaka alatt behavazott hegyekből is, és ez némi bizakodással töltött el minket.
A távolban nagy hegyek fehérlettek
Mi pedig elindultunk. Kezdetben még ugyanolyan volt a táj, mint tegnap délután, de érezhetően közeledtünk a nagy hegyekhez, és ez már izgalmasabbá tette az egészet! :)
Az a nagy fehér egy szép kis gleccser, ez mán tud recsegni meg ropogni, esetleg lavinát is indíthat. Később hallottunk is lavinákat morajlani, de ekkor sajnos már a felhőben jártunk és semmit nem láttunk belőlük.
A második nap a Tuolumne Meadows-i kempingből indulva most a Katedrális-tavakhoz kirándultunk el. Ez egy egynapos csillagtúra, néhány száz méter emelkedővel és talán 4 mérföld egy irányban.
Útközben láttunk repülés közben pattogó-csattogó hangot adó tücsökszerű lényeket, egyiküket sikerült közelről lencsevégre kapni
A Katedrális csúcs sziklatornyát először Észak felől pillantottuk meg – innen még nem tűnt különlegesnek… :)
Nincs semmi köze a hegyhez vagy a szigethez, de ezt hallgatom írás közben, és ha gondoljátok hallgassátok Ti is olvasás közben. Illetve nézzétek meg a Walter Mitty filmet, ha még nem láttátok, mert nagyon jó! :) Most pedig irány fel a Mauna Keára! :)
Mindenkinek megvannak a saját „hülyeségei”. Én a hegyeket szeretem. Mi több, rajongom, imádom, élvezem őket. Szeretem csodálni, na és megmászni őket. Amikor meghallottam, hogy a lábától mérve számolva itt Hawaii Nagy Szigetén van a világ legmagasabb hegye, egyből tudtam, hogy nekünk dolgunk lesz vele.
“Az őrült férjem ötlete volt!”
Aztán ahogy közeledett a szigetre érkezésünk időpontja, majd azon belül a „csúcstámadás” napja, próbáltam egyre inkább tájékozódni, minél többet megtudni és minél jobban felkészülni a nagy eseményre. A hegy, a lábától számolva 10100m magas, de ebből persze közel 6km a tengerszint alatt van, tehát a tengerszinttől nézve „csak” 4207m magas. Ez a víz alatti és feletti vulkánóriás alkotja Hawaii szigetét. Illetve ez nem teljesen pontos, mert igazából a sziget vulkánok halmaza, de ezek közül a legmagasabb a Mauna Kea. Tőle csak éppen pár méterrel alacsonyabb a nagyszomszédja, a tőle délre található és nála sokkal terpeszkedőbb Mauna Loa, ami egyébként 1984-ben tört ki utoljára, és az ezt kísérő lávafolyam kis híján elöntötte a hegytámadásunk kiinduló pontját, vagyis a sziget keleti aljában található Hilo városát. Olvass tovább…
Valamikor éjjel kettő környékén keltünk, gyorsan öltöztünk és szedelődzködtünk, hogy Cemero Lawangból felsétáljunk a napfelkeltét megnézni a 2770 méter magas Penanjakan csúcs környékén lévő kilátóhelyről. Ezt a pillanatot már nagyon vártuk és bizony mire ideáig feljöttünk a biciklikkel, bőven meg is szenvedtünk érte. Ez a kis séta néhány száz méteres szintemelkedéssel (Cemero Lawang valahol 2200 méter környékén van) igazából már csak egy szép jutalomséta volt. Igaz, ezt Zita kezdetben nem így vélte, ő nagyon tartott a mászástól, tudjátok, hogy ő nem kedveli a fölfelé menetelt. :) Persze ez most nem volt vészes, bőven hagytunk rá időt, így nem kellett különösebben rohannunk, élveztük a túrát, ami kezdetben a csillagok alatt ment, amíg be nem kúsztak fölénk a felhők. Az éjszaka közepén sétálni fölfelé egy vulkán peremére, egy olyan helyre, ahová már idáig sem volt akármilyen utunk, és ahonnan előreláthatólag gyönyörű lesz a kilátás… Ez nem volt akármilyen érzés, pláne, hogy ez az egész hely, mikor elindultunk otthonról, még a képzeletünkben sem létezett. A Bromo vulkánról azelőtt nem is hallottunk, bennünk ez, mint cél már csak útközben született meg, és milyen jól tette, mert nagyon élveztük, hogy itt vagyunk és éreztük, hogy megint nagyon speciális napokat élünk. Ez izgalmas is volt egyben.
Ebben az éjszakai hangulatban sétáltunk ki a faluból, kezdetben egy aszfaltozott úton, ami aztán hamar csak egy földútban folytatódott. Házak és valamiféle földek között kanyarogtunk a sötétben, aztán megérkeztünk a meredek hegyoldal széléhez, és innen már csak egy szerpentin vezetett fölfelé, néhány száz méterenként éles hajtűkanyarokkal. Itt egy zajos indonéz csoportot értünk utol, aggódtunk, hogy elrontják a hangulatunkat a zajos együgyűségükkel, de hála az égnek, el voltak foglalva magukkal és gyorsan le is maradtak tőlünk. Két-három kanyar múlva már a hangjukat sem hallottuk odalentről. Ahol a széles út egy ösvénnyé vált, ott egy kicsit elkavarodtunk és úgy kellett pár percig keresnünk a bokrok között megbújó folytatást a fejlámpákkal, Olvass tovább…
Harmadik nap a túrán valóban nem a sárban kezdtünk, de erre még előbb várnunk kellett, több csoporttal együtt néztük a reggeli után a kolostor tornácáról, ahogyan odakint szakad az eső. Amikor kicsit alábbhagyott, Mon Szán intett nekünk, hogy induljunk, mert különben megint túl késő lesz. Zita a szandálját még tegnap megszerelte, a Golden Rock-hoz kapott nyakba akasztható belépő madzagját fűzte be cipőfűzőnek. Így végül ő maradt a szandáljában, én pedig a futócipőmben.
Mivel a kolostortól, ahol aludtunk, egy széles, száraz, murvás úton indultunk el, végre volt lehetőségünk újra beszélgetni, nem csak libasorban haladtunk egymás mögött az esőben. Mon Szánt kezdtük kérdezni az életéről, és nagyon érdekes dolgokat mesélt. Amit most leírok, azt nem csak ez alkalommal, hanem a három nap lefolyása alatt több részletben mesélte el, csak én nem akartam annyit csapongani írás közben, ezért most egyben írom le.
Mon Szán 46 éves, két fiú és két leánygyermek édesapja, de a feleségével elváltak, és ő most csak a 7 és 10 éves leánygyermekének viseli gondját. Vagyis egész pontosan az unokatestvére családjánál laknak a lányok, ő van, hogy egy hónapban csak egyszer látogat haza, mert mindenfelé dolgozik. Amikor nem túrát vezet, akkor krumpliszsákokat hord a termelőktől a vasútállomásig. Ezzel egy nap 300 kyat-ot (80 forint) tud keresni. Régen el tudott cipelni 40 kiló krumplit is, de amióta egy súlyos bambuszág cipelése közben eltört a bal válla, már csak 30kg megy. A vállát megmutatta, valóban furcsán áll a vállcsontja a bal oldalt, van benne egy hullám, mintha két válla lenne egymás mellett. De az élet csak a vállát törte el Mon Szán-nak, a kedvét nem. Olvass tovább…
A túránk második napjának reggelén a szoba közepén a kis asztalra már meg volt terítve, amikor én magamhoz tértem a matracon. Reggeliztünk egy nagyon finomat, a néni, aki valószínű az amúgy a házban lakó család asszonysága, hozott nekünk rizst, zöldségeket, gyümölcsöket és egy érdekes állagú fehér valamit, amit talán rizspudingnak tippelnék. Aztán nem csak minket, hanem az isteneket is megetette, vagy inkább Buddhát, vagy én nem is tudom, kit vagy mit, mert ugye a buddhizmusban, ha jól tévedek, nincsenek istenek… Szóval a néni hozott a szobába egy tálkában mindenféle finomságot, ám ezt már sajnos nem mi kaptuk, hanem elhelyezte a kis szentélyben, mint áldozatot, vagy felajánlást, és aztán letérdelve még imádkozott is. Ebben nem zavartatta magát, közben mi még a kis asztalnál reggeliztünk.
Eztán következett a nap fénypontja, igen, már így rögtön az elején: a vizes cipők felhúzása! :) Aki csinált már ilyet, az tudja, milyen nagyszerű érzés, de csak az első néhány percig, amíg meg nem szokja az ember. Amúgy meg, ha van újságpapír a háznál, akkor éjszakára ki kell bélelni velük a cipőt, és akármilyen nedves is legyen az idő, azért a sok begyűrt papír mindig kiszívja valamennyire a nedvességet a cipőből, és ha ezt még megspékeljük egy száraz zokni alá vételével is, akkor szinte már elértük a „tisztább, szárazabb érzés”-t. :)
A túra szépen indult, annak ellenére, hogy veszettül csúszkáltunk a sáros utakon, és az elején kicsit fel-le/oda-vissza mászkáltunk, mert először rábólintottunk Mon Szán ötletére, miszerint tegyünk fél órás kitérőt a falujába, majd látva, hogy milyen út vezet oda, azt mondtuk, hogy inkább menjünk egyenesen a normálúton, hogy talán ma megérkezzünk sötétedés előtt a napi célunkhoz, a kolostorhoz, ahol aludni fogunk.
A gerincekkel és a völgyekkel merőlegesen haladtunk, magyarán fel, majd le, aztán újra fel, és le, és így talán négy-öt gerincet is, de mindez nem volt különösebben fárasztó, mert se a gerincek nem voltak magasan, se a hegyoldalak nem voltak nagyon meredekek. Ellenben mindeközben a kis csodák ma is szembejöttek, először főleg a vízcseppek formájában. Ezt én nagyon élveztem, és persze fényképeztem, na meg aztán rohanhattam a csoport után, mert amíg én a makróval bűvészkedtem egy virág, egy pillangó vagy egy vizes pókháló előtt addig engem szépen otthagytak. :) Az egyik völgy aljában egy patakon kellett átkelnünk, egy talán 20cm széles pallón, 2-3m magasságban. Ez izgalmas volt, hát még utána a sárfalon való felkapaszkodás… Olvass tovább…
Kalawban, amikor lesétáltunk a Sztupához tényleg ott várt minket a szakállas sikh barátunk (vagy a bátyja, mert a pár perc ismeretség alatt nem sikerült megtanulnunk megkülönböztetni őket), ám a túrát nem ő vezette, hanem átadott minket egy Mola nevű helyinek, akiről annyit kellett tudni, hogy ő még nem a vezetőnk, csak egy segéd, aki amúgy a kukta is. 
Mi a manó, még saját séfünk is van? Azért arra haragudtunk kicsit, hogy nem a sikh testvérpár valamelyike vezet minket, ahogy a reggelinél ígérték. Ha felfogadott vezetőjük van, az azt jelenti, hogy nekik már jól megy a biznisz, ők csak szervezkednek, és leadják a melót alvállalkozóknak, ergo az igazi melót nem ők végzik már, csak lefölözik a hasznot. Ez azért nem tetszett, mert így ergo hazudtak nekünk, és mert nem szeretjük azoknak adni a kevés pénzünket, akiknek már eleve van, jobbszeretjük azt azoknak adni, akik inkább szűkölködnek benne. Akik maguk építették a kis szállodájukat, vagy akik maguk vezetik a túrájukat. Úgy látszik Harri és Rambo Singh (mert frankón így hívják őket!), már nem ezek az emberek, ezért túravezetésre nem tudom tiszta szívvel ajánlani őket annak ellenére, hogy az útikönyv nagyon dicséri őket. A szállójuk viszont tényleg nagyon király, 12 dollárért már olyan szobát ajánlottak, hogy ihajj-csuhajj, csak ne hagyjátok magatokat bepalizni a túrára náluk. Mondjuk én is buta voltam, az lehetett volna gyanús, hogy a túráról azt mondták, hogy azonnal indul, és hogy külön kértek minket, hogy ha a lent ólálkodó zöld turbános fickó kérdezi, hogy hová megyünk, mondjuk azt, hogy a buszhoz megyünk. Ezt az egészet még így utólag sem értem, ha az az ürge rontja az üzletüket, akkor miért hagyják, hogy a szállodájuk körül ólálkodjon, és miért nem beszélhetek vele? Mit ajánlana, egy olcsóbb, de rosszabb túrát? Vagy ugyanazt a túrát, alvállalkozók beiktatása nélkül, olcsóbban? A válaszokat még most se tudom.
Ez most már mindegy is, kifizettük az egész túra árát, ezen már mind kár rágódni, főleg, hogy nem volt drága, még így is jutányos üzlet volt. Amit ezek után tehetünk, az az, hogy nem gondolkodunk azon, hogy hogyan lehetett volna nekünk jobb vagy olcsóbb, hanem csak megyünk, és élvezzük, amit kapunk, ami szembejön velünk. Azért a minket ért disznóságok sorát még befejezem, csak hogy tanulhassunk belőle mind. 12km-el később, egy szép nyeregben, összetalálkoztunk az igazi vezetőnkkel, 
Mon Szan-al, és a csoport többi tagjával, egy német párral, Johanna-val és Sebastian-al. Mikor beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy Nekik is azt mondták, hogy a sikh testvérek valamelyike fogja vezetni a túrát, és ami még felháborítóbb (vagy viccesebb – felfogás kérdése :D), hogy eredetileg ők is egy nappal később szerettek volna indulni, pont azon a napon, mint mi, de nekik is azt mondták, hogy holnap (vagyis ma) indul egy csoport, és csak velük áll az ajánlat, a 12 ezer / fő / nap, amit ők még nem tudtak, vagy nem is próbáltak lejjebb alkudni. Szóval jól bepaliztak mindnyájunkat, és amikor azon gondolkodtunk, hogy ez vajon miért történt, két lehetőség merült fel bennünk: valakik lemondták, és mi Zitával az ő helyükre érkeztünk meg pont időben, vagy egyszerűen csak úgy kombináltak az amúgy elsőre nagyon szimpatikus sikh testvéreink, hogy minél előbb elstartoljunk mindannyian Kalaw-ból, nehogy megtaláljon másvalaki az olcsóbb/jobb/szebb, vagy annak tűnőbb ajánlataival és ők elessenek az üzlettől. A kép még most sem világos, de igazából mindegy is, mert a túrával és a vezetőnkkel, Mon Szan-al, mint ahogy azt olvasni is fogjátok mindjárt, végül nagyon elégedettek voltunk, csak azt sajnáltuk kicsit, hogy nem Mon Szan kapta a pénz nagy részét, holott azt ő érdemelte volna. Ezen utólag már csak úgy segíthetünk, hogy én most megadom Nektek Mon Szan „közvetlen” elérhetőségét: 09-493-84903, itt állítólag nem beszélnek, de értenek angolul(?!? :D), és ha itt a kalaw-i guide-ot, Mon Szan kéritek, akkor eljuttok hozzá. Ezt a számot egyébként nem ő adta meg, hanem mi kértük tőle, hogy így segítsük őt hozzá közvetlenül, a túraszervezők bevonása nélkül hozzá a jövőbeni vendégeihez. Hogy a számot tudjátok-e hívni külföldről, mianmar előhívóját elé téve (ha egyáltalán van ebben az országban olyan…?), azt nem tudom, de ki tudjátok próbálni!
Na, de most már jöjjön a konkrét túra, és annak a története végre! Szóval az első 12km-en még csak Molával, a kuktával sétáltunk, ő is nagyon jó fej volt, sokat beszélgettünk vele és sok új szóra megtanított minket. A nagy kedvencünk a NámáDöme lett, ami annyit jelent „See You Later”, vagyis hogy viszlát / remélem, később még látjuk egymást. Ez a Námá Döme olyan jól hangzik, hogy tovább is költöttük, biztos a magyarból jött „Ne má Döme, ne hagyj itt, ne menj el, maradjunk még együtt!” :) El is határoztuk, hogy a mianmariak gyűjtőneve nem Géza és nem is Sanyi lesz, mint az előző országok lakóié, hanem ők mostantól Dömék lesznek mind! :) NámáDöme: Viszlát Döme! :D
Aztán egy másik érdekes dologra is megtanított minket Mola, méghozzá, hogy a „Mennyibe kerül?”-t, nem úgy mondják, hogy „Eu’lálé?”, mint ahogy azt mi eddig tudtuk, és használtuk, hanem úgy, hogy „D’ou Lá Lé?”. Ezen megint nagyon jókat mulattunk, mert Mola azt is elmondta, hogy mit jelent az „Eu’lálé”: valami olyasmit, hogy „Gyere át az én otthonomba, meghívlak egy teára!” :) Ó, ezt jól félreértettük, biztosan valaki nagyon meg akart hívni magához, akitől mi csak annyit akartunk megtudni, hogyan mondják errefelé, hogy „Mennyibe kerül?”, mi pedig jól leírtuk az „Eu’lálé”-t, és azóta mindenütt mondogattuk, és csodálkoztunk, hogy csak sokadjára, nagyon nehezen kaptunk rá árakat. Mennyi utcai árust, és éttermest meghívhattunk magunkhoz teázni, Te jó ég… :)))
A nagy nyelvtanulás közben azért nem felejtettük el megcsodálni a külső környezetet is. Még a faluban voltunk, amikor egy hosszú sor bordó ruhás szerzetes kígyózott végig mellettünk. Mindennapi élelemgyűjtő kőrútjukra indultak, ez így megy errefelé, ilyet már láttunk Bago-ban is, a helyiek kiállnak az útra, és egy-egy pohár rizzsel vagy egyéb élelemmel tömik meg a szerzetesek ételhordó edényeit.
Az útról később végre eltűnt az aszfalt, és szép szerpentinben kanyargott a domboldalban, gyönyörű kilátást nyújtva a környező dombokra, és mezőkre. A rizsmezők élénkzöldbe fedték a völgyek teraszos, lapos alját, és ez a zöld olyan erős volt, hogy szinte már elütött a természetes környezettől, a domboldal bokros-fás részeitől. Egy helyen egy nagyobb földcsuszamlás nyomait is felfedeztük, amit valószínű maga az út okozott, amin épp álltunk, na meg persze az errefelé gyakori nagy esőzések együttesen. Az úton nem csak mi közlekedtünk, hanem nyakig sáros mocsarasok, akarom írni motorosok is. Először még nem értettük, hogy hogyan lettek ennyire nagyon sárosak és csak reméltük, hogy mi nem megyünk majd arra, amerről ők jöttek, de aztán végül persze megérkeztünk a sáros szakaszokhoz Olvass tovább…
A bátyám kérdezte, hogy mi kell ahhoz, hogy ők is ilyen helyen túrázhassanak? Ez a bejegyzés most Neki szól, és mindenkinek, aki komolyan gondol egy nepáli látogatást. Addig is amíg álmodoztok és tervezgettek, itt van egy térkép az általunk trackelt útvonallal.
A jobb alsó sarokban lévő boci kiteszi Nektek teljes képernyőre a térképet, és ha a kis házikókra vagy egyéb ikonokra klikkeltek, a felnyíló ablakban találtok két linket, az egyik az adott nap képgalériájára, a másik az adott napról szóló blogbejegyzésre mutat.
Itt van két összefogó link:
Az Annapurna körtúránk összes fényképe
Az Annapurna körtúránk összes blogbejegyzése
Ha ennél még jobbat szeretnétek, nézzétek meg ugyanezt a Google Földben 3D-ben, és kapcsoljátok még rá a Zita által készített geotaggel is ellátott fotók közül a legjobb 173-at, amit a nászajándékba kapott GPS-el is megáldott Panasonic gépünkkel készített, hogy repkedhessetek a hét-nyolcezres hegyek között, úgy ahogy ezen a képen is látszik:
Az alábbi táblázatban látható a napokra lebontva a megtett táv, az össztáv, az aznapi alvási és maximális magasságunk, az elköltött pénzösszeg Forintban és Euróban, és ha lent jobbra görgettek, akkor utóbbinak a kategóriánkénti lebontása.
Nagyon fontos hozzáfűzni az összegekhez, hogy mi a tavaszi, kisebb szezon legvégén, vagy inkább utána voltunk, tehát emiatt a szállóárak alacsonyabbak voltak. Az sem mellékes, hogy én 1 év Ázsia alatt igen pofátlanul megtanultam alkudni, amit néha használtam is, amikor úgy éreztem, hogy az árak is pofátlanul magasak. Sokáig csak a legolcsóbb kajákat ettük (Dal Bhat a rátöltés miatt, Veg. Fried Rice, Veg. Fried Potato), ezekből is sokszor csak ketten egyet, és ezt is csak azért, hogy ne kelljen többet fizetnünk a szállásért, ha nem eszünk ott. Tehát már akkor is főztünk, amikor amúgy egy tál étel ára még nem volt több, mint mondjuk otthon egy menzán. És amivel még rengeteg pénzt – és a Bolygónktól műanyagot – megmentettünk, az a vízszűrő mindennapi használata volt. A palackos víz odafent aranyárban megy, és vannak ugyan tisztavíz állomások, ahol megtöltheted a palackjaidat, de még így is 40 rupi, azaz több, mint 100 forint egy liter, ami elég horror, mert simán megiszol egy kemény nap 5-6 liter folyadékot. Ha csak rövid időre utazol, és nem évekre, mint mi, érdemesebb Pokharában vagy Kathmanduban olcsón megvenni a víztisztító tablettákból egy nagy szettet, és azt használni. Lesz egy kis mellékíze a víznek, de túl lehet élni, na meg ha igazán szomjas vagy, megiszod! :)
Ugyanakkor továbbá az is igaz, hogy valahol félúton elromlott a benzinfőzőnk, és ezután már csak ritkábban és keveset főztünk, a hágó után pedig végleg elengedtük magunkat és szinte csak éttermeztünk, na és volt itt még közben szülinapunk, meg évfordulónk is, és ezen alkalmakkor sem a büdzsék volt a 1st priority. :) Szóval csak oda akarok kilyukadni, hogy ennél ki lehet még egy kicsit olcsóbban is jönni. Vagy drágábban, akár sokkal drágábban is. A másik irányban a határ a csillagos ég! Még a legmagasabb helyeken is kínáltak nyugati(nak tűnő – az étlapon) ételeket, pizzákat és egyéb finomságokat, persze csillagászati áron. Mi csak a lentebbi helyeken csábultunk el ilyeneknek, akkor is ritkán. Persze bámulatosan tudják ugyanazokat az alapanyagokat használni mindenhez, szóval igazából bármit is rendelsz az étlapról, biztos, hogy ugyanabból a 10-12 alapanyagból készültek! :) Maradj a Veg. Fried Potato-nál, úgysem arra fogsz aztán emlékezni, hogy milyen jókat ettél, ezen a túrán nem ez a lényeg, ez csak a pillanatnyi vágyak lecsillapítása.
Az alábbi két grafikonon az előbb említett költségek lebontása látható. Sajnos a dolog egy kicsit a kék és a világoszöld szín között csalóka, ugyanis ha nem ettünk volna ott a vendéglőkben legalább valami olcsót (ahogy tettük) az étlapról, a szállás ára 100-200 rupiról 300-400-ra ugrott volna a legtöbb helyen.
A második grafikon azt mutatja be, hogy az egyes napokon milyen magasságokban aludtunk (kék) és milyen legnagyobb magasságban jártunk (piros). Egyszóval, hogy hogyan akklimatizálódtunk. :) Talán túlzás volt ennyit felmászkálni, de ugye jobb félni, mint megijedni, na meg csodaszép volt, és élveztük is nagyon.
Amit a táblázatban láttok végösszeget, ahhoz még mindenképp hozzájön a repülőjegy, és a vízum ára. Előbbiről azt hallottuk, hogy a Budapest – Moszkva – Doha – Kathmandu vonalon repülve meg lehet úszni 90 ezer forintból. A vízum egy hónapra 40 dollár, háromra pedig 100 dollár. Számoljunk csak a mi költségeinkkel (benne kis felszerelés vásárlás, engedélyek, és a 27 nap összes minden költsége): 80(egy főre a mi költségeink)+2×90(repülő oda-vissza)+9(vízum egy hónapra), az annyi mint 269 ezer forint, de kerekítsük fel 300-ra, mert ha Te egy hónapra jössz ki, akkor talán nem akarsz majd főzőcskézni annyit mint mi és talán ha ez az egy hónap, amit pihensz egész évben, akkor majd le akarsz gurítani egy-egy sört is néha, kerül, amibe kerül! Szóval háromszázezer Forint, ez elsőre elég vad, de ha azt veszed, hogy a világ másik felére utaztál 4 hétre, és 7-8000 ezres hegyek között kirándultál, olyan kultúrák között sétálva, ami szinte mesebeli az otthoni ratrace után, akkor… Akkor értem, miért jöttek ide többször a TIPO-s klubtársaim! :) Számoljuk ki, per napra lebontva: 300/27 az 11,1111111…, de legyen 11.200 forint, mert a végén megiszol még egy sört az egészségedre! :) Szóval:
4 hét magashegyi kikapcsolódás luxus körülmények között, repülőjeggyel, all inclusive csak 11,200 Ft / nap! :) Ezért minden nap étteremben ettél, lámát látogattál, friss levegőn voltál, gyönyörű emberek, és hegyek között… Egy ilyen móka ki tud mosni minden sz@rt az emberből, bármit is csinált előtte, bármennyire is stresszes volt a melóhelye. Bár azt is el tudom képzelni, hogy ha nagyon vacak volt a melód, és a szezonjában jössz, itt maradsz ercu gumbut szedni! :) Áhh, de kell még ezt magyaráznom? :) Egy hónap szabi és 300 ezer forint – ez kevés embernek adatik meg, tudom. De olyanok is vannak, akik megtehetik! Szóval ha össze tudsz kuporgatni ennyi pénzt és szabaddá tudod tenni magad a mókuskerékből ennyi időre, szereted a hegyeket, és kedvet kaptál a Himalájához a beszámolónk alapjánk, akkor bátran ajánljuk, hogy kezdj el álmodni, tervezni, aztán indulj! :) Nem kaptunk egy büdös petákot sem az ACAP-tól ezért! :D Csak azt szeretnénk, hogy Ti is hasonló élményekkel gazdagodjatok!
Ha még további kérdésetek van, akkor itt kommentben feltehetitek és válaszolunk, vagy ha szégyenlősek vagytok, írhattok a 360fokbringa [Qkkacc] gmail [p0nt] com-ra is!
A térkép nagyítható változatához klikkelj rá!
Legutóbbi hozzászólások